VillanásokIsmét nekiesik az általa gonzónak nevezett írásoknak és természetesen az íróiknak is. Zsigerből. Ami azért kínos, mert úgy csinál, mintha agyból tenné. Bárcsak.
Balfrász már a sokadik bejegyzést szenteli a hazai könyvpiac szörnyűséges helyzetének. Miközben néhány dologban nyilvánvalóan igaza van, mert tényekről beszél, addig a következtetései jó részével nem értek egyet. Főként az bennük a bosszantó, hogy miközben megpróbál logikai felépítményt alájuk tuszkolni, és hangoztatja, hogy ő aztán a tiszta gondolkodás alapján, pusztán következtetéssel jutott a megállapításokra, olyan emocionális elfogultság sugárzik a mondataiból, hogy szalonnát lehet pirítani rajta.
Pár száz évvel ezelőtt megjelent egy könyv, és hozzá egy eszmerendszer. A Malleus Maleficarum – és még mondja valaki, hogy a szavaknak nincs hatalma! – aztán egész lavinát indított el. A boszorkányperek megkezdődtek, és miután a tételekhez hozzácsapták, hogy a boszorkányság tagadása a legerősebb bizonyíték, és aki boszorkányt véd, maga is boszorkány, a folyamat szó szerint önfenntartóvá vált.
Elég volt megvádolni valakit boszorkánysággal, és az illetőnek reszeltek. Akár tagadta, akár nem, kicsinálták. Aki nem hitt a vádakban, az is mélyen kussolt, vagy a boszorkány mellett végezte.
Amiért pedig ezt a kis történelmi kitekintést tettem, az Balfrász újra felemlegetett Falka-frásza. Sajnálatos módon a paranoiának elég sok közös vonása van a boszorkányperekkel. Akibe egyszer befészkelte magát a rögeszme, azt igen nehezen lehet eltántorítani a képzeteitől. Roppant mód bosszantó újra és újra ugyanabba az idült baromságba belefutni minden adandó alkalommal, mikor esély kínálkozik a rögeszme fejtegetésére, de felhasználhatjuk egy kis írástechnikai szemléltetésre.