Miközben sikertelen kísérletet tettem, hogy a Balfrásszal régóta dúló csevegést más mederbe tereljem (és közben, mint látható, elkapott a latin kórság, vazze), és ismét lepattantam a paranoia vasbeton faláról, egész pofás kis hozzászólás tömeg kerekedett a bejegyzése alatt. A hetvenegyedik kommentben Attila egy Justicia kritikát is belinkel.
Csak hogy ne maradjunk betevő baromság nélkül hosszabb ideig. Az a jó Balfrászban, hogy könnyű vele vitatkozni, ugyanis mindenki máson olyasmit kér számon, amit ő maga sem tud teljesíteni. Legalábbis egy racionális világegyetemben, mert az ő érdekes elképzelése szerint működő Univerzumban ő minden általa támasztott feltételnek és kritériumnak megfelel, de sajna rajta kívül senki más.
A legújabb Tücsök és Ogár, hogy klasszikust idézzek. És idézek:
… a kritika narrátora mindig egyes szám első személyű.
Fel kell azonban ismerni ennek minden következményét is! A személyes vélemény személyes felelősséggel jár, mely nem merül ki abban, hogy a blogom fölött ott a nicknevem! Az írott szó felelősségéről van szó: ha olyan fontosnak érzem saját véleményem, hogy azt meg kívánom osztani másokkal, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha vállalom (célom), hogy mások véleményét befolyásolom, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha érzem magamban a késztetést, hogy egy szöveg, egy könyv, egy szerző, horribile dictu, egy kiadó sorsába avatkozom, vállalnom kell ennek következményeit.
Egy régi ötletem volt, hogy amikor valaki olyasmit ír a számítógépén, ami ellentmond annak, amit korábban már leírt, akkor jön egy helyes kis felugró ablak, és figyelmezteti. Szadistább változatban tízezer volt a billentyűzeten keresztül, hogy emlékezetes legyen.
Sajnálatos módon a reklámok után ez a funkció nem került bele a felugró ablakok hatókörébe, de hát nem lehet minden tökéletes. Esetleg az önjelölt próféták, háztáji igazság bajnokai, és egyéb önmagukat az elnyomottak szószólójának és az abszolút, univerzális Tények hirdetőjének tartók a szerintem igencsak szükséges elmeorvosi ellátás mellett kötelezően részt vehetnének egy szemműtéten, mely során eltávolításra kerülne az a gerenda, mely észrevétlen lapul meg, miközben másoknál a szálka is pellengérre állíttatik.
Bár tök fölösleges paranoiás megszállottakba energiát fektetni, leszámítva az orvosi jellegű kezeléseket, futtassunk egy gondolatmenetet némely konstruktívnak tűnő felvetésről!
Próbáljunk a lényegre koncentrálni!
Aki a történetet összekeveri a mondatszintű gördülékenységgel és olvasmányossággal, mi a túróért égeti magát azzal, hogy ért a témához? (Az 5. és 6. kommentet tessenek szemügyre venni!)
Ismét nekiesik az általa gonzónak nevezett írásoknak és természetesen az íróiknak is. Zsigerből. Ami azért kínos, mert úgy csinál, mintha agyból tenné. Bárcsak.
Balfrász már a sokadik bejegyzést szenteli a hazai könyvpiac szörnyűséges helyzetének. Miközben néhány dologban nyilvánvalóan igaza van, mert tényekről beszél, addig a következtetései jó részével nem értek egyet. Főként az bennük a bosszantó, hogy miközben megpróbál logikai felépítményt alájuk tuszkolni, és hangoztatja, hogy ő aztán a tiszta gondolkodás alapján, pusztán következtetéssel jutott a megállapításokra, olyan emocionális elfogultság sugárzik a mondataiból, hogy szalonnát lehet pirítani rajta.
Pár száz évvel ezelőtt megjelent egy könyv, és hozzá egy eszmerendszer. A Malleus Maleficarum – és még mondja valaki, hogy a szavaknak nincs hatalma! – aztán egész lavinát indított el. A boszorkányperek megkezdődtek, és miután a tételekhez hozzácsapták, hogy a boszorkányság tagadása a legerősebb bizonyíték, és aki boszorkányt véd, maga is boszorkány, a folyamat szó szerint önfenntartóvá vált.
Elég volt megvádolni valakit boszorkánysággal, és az illetőnek reszeltek. Akár tagadta, akár nem, kicsinálták. Aki nem hitt a vádakban, az is mélyen kussolt, vagy a boszorkány mellett végezte.
Amiért pedig ezt a kis történelmi kitekintést tettem, az Balfrász újra felemlegetett Falka-frásza. Sajnálatos módon a paranoiának elég sok közös vonása van a boszorkányperekkel. Akibe egyszer befészkelte magát a rögeszme, azt igen nehezen lehet eltántorítani a képzeteitől. Roppant mód bosszantó újra és újra ugyanabba az idült baromságba belefutni minden adandó alkalommal, mikor esély kínálkozik a rögeszme fejtegetésére, de felhasználhatjuk egy kis írástechnikai szemléltetésre.