Kereső

…s akkor Beelon fejet és térdet hajtott az égi hatalmasság előtt.
– Követem parancsaid Thrillion ura – szólott. Azután vakító fényesség támadt, s az isten eltűnt. Hagyott azonban egy gyűrűt Beelonnak, mely azóta hűen segíti klánját. Eme gyűrű kettéválik, valahányszor arra érdemes új tag húzza ujjára. És Beelon nekiindult, hogy teljesítse választott ura akaratát, testben és lélekben megerősödve. És számosan csatlakozának hozzá útja során, mely…

Részlet az Inkvizítorok Klánjának Szent Könyvéből

Kleeros meglapult a rég kidőlt fa csonkja mögött. Néma düh emésztette, ahogy a marakodó férfiakat figyelte az ösvény fordulójában. A három gyanútlan utazó ideális zsákmánynak tűnt még néhány perce is. Ám a fél tucat erdei rablótól lopni… nos, az már egészen más volt. Kleeros a sorsot káromolta, miközben kénytelen volt végignézni, hogyan osztoznak meg már-már biztosra vett hasznán a haramiák.
– Ez eltart alkonyatig – gondolta végül lemondóan, s óvatosan kényelembe helyezte magát a tuskó takarásában. Fejét a korhadó kéregnek támasztotta, s fél füllel az útonállókra figyelve várt.
Végül kis híján este lett, mire a rablók eltűntek a kifosztott holttestek mellől, s Kleeros odaóvakodott. Érzékeny ujjaival ő is végigkutatta a testeket, bár kifejezetten irtózott a vérontástól. Próbált nem a véres sebekre nézni, s gondosan ügyelt, nehogy találkozzon pillantása az üveges tekintetekkel. Ahogy sötétedett, kezdett egyre inkább kapkodni. Még sosem járt az erdőben, az ő terepe a városi forgatag volt, most is csak a különösen gazdag zsákmány reménye csábította a rengetegbe.
Persze a hulláknál nem talált semmit. A rablók a málhás lovakat is elvitték, de a ládákat kiforgatva bár, de otthagyták. Akárcsak a vásznakat és selymeket, amiknek semmi hasznát nem vették. Eredetileg sokat érhettek, de most  szétszabdalva, földbe taposva már senki sem adott volna értük egy fityinget sem.
Kleeros azért végigtapogatta a ládákat is. Bár nem számított rá, hogy bármit is talál, az egyik ládánál megtorpantak ujjai egy alig észrevehető eltérésnél. Kívülről jól látszott a láda aljának illesztése, de belül háromujjnyival sekélyebb volt, mint kellett volna. Kleeros izgatottan előkapta kését és nekilátott lefeszegetni a deszkát. Sokáig tartott, és bele is izzadt, mert a mester nem fukarkodott a szegekkel, a szívós fa pedig igencsak ragaszkodott hozzájuk.
Jó félórás munkával azonban sikerült lefejtenie a láda alját. Az utolsó szegekkel már nem is bajlódott, csizmáját a résbe feszítette, ráállt a deszkára, s megemelte a ládát. A reccsenés hangja még őt is meglepte. Szíve a torkába ugrott, mikor eszébe jutott, micsoda vadak lakják az erdőt. Mostanra csaknem teljesen besötétedett, csak a nyugati horizonton látszott egy ujjnyi lángvörös csík.
Kleerosra hirtelen rátört a pánik. Felkapta a láda titkos rekeszéből kihullott fémdobozt és már-már futásnak eredt. De abban a pillanatban belé hasított, hogy másfél órányi út választja el a várostól. Megtorpant. Kétségbeesve nézett körül. Pillantása űzött vadként csapongott az ösvény körüli fák között. Ismeretlen neszek, zajok hallatszottak az egyre mélyülő homályból. Kleerost egy különösen közeli ágroppanás végül kizökkentette a félelem okozta dermedtségből. Egyetlen gondolat hajtotta, ahogy nekilódult. Fel!
Odarohant a legközelebbi fához, aminek elérhető magasságban voltak alsó ágai. Korábban sosem hitte volna, hogy képes ekkorát ugrani. Bár az ágak karnyújtásnyira fejmagasság felett voltak, a rettegés kitűnő hajtóerőnek bizonyult. A vastag ágat kinyújtott jobbja elvétette a sötétben, de végül néhány horzsolás árán sikerült megkapaszkodnia. Felhúzta magát az ágra és hátát a törzsnek vetve próbálta kifújni magát. Akkor vette csak észre, hogy a dobozt még mindig a bal kezében tartja. Olyan görcsösen szorította, hogy már fájt, de ennek a fájdalomnak csak most ébredt tudatára. Lassan megpróbálta kinyújtani az ujjait, de nem sikerült teljesen. Egyszer, még sihederként elkapták, mikor ellopott egy nyakláncot a vásárban. Egy hétig kellett büntetésből dolgoznia a földsáncoknál. Akkor érezte ezt a fájdalmat a kezében, az első nap után, amit ásással töltött. Az ujjai valósággal rádermedtek a lapát nyelére, és akkor sem tudta kinyújtani őket. Estére alig bírta elengedni a szerszámot. Azóta gyűlölte a földnek még a gondolatát is.
Nem gondolta volna, hogy pánik néhány pillanat alatt képes arra, amihez a lapátolásnak órák kellettek. S bár nem tartotta magát bátornak, azt sem hitte, hogy ennyire megijesztheti valami. Kuncogni kezdett, de mielőtt igazán kitörhetett volna belőle a feszültség, hangos mordulás hallatszott közvetlenül alóla és valami nehéz test zuhanása. Kleeros összerándult, aztán rémülten kapott az ág után; reflexszerű mozdulata nyomán kis híján lezuhant. Amint visszanyerte egyensúlyát, felhúzta a lábait az ágra, amin eddig lovagló ülésben ült. A fémdobozt az övébe tűzte és feljebb mászott, míg csak az ágakat elég vastagnak ítélte, hogy megtartsák. Félúton a fa csúcsa felé aztán befészkelte magát egy ágvillába és igyekezett úrrá lenni a remegésén.
A hold lassan felkelt, és nyomában ezüstös derengés kúszott végig az ösvényen. Az ösvényről egyetlen aprócska zaj sem hallatszott, s Kleeros elől az ágak eltakarták a talajt. Nem mintha nagyon kíváncsi lett volna, hogy mi is akarta elkapni. Csak azért imádkozott, hogy reggelre eltűnjön. Most, hogy már látott valamelyest, kezdett megnyugodni. Ebben a magasságban már ritkább volt a lombkorona, a levelek között besütött a hold.
A majdnem teljes korong már félúton járt a zenit felé, mire Kleeros keze nem remegett. Bár még korántsem volt teljesen nyugodt, a gondolatai már nem csak a torkán összezáródó állkapcsok és a halálfélelem körül forogtak.
– Még egy ilyen éjszaka – gondolta –, és én is úgy végzem, mint az a nyáladzó roncs a kapunál.
Hogy elterelje a figyelmét erről az eshetőségről, ami visszavezette volna a pánik ördögi köréhez, inkább előhúzta övéből a dobozt és a holdfénynél vizsgálgatni kezdte. A zár csupán egy kezdetleges kis szerkezet volt, az igazi védelem a láda dupla feneke volt. Vékony pengéjű tőrével gyerekjáték volt kinyitni a dobozt. Két ékszer hevert benne bársonybélésen. Ki volt alakítva a helyük, de ebben az őrült menekülésben kirázódtak a foglalatból. Az egyik egy gyűrű volt, valami fehér fémből, amilyet Kleeros még sosem látott, apró, tejfehér kövekkel az egyik peremén. A másik egy körömnyi rombusz alakú fémlemez volt, közepén egy nyitott szem vésetével. Az egyik csúcsán át volt fúrva, s apró karika fityegett benne. Kleeros megkapirgálta a körmével, aztán hozzá kocogtatta a tőre pengéjéhez. Csalódottan vette tudomásul, hogy nem csak látszik acélnak a lapocska, hanem az is.
– Végül is – vont vállat gondolatban. – ez az Egyszarvú Asszony szimbóluma, s azt beszélik, hogy ő az erdőjárók patrónusa.
Előhúzta a nyakában lógó ezüstláncot és rákapcsolta a medált. Ártani nem árt, gondolta, és a gyűrűre nézett ismét. Biztos volt benne, hogy szép summát kaphat érte. Ha megéri a reggelt. Becsukta a dobozt és az ingébe dugta. Megborzongott, ahogy a hideg fém a bőréhez ért, s ez egyszerre rádöbbentette, hogy alaposan lehűlt a levegő.
– Még a végén meg is fázom – morogta zsémbesen és a holdra sandított. Sóhajtva állapította meg, hogy az éjszaka tetemesebb része még hátra van.
Mire felkelt a nap, Kleeros annyira elgémberedett, hogy alig tudott lemászni a fáról. Az ösvény tele volt karmos lábak nyomaival, amik nagyobbak voltak, mint a két tenyere. A kereskedők hullái eltűntek, s Kleerosnak feltűnt, hogy nem lát csontokat, s az éjszaka sem hallotta, hogy felzabálták volna a tetemeket. Miféle vadállat az, amelyik egy jól megtermett férfit csak úgy elcipel, s még csak nem is hallani, kérdezte magától megborzongva, s hálás volt, amiért nem talált rá választ. A további töprengés helyett inkább sietve megindult a városkapu felé, s nem kis mértékben ösztökélte, hogy nem tudta biztosan, csak éjszaka portyázik az az állat.
– Öt arany – mondta Dorvid harmadszorra is, s közönyösen bámult Kleerosra vizenyős kék szemeivel. Az apró, koszos kis helyiségbe a kocsma egyik hátsó ajtaján át lehetett bejutni – Dorvid többet is csináltatott, ahogy ő mondta, szűgség esetére. Kleeros összeszorította száját és egy pillanatig habozott.
– Hét – mondta aztán.
– Öt.
– Legyen hat. De ötért nem adom oda, inkább keresek rá vevőt magam! – És ezzel a kijelentéssel magát sikerült meglepnie.
– Hat – vont vállat Dorvid némi tűnődés után. Leszámolta Kleeros markába az érméket, eltüntette zsírpecsétes köpenye zsebében a gyűrűt és a másik ajtón át visszakacsázott a kocsmába. Kleeros egy pillanatig kábán meredt a becsapódó ajtóra, aztán a tenyerén csillogó érmékre. Lassan elmosolyodott.
– Na, így kell ezt csinálni – mondta és kiosont a város ismerős sötétjébe.

***

Másnap beköszöntött az ősz. Mindenféle előjel nélkül. Persze már jócskán vége felé járt a nyár, s az éjszakák is egyre hűvösebbek lettek, de a nappalok mindeddig melegek voltak, s az ég is ragyogó tiszta volt. Most azonban Kleeros csobbanásra ébredt. A szokatlan hangra felriadt; az ösztönei igencsak kifinomultak az utóbbi években.
– Mi a… – motyogta félálomban, aztán hirtelen tudatosult benne, hogy valami nagyon nincs rendben. – A rosseb!
Igyekezett csak szájon át levegőt venni, mert olyan gyomorforgató bűzt érzett, amilyet utoljára három éve, mikor a csatornarendszeren keresztül jutott be a Kereskedőnegyed egyik palotájába. A ház, aminek pincéjében kényelmes zugot rendezett be magának, a völgy mélyebb részén feküdt. A nagyobb esőzések alkalmával, mikor a folyó vízszintje megemelkedett, a pince víz alá került. Ezt azonban jó előre lehetett sejteni, s ilyenkor Kleeros még idejekorán átköltözött a Vár mögötti gabonaraktárak egyikébe. Korántsem volt olyan kényelmes, mint ez, viszont a földesúr számadója ügyelt rá, hogy sose ázzon be. Mivel a dombtetőn épült, akárcsak a Vár, az időnkénti árvíztől sem kellett tartani. A be és kijutás kissé körülményes volt, mivel jól őrizték, de Kleeros az évek során megbízható módszert dolgozott ki erre is.
Felkuporodott a szalmazsákjára és hatalmasat ásított. Rögtön megbánta. A tüdejébe áradó tömény bűz köhögésre ingerelte. Undorral bámulta a kőpadlót elborító jó kétujjnyi szennyvizet. Már most biztos volt benne, hogy a szalmazsákra soha többé nem tud lefeküdni.
– Amikor tegnap átjöttem a hídon, meg mertem volna esküdni, hogy alacsony a vízállás – gondolta. – Mi a fene történt odakint az éjjel?
Feltápászkodott, két hosszabb ugrással eljutott a pince feljáróig. Úgy ismerte a helyiséget, akár a tenyerét, még teljes sötétségben is könnyedén tájékozódott. Tudta, hol vannak ferde és kiemelkedő kövek, így viszonylag száraz lábbal ért el a létráig. Felmászott és óvatosan kilesett az ajtó egyik repedésén. Félhomály fogadta, alig hajnalodott még. És esett. Résnyire nyitotta a rozzant fatákolmányt, ami a gondos olajozásnak köszönhetően nem nyikorgott. Mivel alig kőhajításnyira emelkedett a városi őrség laktanyája, Kleeros fontosnak tartotta az észrevétlenséget minden lehetséges módon biztosítani. Bár az istállót közel sem őrizték olyan jól, mint a főépületet, különösen, mióta alig fél tucat állatot tartottak benne, azért a ki- és bejutás továbbra sem volt veszélytelen. A pincéje viszont mindeddig a legbiztonságosabb hely volt a városban, amit Kleeros el tudott képzelni. Ámbátor eleinte sokat tűnődött rajta, vajon miért is kell egy istállónak pince?
Szerencsére a szakadó eső az őröket is fedél alá kergette, így háborítatlanul surranhatott ki az utcára. Percek alatt bőrig ázott, amit így álmosan és rosszkedvűen felettébb rosszul tűrt. A dokkok felé indult, az ottani lebujok ugyan alig jobbak, mint szennyvízzel elöntött pincéje, viszont szárazak és melegek voltak. Csak félúton jutott eszébe, hogyha a folyó valóban felduzzadt, akkor mostanra a rakpartot is ellepte a víz. Káromkodva megtorpant és behúzódott az egyik sikátorba. Itt nem esett az eső, mert a tetők szinte összeértek, viszont fújt a szél. Kleeros rögtön reszketni kezdett.
– Mi a fenét csináljak? – vacogta maga elé. Mint egy megvilágosodás, ötlött fel benne a megoldás. – Jiana!
Ebben az ítéletidőben, s ilyen korán biztosan nincs vendége a lánynak, s ha be tud osonni a szobájába anélkül, hogy a vén lotyó észrevenné, puha ágyhoz, száraz ruhához és némi öleléshez is jutna reggelig. Elvigyorodott a félhomályban és elindult a Kereskedők utcája felé. Szerencsére útba is esett, kicsivel volt feljebb, mit a dokkok. A reggelig hátralévő órákat tervezgetve fordult be a bordélyház hátsó udvara melletti utcába, mikor valami mozgást vett észre a szeme sarkából. Éles fájdalom robbant az állában, s a világ meglódult körülötte, majd elhomályosult.
Csak pillanatok telhettek el, s újra kezdett visszatalálni hozzá a látvány és a hang. Valami szabálytalan, dudoros felület imbolygott előtte és halkan röhögött. Néhány szívdobbanással később már tudta, hogy nem az előtte lévő valami röhög, hanem valakik mögötte, akiket nem látott. Kicsivel később felismerte, hogy egy kőfalat bámul.
– Hát nem olyan, mint az a bányaló tavaly? – mintha buborék pattant volna szét Kleeros körül, hirtelen a röhögés már-már bántóvá erősödött. Arra is rájött, hogy fejét felszegve négykézláb tántorog. De a látószög hirtelen megváltozott, a fal eltávolodott tőle. A feje előrebillent, s ezzel valahogy a helyére kerültek a dolgok. Vér ízét érezte a szájában, az álla kegyetlenül sajogni kezdett.
– Miéfféleeee… – nyöszörögte, miközben két fickó a hóna alá nyúlt és vonszolni kezdték.
– Kleeros, Kleeros – csóválta a fejét a harmadik férfi. – Tudod, hogy mi a szabály. Elfelejtetted, hogy minden üzlet után, amit a városban kötsz, le kell adnod a mi részünket? Sajnos, ezt most már Vabiggal kell megbeszélned. Nagyon elszomorodott, mikor meghallotta, hogy mit műveltél.
Kleeros óvakodott tőle, hogy megrázza a fejét. Tapasztalatból tudta, hogy tompán lüktető fájdalom sokkal kellemetlenebb lenne a mostaninál. Elég nehezére esett gondolatait egy ösvényen tartania, mert azok minduntalan szét akartak futni. Furcsa dolgok jutottak eszébe. Egy kard villanása. Zokogó nő térden. Szánalom. Jiana apró gyöngyfogai. Dorvid zsírpecsétes köténye. Vabig kenetteljes mosolya. Vabig…
A rettegés, amit az erdőben érzett, újra torkon ragadta, amint felfogta, mibe keveredett. Most azonban nem az ismeretlentől félt, hanem nagyon is jól ismert veszély rántotta görcsbe a gyomrát. Tudta, ó nagyon is jól tudta, hogyan végzik azok, akik Vabig adóját nem fizetik ki. Nem egy szabadúszó tolvaj ujjatlan, fületlen, fogatlan tetemét vetette fel a víz a hídnál, emlékeztetőül, hogy ki irányítja az alvilágot a városban.
– De hát csak az éjjel jöttem vissza – hebegte kissé kásásan Kleeros. – Még ma elmentem volna Vabighoz!
Lódított persze, hiszen már délelőtt visszajött az erdőből, ám az igazsághoz még így is közelebb járt, mint támadói.
– Igen, ebben én is biztos vagyok – bólogatott gúnyos mosollyal a trió vezetője. Ahogy félig hátrafordult, Kleeros felismerte. Pozdorja volt a gúnyneve, az igazit tán ő maga sem tudta. Az ökleiről nevezték el. Ellenfeleit addig verte, míg ép csont volt a testükben. Még senki sem tudta legyőzni. Vabig legjobb behajtója volt.
Nem mentek messzire, a bordélyháztól két saroknyira volt a Fedélköz. Fogadó a Fedélközhöz, ez állt a táblán, valójában azonban csupán egy kocsma volt. A tulaj régebben szobákat – pontosabban két szobát – is adott ki, de mivel az itt megszállók rendszerint értékeiktől megszabadulva utaztak tovább, némelyik pedig egyenesen a Túlvilágra távozott, a legolcsóbb úton, a folyó hullámaira bízva – a szobák forgalma hamarosan elapadt. Két éve pedig, hogy Vabig átvette a Céh irányítását, beköltözött a kocsmába. Azóta idegennek az öngyilkossággal egyenértékű volt betérni ide.
Pozdorja bezörgetett az ajtón, amint odaértek. Az eső és a hideg eléggé kijózanította Kleerost, így lopva megfigyelte, hogy milyen jelet használ a nagydarab férfi. Az ajtó rögtön kitárult. Odabent még három alak állt ugrásra készen. A jobboldalon hosszú pult, mögötte a hátsó sarokban egy ajtó. A félhomályos helyiség többi részét néhány asztal foglalta el. Nem ült senki körülöttük. Kleeroson ismét áthullámzott a rémület.
– Végem – összeszorult a torka, alig kapott levegőt a mellkasára nehezedő nyomástól. – Csak azért hoztak ide, hogy biztosan ne legyenek tanuk! Vabig nincs is itt, csak a verőlegényei!
Pozdorja azonban egy mordulással üdvözölte csak a többieket, és a hátsó szobák egyike felé indult. Kleeros kis híján felnevetett a megkönnyebbüléstől, mikor észrevette, hogy az eddig sötétbe vesző hátsó fal egy részének alján fénylő csík tűnik fel. Csak azért nem látszott belépéskor, mert az asztalok eltakarták. Pozdorja mackós lépteivel odacammogott az idáig láthatatlan ajtóhoz. Súlya alatt felsírtak a korhadó padlódeszkák. Tőle szokatlan visszafogottsággal kopogott be.
Odabentről tompa hang hallatszott, amit Kleeros nem értett. Pozdorja szemlátomást igen. Kurta mozdulatára két társa előre taszította Kleerost, akit aztán Pozdorja tessékelt be a grabancánál fogva a szobába.
Nem volt nagy helyiség, három öl hosszú és feleennyi széles. Egyetlen lámpás világította meg a szegényes berendezést. Csupán egy asztal és két szék foglalta a helyet. Vabig az ajtóval szemben ült. Pozdorja rongybabaként lezuttyantotta foglyát a másik székre.
– Vabig, én igazán… – kezdte rutinosan Kleeros, de elakadt a szava, mert Vabig ráérős mozdulattal egy arany markolatú dísztőrt húzott elő az övéből és heggyel Kleeros felé az asztalra tette.
– Beszélgessünk – mondta nyugodtan, s Kleerosnak ettől jéghideg zsibbadás támadt a hátában, azon a tájon, ahol apró szúrt seb szokott éktelenkedni a folyón lefelé úszó halottaknak.

***

– Micsoda? – a kérdés feltevése is az öngyilkosság egy kevéssé fájdalommentes módjával volt határos. Kleeros mégsem tudta megállni szó nélkül. Döbbenten meredt Vabigra. A Céh fejének szeme veszedelmesen összeszűkült.
– Talán valami kifogásod van a tartozásod rendezése ellen?
Kleeros kis híján rávágta a választ, de a padló reccsenése mögötte még idejében belefojtotta a további ellenkezést. Tapasztalata megtanította, hogy megfelelően értékelje az efféle zajokat. Ez a mostani például arról árulkodott, hogy Pozdorja kissé hátrébb és balra lépett, s áthelyezte a testsúlyát. Vagyis felkészült, hogy üssön. Kleeros sosem tartotta magát nagy verekedőnek. Hosszú, nyúlánk végtagjai és törékenynek tűnő testalkata gyorssá tette, de ilyen szűk helyen, a menekülés esélye nélkül semmi gondot nem jelentett volna Pozdorjának.
– Nem – bökte ki röviden, s lassan hátradőlt a székben. Arcán a megdöbbenés átadta helyét a számító tolvaj kifejezésének. – Bár bevallom meglepett kissé a dolog. Erre neked sokkal tapasztaltabb embereid vannak.
Fejével kurtán intett a háta mögött álló melák felé.
– Az én tehetségem egészen másban áll – folytatta, s ökölbe szorított baljából előhúzott egy érmét. Egy mozdulattal eltüntette, előhúzta, majd végigpörgette jobb keze ujjai között, amíg beszélt. – Miért nem küldöd Pozdorját a kádárhoz? Én olyan helyekre is bejuthatok, ahová ő sosem.
– Csakhogy Pozdorja hűségéről meg vagyok győződve – Vabig hideg tekintete cseppet sem lágyult meg az imponáló könnyedségű mutatványok láttán. – Te pedig ezzel fogod bizonyítani a tiédet!
Mielőtt Kleeros bármit mondhatott volna, Pozdorja újra nyakon ragadta és kivonszolta az ajtón.
– Két nap múlva itt akarom látni a fejüket! – hallotta Vabig hangját, mielőtt Pozdorja kilökte a kocsma ajtaján az esőbe.
Kleeros elgyötörten tápászkodott fel a sárból. Elkeseredetten nézett végig magán. Régóta lavírozott már a Céhen kívül a városban, sejtette, hogy nem folytathatja ezt a végtelenségig. A függetleneket senki nem nézte jó szemmel, akkor sem, ha fizettek a Céhnek. A szervezet nem áll ki értük, a városőrök szabad prédának tekintették őket. Aki pedig mindezek ellenére sem lépett be, az gyanús volt. Felettébb gyanús. Amióta Vabig vette át a Céh vezetését, szinte eltűntek a városból a független tolvajok. Most már az is világos volt, miért. Ami meglepte Kleerost, hogy erről semmi sem szivárgott ki. Egyetlen független tolvaj sem beszélt ilyesmiről, mikor belépett a Céhbe, vagy eltűnt a városból. Jobb esetben a saját lábán, rosszabban a folyó hátán.
– Valami tisztességes ruhát kell szereznem – gondolta, s a legközelebbi mosoda felé indult. A gabonaraktárakba már biztosan nem jut el idejében, s ha lekési az őrségváltást, már lehetetlen észrevétlenül belopakodni. Jianához sem akart menni, a lány máskor mosolyfakasztó csacsogása most mérhetetlenül idegesítette volna.
Bár a mosodában már elkezdődött a munka, egy kis várakozás után némi szerencsével sikerült magának inget, nadrágot és egy viaszosvászon takarót lopnia. Miután átöltözött, valamivel jobban érezte magát, s mert a takaró megóvta a ronggyá ázástól, azon kezdett gondolkodni, hová menjen.
Végül céltalan kószálása közben a hídhoz vezető útra ért. Eszébe jutott a tegnapi vízállás, s elindult a part felé. Már nem járt messze a folyótól, mikor az egyik mellékutcából kétkerekű kordét toló férfi vágott elé. Azonban a sárban megcsúszott és elesett, magával rántva a kordét is. Kleeros alig tudott félre ugrani a felé dőlő ládák elől.
– Miért nem tudsz vigyázni?! – förmedt rá a feltápászkodó fickóra. A férfi valamit motyogott, miközben hiábavaló kísérletet tett rá, hogy megszabaduljon a sártól. Amikor felnézett, Kleeros csak akkor döbbent rá, milyen idős. Apja korabeli, évek súlyától görnyedt alak állt a felborult kordé mellett. Kleerost valami furcsa érzés ragadta torkon, amitől szeretett volna elfutni, mintha ő tett volna valami rosszat. Az öreg tanácstalanul toporgott a kordé mellett. Egy percnyi tétova feszengés után Kleeros felsóhajtott. Akármi is volt az érzés, egyszerre elmúlt. Odalépett a rozoga alkotmányhoz.
– Állítsuk talpra! – vigyorgott az öregre. A másik megdöbbenését félszeg, értetlen beleegyezés váltotta fel, s ő is megragadta a kordé oldalát.
A leborult ládákat is gyorsan visszapakolták, mielőtt az úton járó nagyobb szekerek eltaposták volna őket. Az út forgalmas kereskedelmi útvonal volt, s ahogy világosodott, egyre többen jártak erre.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg… – hálálkodott zavartan az öreg, s bizonytalan mozdulattal az egyik ládához nyúlt. – Talán, ha…
Benne szakadt a szó, mert mire felnézett, Kleerost mintha a föld nyelte volna el. Majd’ nyíllövésnyire lehetett már ellátni, a pirkadat csupán percek kérdése volt. Az úton, bár számosan jöttek-mentek, azért tömegről beszélni még nem lehetett, s a legközelebbi utca is messze esett. Az ismeretlen segítőt mégsem látta sehol. Sokáig persze nem nézelődött, a közelgő őrjárattal sem akart tengelyt akasztani, megragadta hát a két rudat, s tolni kezdte a kordét a folyó túlpartján fekvő piac felé.
Kleeros viszont egyfolytában az eseten töprengett. Furcsa volt az egész. Még sosem érezte ilyen ostobának magát, mint az öreggel szemben állva. Azt sem értette, mitől lett aztán olyan jó kedve. Mintha felszabadult volna valami nyomás alól, szinte repülni tudott volna. Mi történik velem, kérdezte magától, de a belsejében dúló káoszból nem jött válasz.
A folyóhoz érve egy pillantással megállapította, hogy előző éjszaka nem csalta meg a szeme, s a vízállás az eső ellenére még mindig alacsony. Ez egy csapásra véget vetett a jókedvének. Ha nem a folyó, akkor a csatorna miatt árasztotta el a pincéjét a víz, s akkor jó néhány hétig nem mehet le oda. Először is, mert ki tudja, mikor veszik észre az elöntött helyiséget. Másodszor, mert a városi őrség papiros-nyálazóit ismerte már, mint a rossz pénzt. Csak akkor tesznek valamit, ha arany vagy kardcsörgést szimatolnak. Előbbiből neki nem sok volt, utóbbiból még kevesebb. Ráadásul nem hívhatta fel a figyelmet sem magára, sem a pincére. Morózusan köpött egyet körkörös hullámokkal csipkézett vízbe, aztán sarkon fordult és elindult a Narvál felé.
A Narvál egy régi fogadó volt a dokkok és a kereskedő negyed határán. Valaha jó környéknek számított, de a város terjeszkedésével egyre rosszabb alakok özönlötték el. Így vetődött el egyszer Kleeros is oda. Meglepetésére apja egyik régi barátja volt ott a csapos. Kleeros egy időben szívesen járt oda, de aztán kezdett az idegeire menni, hogy számolatlanul kapta a jó tanácsokat és az „atyai” intelmeket. Ezért utóbb kezdett elmaradozni, s most, hogy utána gondolt, legalább két hónapja nem dugta ide az orrát. Ékesen jelezte, mennyire rossz a helyzet, hogy ide tartott.
– Zárva vagyunk! – mordult fel hátra sem nézve Crois. A neve roppant előkelően csengett, de soha senkinek nem mondta el, honnan kapta. Kleeros sem tudta, de megfogadta, hogy egyszer kideríti.
– Kidobnál ilyen időben egy szerencsétlen utazót? – kérdezte vigyorogva Kleeros. A válasz persze igen volt. Crois szívfájdalom és lelkiismeret furdalás nélkül kidobott volna szinte bárkit.
– Hát te meg hol kódorogtál, kölyök? – csak egy pillanatra hagyta abba a kupák törölgetését, s továbbra sem fordult meg. Kleeros érzékeny füle azért kihallotta az örömet a rekedtes hangból. – Na, ne állj ott, mint egy bálvány! Ülj le, de ne sarazd össze a padlót! Most takarítottam!
Kleeros engedelmesen beletörölte csizmáját az ajtó előtti rongyba, s odaballagott a pulthoz. A Narvál drágának számított errefelé, s a törzsközönsége is veterán katonákból, kereskedőkből került ki. Az öreg és a szintén lovasságtól leszerelt veterán tulaj megválogatta a vendégeit. Egy-egy jobb este valóságos sereg gyűlt össze a régi cimborákból és bajtársakból. Ez volt az egyetlen oka, hogy a Narvál nem fizetett a Céhnek, s Vabig emberei mégsem zaklatták. Ha ez a csapat kardra, bárdra, lándzsára kapott volna, a tapasztalt katonák csúnyán megszorongathatták volna a Céhet. Kleeros persze jól látta, hogy Vabig egyre szilárdabban kovácsolja egybe a városban a különféle klánokat, s nincs messze az idő, hogy valóban abszolút hatalma legyen. Akkor pedig a Narválhoz hasonló kivételek is eltűnnek majd.
– Vabig azt akarja, öljem meg Issant, a kádárt – bökte ki a kupa forralt bor felén túljutva Kleeros. Crois csupán a szemöldökét vonta összébb, egyébiránt nem szólt, hagyta, Kleeros hadd mondjon el mindent. Amikor végighallgatta az egész történetet, tűnődve töltött magának is egy kupával.
– Sokszor gondoltam arra – kezdte kissé vonakodva –, hogy az én tisztem betölteni apád helyét bizonyos értelemben. Amióta nem jártál erre, megértettem, hogy tévedtem. De most mégis adnék egy tanácsot, s örülök, hogy nem kéretlen tehetem. Menj el. Menj ki az északi kapun, és meg se állj a következő városig. Ha itt maradsz, és Vabig ellen szegülsz, előbb-utóbb meghalsz. Ha engedelmeskedsz…
Bár Crois nem fejezte be a mondatot, Kleeros jobban értette, mintha kimondta volna. Ha engedelmeskedik Vabignak, itt jó szó helyett legközelebb meztelen penge vagy az őrjárat fogadja. Crois ilyen kérdésekben nem ismert tréfát. Miután tíz évet húzott le a Tanács seregében, megtanulta értékelni az életet.
Kleeros letette a kupát. A koppanás mint valami visszavonhatatlan ítélet hasított a hirtelen vészterhes csendbe.
– Este benézek… elbúcsúzni – mondta kurtán és vissza sem nézve kiment az ivóból. Nem látta, hogy Crois hosszan bámulja a kemény mozdulattal betett ajtót és olyan fáradt, törődött mozdulattal nyúlt a kupákért, mintha egyszerre éveket öregedett volna.

***

Kleeros egész délelőtt a várost járta. Volt néhány elintézetlen ügy, amit be kellett fejeznie, mielőtt eltűnik a városból.  A Céh mindenütt jelenlévő fülei és szemei igencsak megnehezítették a dolgát, mivel esze ágában sem volt az orrukra kötni, mire készül. A legnagyobb titokban és óvatossággal osont sarokról sarokra, már-már láthatatlanná válva.
Így persze sokkal lassabban sikerült mindent elrendeznie. Igazából ezek apróságok voltak, néhány kisebb adósság rendezése, pár ígéret behajtása. Nem is értette, miért töri magát ennyire ilyesmik miatt.
Az eső szerencsére elállt, bár továbbra is fázósan borús maradt az idő. A napot eltakaró felhők miatt korábban sötétedett. Bár Kleeros késő délutánra összepakolt az útra, mégis sűrű homály telepedett a városra, mire a Narválhoz ért. Annyira elmerült a háta mögé pillantgatásban, hogy későn tudatosodott benne a csend, ami az ajtón benyitva fogadta.
Feldobogó szívvel ugrott vissza a szemöldökfa alól, alig kerülve el a pörölyként lesújtó öklöt. Pozdorja felmordult, de nem ment utána. Inkább visszahátrált az ivóba. Kleeros csak egy pillanatig tétovázott, de ez is soknak bizonyult.
– Befelé! – csattant fel egy nagyon is jól ismert hang odabentről. – Hacsak nem akarod, hogy kihajítsam az öreg fejét!
Kleeros elkeseredetten szorította össze az öklét.
– A rohadt életbe! – szűrte a foga közt. Aztán vett egy mély levegőt és megpróbált megnyugodni. A hideg fej most sokkal többet használhatott, mint a düh. Ellazította az izmait és lassan besétált a fogadóba.
A helyzet pont olyan rossznak bizonyult, mint legrosszabb sejtelmeiben várta. Vabigon és Pozdorján kívül még hárman voltak a fogadóban. Mindhármukat látta már, s ismerte a hírüket is. Ha a Tanács katonái, vagy a városőrök itt találták volna őket, azonnal, teketória nélkül felkötik mindhármukat. Bűnlajstromuk egyenként is kötetekre rúgott. Kleeros önkéntelenül nyelt egyet, mert hirtelen kiszáradt a szája. A legközelebb álló bérgyilkos észrevette az ádámcsutka mozdulását, s elvigyorodott.
– Mit akarsz tőle? – Kleeros kérdése kétséget kizáróan Vabignak szólt, aki a pultra hajlott Crois mellett állt, s az arany markolatú tőrrel játszadozott. Az öreget a másik bérgyilkos nyomta a karcos falapra, a harmadik a pulthoz legközelebb álló asztalnál ült. Fegyver – Vabig kivételével – senkinél nem látszott, de Kleeros már-már biztos volt benne, hogy ez csupán csapda; hátha valami ostobaságra ragadtatja magát a védtelenségüket látva. Kleeros azonban biztos volt benne, hogy nem fog ilyesmit tenni, mert ezek öten puszta kézzel is könnyedén legyőzik őt.
– Tőle? – bökött meglepetést tettetve Vabig Croisra. Aztán intett Pozdorjának, aki biccentett, és a hátsó ajtón kiment.  – Tőle semmit. Csupán elbeszélgetünk itt. Amíg vissza nem jössz Issan és a felesége fejével.
Kleeros hallgatott. Crois szemébe nézve dühöt, fájdalmat és félelmet látott. Miért nem ölöm meg azt az embert, kérdezte magától, hiszen még csak nem is ismerem. Csak hallottam róla. Crois olyan, mintha az apám lenne! Miért ilyen nehéz a választás?
– Ölj meg engem – bökte ki végül, s ezzel nem csak a többieket, hanem némileg magát is sikerült meglepnie. Vabig kezében egy pillanatra megtorpant a tőr.
– Feláldoznád magadat érte? – kérdezte lassan. Kleeros agyán végig futott, hogy most kiszállhatna az egészből, itt hagyhatná Croist, Vabigot, az egész várost és újra kezdhetné egy másik városban. Csak meg kell ráznia a fejét, és kirohannia az ajtón. Sosem találnák meg, akármilyen jók. Az éjszakai város az ő területe volt, percek alatt eltűnhetne a sikátorokban, a tetőkön, a csatornákban. Szabad lenne, és azt tehetne, amit csak akar.
Bólintott.
– Rendben – vágta rá Vabig és elhajította a tőrét. Kleeros behunyta a szemét, de nem mozdult. A tőr elsuhant a füle mellett, és reccsenve szaladt a falat borító, füsttől, koromtól sötét lécek egyikébe. Kleeros a szíve minden dobbanását tisztán hallotta. Jéghideg, majd tűzforró hullám öntötte el két dobbanás között. Amikor kinyitotta a szemét úgy szédült, mint amikor egész éjjel vedelt, s reggel alig tudott haza tántorogni. Felemelte a kezét, hogy megtámaszkodjon az egyik asztalon, de annyira remegett, hogy ujjai kis híján lecsúsztak a széléről.
– Azt hitted, ilyen egyszerű? – nevetett Vabig gúnyosan. De a nevetése disszonáns volt. Kleeros felnézett rá, és hirtelen minden olyan tisztán látott. Vabig félt. Nem tőle. Attól félt, amit nem értett, nem tudott felfogni. Márpedig amit Kleeros az előbb tett, annak Vabig világában nem volt helye. S egyszerre arra is rádöbbent, hogy neki magának sincs helye többé ebben a világban. Valami megváltozott. A világ változott meg.
– Nekem te kellesz, nem pedig ez vén szarházi! – sziszegte Vabig, hirtelen hangnemet váltva. Ez szinte mindig bejött, hiszen a legtöbben tartottak tőle, a gyors hangulatváltás pedig veszélyessé és kiszámíthatatlanná tette.
Kleeros azonban csak állt tovább mozdulatlanul, s bámult Vabigra hatalmasra tágult pupillájú szemével. Csak félig-meddig figyelt a Céh vezetőjére. Maga is megrémült attól, amire rájött. Három nap alatt romba dőlt az egész élete, s fogalma sem volt róla, miért. Ez nem lehet véletlen, gondolatai eszeveszetten cikáztak, minden megváltozott.
Semmi sem változott.
Én változtam!
Hogyan?
Miért?
Mitől?
Idáig jutott, mikor az ajtó kinyílt, s egy férfi lépett be rajta. Kleeros elkapta Vabigról a tekintetét és hátra nézett a zajra. A lába majdnem összecsuklott a mozdulattól. A jövevény viaszosvászon köpenye alól ezüst színű mellvért vagy láncing villant elő, jobbjában kardot, baljában számszeríjat tartott. Kék szeme pedig világított a félhomályban, amivé a pult mögött pislákoló két mécses oszlatta a sötétséget.
– Téged kereslek – bökött állával Kleeros felé. – Van nálad valami, amire szükségem van. Azt mondták, itt talállak.
– Öljétek meg! – vakkantotta Vabig. A parancs a saját embereinek szólt, mégis az idegen mozdult elsőnek. Számszeríja kurta csattanással röpítette a pult mögött álló bérgyilkos felé a vaskos vesszőt. A Croist leszorító fickó hang nélkül hanyatlott le, olyan gyorsan halt meg, hogy a szemgödréből kiálló csonkhoz kapni sem maradt ideje. A jövevény lebukott, s ugyanazzal a mozdulattal a közelebbi bérgyilkoshoz vágta a számszeríjat. A férfi második tőrét rántotta épp elő, mikor orron, szájon találta a nehéz tus. Felhördült, s véres fogdarabokat köpött. Mire szeméből kitisztult a fájdalom, harmadik társát épp akkor nyársalta fel a láthatatlanul gyorsan villanó kard. Felemelte a kezében tartott tőrt, aztán csodálkozva meredt a mellkasából kiálló markolatra. Lassan térdre rogyott, majd elterült a padlón. Utolsó pillantásában mégsem ez, hanem a feneketlen gyűlölet villant, mikor a másik dobótőrt görcsösen szorongató Kleerosra pillantott.
Crois gyors mozdulattal nyúlt a pult alatt tartott széles rövidkardért, mikor tarkóján megszűnt a nyomás, s hallotta a puffanás jobbról. De nem volt elég gyors. Egy kéz markolt ritkuló hajába, hátra rántotta a fejét, s egy fájdalmas, hideg érintést érzett a torkán.
Kleeros és az idegen egyszerre fordultak meg Vabig szavaira.
– Ha bárki közelebb jön, az öreg fejét használhatjátok lámpásnak! – Eddig sosem emelte fel a hangját, s Kleeros gyomrában jéghideg csomóba gyűlt a félelem. Vabig az ajtó felé hátrált, pajzsként maga előtt tartva Croist. Az idős férfi nyakán a lépések ütemére mind lejjebb csorrant a vércsepp, amit a nyakának feszített tőr fakasztott.
– Tőlem nem kell tartanod – mondta az idegen, s egyik áldozata ruhájába törölte a kardját, mielőtt eltette volna. – Ha nem támadnak rám az embereid, őket sem bántottam volna. Ostoba lépés volt, hogy meg akartál öletni. Az is ostobaság, amit most csinálsz, ha épp tudni akarod.
– Engedd el! – kérte Kleeros. A hangja rekedt volt, mint miután órákig üvölt valaki. – Engedd el, és elmegyünk. Soha többé nem látsz minket!
Vabig nem válaszolt, de a szemében izzó gyűlölet kétségtelenné tette Kleeros számára, hogy mi vár Croisra, ha eléri az ajtót.
– Ha nem segítesz, sosem kapod meg, amit akarsz, esküszöm! – az idegen elhúzta a száját Kleeros szavaira.
– Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani – morogta, majd Vabigra nézett, s Kleerosra mutatott. – Ha megölöd az öreget, segítek ennek az embernek, hogy méltó bosszút álljon rajtad. Láttad, milyen gyorsan végeztem az embereiddel, s ez még semmi ahhoz, amire képes vagyok. Engedd el, és ígérem, hogy mindhárman még ma éjszaka elhagyjuk a várost.
Talán a nyugodt, tárgyilagos hang tette, talán az idegen kék szemének pillantása. Talán valami más. Kleeros nem látta, amit Vabig, mert a jövevény mögötte állt, s ő le sem vette a szemét Croisról és fogva tartójáról. Csak azt látta, hogy Vabig tekintetében a gyűlöletet felváltja az óvatosság.
– Tedd el a tőröd! – az idegen épp csak megérintve, Kleeros karjára tette a kezét, aki lassan leengedte a dobásra készen tartott dobótőrt, majd az övébe tűzte. Vabig tovább hátrált az ajtó felé, de mielőtt elérte volna, megtorpant.
– Most azonnal eltűntök. Mind. Különben halottak vagytok – köpte a szavakat, aztán feléjük lökte Croist. Sem Kleeros, sem az idegen nem mozdult, mikor Vabig kiugrott az ajtón, s eltűnt a sötétben.
– A szentségit! – nyögte Crois a torkát tapogatva. – Most meg földönfutó lettem!
– Még mindig jobb, mint halottnak lenni – mondta Kleeros és végre lerogyhatott egy székre. – Nem hittem volna, hogy ezt megússzuk.
– Azt azért nem mondanám, hogy most már biztonságban vagyunk – jegyezte meg az idegen. Miközben fesztelenül odasétált a pulthoz, áthajolva rajta elkapott egy hasas butéliát és kinyitotta. Jót húzott belőle, aztán visszalépdelt és leült Kleeros mellé, odakínálva neki a palackot. Kleeros is belekortyolt. A jóféle pálinka végigmarta a nyelőcsövét, a leérve azonnal nekilátott szétoszlatni a jeges csomót a gyomra mélyén.
– Nekem is hagyj egy kortyot! – zöttyent le melléjük Crois, és az alapos kóstolás után borúsan szétnézett a helyiségben. – Nem mintha erre vágytam volna egész életemben, de rosszabb helyen is kiköthettem volna. Azt hittem…
Legyintett egyet, inkább lemondóan, mint dühösen, aztán húzott még egyet az italból.
– Ez az utolsó palack belőle – mondta rosszallóan, és feltápászkodott. – Hozom a holmimat.
Elballagott a fogadó hátsó szobái felé. A tulajdonossal ellentétben Crois itt is lakott, s a csaposkodás mellett afféle házőrző szerepet is betöltött.
– Volna itt még egy apróság – köszörülte meg a torkát az idegen.
– Azt mondtad, van nálam valami, ami kell neked – bólintott Kleeros. – Bármit kérhetsz tőlem, amit csak akarsz.
– Úgy értesültem, van nálad egy gyűrű. Egyszerű, fehér fémgyűrű. Átlátszatlan, tejszerű kövekkel. Azt keresem.
Kleeros viszonozta a jövevény tiszta tekintetét, és úgy érezte, hogy rögtön rászakad a mennyezet.

***

– Már… már nincs nálam – nyögte ki végül, egy örökkévalóságnak tűnő csend után.
– Értem – az idegen egy cseppet sem tűnt bosszúsnak, ami nemcsak meglepte Kleerost, hanem rossz előérzete is támadt tőle. Az iménti pillanat, amikor minden olyan világosnak tűnt, mintha nyomtalanul tűnt volna el. Megint csak kérdések maradtak benne, a megértés, az érzés, hogy átlátja a dolgokat, megszűnt.
– Eladtam – folytatta gyorsan, mielőtt a másik mondhatott, vagy tehetett volna bármit is. – Dorvidnak, a kocsmárosnak, még aznap, hogy visszajöttem az erdőből. Talán még nála van. Ilyen csecsebecsére nem könnyű vevőt találni.
– Mi történt a kereskedőkkel? – kérdezte az idegen, mintha a gyűrű csupán valami mellékes apróság lenne. Közben hátra vetette köpenye kámzsáját, s lerázta róla a vízcseppeket. Kleeros szeme megakadt az egyik lehulló cseppen, s a jelen helyzetben már-már mellékesnek tűnő gondolat villant fel benne. Odakint egy napja nem esett.
– Nem én öltem meg őket – rázta meg a fejét. – Csak… csak a…
– Csak ki akartad rabolni őket – biccentett az idegen. A kámzsa árnyéka nélkül látszott, hogy idősebb, mint azt a hangja vagy mozgása alapján feltételezni lehetett volna. Negyvenes évei elején járhatott, a szeme sarkában elmélyültek a szarkalábak, mint aki sokat mosolyog. A haja már itt-ott kezdte gesztenyebarna színét ezüstösre váltani.
– Az erdőben tanyázó egyik banda megelőzött – folytatta Kleeros a gondolatot, amit a másik kezdett. – Ők ölték meg az egész karavánt. Elvittek minden értéket, a málháslovakat is. Csak a ládákat hagyták ott, mert biztosan akadályozta volna őket, de azokat is kiforgatták. Az egyik láda aljába rejtve találtam a gyűrűt.
Az idegen várakozón nézett rá, amitől Kleerosnak az az érzése támadt, hogy a másik pontosan tudja, mi történt, csak ellenőrizni akarja, hogy igazat mondott-e.
– Csak ez volt mellette – bökte ki végül, s az inge alól előhúzta a láncát. Az acéllapocskát akarta lekapcsolni, de a jövevény megrázta a fejét.
– Hagyd csak – mondta, s Kleerosnak feltűntek a furcsa mellékzöngék a hangjában. Vidámság és szánalom keveredett benne egyszerre, ezért pillanatokig nem tudta eldönteni, hogy milyennek is hallotta a szavakat.
– Mi ez? – egyenesen a másik szemébe pillantott. – Te tudod, ugye?
– Tudom – bólintott a férfi. – És ha visszaszereztük a gyűrűt, meg fogom mondani. De most ideje indulnunk, mert attól tartok, hogy nemtelen barátunk ígérete ellenére mozgalmas éjszakának nézünk elébe, s a kapukig vezető út nem lesz eseménytelen.
– Felőlem indulhatunk – a hang a hátsó ajtó felől jött, s mikor arra fordultak, Kleerosnak leesett az álla. Crois jött vissza, de nem akárhogy. Térd fölé érő láncinget viselt, acélsisakot, az oldalán kardot, a karjára pedig félembernyi pajzsot szíjazott. Az övébe dobótőröket dugott, s acéllemezkékkel borított csizmát húzott. Úgy festett, mint egy díszmenetre készülő katona. – Azt hitted, kölyök, hogy a vénség már elfelejtette, hogyan kell harcolni?
– Magam is azt hiszem az elővigyázatosságod nem alaptalan – mondta halvány mosollyal az idegen. – S mivel egymás mellett fogunk küzdeni, ha szükséges, ideje, hogy bemutatkozzam. Nalhel Redirf vagyok, az Inkvizítorok klánjának démonvadásza.
A bemutatkozást követő csend ékesen igazolta, hogy bizony a név nem üres szó, bár ezúttal inkább az Inkvizítorok klánjának említése fojtotta a másik kettőbe a lélegzetet. A klánról rengeteg történet keringett. Nyugtalanító történetek. Történetek rég elveszett, nagy hatalmú ereklyékről, puszta földdel egyenlővé tett falvakról, ahol állítólag a gonosz ütötte fel a fejét. S még sok egyébről, amiben Kleeros nemigen hitt, hisz ismerte a falvakon, városokon át araszoló hírek természetét. Ami a folyó torkolatánál még fél tucat szörny, az idefent a hegyek lábánál már több százas horda. De a hírek magja valóság volt. És az Inkvizítorokról szóló legendák töredéke is elegendő volt hozzá, hogy tiszteletteljes csend övezze Nalhel szavait.
– Akkor… induljunk – bökte ki végül Crois, s a hangjában nemcsak Kleeros hallhatta a bizonytalanságot.
Nalhel ment elől, Kleeros és Crois pedig mögötte, egymás mellett afféle hevenyészett ék alakzatban. Kleeros legszívesebben a hátára is szemeket növesztett volna, bár abban a vaksötétben, ami a városra telepedett, annak sem sok hasznát vette volna. A bensőjében dúló zavar, a gyanú és félelem, ami az idegent és szavait – kimondottakat és kimondatlanokat – övezte, nem tett jót az ösztöneinek. Lassanként minden kapualjban, sikátorban szemeket vélt látni, minden tócsán csillanó kósza fény megvillanó pengévé vált. Igazából maga sem tudta, mitől tartott, de egyre jobban ránehezedett a bizonyosság, hogy valami sötét és fenyegető jövő felé lépked az Inkvizítort követve. S többek között azt sem értette, miért is csinálja ezt az egészet.
Jó fél óra alatt értek Dorvid kocsmájához. Az ajtóréseken kiáradó fény a megváltást jelentette Kleerosnak, aki még sosem érezte ennyire idegennek a várost, ahol felnőtt. Ablak nem volt a vályogfalon, Dorvid tapasztalatból tudta, hogy milyen gyakran kellene cserélni.
– Ha mi bemegyünk, Dorvid biztosan gyanút fog – mondta Kleeros Crois felé biccentve a kocsma melletti sikátorból figyelve az ajtót. – Téged viszont nem ismer, uram. Ha bemész, keresd a dagadt csapost. Mondd, hogy én küldtelek, s hogy egy gyűrű érdekel. És ne ajánlj érte tíz aranynál többet, mert akkor gyanakodhat.
Az Inkvizítor elmosolyodott, s bólintott. Amikor belépett a kocsma ajtaján, Kleeros fohászkodni kezdett, hogy Dorvidnál legyen az az átkozott gyűrű.

Nalhel fertály órával később jött vissza. Ugyanaz a halvány mosoly ült a szája szélén, mint amikor bement, s Kleeros gyomrát összeszorította a félelem.
– Eladta? – kérdezte, s előre tudni vélte a választ.
– Igen – bólintott az Inkvizítor. Aztán kissé szélesebb mosollyal folytatta. – Nekem.
A megkönnyebbülés hűvös hulláma pár szívdobbanás késéssel öntötte el Kleerost, eddig tartott, míg felfogta a szavakat.
– Akkor most igyekezzünk a kapuhoz – Crois közben végig az utcákat és sikátorokat fürkészte. –, mert az az érzésem, hogy hamarosan…
Eddig jutott, mikor sötét árny huppant le mellettük a tetőkről. Az Inkvizítor pedig visszamenőleg igazolta valamennyi történetet Kleeros szemében. Ő épp csak a száját nyitotta, hogy figyelmeztesse Croist a halk percenésre, amit a fejül fölül hallott, mikor Nalhel oldalt lépett, és egy alulról indított ütéssel állon vágta a támadót. A reccsenés sokkal hangosabbnak tűnt, mint a zaj, amit a fickó csapott korábban, aki már földet éréskor eszméletlen volt, s Kleeros abban is biztos volt, hogy eltört az állkapcsa. Az Inkvizítor úgy lépett át a testen, mintha mi sem történt volna. Egy apró, ezüstös villanás azonban megragadta Kleeros figyelmét. Korábban biztos volt benne, hogy Nalhel nem visel páncélkesztyűt. Mikor azonban megütötte a támadójukat, meg mert volna esküdni, hogy acélra esett a fény a kezén.
Sokáig azonban nem töprenghetett ezen, mert a másik kettő már elindult, s ő sem maradhatott le. Megint az éjszakát kezdte figyelni, áruló jelekre lesve. Baljós előérzete mit sem csökkent a gyűrű megtalálása óta, s ez most sem zavarta kevésbé.
Már csupán nyíllövésnyire jártak a Kikötőkaputól, mikor rájuk találtak. Ez nem meglepő, mondta Nalhel, valószínűleg minden kapu közelében ott rejtőztek, így nem nagyon kellett keresgélniük, s erőiket elaprózniuk. Ezzel megkönnyítették az útjukat idáig.
Kleeros azonban tudta, hogy mostantól halálos veszélyt jelent minden egyes lépés. Halálos veszély. Legszívesebben elhúzta volna a száját, de képtelen volt rá. Sosem gondolta, hogy egyszer kénytelen lesz belátni, a mesemondóknak is lehet igazuk. Igenis létezik a már-már tapintható, minden cinikus kívülállást legyőző veszélyérzet. Épp most találkozott vele.
Még három utcányi távolság választotta el őket a kaputól.
– Biztos, hogy lefizették a kapuőröket – súgta Kleeros Nalhelnek. Az Inkvizítor bólintott.
– Legalább tucatnyian vannak – folytatta a széles kereskedelmi utat figyelve a sikátor széléről. – Minden keresztutcában és a tetőkön is. Tudom, hogy vannak íjászok köztük.
– A következő utca melletti ház tetején lapul kettő, és azt hiszem a velük szemköztin is – pontosított Nalhel.  – És ha jól számoltam, tizennégyen vannak kapuig lévő utcákon. De lehet, hogy páran még nem mutatkoztak.
Kleeros elkeseredetten megrázta a fejét.
– Sosem jutunk át!
– Ó, dehogynem. A stratégiájuk alapvetően hibás. Tolvajgondolkodás. A tolvaj akkor eredményes, ha nem veszik észre. Gyanútlan áldozatokkal kell dolgoznia. Gyanútlan áldozatok viselkedéséhez szokik. És ezt a beidegződést nehéz levetkőzni. Ha egy igazi, harcban edzett stratéga lenne az ellenfelünk, sokkal nehezebb dolgunk lenne.
Kleeros zavarodottan bámult az Inkvizítorra, aki rákacsintott, majd elindult visszafelé a sikátorban.

***

Jó kétszáz lépést tehettek meg, mikor Nalhel megtorpant és levett a nyakából egy láncot. Csibészes mosollyal az ajkán pattintotta szét a zárókapcsot, s a tenyerébe rázta óvatosan a féltucat koromfekete gyöngyöt. Egy kivételével mindet egy apró zsákocskába öntötte, az utolsót pedig forgatta egy darabig az ujjai között, majd a házfal egyik repedésébe dugta. Még Kleeros éles szeme is csak alig tudta kivenni, hogy a gyöngy felületébe valami ábrát karcoltak. Olyan apró és finom munka volt, amilyet még életében nem látott.
– Mit művelsz? – kérdezte suttogva. Az Inkvizítor töretlenül vigyorogva vállat vont, majd bólintott. Aztán megint elindult. Befordult a kereskedelmi úttal párhuzamos első keresztutcába, s a kapu irányába indult. Kleeros és Crois értetlenül bár, de követték. Nalhel olyan magabiztosan mozgott, hogy minden kételkedésük dacára gyökeret vert bennük a bizonyosság, hogy tudja, mit csinál.
Jó egy órát mászkáltak látszólag összevissza a kapu körül. Csak a végére kezdett Kleeros felfedezni valamiféle rendszert a mozgásukban. A gyöngyök egyenként kaptak helyet a falak réseiben, jobbára a tetőkön lapuló íjászok közelében. Végül, mikor a felhők mögé rejtőző hold már pályája utolsó harmadába léphetett, Nalhel megállt a kereskedelmi út melletti sikátor végén, és hosszan kifújta a levegőt.
– Na, most valami olyasmit fogok mondani, ami a legkevésbé sem hangzik jól – nézett jelentőségteljesen a másik kettőre, de a szája sarkában rendületlenül ott ült a mosoly. – Azt szeretném, ha szép lassan, jól láthatóan elindulnátok az úton a kapu felé.
Egyikük sem horkant fel. Csak álltak, és töprengőn nézték az Inkvizítort, aki – míg a válaszukra várt – szintén készülődni kezdett. Lecsatolta a kardját, levette köpenyét és Kleerosnak nyújtotta. Nem viselt páncélt, vastag, drága anyagból készült egyszerű nadrágot hordott, s szürke inget. Matt alkarvédői inkább elnyelték, mint visszaverték a fényt, s látszott rajtuk a gyakori használat nyoma.
– Szeretném, ha ezeket magatokkal vinnétek. Csak zavarnának.
– Csaléteknek használsz minket – Kleeros merőn nézett Nalhel szemébe, míg a választ várta.
– Úgy van.
– Mi a biztosíték rá, hogy nem a magad bőrét mented? Hiszen megkaptad, amiért jöttél – vetette közbe Crois.
– Szavamat adom – mondta egyszerűen az Inkvizítor. Kleeros pedig azon kapta magát, hogy szégyenkezve süti le a szemét. Amióta az eszét tudta, még soha senki tekintetében nem látott ilyen nyíltságot. A hangja pedig arról árulkodott, hogy olyan mélyen hisz az adott szó szentségében, hogy inkább az életét áldozná fel, mint a becsületét. Kérkedés nélkül. Kleerost megérintette a másikból áradó magától értetődő tisztesség.
– Hiszek neked – mondta halkan és Croist magával húzva kilépett a kereskedelmi útra.
– Kölyök, elment az eszed? – sziszegte Crois. – Hiszen még csak nem is ismerjük ezt a fickót! Az, hogy egyszer mellénk állt, még nem jelenti azt, hogy…
– Ott lesz – szakította félbe Kleeros –, és nem hagyja, hogy bárki ránk támadjon.
– Honnan az istenek haragjából tudod?
– Csak tudom – vont vállat Kleeros. – Csak tudom.
– Hát vagy igazad lesz, vagy ezt vésik a fejfánkra – morogta az öreg és nyelt egyet, mert hirtelen kiszáradt a torka.
A kereskedelmi út, a legtöbb városi úttal ellentétben már-már riasztóan tiszta volt. Jókora mészkő kockákkal volt kirakva, hogy a súlyos szekerek ne vágjanak bele nyomot, s rendszeresen lesöpörték róla a ráhordott sarat, hogy a batárok ne csússzanak meg rajta. Ezt legtöbbször a kevésbé veszélyes rabok végezték, Kleeros maga is jó néhány hetet töltött el pár éve a kereskedelmi út tisztogatásával. Innen tudta, hogy a kőkockák rései közé kőzúzalékot döngöltek, hogy a kockák alatt keményre taposott agyag réteg húzódik, s hogy az elrepedt köveket nem cserélik, hanem a repedéseket töltik ki valami folyékony anyaggal, ami ha megköt, keményebb lesz, mint a mészkő. Ezekbe a gondolatokba kapaszkodott, hogy egyre fokozódó rettegését elnyomja. Ha a mindenfelől rászegeződő nyílvesszőkre gondolt, legszívesebben futásnak eredt volna.
A városra boruló csend és sötét egyre természetellenesebbnek tűnt. Ahogy a kapu közeledett, úgy mozogtak mindketten egyre darabosabban, csak a vaknak nem tűnt volna fel, hogy valami nincs rendben.
Nalhel egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak, míg kikotorta az utolsó előtti gyöngyöt a falból. Lehunyta a szemét és három mély lélegzetet vett. A karján éktelenkedő vágásból a földre csepegett a vér. Túl közel lépett ki az árnyakból legutóbb. Még az ellenfeleket sem volt ideje számba venni, mikor az első penge lecsapott rá. Az árnyakban való közlekedés alaposan kimeríti az embert, s neki az volt az ötödik próbálkozása egymás után. Egy leheletnyit elkésett a hárítással. Kinyitotta a szemét, féloldalas fintorral ejtette a többi közé az ötödik gyöngyöt, s kezébe vette az üres láncot. Hüvelykujját a hatodik kapocsra tette és összenyomta. Előrelépett, s feloldódott a sötétségben.
Egy tetőgerinc nem túl kényelmes. Az idő múlásával pedig egyre kevésbé az. De legalább biztonságos. Ebbe az illúzióba ringatta magát az az íjász is, aki – tudtán kívül – társai közül utolsóként találta szembe magát az Inkvizítorral. Ő csak a második, visszakezes ütést kapta, az első annak a mogorva, tejfehér képű fickónak jutott, aki két hajlított tőrét szorongatva lapult mellette. S bár tiszte szerint ő lett volna a testőr bárminemű vész esetén, még annyi sem adatott meg neki, hogy lássa támadóját. Mentségére szolgálhatott, hogy mögöttük a tető négy ölnyi sima falban folytatódott, amin meggyőződésük szerint ember nem juthatott volna fel észrevétlen.
Nalhel, miután leütötte a két orvgyilkost, kilesett a tetőről. Kleeros és Vabig már a kapuhoz vezető út jó részét megtette. Sietnie kellett, hogy idejében utolérje őket. Átment a tető túloldalára. Bármennyire is szerette volna elkerülni, kénytelen volt újra az Árnyékgyöngyök varázsához folyamodni; túl magas volt a fal. Megint összenyomta az utolsó kapcsot az Utazás Láncán. A következő pillanatban az utcán lépett ki a hullámokat vető sötétségből. Kivette a hatodik gyöngyöt két málló tégla közül. A lánccal együtt betette a másik öt mellé. Gondosan a zsebe mélyére gyűrte. Igazán nem szerette volna elveszteni. Ebből az élményből egy is elég volt. Körülpillantott. Egyetlen settenkedő alakot sem látott a környéken, hát futásnak eredt. Nem rohant, könnyed tempót diktált, inkább kitartót, mint gyorsat. Ha a meglepetés előnye nem lesz elég, maradék erejét inkább a harcra tartogatta.
Kleeros már nem tudta, hogy csupán képzelete játszik vele, vagy valóban hall innen-onnan apró zajokat. Egyszer alig tudta megállni, hogy ne nézzen fel a tetőkre. A kapu egyre közelebb került, s már Crois keze is meg-megremegett a kardmarkolaton az idegességtől.
Egyikük sem szólt egy szót se, de a feszültségbe szöget lehetett volna verni a kereskedelmi út felett. Maga számára is váratlanul, Kleerosnak eszébe jutott egy ima. Rég, tán gyerekkorában hallotta utoljára, már teljesen el is felejtette, most mégis minden szava egyszeriben ott keringett a gondolatai között.
Földemhez házat,
Étkemhez kanalat,
Ünnephez aranyat
Adj uram, s hogy békében dicsőíthessem neved!
– Úgy legyen! – Csak amikor meghallotta Crois dörmögését, döbbent rá, hogy nemcsak gondolta az imát. – De azért talán ennyire nem rossz a helyzet. Mindjárt elérjük a kaput, s…
Nem kellett több szó. A kapu alig két tucat lépésre lehetett, mikor a vámszedő bódéja mögül hárman léptek eléjük. Vabig nem volt köztük, de Pozdorja igen. A másik kettőt Kleeros nem ismerte, de a kinézetük nem sok jót ígért. Termetben alig maradtak el Pozdorja mögött. A kaput megvilágító fáklyák fénye a hátuk mögül jött, így az arcvonásaik elmosódtak.
– Ez súlyos hiba volt – mondta Pozdorja, s Kleeros csak a hangból sejtette, hogy vigyorog hozzá. Borzasztóan zavarta, hogy nem látja az előttük álló arcát. Sokkal pontosabban tudott arcról olvasni, mint a mozdulatokból. Ennél jobban már csak az a három kard aggasztotta, amik tulajdonosaikkal ellentétben csillogtak a fáklyafényben.
– Nem tudom, miről beszélsz – nézett rá ártatlan arccal Kleeros. Úgy gondolta, ha már időhúzás, ne rúgják fel a hagyományokat.
– Ne add az ostobát! – mordult fel Pozdorja. – Elárultad a Céhet! Megtámadtad Vabigot! Ezért halál jár!
– Honnan veszed, hogy elárultam a Céhet? – nézett rá döbbenten Kleeros. A gyomrában vitustáncot járó görcs ellenére csaknem felnevetett a másik ostobaságán. Ezek a vásári mondatok! Akármelyik tehetségtelen ripacs kitalál ennél jobbat, de ez a fafejű csak ezt képes hajtogatni évek óta.
– Nem ölted meg a kádárt!
– Dehogynem! – vágta rá Kleeros önérzetesen. Pozdorja megakadt. Egy percig csak bámult rá szájtátva, aztán végre eszébe jutott az ideillő folytatás.
– Hazudsz!
– Hát persze, hogy hazudok! – emelte égnek a karját Kleeros színpadiasan. – Szerinted mit kellene tennem? Ó persze, állhatnék békésen és bűnbánóan, míg lemészároltok, de szerintem ez nem valami bölcs dolog. Te mit tennél az én helyemben? Nos?
Számon kérő hangsúlya, és vádlón előre szegezett ujja ismét elnémította Pozdorját. Megzavarodva bámult maga elé.
A pillanatnyi, s felettébb ingatag varázst a nevetés törte meg. Nalhel lépett ki a legközelebbi sikátorból, és önfeledten kacagott.
– Azért ezt szívesen megnézném az elejétől – mondta lecsillapodva, de még mindig a fejét csóválta, s vigyorgott. – Amint egy megtért tolvaj a szavaival odaszegez három hústornyot a helyére! Ezt kéne a kocsmákban mesélni, de tartok tőle, hogy senki sem hinné el.
– Meghaltok mindhárman! – ordította Pozdorja, s a düh vöröse lassan kezdte elborítani. Nalhel két társa elé lépett, s felemelte a kezeit.
– Rajta! – sziszegte. Egy pillanat alatt lett mókázó vándorból Inkvizítor. – Tégy próbára! Halált akarsz? Azt megkaphatod!
A következő kiáltás végigzengett a kereskedelmi úton, s nemcsak Pozdorja hőkölt hátra tőle, hanem Kleeros és Crois is.
– Hol vannak most a tetőkön lapuló gyilkosaid? – köpte a szót Nalhel s előre lépett. – Hívd őket! Adj nekik parancsot! Lövess! Rajta!
Pozdorja rémülten hátrált a fölé magasodó alak elől.
– Halottak mind! S ha nem akarjátok valamennyien így végezni, takarodjatok az utamból, míg igazán meg nem dühödök!
Pozdorja két társa döntötte el a kérdést. Kardjukat az Inkvizítor felé tartva, mintha az megvédhetné őket bármitől is, hátráltak, míg úgy vélték, biztonságos távolba értek. Onnantól pedig futottak, ahogy a lábuk bírta.
Kleeros és Crois Valhel nyomában lépkedtek, s Pozdorján is látszott, hogy rögtön kereket old, mikor felcsattant mögöttük egy jól ismert hang.
– Csak nem képzeltétek, hogy ilyen könnyen kijuttok?!
– Néha a legjobb terv is csődöt mond – mosolyodott el kesernyésen az Inkvizítor, s Pozdorjára kacsintott.
– Tartsátok szemmel – szólt oda Croisnak, aztán megfordult, s szembe nézett Vabiggal, aki vagy két tucatnyi gazfickóval állt a kereskedelmi úton mögöttük.

***

Nalhel szemrebbenés nélkül nézett szembe az erősítéssel. Pedig Vabig mögött jól felfegyverzett csapat állt, s Kleeros többségüket messze elkerülte eddig; a túlélés parancsára.
– Megegyeztünk – mondta az Inkvizítor. Hangjában árnyalatnyi haragot, mélységes megvetést hallott Kleeros, mégis sikerült olyan benyomást tennie, mintha csupán unottan közölte volna a tényt. – Mit akarsz itt?
Vabig rögtön elvörösödött az odavetett kérdéstől. Az idegen érzékeny pontra tapintott. Sosem tűrte, hogy bárki kétségbe vonja maga adományozta jogait, kiváltképp az emberei előtt. Kitágult orrlyukkal szívta a levegőt, hogy méltó választ adhasson, de a másik megelőzte.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy mi ketten elrendezzük egymást közt ezt az ügyet – mialatt beszélt, kimért léptekkel megindult a másik csapat felé. Kleeros jól látta, hogy egy pillanatra még Vabigon is áthullámzik a kétség, emberei pedig kis híján hátrálni kezdnek. Ám az Inkvizítor nem tett egyetlen fenyegető mozdulatot sem, puszta fellépése bizonytalanította el ellenfeleit.
Szívdobbanásnyi tétovázás után Vabig is megindult. Kleeros magában mulatott volna a céh főnök nyilvánvaló dilemmáján – hiszen az emberei előtt nem látszhatott gyávának, de jól tudta, hogy az idegennel szemben semmi esélye – ha előtte-mögötte nem ellenség állt volna.
Alig pár percig tartott Vabig és Nalhel diskurzusa, amiből még Kleeros sem hallott egy árva szófoszlányt se. Végül a két alak elvált, s Vabig intett az embereinek. Egy perc múlva nyoma sem volt a válogatott gazemberek kompániájának.
– Hát ezt hogy az ördögbe csináltad? – Crois ugyancsak döbbenten tekintgetett körbe, még mindig valami cseltől tartva.
– Pénzt ajánlottam neki, cserébe az életünkért – sóhajtott az Inkvizítor. – Mivel nagyjából nyolcszoros túlerőben voltak, én pedig rögvest összeesek a fáradtságtól, más ötletem nem nagyon volt.
– Rengeteg pénzt kellett kérnie – mondta lassan Kleeros. – Nem hinném, hogy hirtelen volt nálad annyi.
– Hát nem is. De mivel aki időt nyer, életet nyer, ajánlottam egy alkut neki.
– Miféle alkut?
– Holnap délben kap ezer aranyat, különben azt csinál velünk, amit akar, én legalábbis nem fogok ellenállni.
– Elment az eszed? – kiáltott fel Crois. Hangja még jó ideig visszhangzott a néptelen úton. – Honnan a keserves ménküből szerzünk holnap délig ezer aranyat?
– Olyat tesztek, amit én nem tehetek meg.
– Mégis mit?
– Fogadtok a holnapi gwuff-versenyen – mondta lassan szélesedő vigyorral az Inkvizítor, s meglengetett előttük egy tömött pénzes zacskót.
A két férfi pillanatokig nem jutott szóhoz a megdöbbenéstől. Ennyi elég volt Nalhelnek, hogy zsebre vágja a zacskót, s elinduljon vissza, a város belseje felé. Kleeros és Crois tehetetlenül néztek össze. Végül az öreg vállat vont, eltette kardját és az Inkvizítor után indult. Kleeros maradt utolsónak. Egy gyors pillantást vetett a kapu felé, de mielőtt egy lépést is tehetett volna, apró mozdulat vonta magára a figyelmét. Az egyik sikátorban apró fémtárgyon csillant a kapubástya fáklyáinak fénye. Bár csupán egy pillanatra látszott, Kleeros mégis felismerte. Nehéz sóhajjal indult két társa után. Mikor előtte elhaladtában bepillantott a nevezett sikátorba, egy lelket sem látott. Mégis biztos volt benne, ha csak egyetlen öllel közelebb megy a kapuhoz, a következő csillanást akkor látja majd, mikor a testét átütve előbukkan a mellkasából az a nyílhegy.

Nalhel szobája nem volt túl nagy, hármuknak pedig kifejezetten szűkösnek bizonyult. Azt a keveset, ami hátra volt még az éjszakából, valószínűleg csupán az Inkvizítor aludta végig. Kleeros egész idő alatt hallotta hipnotikus monotonitással felhangzó légzését, amit pillanatokra el-elnyomott Crois forgolódásának zaja. Ő maga mozdulatlanul hevert a padlóra terített takarókon, de egy percet sem aludt. Füle önkéntelenül is a kinti zajokat osztályozta, bár Nalhel nagyvonalú legyintéssel intézte el az aggodalmaikat.
– Vabig kapzsi. Pénzt akar, s e vágya kiszámíthatóvá teszi – magyarázta, miközben takarékos mozdulatokkal ágyazott. – Most csak a töredéke van nálunk annak, amit holnap megkaphat. Úgyhogy várni fog.
– És mi a biztosíték, hogy holnap nem áll elő még néhány emberrel? S ha így lesz, mit ajánlasz neki? A várost? – Crois szemmel láthatóan nem volt megelégedve az események alakulásával, s ennek gyakran és hosszan adott hangot.
– Holnapra kipihenem magam, úgyhogy más lesz alkupozíciónk, másrészt pedig csupán a kapun kell kijutnunk, onnantól Vabig nem számít.
– Ez talán nehezebb lesz, mint gondolnád – figyelmeztette Kleeros komoran Nalhelt. A másik azonban nyugodtan leheveredett az ágyára, miután mindkét vendége visszautasította a felajánlott nyoszolyát, s mosolyogva hanyatt feküdt.
– Holnapra ez nem jelent gondot!
Másnapra sem javult sokat az idő, de legalább az eső nem esett. A nedves, nyúlósan hideg reggel azonban cseppet sem derítette jókedvre Kleerost. Világéletében jobban kedvelte a napsütést, mint a szürke felhőket. Ráadásul nem is aludta ki magát, a gyomrában tanyát vert jégtömb miatt étvágya sem nagyon volt. Ha mindehhez hozzászámította, hogy órákon belül a fél város a fejére vadászik, hát szívesen cserélt volna szinte bárkivel a városban.
Crois ébredés után magabiztosan kezdett magyarázni az Inkvizítornak a gwuffokról, ám hamarosan rá kellett döbbennie, hogy Nalhel legalább annyira, ha nem jobban ért a versenyhez, mint ő. Így aztán a sebtében bekapott reggeli, majd az arénához vezető út is parázs vitával telt. A stratégiáról, taktikáról, az állatok erőnlétéről szóló, egymás szavába vágó fejtegetések eleinte csak hidegen hagyták Kleerost, később határozottan idegesítették. Egész út alatt egy szót sem szólt, csak az utcákat fürkészte, és a tömeget, ami egyre sűrűbb lett, ahogy közeledtek a város legforgalmasabb részén fekvő pályához. A végén azonban feladta, mert olyan gyakran pillantotta meg a Céh embereit és orvgyilkosait, hogy már számon sem tudta tartani, hányan lesnek rájuk.
Nalhel aranyainak hála gyorsan bejutottak a karámokhoz is. Crois és az Inkvizítor végignézték az összes gwuffot, mindegyiknél meg-megállva, alaposan szemügyre vették, s megtárgyalták az izmos ugrólábak, az elődomborodó mellkas, az apró fej és mellső mancsok minden részletét. Kleerost mindig két lábon álló óriási békákra emlékeztették a gwuffok, a kisgyerekként roppant mókásnak találta a hatalmas, lapos ugrásokat, amikkel a pályát rótták ezek a kétméteres jószágok. Meg a hátukon csüngő apró termetű zsokékat, akik úgy néztek ki a gwuffon, mint egy rosszul felerősített hátizsák. A verseny azonban sosem érdekelte, mert jól látta, mit tesz a futamláz az emberekkel. Itt volt a legkönnyebb elemelni ezt-azt, de a legtöbb idejárónál nemigen akadt érték; azt már régen ott hagyták valamelyik fogadóembernél, s az esetek egy részében a pénz végül Vabignál kötött ki.
– Nézd, azt ott! Azokkal a karmokkal semmi esélye! – suttogta Crois az egyik karám előtt. Nalhel bólintott.
– Nem köves pályára való, ha rövidre vágnák, sokkal jobban futhatna!
Kleeros felsóhajtott. Kezdte nagyon unni ezt a témát. Mindenesetre megszokásból odapillantott a gwuff lábaira. Az állat térdízülete pont ellenkező irányban hajlott, mint az emberé, s alsó lábszára tulajdonképpen egybe nőtt az ujjaival, ily módon két könyök hosszú, keskeny talpat alkotott. Ezekről rugaszkodott el, mindkét lábával egyszerre. A hosszúra nőtt karmok miatt az állat talpa nem tud rendesen megtámaszkodni a köves talajon, s mivel nem kapaszkodhat bele, az ugrás irányzéka bizonytalanná válik.
Kleeros eddig bírta.
– Felmegyek, körülnézni – vetette oda két társának, akik úgy belemerültek a karom feleslegességének megbeszélésébe, hogy szinte észre sem vették a távozását.
– Karom, meg izom, fejtartás – füstölgött magában ingerülten. – Az, hogy közben legalább száz gazfickó vesz minket körül, az nem érdekes, de hogy milyen színű az ürülékük ezeknek a dögöknek, az igen!
Magában elismerte, hogy dühét csupán az alvás hiánya, az időjárás és tehetetlenség szította, de képtelen lett volna egy perccel tovább hallgatni a beszélgetést.
Döntését azonban már néhány perccel később keservesen megbánta. Nagyjából akkor, mikor a lelátók forgatagában valaki egy tőrt nyomott a hátába, s az alsó sorok felé kezdte irányítani. Egy szót sem szólt, csak a karját fogta, s Kleeros a szeme sarkából egy ismeretlen arcot látott. Az alsó sorokban ilyen korán még nem sokan ültek. Az ellipszis alakú pálya közepén, hosszában egy alacsony falat építettek. Ennek következtében az első négy sorból nem lehetett látni, hogy a pálya túloldalán mi történik. Ezért a távolabbi, de magasabban lévő sorok ára a fal felhúzása után hirtelen megemelkedett, az aréna tulajdonosainak nem kis örömére.
Már majdnem a pálya szintjén jártak, ami a lépcsőzetesen elhelyezett padok esetében az első sort jelentette, mikor Kleeros érezte, hogy fogva tartója tőre eltűnik a veséje mellől. Bal kézzel hátra kaszált, s ugrott. Már-már kardot is rántott, hogy szembeszálljon a férfivel, de az nem mozdult. Mögötte, halvány mosollyal Nalhel állt, s testével takarta a hátrébb lévők elől a másik torkának szegezett tőrt.
– Azért legközelebb légy óvatosabb – mondta Kleerosnak, s fürge mozdulattal eltüntette mindkét fegyvert. – Az övé mérgezett volt.
Kleeros nyelt egyet, aztán nem mondott semmit. Nalhel azonban annál inkább.
– Te meg – mondta barátságos mosollyal az orvtámadónak –, ha van egy kis eszed, most rögtön eltűnsz a városból, mert ha Vabig fülébe jut, milyen ostoba voltál, s elszúrtad a megbízást, hát nem szeretnék a helyedben lenni!
Atyáskodó mozdulattal megpaskolta a férfi vállát, s ellépett mellőle. Kevésbé figyelmes szemlélőnek is feltűnhetett azonban, hogy jobbja kardja markolatán pihen. Az ismeretlen férfi szó nélkül megfordult, s eltűnt a tömegben.
– Te meg ne csatangolj csak úgy el, ebben a nyüzsgésben akárki végezhet veled, ha egyedül talál – folytatta az Inkvizítor. – Most megnézünk néhány menetet, aztán fogadunk.
– Megnézünk néhány menetet? – kérdezte Kleeros rosszat sejtve. – Mégis mennyit?
– Nem tudom, nyolcat, tízet – felelt Nalhel szórakozottan, s máris pályát fürkészte. – Csak amíg belerázódom.
Kleeros lerogyott az egyik padra.
– De hát összesen tizenkét menetet rendeznek egy nap!
– Igen, hát valóban elég szűkös a választék, de azért semmi gond. Három, négy jól eltalált tippnél nem lesz szükség többre!
Kleeros felnézett az égre, mintha onnan várná a segítséget, de az alacsonyan terpeszkedő, összefüggő felhőtakaró néma-szürke mozdulatlansága adott választ. S két napja először azt kívánta, bár történne végre valami.

***

A futam kezdete előtt néhány perccel Crois is megérkezett.
– Hát nem sokat sikerült kiszednem az emberekből – morogta. – A tegnap este történtek híre olyan gyorsan terjed, mint a latrina szaga és zsoldfizetés napja. Nemigen vannak, akik hajlandóak tippeket adni Vabig ellenségeinek. De azért néhány barátom még akadt.
– Valami használható? – kérdezte az Inkvizítor.
– A negyedik futamban Tüskést ajánlották, aztán az arénamester segédje egy aranyért elárulta, hogy a hetedik esélyese, Aranyláb tegnap óta kicsit húzza a bal lábát. És a tizedik futam már el van rendezve, de arra nem fogadhatunk úgy, hogy gyanús ne legyen.
– Közvetítőn keresztül se?
– Hmm – Crois töprengve vakargatta az orra tövét. – Esetleg. De nagyon óvatosan kell csinálnunk.
– Biztosan tudsz addigra szerezni valakit – veregette meg az öreg vállát Nalhel. – De most kezdődik az első futam!
Valóban, ekkor harsant fel a verseny kezdetét jelző kürt. A rajtvonalnál felsorakozott hat gwuff nekilendült. Fejüket hátra csapva, mellső mancsaikat a testükhöz szorítva, szinte vízszintesen előre dőlve ugrottak. Az ugrások íve hihetetlenül lapos volt, már-már a földhöz lapultak. És gyorsak voltak, pokoli gyorsak. A pálya nagyjából háromszáz öl hosszú volt, a verseny három körig tartott. A zsokék együtt mozogtak az állatokkal, szinte eggyé váltak velük. Szó sem volt a lovaglásnál megszokott mozdulatokról, a kis fickók egyetlen feladata az volt, hogy minél szorosabban a gwuff hátára simuljanak, irányítsanak. No meg persze, hogy zavarják az ellenfelet. Az egyik kezükben szorongatott pálcát általában nem a saját hátasuk ösztökélésére használták, hanem hogy megriasszák a mellettük lévőt, embert, állatot egyaránt.
Ebben a futamban is sikerült az egyik zsokénak orrba vágnia ellenfelét, s az a második kör közepén lebucskázott a gwuffjáról. A szabályok értelmében veszített, mert csak a zsokéval együtt célba érő gwuff számított befutónak.
Végül a futamot egy szinte teljesen ismeretlen gwuff nyerte, amelyiket gazdája nemrég hozta a szomszéd városok egyikéből. Nalhel elégedetten bólogatott, Kleeros úgy látta, teljesen magával ragadta a verseny. Bágyadtan tapsolt néhányat, de képtelen volt elengedni magát.
A negyedik futamra Nalhel, előzetes tervétől eltérően, fogadott. A befutót viszont meglehetősen mogorva képpel szemlélte, s ebből Kleeros arra következtetett, hogy veszített, bár az Inkvizítor egy szót sem volt hajlandó szólni. Az ötödik futam előtt pár sort írt egy ív pergamenre, majd odaintett egy fiatal fiút, aki ott téblábolt néhányadmagával a pálya körül, s elszalajtotta valahova. Crois rendszerint csak pillanatokra tűnt fel, pár nevet és futamszámot mondott, aztán eltűnt megint. Kleeros viszont teljesen feleslegesnek érezte magát, s olyan feszült volt, hogy néhány, magát tálcán kínáló erszényt is tulajdonosa zsebében hagyott.
A hetedik verseny közben visszajött a fiú, akit Nalhel az üzenettel elküldött. Csupán néhány szót, s egy levelet hozott válaszként, ám az Inkvizítort ettől kezdve, mintha kicserélték volna. Széles mosollyal figyelte a futam végét, aztán Kleeros vállára csapott, aki kis híján átesett a pályát határoló korláton a váratlan gesztustól.
– Most jön a mi időnk, barátom! – suttogta Nalhel a fülébe, s ettől kezdve valóban felgyorsultak az események.
– Ötven aranyat Tűzkarikára, aztán húszat Pajkosra – mondta a fogadó bódék felett lévő hatalmas palatáblát tanulmányozva. – Az esélyek alapján, s ha az istenek velünk vannak, ezzel a kombinációval nem veszthetünk.
– Honnan van pénzed?
– Hát zálogba csaptam pár gyöngyöt – vigyorgott vállat vonva Valhel. – Nem számít, úgyis nyerünk, úgyhogy estére visszaszerzem őket. Aztán tegyünk még harmincat Dereshátúra…
– Aha – Kleeros kényszeredett mosollyal elfordult. Olyan sokszor hallotta ezeket a szavakat, hogy valahányszor kimondta őket valaki, máris azt a bűzt érezte az orrában, amit az aréna körül alamizsnáért könyörgő koldusok árasztottak. Ők is így kezdték. Szúrósan rápillantott egy közelben őgyelgő fickóra, akiben a Céh egyik zsebmetszőjére ismert. A férfi, mikor a szemük találkozott, lesunyt fejjel, sebesen elkotródott.
A továbbiakban Nalhel el sem mozdult a helyéről, még a futamokat sem nézte végig. A fel-feldobott kőként visszatérő Crois minden verseny előtt adott pár tippet, bár hogy kitől sikerült szereznie immáron majd féltucat alkalommal, az örökre rejtély maradt. Kleeros előtt továbbra is homályban maradt az egész folyamat, de a feszültség azért kezdett alábbhagyni benne. Az utolsó három futam alatt azzal múlatta az időt, hogy megpróbálta kitalálni, Nalhel melyik gwuffra mennyit fog tenni. Egyszer sem találta el.
Már késő délutánra járt az idő, a felhős ég alatt egyre sötétebb lett, bár a nap még nem ment le egészen. Az utolsó futam kezdete előtt Crois visszatért, megrázta a fejét, s az Inkvizítor kezébe nyomott egy pénzes zacskót.
– Jól van, erre számítottunk – vont vállat Nalhel. – Melyikükhöz?
– Ott, a második lejárattól jobbra, a legfelső sorban – mutatott fel a homályban Crois.
– Biztos?
– Hát persze!
– Beavatnátok engem is? – kérdezte Kleeros megunva a kirekesztettséget. – Eddig egész jól viseltem, de most már azért szeretném tudni, mit is csinálunk?!
– Nos – Nalhel egészen halkra fogta a hangját, s elindult a felső padsor felé –, az a helyzet, hogy eszem ágában sincs Vabiggal találkozni, és neki adni át a pénzt, amit nyertünk. Amúgy egész szép napot zártunk, hatezer-háromszáz aranyat sikerült nyernünk.
Kleeros egy pillanatra levegő után kapott.
– De hát… – motyogta, de Nalhel közbevágott.
– Ami azt illeti, ez nem a hasznunk. A hasznunk ötezer-százharminc, ugyanis a többit megvesztegetésre, kenőpénznek, s a hírek csatornáinak megolajozására költöttem. Nehogy azt hidd, hogy a játékok tiszták, egyszerűen a mai versenyek túl érdektelenek voltak, hogy a nagyhalakat is érdekeljék, így tehát ma mi voltunk a legzsírosabb falat a haszonlesőknek!
Kleerosnak erősen fülelnie kellett, hogy minden szót értsen, mert Nalhel közben jobbra-balra tekintgetett, s komótos tempóban ballagott oda, ahová Crois mutatott.
– Régi szabály, sokat nyerni csak sok pénzzel lehet. Ha idejövök ötven arannyal, bármennyire jól ismerem az állatokat és a versenyt, biztos, hogy végül üres zsebbel megyek el. Ez nem a gwuffokról, hanem a taktikáról és a jól értesültségről szól. Tudnod kell, ki ellen fogadsz, milyen érdekek húzódnak meg a háttérben, melyik városbéli Klán száll be a játékba és mikor.
– Sosem érdekeltek a versenyek – vont vállat Kleeros. – A kérdés az, hogy mit csinálunk most?
– Most rátesszük az egész nyereményünket a legesélytelenebb gwuffra ebben a futamban, akinek ellenfeleit egyenként háromszáz arany súlya lassítja majd. Hat az egyhez tesszük meg. Így aztán a nyereményünk harmincezer arany lenne. Mivel azonban a fickó Vabig embere, sosem kapnánk meg. Mi viszont nem is akarjuk majd megkapni, mert addigra rég a városkapun túl leszünk! Most várjatok itt!
Az Inkvizítor egyedül lépett a gyors fogadásoktól eltekintve magányosan üldögélő alakhoz. Kleeros és Crois hallótávolságon kívül álldogált. A tömzsi, mosolygós fickó vigyora előbb egyre szélesedett, ahogy Valhel beszélt, majd varázsos hirtelenséggel fagyott le arcáról a jókedv. Rémülten pillantott körül, aztán többször megrázta a fejét. Végül azonban kényszeredetten bólintott, s elvette Nalheltől a tömött erszényt. Ebben nem kis szerepe volt annak az arasznyi tőrnek, amivel Nalhel látszólag szórakozottan piszkálta a csizmája talpát. Végezetül mondott még valamit a reszkető szájú szerencsétlennek, majd felpattant. Egy pillanattal később, hogy az Inkvizítor felállt, a fickó úgy eltűnt, hogy Kleeros hitetlenkedve felhorkant. Embert ritkán látott ilyen gyorsan mozogni.
– No, most majd megpróbálja a futamot megbundázni – vigyorgott Nalhel. – Persze elkésett.
Ahogy kimondta, felharsant a verseny kezdetét jelző kürt, amitől Kleerosnak lassanként a feje is megfájdult.
– Mit mondtál neki a végén? – kérdezte sajgó halántékát masszírozva.
– Azt mondtam, hogy ne vesztegesse az idejét a hátunk mögött lapuló pribékekre, inkább siessen, hátha még el tudja csalni a futamot – nevetett Nalhel. – De most ideje indulni, mielőtt még észbe kap.
Aztán, Crois és Kleeros értetlen tekintetétől kísérve, elindult lefelé és az aréna északi vége irányába, amerre a karámok voltak. A két férfi összenézett, aztán vállat vonva az Inkvizítor után eredtek.
Két sárga csillanású kézfogás árán egyedül maradhattak az egyik üres, szalmával felszórt ketrecben. Az istállófiú ugyan nem értette a dolgot, de nem kérdezősködött. Nalhel odalépett a falon függő mécseshez, s elfújta. Nyomban szinte teljes sötétség borult rájuk.
– Most kénytelenek lesztek megbízni bennem – mondta az Inkvizítor hangján a sötétség.
– Mintha eddig nem ezt tettük volna – sóhajtott Kleeros.
– Helyes – mondta Nalhel. – Akkor most csukjátok be a szemeteket, és fogjátok meg a kezem. És úgy szorítsátok, mintha az életetek függne tőle!
Kleeros szeme kezdett hozzászokni a sötétséghez, megragadta hát a felé nyújtott kart, s közben megérett benne a bizonyosság a másik hangja alapján, hogy most valóban az életük múlik a szorításukon.
A következő pillanatban olyan rántást érzett, hogy úgy érezte, valami tőből kitép a karját. Talán kiáltott, de hallani nem hallott semmit, mert mindent elnyomott a leghangosabb zaj, amit valaha is hallott; a süket csend ordítása.
Térdre zuhant, s csak kapkodta a levegőt. Könnyező szemmel felnézett. Egyik társa sem volt jobb állapotban. Crois partra vetett halként tátogott, Nalhel pedig a falnak tántorodott, s még mindig görcsösen szorította a karjukat. Csakhogy a fal, aminek támaszkodott, nem az Aréna karámja volt, hanem egy házfal.
– Hol… vagyunk? – nyögte ki Kleeros nagy nehezen. A nyelve nem nagyon akart engedelmeskedni.
– A városkapu melletti zálogház mögött – válaszolta Nalhel, s lassan elengedte őket. – Teremtőim, ezt nem szívesen próbálnám meg újra!
– Mi kínkeserves kórság volt ez? – Crois is kezdett magához térni, s ennek rögtön hangot is adott. Kleeros és Nalhel egymásra pillantottak. Egyszerre vigyorodtak el, mindkettejük fejében az járt, vajon mi mást is mondhatott volna az öreg?
– Árnyékút – válaszolt Valhel. – Majd később elmondom, de most sürgősen vissza kell szereznem a gyöngyöt, amit ideküldtem, aztán mehetünk. Nincs sok időnk.
Megkerülték a házat. Az első koppantásra kinyílt az ajtó, s egy alacsony, vékonydongájú, vaksin hunyorgó figura nézett ki rajta, mécsessel a kezében.
– Mi tetszik? – kérdezte mogorván.
– A gyöngyért jöttünk, te lókötő – vakkantotta Crois, és előrébb lépett, hogy a hunyorgó fény megvilágítsa. Ettől kezdve Kleeros úgy érezte, mintha valami mesébe csöppent volna. A fickó, mint akit kicseréltek, nyájas és előzékeny lett. Beinvitálta őket, hellyel kínálta, frissítővel, s mikor egyiket sem fogadták el, szinte futólépésben hozta a két gyöngyöt. Hajlongva köszönetet mondott az urak nagylekűségéért, örökké tartó hálájáról biztosította őket, egészen, míg ki nem léptek az ajtón.
– Ez mi volt? – kérdezte Kleeros elképedve, miután elindultak a városkapu felé. Nalhel és Crois összenevettek.
– Ez a kis patkány a gyöngyök mellé egy nevet és egy futamot is kapott. Igazából a gyöngyöket csak azért küldtem, hogy legyen ürügyem. Az egyik futamban egy biztos befutó volt, de én nem tehettem meg nagyobb összeggel. Viszont a zálogba csapott gyöngyökért kapott pénzzel tovább játszhattam. És mellesleg a derék mester, ha már úgy is az Arénába jött, miért ne fogadhatott volna, elvégre nagy kedvű, ám pocsék játékos hírében áll.
– De hiszen nem is találkoztunk vele.
– Ti nem, csak én – válaszolt Crois. – Aztán tovább küldtem a pénzt a fiúval nektek, nem mintha szükségünk lett volna rá!
– Szóval a negyedik futamban az a fogadás csak ürügy volt, hogy úgy csinálj, mintha nem lenne több pénzed? – Kleerost az a kínos érzés kerítette hatalmába, ami olyankor szokta meglátogatni, ha valami nagyon nyilvánvaló kerüli el a figyelmét. – Igazán szólhattatok volna.
– Nem sok érdeklődést mutattál a versenyek iránt – csóválta fejét Nalhel. Közben odaértek a Kapuhoz. Az Inkvizítor három aranyat számolt le az egyik őr kezébe, s aztán átsétáltak Vabig birodalmának határán. Nalhel csak azután folytatta. – Te valami mélyen gyökerező utálattal viseltetsz a gwuff-versenyek iránt. Nem mintha ez akkora baj lenne. De azért…
Elnéző mosollyal sandított Kleerosra, aki csak legyintett.
– És most hogyan tovább?
– Nem messze innen van egy fogadószerűség, ahol lehet lovakat venni – mutatott a folyó felé Nalhel. – Nem akartam ezt a városban kockáztatni. Így valamivel drágább lesz, de megéri. De ma éjszaka lovagolunk, mert itt túl közel vagyunk a városhoz és Vabighoz.