Kereső

- Fogd be szád! - a másodtiszt hangja nem árult el különösebb indulatot, mintha csupán megszokásból szólt volna.
- De… - a kaján hang a fedélzetmester részéről is jelezte, hogy nem veszi komolyan a rendreutasítást. A másodtiszt tekintete a fickóra villant.
- Nem mondom még egyszer, Robb! - a hangja fagyossá vált, és a másik elhallgatott. Csupán a szája sarkában bujkáló vigyor árulkodott arról, hogy továbbra is tartja magát a véleményéhez.
Mont másodtiszt is kétségek között várta az Oni új tulajdonosát és kapitányát. Csak két napja lett biztos, hogy az Oni-t valaki megvette, és a hírek arról szóltak, hogy az illető maga kívánja parancsnokolni a rozzant bárkát.
Mont régóta szolgált már itt, két kapitányt is átvészelt már - ezt a kifejezést ő maga mondogatta olykor, ha jobban felöntött a garatra -, de már rég nem tartotta valami remek darabnak az Oni-t. Jókora, hasas kereskedőhajó volt, aminek már jócskán elöregedett majd’ minden alkatrésze. Kivéve talán a kapitányi kabint, gondolta Mont, mert az rendszeresen új lakót kapott.
- Mit bámészkodtok itt? - reccsent a legénységre, akik valami mondvacsinált ürüggyel mindnyájan a part felőli oldalon lopták a napot, és az új kapitány érkezését várták. - Legalább próbáljatok meg úgy csinálni, mintha tisztességes tengerészek volnátok! Munkára, mozgás!
A matrózok morogva szétszéledtek, és Mont baljós arckifejezéssel figyelte, ahogy mindegyikük a helyére megy. Túl régóta vannak a kikötőben, gondolta, és túl régóta nem kaptak rendes bért sem. Amióta az utolsó utunk olyan csúfosan végződött, már a legénységre sem jut pénz, nemhogy a hajóra. Ha ez sokáig így megy, képtelenség lesz fegyelmet tartani köztük.
Ahogy tovább nézte az embereket, kénytelen volt kijavítani magát. Nem, állapította meg, ha ez még sokáig így megy, képtelenség lesz egyáltalán legénységet találni az Oni-ra. Ez pedig nagy szó volt, mert a kikötőben minden nap sorban álltak a munka nélküli tengerészek.
Az új kapitány volt az utolsó esély rá, hogy a hajó és az emberek együtt maradjanak. Pedig jó legénység volt ez, és valamikor az Oni is jó hajó volt. Mont lassan végigsétált a fedélzeten a matrózok munkáját ellenőrizve. Az első kapitány még Mont ideje előtt vezette, s végül elkártyázta a hajót. Mielőtt azonban ez megpecsételte volna a teknő sorsát, az Oni-t szerencsehajóként tartották számon.
- Hagyd azokat a köteleket! - szólt oda Hirtelen Bucknak. - Már rég ki kellett volna dobni őket. Holnapra lesznek újak.
- ’genuram! - Hirtelen Buck arról kapta a nevét, hogy olyan váratlanul kezdett beszélni, hogy első szavaira rendszerint senki sem figyelt fel, onnan meg bajos volt kibogozni, mit is akart mondani, annyira hadart.
Mont biccentett az őszülő tengerésznek és tovább sétált. Csizmája alatt érezte a főfedélzet közepén a mélyen bevésődött rovátkákat, amiket a hordószánok téptek a deszkákba. Olyan régen voltak ott, mint ahogy Buck szolgált. Nada kapitány a Kék-tenger túloldalán lévő vadon bennszülötteivel kereskedett, akik azelőtt még sosem láttak bort. Hektószámra szállította az olcsó lőrét a tengeren, és aranyat, drágaköveket hozott cserébe. Akkortájt minden kereskedő és kapitány az Oni titkos térképeit szerette volna a saját asztalán látni.
Mont akkor került a hajóra, mikor Nada elkártyázta, és nőkre költötte az utolsó sikeres útból származó összes pénzt. Az elsőtisztje ezt már nem bírta tovább, és otthagyta a fickót. Állítólag meg is átkozta a hajót, és a babonás tengerésznépség aztán ennek tulajdonította a szerencsesorozat végét. Mont ezt ostobaságnak tartotta. Nada megrögzött játékos volt, és ahelyett, hogy a hajóra, meg az emberekre költötte volna a pénzt, inkább elverte. A következő útjára elsőtiszt nélkül indult. Amikor két hónap múlva visszatért, mindenki rögtön az átok beteljesüléséről kezdett beszélni.
Az Oni viharba került, és a főárboc kettétört. Magával rántotta a vitorlázat nagy részét, és jókora darabot szakított ki a bal oldali palánkból. A majdnem irányíthatatlan hajó zátonyra futott, és csak a csoda, no meg a rakomány tengerbe öntése mentette meg az elsüllyedéstől. Óriási szerencse kellett hozzá, hogy tiszta időt fogjanak ki az amúgy viharos évszakban, és vissza tudjanak evickélni az Öbölbe.
Montot kiáltás zökkentette ki gondolataiból, és hálás is volt érte, mert rájött, hogy jó ideje bámulhatta a kormányállást. A kormányos már kétszer körülnézett, hogy mit vehetett észre, de miután semmit sem talált, kezdett furcsán nézni Montra. A másodtiszt gyorsan végigjáratta tekintetét a kormányálláson, aztán rögtönzött.
- Rögzítsd a kormányt, és gyere a rámpához!
- Igen, uram! - Polip Bob majdnem vigyázzba vágta magát. Mont kis híján elmosolyodott. Úgy tűnik, az új kapitány érkezése mégiscsak megmozdított valamit a legénységben, gondolta, miközben biccentett, és sarkon fordult. A rámpa felé ballagva elhaladt a főárboc mellett. Ismét eszébe jutott az első igazi találkozása a hajóval. Még szárazdokkba sem vontatták, mert nem volt rá pénz, így hát tessék-lássék javították csak meg. Amikor Nada utódja, Geran felvette, a főárboc helyén csupán egy embermagas csonk éktelenkedett. Mont elszörnyedt, mikor meglátta: kézzel tudta morzsolni a belsejét. Ennyit az átokról, gondolta, és akkor fordult meg a fejében, hogy talán nem kellene elszegődnie ide. Nem az átok miatt. A hajó miatt.
Végül persze maradt. Régi álma volt az Oni, és akkoriban - ami azt illeti, mostanában sem - nem sok lehetőség volt arra, hogy az ember tapasztalatához illő posztot kapjon egy hajón, Mont pedig öregnek érezte már magát, hogy hajósinasként kezdje újra. Geran nem sokáig maradt kapitány. Két utat tett meg az Oni-val, de mivel nem volt megfelelő tőkéje, a haszon éppen csak fedezte a kiadásokat. A második út végén egy nap nem jött elő a kabinjából, és mikor Mont benyitott, a kapitány fültől fülig elvágott torkú hullája vigyorgott rá két mosollyal is. Azóta az Oni az öbölben horgonyzott, és azt várta, hogy az örökösök kinek adják el a hajót.
Két hónap után végre úgy tűnt, hogy változás áll be a hajó szerencséjében. Mont ugyan már most tudta, hogy az új kapitány magával hozza az elsőtisztjét, tehát kérés nélkül is áthurcolkodott a másodtiszt kabinjába, de még ez sem zavarta volna, ha végre ismét egy rendesen kijavított hajón szelhette volna a hullámokat.
A kormányossal együtt megállt a rámpa mellett, és várta, hogy a kapitány megérkezzen. S bár nem mutatta, fenemód imádkozott minden tengeri istenhez, hogy jóra forduljanak a dolgok.
Amikor a két férfi megjelent a hajó mellett a rakparton, Mont biccentett a fedélzetmesternek, aki a sípjába fújt. A legénység rohanvást felsorakozott a főfedélzeten. Mont kihúzta magát, és mereven előre nézve várta, hogy a kapitány a hajóra lépjen.
- Üdvözlöm az Oni fedélzetén, uram! - mondta, mikor felértek, valahova kettejük közé címezve a megszólítást. - Mont másodtiszt vagyok.
- Köszönöm - felelte a vékony, szikár férfi, és kezet nyújtott. Mont egy kicsit meghökkent, de késlekedés nélkül megrázta a felé nyújtott kezet. - A nevem Mibok. Szóval ez lenne az?
- Igen, uram - felelte Mont, és magában elkönyvelte, hogy az új kapitány elég fura fickó. - A legénység…
- Én még sosem jártam ilyen hajón - szakította félbe a kapitány. - Nem is értek hozzá. Ezért hoztam az elsőtisztem, Kitae Rimet.
- Uram - Mont biccentett a másik férfi felé. - Üdvözlöm a fedélzeten. A kabinját már előkészítettük, a legénység pedig felsorakozott a fedélzeten.
Erőnek erejével elnyomta feltörekvő gondolatait. Nem akart most foglalkozni azzal, hogy mi történik egy hajóval, aminek olyan kapitánya van, aki nem ért a hajózáshoz.
- Nagyszerű! - felelte mosolyogva Rim. - Akkor mindjárt lássunk is neki, urak! Rengeteg teendőnk van!
Azzal elindult a felsorakozott emberek felé. Mont és Polip Bob egymásra néztek és gyorsan elkapták a tekintetük. Mindkettejük szemében ugyanaz a döbbenettel vegyes kétségbeesés ült.

- Mégis, mit tudsz erről a Rimről? - kérdezte Mont a vele szemben ülő fickót. A kikötői kocsmák homályában nem kellett tartania tőle, hogy ismerőssel fut össze, de kényelmetlenül érezte magát. Hamarosan vissza kellett térnie a hajóra, mert nehéz lett volna elhitetni bárkivel is, hogy a kihajózási engedély elintézése tartott három órán át, és nem akart mindjárt gyanúba keveredni az új kapitánynál.
- Hát igen, valóban szolgált hajón - morogta a korsót letéve a másik. - Térképész volt a Hétkarú Kígyón. De még sosem volt elsőtiszt.
- És Mibok? - kérdezte Mont, miközben arra gondolt, hogy mégis lehet valami abban az átokban.
- Hát igen, őróla sokkal többet tudok - vigyorgott a mocskos fickó. - Selyemkereskedő. Nem nagy hal, de azért van mit a tejbe aprítania. Folyton a tengert járja, azt mondják, ez valami szenvedély nála.
- A tenger? - kérdezte Mont. Legalább van bennünk valami közös, gondolta.
- Nem - rázta meg a fejét a másik, és mielőtt válaszolt volna, hosszan kortyolt a korsóból. - Ejha, az öreg Kövér Tom még mindig igen becsületes pálinkát mér! Nem úgy, mint a rakparti lebujokban, mert ott aztán…
- Miboknál tartottunk - szakította félbe Mont fagyosan. A másik bocsánatkérőn ráböffentett, aztán folytatta.
- Hát igen, van neki szenvedélye, de az nem a tenger.
- Hanem?
- A vadon. Mindenáron a Kék túloldalán lévő vadonba akar eljutni.
Mont az asztalra dobta az utolsó rezét, morgott valamit a fickónak, és szinte rohant vissza a hajóra. Nem, hajtogatta magában, még egy bolond sem lehet annyira bolond, hogy öreg, sérült és toldozott-foltozott bárkával akar a viharos évszakban átvágni a Kék tengeren!
Első dolga volt jelentkezni az elsőtisztnél a kihajózási engedéllyel.
- Nagyszerű! - mosolygott Rim. - Ilyen emberekre van szükségünk! Nagyszerű!
- Uram, megkérdezhetem, hová hajózunk? A készletek miatt.
- Hát persze, a Kék tenger nyugati partjára megyünk.
- De, uram - Mont egy pillanatra keresgélte a szavakat. Nem szokott hozzá, hogy ellentmondjon a parancsnokának. - Az Oni így nem bír ki egy utat a tengeren!
- Tudom, tudom - sóhajtott gondterhelten Rim. - Csakhogy kénytelenek vagyunk megkockáztatni a dolgot. Másképp sosem tudjuk rendbe tenni a dolgokat. Gondolom, mindenki azt akarja, hogy sikeres legyen az út, igaz?
- Igen, uram, de…
- Ha nem sikerül hasznot húzni az útból, nem lesz mivel kifizetni az embereket, és ezt nem akarom - mondta komolyan Rim. - Muszáj kockázatot vállalnunk, különben befellegzett az Oni-nak. Egyetért, Mont?
- Igen, uram - válaszolt Mont, és arra gondolt, talán van némi igazság abban, amit Rim mondott. Végül is, ha nem hoz pénzt az út, akkor semmi sem mentheti meg a hajót. - De azért én óvatos lennék ezzel az úttal. Az Oni nincs olyan állapotban, hogy átvészelhetne egy hosszabb vihart.
- Biztosíthatom, hogy mindent megteszek a hajó biztonságáért, elvégre én is ezen a bárkán vagyok - mosolygott Rim. - Ha a legénység és mi mindent megteszünk, akkor sikerülni fog, és a következő út már sokkal könnyebb lesz.
- Igen, uram - mondta Mont, és nagyon remélte, hogy így is lesz. - Mi lesz a rakományunk?
- Még nem tudom - válaszolta Rim. - A kapitánnyal még el kell döntenünk. Tudja, a közeli piacokon nem nagyon érhetünk el hasznot, mert a többi kereskedőház már kiépítette a kapcsolatait, nekünk pedig ezek nincsenek. Az egyetlen esélyünk, hogy a korábbi utakat követve megpróbáljuk ismét fellendíteni a nyugati parti kereskedelmet.
Mont megtartotta magának a véleményét a nyugati parti utakkal kapcsolatban, mert nem lett volna értelme ellenkezni az elsőtiszttel.
- Akkor tehát bort fogunk szállítani?
- Lehetséges.
Ennél többet Montnak nem sikerült kiderítenie, így aztán néhány perccel később ott is hagyta az elsőtiszt kabinját.
A kapitányt a következő két napban nem látták a hajón, mégis, a tudat, hogy hamarosan újra tengerre szállnak, szemmel látható lelkesedéssel töltötte el az embereket. Montnak már régen nem kellett ennyi kérdésre felelnie, és az is jó rég volt már, hogy nem kellett a legénységet noszogatni. Az Oni valósággal ragyogott, és Mont megkockáztatta, hogy saját szakállára a legszükségesebbeket beszerezze az útra. Minden rábeszélőképességét latba vetve sikerült még némi hitelt kicsikarnia a kikötő néhány kereskedőjéből, így akadt majdnem új fővitorla a régi helyett, és a foszladozó kötelek jó részét is le tudta cseréltetni. Még így sem mondta meg a matrózoknak, hová is akar hajózni a kapitány, mert tartott tőle, hogy a józanabbak még abban az órában otthagyják a hajót.
Ami azt illeti, az ő fejében is megfordult a távozás gondolata a Rimmel való beszélgetés éjszakáján. Álmatlanul feküdt a csaknem mozdulatlan hajó apró kabinjában és a vízről visszatükröződő holdfény apró, táncoló foltját bámulta a feje felett ívelő deszkákon. A kis, kerek ablakon csupán ennyi szűrődött be a kinti ragyogásból, pedig csak egy nappal voltak telihold után, és - jól tudta - ilyenkor a tenger folyékony ezüstté válik éjjelre.
Milyen különös, milyen megfoghatatlan, gondolta a foltot nézve, akárcsak ez az egész. Pontosan tisztában volt vele, hogy miért igyekezett erre a hajóra szegődni annak idején, és hogy miért is akar olyannyira maradni. Nagyobbacska kölyök volt még, mikor az Oni először hajózott be a város kikötőjébe. Akkoriban még ritkák voltak a tengeri átkelésre épített hajók; a háború miatt már jó évszázada nem volt biztonságos a kereskedelem. Persze a kalóz- és csempészhajók rendszeresen megtették az utat, de azok, apró, fürge alkalmatosságok voltak, elsősorban rejtőzésre és menekülésre építve. Ám valódi, méltóságteljes, hatalmas kereskedőhajók alig voltak. Az Oni-t a tengerentúli birodalommal kötött béke első évében bocsátották vízre, így az elsők között volt, amit Mont láthatott.
A többiekkel ellentétben őt már korán hidegen hagyták a hadihajók. Míg a társai minden vágya az volt, hogy egy négyárbocosra kerülhessenek, és öldöklő csatákat vívhassanak, Mont arról ábrándozott, hogy saját hajóján járja végig a nyugati partot, és mindent megnéz, amiről addig csak hallott. Az apját korán elvesztette, a férfi a király egyik utolsó hadigályáján szolgált. Ezt a régen kiöregedett fajtát már csak mutatóba használták, mert rendre alulmaradt mind sebességben, mind manőverező képességben az ellenség hajóival szemben. Rendszerint csupán szállításra használták. Egy alkalommal utánpótlást vittek valami szigetre, és balszerencséjükre belefutottak egy ellenséges rajba. Szinte nem is volt harc, legalábbis a csekély számú túlélő ezt mesélte. A katapult lövedékek szétszaggatták a vitorlázatot, több lyukat ütöttek a palánkokon, aztán a gyújtónyilak elvégezték a többit.
Mont attól a naptól kezdve szívéből gyűlölte a hadihajókat. Így hát, amíg a többiek tengeri csatákat játszottak apró ladikokon a hullámtörők mellett, ő inkább a mólókon üldögélt és a befutó hajókat figyelte, vagy a kikötői csapszékekben hallgatta a kereskedőhajók matrózainak történeteit.
Az egyik ilyen napon pillantotta meg az Oni-t, és rögtön arra gondolt, milyen jó lenne elvitorlázni ezzel a hatalmas, gyönyörű hajóval. Ezért fájt neki annyira, mikor évekkel később meglátta, mi maradt az egykori szépségből. És tudta azt is, hogy ez tartja a hajón most is, amikor a józan ész azt parancsolná, hogy szedje a sátorfáját. Mont keserűen összeszorította a száját. A tenger nyelje el az ostoba pénzeszsákokat, gondolta dühösen, miért nem képesek csak egyszer rendes tengerészre bízni a hajót?
A harmadik nap reggelén megjelent a kapitány és az elsőtiszt. Mont jelentette nekik, hogy kicseréltette a fővitorlát és a kötélzet egy részét, és nem vett tudomást a kapitány rosszalló fintoráról.
- Rendben, rendben - mondta gondterhelten Rim -, de legközelebb előbb beszélje meg velem is a dolgot!
- Igen, uram - válaszolta Mont. Persze, csak ha szíveskedsz elárulni, hol talállak meg, te felfújt hólyag, gondolta, de érzéseit nem engedte kiülni az arcára.
- Nos, délutánra itt az áru - mondta a kapitány. Mont feszülten figyelt, mert a rakománytól nagyon sok függött. - Vizet fogunk szállítani!
Mont egy pillanatig azt hitte, a kapitány tréfált, és csaknem elmosolyodott, de aztán a másik arcára pillantva rádöbbent, hogy erről só sincs.
- Vizet, uram - ismételte, hátha ettől értelmesebbnek hangzik a dolog. De nem. - Szabad kérdeznem, hová?
- Északra hajózunk - mondta magabiztosan Mibok. - A nyugati part mentén, amíg el nem érjük a Jeges-partot. Arrafelé nincs víz.
- Megbocsásson, uram - nyögte ki némi habozás után Mont, ami alatt az elsőtiszt arcát figyelte, hátha mond valamit ekkora ostobaságra. Rim azonban halvány mosollyal bólogatott. - A Jeges-parton bőven van víz, csak fel kell olvasztani.
- Hát ezt nem kell! - vágta rá vigyorogva a kapitány. - Ez különleges víz, sosem fagy meg! Láttam, ahogy egy tál vizet jég közé tesznek, de az még órák múlva is folyékony maradt. Meg is kóstoltam, teljesen közönséges édesvíz volt!
Mont kényszeredetten pillantott egyik őrültről a másikra, és ebben a pillanatban keservesen megbánta, hogy nem sétált le a hajóról előző nap a zsákjával. Biztosan tudta, hogy ha ez elterjed, márpedig elterjed, akkor fele legénységgel lesznek kénytelenek útnak indulni, s ezzel még az a halvány remény is oda lesz, ami a visszatéréssel kecsegtet.
- Értem, uram - mondta határozottan. - Előkészíttetem a rakteret.
- Tegye, Mont - intett a kapitány
- Igen, uram - felelte Mont. - Te, te és te - mutatott a három fickóra a közelben. - Velem jöttök a hátsó raktérbe!
Még nyolc embert rendelt a két másik raktér rendbetételére, a többiekkel pedig rendbe hozatta a hordószánokat, amiket évek óta nem használtak.
Kora délután megérkeztek a hordók.
- ’ramittvanegykisgondahordókkal!
- Mi? - kérdezte kis szünet után Mont, miután megfejtette Buck szavait.
- Nemjóaméretük.
- A keservit! - Mont felpattant és követte a vén tengerészt a fedélzetre. Odakint aztán megértette, miről beszélt Bob. - Rendelj mindenkit a szánokhoz és a rakterekbe! Hozzatok még fát is!
A berakodás nem tartott sokáig, bár a hordók mérete más volt, mint a korábban szállított boros hordóké, így a szánokhoz kétszer annyi ember kellett, a többiek pedig a nap hátralévő részében mind azon dolgoztak, hogy a rekeszekben biztonságosan el lehessen helyezni az új hordókat is. Mont magában már ezerszer is elátkozta a kapitányt, az elsőtisztet, magát, amiért nem gondolt arra, hogy megkérdezze, mekkora hordókat hoznak. Aztán, nem kevés vívódás után úgy döntött, hogy bevonatja a pallót és eloldatja a köteleket. A hátralévő rekeszeket persze így nehezebb volt megcsinálni, vagy a hordókat a helyükre emelni. Amikor azonban valaki morogva szóvá tette, Mont azonnal lecsapott rá.
- Hányszor raktál a helyére hordót viharban?! - ordított rá a morgolódók csoportjára olyan hangon, hogy egy pillanatra az egész raktérben megállt a munka. - Annak örülj, hogy nyugodt vízen gyakorolhatod, mert ha valaki nem teszi a dolgát nagyobb hullámzásban, mind itt döglünk meg, de előbb még saját kezemmel dobom a tengerbe azt a kétbalkezes barmot, aki miatt elszabadul egy hordó! Értve vagyok?!
Villogó szemmel nézett körül, de néma csend fogadta a kitörését.
- Nem hallom!
- Igen, uram!
Mont összeszorított foggal kicsörtetett a fedélzetre, miközben odabent újra megindult a munka. A másodtiszt szívesen ordított volna a kapitánnyal is, de tudta, hogy nem teheti. És ezt őszintén sajnálta.
Napnyugta előtt egy órával mind az ötszáz hordó a helyén volt, egyenlő arányban elrendezve a hatalmas hajó három rakterében. Az Oni vízvonala hat marokkal volt a biztonságos szint alatt, tehát minden készen állt a kihajózásra. Mont nem látta értelmét a további várakozásnak, s mivel Polip Bob úgy ismerte az Öböl környéki vizeket, mint a saját enyves tenyerét, a legjobb alkalom volt, hogy elinduljanak.
Jelentette Rimnek, hogy elkészültek, és engedélyt kért az indulásra.
- Éjszaka nem hajózunk - felelte fejcsóválva Rim. Mont értetlenül nézett rá.
- Nem értem, uram - mondta, miután valóban nem talált ésszerű magyarázatot a dologra.
- Pontos térképet kell rajzolnom, és éjszaka nem lehet jól tájékozódni - magyarázta Rim. - Tudja, a pontos tengeri térképek nagyon ritkák, a legtöbbjük nem más, mint holmi hevenyészett vázlat, meg a főbb tájékozódási pontok leírása.
Mont egy pillanatig nem értette, miért magyarázza el neki a másik a tengerész térképek kinézetét, aztán rájött, hogy Rim térképész, és bizonyára szeret beszélni a munkájáról. Udvariasan bólogatni kezdett. Erre Rim belemelegedett a témába, és Montnak majd’ fertályórát kellett hallgatnia a különböző hibák felsorolását, amit egy tengeri térkép elkészítésénél el lehet követni. Közben az elsőtiszt szórakozottan rajzolgatott, és időnként magyarázólag a papírra bökött, mintha ott lenne bármi, aminek csak a leghalványabb köze van a témához.
- Értem uram - vágott közbe végül, mikor Rim egy pillanatra elhallgatott, mert attól tartott, hogy újabb fejezetet kezd meg a „Hogyan készítsünk térképet?” könyvből, amit bizonyára maga ír, és ott rejteget az asztalfiókban. - De utunk során elhaladunk az Arcok-szigete mellett, és az a terület már elég pontosan fel van térképezve. Onnan is kezdhetné az új térkép elkészítését.
- Igen, igen - mondta Rim. - Magam is tudom, hogy odáig már nagyon pontosan megrajzolták az utat. Éppen ezért nem is megyünk arra.
- Uram? - kérdezte Mont megint értetlenül. Kezdte úgy érezni magát, mintha egy olyan hajóra került volna, amit egészen más szabályok szerint irányítanak, mint a többit. - De… arra vezet a legrövidebb és legbiztonságosabb út a túlpartra. Ebben az évszakban…
- Számításaim szerint egy másik útvonal csaknem ennyire biztonságos - vágott közbe Rim. - Viszont alig járt még arra hajó, és soha nem készítettek róla megbízható térképet. Ha visszatértünk, az a papiros vagyonokat fog érni. Bármilyen lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy az út minél hasznosabb legyen, nem?
- Igen, uram, de…
- Higgye el, sosem sodornám veszélybe a hajót!
- Nem tételeznék fel ilyet, uram, de talán nincs tisztában a hajó jelenlegi állapotával.
- Ó, elbeszélgettem az emberekkel, amíg a raktér rendbetétele zajlott - mondta Rim, és Montnak végig futott a hátán a legbaljósabb borzongás, amit valaha érzett.
- Értem, uram - mondta rövid szünet után. - Akkor napkeltekor indulunk?
- Örülök, hogy értjük egymást - mosolygott Rim. - Mindig jó, ha értelmes emberekkel lehet együtt dolgozni.
- Köszönöm, uram - válaszolta gépiesen Mont, és miközben elhagyta a kabint, az járt a fejében, hogy lassanként rá is ráférne, hogy megismerje az érzést.
Szokása szerint végigjárta a hajót, ellenőrzött mindent, s közben furcsa hiányérzete támadt. Újra megtette az utat az orrtól a tatig, mire rájött, mi zavarja.
Egy ilyen, a kikötőben töltött estén a legénység nagy része a fedélzeten lebzselt, míg csak le nem zavarta őket a fedélközbe. Most viszont csak a szolgálatban lévők voltak a helyükön, egyébként az Oni teljesen kihaltnak tűnt. A kellemetlen érzés, ami Montot Rim kabinjában kapta el, visszatért és felerősödött. Biztos volt benne, hogy ez nem jó jel.
Vajon hová mennék, ha valami olyasmit akarnék tenni, amiről a tisztek nem tudhatnak, kérdezte magától, és rögtön tudta a választ. A hajófenék. Ott aztán senki sem hallgathatná ki őket, ráadásul mire bárki leér, a lent lévők biztosan tudni fognak róla.
Mont utálta a hajófeneket. Rengeteg időt töltött a nyálkás vízben, még pályája kezdetén, mint hajósinas. Egy életre elege lett a poshad, zavaros víz és a kátrány szagából. Ebben a pillanatban nem vágyott semmire kevésbé, mint lemenni oda, és a matrózok körmére nézni. S ezen az sem változtatott, hogy pontosan tudta, meg kell tennie.
Jól sejtette, mire levergődött a hajófenékbe, már az egész legénység néhány hordó fölött görnyedt, markukban a lapokkal. Ártatlan arckifejezéssel meredtek rá, ami némelyiknél egyenesen ijesztő volt.
- Rendben - mondta Mont. - Mielőtt valakit áthúzatnék a hajó alatt, mert a képembe hazudott, jobb lenne, ha azzal kezdenétek, melyiktek találta ki. Aztán elmondom, mi lesz, ha megpróbálkoztok vele.
Látta, ahogy az emberek egymásra pillantanak, és azt kutatják, vajon ki árulhatta el a terveiket. Mont persze csak blöffölt, de abban mindig is jó volt.
- Uram - kezdte végül Polip Bob -, itt mind tudjuk, hogy az Oni nem jut át a tengeren. Ebben az évszakban lehetetlen. Aki ezzel a hajóval megy, mind meg fog halni!
- Lehet - bólintott Mont, miután egyenként végignézett a legénység minden tagján. A legtöbben lesütötték a szemüket, néhányan azonban kihívóan állták a pillantását. A másodtiszt nem időzött egyiknél sem addig, hogy kihívásnak vehették volna, de nem kapta el rögtön a tekintetét, ha a másik sem. Ezekben a pillanatokban nagyon sok múlott azon, hogy milyen benyomást kelt. Jól megjegyezte a nyakasabbakat, és magában már eldöntötte, hogy az út alatt kétszer olyan gyakran lesznek őrségben, mint a többiek. - Lehet, hogy valamennyien elpusztulunk a hajóval együtt. Ha a tenger valakire megharagszik, annak nincs menekvés, akármilyen jó hajója van. Mind tudjátok.
Néhányan bólogatni kezdtek. Valamelyest tán enyhült a légkör, Mont azonban nem bízta el magát.
- Hónapok óta itt rostokolunk a kikötőben - folytatta. - Polip, neked három gyereked van. Miből adsz enni nekik, ha most itt hagyod a hajót? Mit gondolsz, hányan fognak felvenni, ha elterjed, hogy megléptél az indulás előtt innen?
Lassan elindult Polip Bob felé, végig a szemébe nézett, míg végül a másik félre kapta a pillantását. Akkor Mont a következő felé fordult. Egyszerre csak egyhez beszélt.
- Hirtelen Buck - folytatta. - Ha innen elmész, ki fog felfogadni ennyi évvel a hátad mögött? Tudod te is, hogy három fiatalt találnék a helyedre, ahogy minden más hajón is! Vénségedre koldulni akarsz?
Járkált tovább az emberek között, megnevezve és elbizonytalanítva őket, míg újra a lejáróhoz ért. Akkor szembefordult a legénységgel és végig pillantott rajtuk.
- Figyeljetek rám - mondta rövid csend után, amit addig tartott ki, hogy mindenki átgondolhassa a hallottakat, de még ne kezdjenek ellenkezni. - Én is tudom, hogy az út veszélyes lesz. De lássátok be, hogy ha sikerül, akkor mindnyájan kikerülünk ebből a csávából. Ismét lesz pénz felszerelésre, javításokra és megígérem, hogy kicsikarok nektek egy kis jutalmat. Ha pedig nem… nos, én még mindig jobb szeretnék a tengerben nyugodni, mint a tengerparton alamizsnát koldulni.
Látta rajtuk, hogy a szavai, főleg ami a jutalmat illeti, nem maradtak hatás nélkül. Az utolsó mondatot szándékosan hanyagul, szinte félvállról vetette oda, mint aki számol a lehetőséggel, de nem tulajdonít neki nagy jelentőséget. A számítása bevált, a matrózok tartása megváltozott, és immár ők is a lehetőséget, és nem a veszélyt látták az útban.
- Rendben - Mont a lapok felé biccentett. - Nyugodtan fejezzétek be a játékot, de aki holnap napkeltekor nincs a helyén, az dupla beosztást kap.
Megfordult, és felmászott a fedélközbe. Még jó ideig tartott, mire lefeküdt, mert alig tudta lesikálni a nyálkát a csizmájáról, pedig olyan orrfacsaró szaga volt, hogy egy percig sem bírt volna megmaradni tőle a kabinjában.
Az Oni másnap hajnalban vitorlát bontott, és a dagály tetőzése után a hűvös, enyhe szélben kihajózott az öbölből. Az elsőtiszt parancsára nyomban északnyugatnak fordultak, és a félhátszelet kihasználva teljes vitorlázattal haladtak. Mont még mindig az előző estén rágódott, s még az a csodálatos érzés sem tudta feledtetni vele a történteket, amit a kikötő elhagyása jelentett. Az Oni olyan régen nem hagyta el a dokkokat, hogy beletelt egy kis időbe, mire megérezte a hajót. A hídon állva végignézett a kötélzeten, a vitorlákon, a fedélzeten és mindent rendben talált. Félelmei, amiket az előző napok eseményei tápláltak, oldódtak kissé.
Végül is, gondolta, az idő nyugodtnak tűnik, a hajóval minden rendben, és ha egy kis szerencsénk van, a fiúk is megnyugszanak pár nap zavartalan út után.
S bár soha nem hitt az átokban, mégis jobban érezte volna magát, ha nincs az az ostoba babona.

A szél egy pillanatra alábbhagyott, de csak annyira, hogy a hajó megbillenjen, aztán újult erővel csapott le ismét. Az Oni-t már csupán a hajótestbe és az árbocokba kapaszkodó vihar ereje hajtotta, az összes vitorlát bevonva imbolygott a vad hullámokon. Mont korábban megpróbálta az orrvitorlával tartani az irányt, de az első félórában a förgeteg ronggyá tépte a vásznat. A másodtiszt nem kísérletezett tovább hiábavalóan, az öreg vitorlák biztosan nem bírtak volna ki ekkora vihart.
A szél szerencsére gyakrabban változtatta az irányát és az erősségét, hogysem igazán nagy hullámokat tudott volna felkorbácsolni, és itt, a szigetek között a tenger is nyugodtabb volt. Ennek ára viszont az volt, hogy ha nem tudják megakadályozni az Oni sodródását, előbb-utóbb a zátonyokon végzik.
A kormányállásra hangos ropogással zúdult az eső, és Mont biztosra vette, hogy jég is van közte. Aztán jött a következő szélroham. A hajót oldalba kapta egy hullám, és a víz ereje csaknem kitépte a kezéből a kormányt. Polip Bobot is meglepte a dolog.
- Húzd! - ordította túl a tenger robaját Mont, és minden erejével a keréknek feszült. Érezte, hogy lassan lecsúsznak az ujjai a simára kopott fáról, de a hajó még mindig nem engedelmeskedik. Az órák óta tartó küzdelem már sok erejét felemésztette, a keze dermedtre fagyott, minden izma sajgott, olyanok is, amikről nem is hitte, hogy fájhatnak. Fogát összeszorítva mégis húzta, húzta… aztán kis híján kizuhant a fedélzetre, ahogy hirtelen elengedett a kormánylapátot fogva tartó szorítás és az Oni lustán szembefordult a hullámveréssel.
Mont a kötél után kapott, görcsbe merevedett ujjaival ügyetlenül meghurkolta a keréken és szorosra húzta. Polip Bob ugyanezt tette a másik oldalon, aztán leroskadt a deszkákra. Mont is lassan lecsúszott a fal mellett és a lihegő kormányosra nézett.
- Átkozott egy vihar, uram! - mondta Bob, és a másodtiszt csak ekkor döbbent rá, hogy már nem hallja sem a szél üvöltését, sem az eső kopogását. - De már kiadta az ereje javát!
- Szerencsénkre - nyögte Mont, és megpróbált felállni. Majdnem felkiáltott, mikor belekapaszkodott a kormányba. Sziszegve pillantott az ujjaira. Fehér sávok húzódtak végig rajtuk, ahol a kereket markolta. Égő fájdalom hasított beléjük, valahányszor megmozdította őket.
- Amondó vagyok - mondta Polip Bob és fintorogva bámulta saját tenyerét -, jobb, ha egy ideig nem mozgatja őket, uram. Elmúlik hamar, de addig…
- Igen, elmúlik - morogta Mont, és visszaült.
- Északnak kellett volna fordulnunk, ahogy megláttuk a felhőket - jegyezte meg Polip Bob. Mont nem válaszolt, Bobnak pedig volt annyi esze, hogy ennyiben hagyja a dolgot. Alig egy perc múlva azonban Robb feje jelent meg az ajtóban.
- Uram - Mont felemelte a fejét a férfire pillantott. - Lassan alább hagy a vihar.
- Ha felkelt a nap, hozzátok rendbe a köteleket és tegyétek fel a tartalék orrvitorlát - mondta Mont, és remélte, hogy a nagyszájú fedélzetmester megelégszik ennyivel. Persze, nem így történt.
- Igen, uram - felelte Robb, és Mont már a hangsúlyból hallotta, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a dolgot. - A kapitány úr parancsára pedig akár a zátonyokon…
- Fogd be a szád! - Mont szeme összeszűkült. - Ezen a hajón többet nem akarok hallani ilyet! Megértetted?!
- Igen, uram! - Robb morogva eltűnt. Fogd be a szád, gondolta fáradtan Mont, ez már a kikötőben sem tartotta vissza semmitől, mit remélek most?

- De uram… - Mont biztos volt benne, hogy ezt a két szót összesen nem ejtette ki ennyiszer a száján, mint ezen az úton. - Azok a szigetek hatalmas kerülőt jelentenek! És fogytán van a vizünk és az élelmünk. Északkeletnek kellene tartanunk, hogy elérjük a Kúp-szigetet.
- Ezek a szigetek sokkal közelebb vannak, mint a Kúp - mondta az elsőtiszt. Mont önkéntelenül lepillantott a híd korlátra, amin precízen egymás mellett háromszögek és négyzetek váltakoztak. Rim most is elmélyülten karcolgatott a fába tőrével, miközben beszélt. A másodtiszt tehetetlen dühvel figyelte, és magában igazat adott a legénység egyes tagjainak, akik már azt fontolgatták, hogy ellopják és a tengerbe hajítják azt a tőrt. Két héten keresztül, minden egyes nap órákat töltöttek azzal, hogy Rim „műveit” eltüntessék a korlátokról és palánkokról. Mont egy pillanatig erős kísértést érzett, hogy kicsavarja a másik kezéből a tőrt, és valamelyiket átdobja a korláton.
- De rengeteg időbe telhet vizet és élelmet találni, ha egyáltalán találunk.
- Vannak rajta fák és növényzet, tehát édesvíznek is lennie kell. Ahol pedig növények vannak, ott állatok is.
- Bizonyára van víz azokon a szigeteken, de egyáltalán nem biztos, hogy hozzáférhető - Mont igyekezett nyugodtan beszélni, de haragját csak fokozta, hogy míg a legénység egyes tagjaival képes volt elbánni, Rim és Mibok hóbortjaival szemben tehetetlen volt.
- Nem tehetünk mást - mondta az elsőtiszt. - A kapitány ragaszkodik a szigetekhez. Van valami legenda, ami állítólag ezekről szól, és két hatalmas oszlopról szól, meg valami csodálatos jelenségről.
- Értem, uram - Mont biccentett és lesietett a hídról. Már nem először hallott efféle ostobaságot. A két hét alatt harmadszor támadtak a kapitánynak efféle gondolatai. Az első két alkalommal több, mint egy napig vesztegeltek a nyílt tengeren, mert valami csodára vártak. Persze semmi sem történt, és Montban felmerült, hogy az elsőtiszt csupán ürügyként használja ezeket, hogy időt nyerjen a térképeihez. Most meg ez a sziget!
- Irány nyugat-északnyugat - Polip Bob csak bólintott, és kimérten igazított az irányon. Mont a szélirányt jelző zászlóra pillantva látta, hogy a szél változatlan, így a vitorlákon nem kell változtatni az apró módosítás miatt. - Légy óvatos! Nem tudom, miféle vizek ezek.
A kormányos megint csak bólintott. Mont kilépett a kormányállásból, és az orrba ment.
- Travis - szólt oda az egyik matróznak. - Ha tíz kötélhossznyira érünk a szigethez, minden fordításnál mélységmérés.
A matróz egy igen uram után már hozta is a mélységmérőt, és a homokórát. Ez utóbbi komolyabb hullámzásnál nem volt megbízható eszköz, de csendes időben jól jött.
Az Oni, ahogy közeledett a parthoz, apránként kurtította a vitorláit, és szép lassan úszott a sziget felé. Mont parancsára ezt a sebességet tartották egészen addig, míg a vízmélység harminc ölre csökkent. Akkor párhuzamos irányt vettek a parttal, és az orrvitorlákkal haladtak. Estére érték el a sziget túloldalát, ahol megpillantották a két gigantikus oszlopot. A kapitány valósággal extázisba esett, és Mont kezdett attól tartani, ha több ostobaságot mesél a legénységnek arról, hogy milyen volt a király seregében szolgálni, a vége hangos röhögés lesz. Szerencsére az emberek nem nagyon szoktak hozzá, hogy a kapitány közéjük vegyüljön, s a régről beléjük ivódott tiszteletet a hajó parancsnoka iránt nem lehet egyik pillanatról a másikra elveszteni. Mindenesetre Mibok jó úton haladt a köznevetség felé.
A két oszlop között szűk csatorna húzódott, ami azért elég széles volt, hogy az Oni kényelmesen átférjen rajta. Mont azonban nem szívesen hajózott volna be az ismeretlen átjáróba, főleg sötétedéskor. Ráadásul a szél is kezdett feltámadni, és a hajó jobb eleje felől lecsapó szélrohamok nem tették túl biztonságossá az átkelést.
- Rajta! Előre! - kiáltotta Mibok a hídon állva, és Mont fogcsikorgatva adott parancsot a csatorna megközelítésére; a legrosszabb, amit tehetett volna, hogy egy nyilvánosan adott parancson kezd vitatkozni a kapitánnyal a legénység előtt.
- Lassan előre - kiáltott Polip Bobnak. - Szél felől megyünk!
Lesietett a hídról, és a vitorlázatot állíttatta át a matrózokkal, hogy a kedvezőtlen szél ellenére is irányítható maradjon a hajó. A következő pillanatban azonban rémült kiáltás harsant az orrból.
- Uram! - kiáltott Travis és vadul integetett. - Az áramlat!
Mont a korláthoz ugrott, és kihajolt, hogy lássa, mi van az orr előtt. A dagály pár perce kezdődhetett, és a víz az oszlopok között valami érthetetlen okból hihetetlen sebességgel kezdett beáramlani a csatornába. Az Oni mindössze pár kötélhossznyira járt az áramlat fősodrától, s Mont biztosra vette, hogy ha az elkapja a hajót, berántja őket a csatornába. Pillanatnyilag ez ugyan teljesen kiszámíthatatlannak tűnt, de ha ügyesen manővereznek, gondolta Mont, simán átcsúszhatnak az átjárón, és majd az apállyal ugyanígy ki is jutnak.
Felegyenesedett, és már majdnem bevonatta a vitorlákat, hogy a szél minél kevésbé tudja eltéríteni a hajót, amikor újabb kiáltás ütötte meg a fülét.
- Örvény balra! - minden tengerész rémálma, és Mont azonnal tudta, mi történt. A hirtelen beáramló víz valami tengerfenéki sziklavonulat, vagy más akadály miatt az oszlopok után örvényleni kezdett, és perceken belül olyan tölcsér keletkezett, ami tojáshéjként roppanthatja össze a hajót. Az áramlat sebességéből ítélve a másodtiszt hatalmas örvényre számított, ezért mégis megpróbálkozott a másik megoldással.
- Teljes vitorlázat! - ordította. - Mindenki a kötelekre! Mozgás!
Ilyen fürgén mozogni talán még sosem látta a legénységet, a rémület szinte szárnyakat adott a tengerészeknek. Mont a kormányállásba rohant.
- Fordítsd jobbra! - kiáltott Polip Bobra. - Tartsd a fősodor mellett, mert ha belekerülünk, végünk!
Mindketten megragadták a kormányt és teljes erőből húzták. Az Oni vitorlái egymás után bomlottak ki, mindegyikük csattanva feszült az egyre vadabb szélbe. A hajó futása felgyorsult, az éles kanyar miatt vadul jobbra dőlt. Mont üvöltve húzta tovább a kormányt, és az Oni a dőléshatár szélén imbolyogva fordult a szélbe. Abban a pillanatban, hogy az orrvitorla szél alá került, a hajótest megrándult, a lomha, lassan reagáló kormányt csaknem kitépte a két tiszt kezéből, és…
… megállt.
- Engedd! - zihálta Mont és ínszakasztó erőfeszítéssel visszaforgatták a kormányt. Nagyon óvatosan, hogy egy váratlan mozdulat meg ne törje a kényes egyensúlyt, mert az Oni, amellett, hogy teljes sebességgel haladt, valójában állt a tengerben.
- Irgalmas istenek! - nyögte Mont, és a közvetlen veszély ellenére is lenyűgözte az elképesztő helyzet. Szélesebb lett a forduló, de a másodtiszt belátta, hogy ha netán sikerült volna elég szűk ívre kényszerítenie a hajót, valószínűleg az oldalára fordult testet az áramlat zúzta volna szét az oszlopokon, vagy az örvény szippantotta volna be. Így az Oni teljes vitorlázattal és sebességgel szelte az áramlat fősodrának hullámait, és ezért a parthoz képest állt. - Bob! Nagyon lassan egy cseppet fordítsd balra a hajó orrát!
A kormányos nagyot nyelt, ami már önmagában is szokatlan volt az egykedvű férfitől. Mont csak az ösztöneire hagyatkozott, mikor úgy érezte, a szél nem teljesen hátulról fúj, hanem talán egy kicsit jobbról is. Az Oni készségesen fordult, ami ennél a sebességnél nem volt meglepő. A másodtiszt körülpillantott, és mindenfelé a rémült tengerészeket látta csak, akik szintén mozdulatlanul álltak a helyükön.
Ha tévedek, gondolta Mont, ha elfordulunk a széltől, az Oni sodródni kezd az örvény felé, és akkor már semmi sem ment meg minket!
A szíve a torkában dobogott, míg meredten figyelte az apránként sötétbe vesző oszlopokat, és csak akkor mert fellélegezni kissé, amikor biztos lett benne, hogy ha lassan is, de távolodnak. Még jó pár percig tartott, mire az Oni kijutott az áramlatból, és egyre gyorsuló tempóban hagyta maga mögött a szigetet. A felcsapó ováció rángatta csak ki a rémület okozta révületből, s csak ekkor vette észre, hogy úgy szorította a kormányállás korlátját, hogy fájnak az ujjai.
- Ez igazán lenyűgöző volt! - Rim lelkes arca tűnt fel Mont előtt. - Tudtam, hogy a hajó és a legénység is remek, de ez akkor is nagyszerű teljesítmény volt! Mindenkinek gratulálok!
Ez utóbbit hangosan kiáltotta. Mont egy pillanatra szánalmat érzett a férfi iránt. Tudta, hogy jót akar, és azt is, hogy a legénység minden egyes tagja megérdemli a dicséretet, de a mód, ahogy Rim ezt tette, minden tengerészhagyománnyal ellenkezett. Ha netán megkérdezte volna Montot, azt javasolta volna, hogy sorakoztassa fel az embereket a fedélzeten és elsőtiszthez méltó módon dicsérje meg őket.
- Uram - mondta kimerültségtől rekedten -, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megkérdezzem, ígérhetek-e az embereknek jutalmat az út végén?
- Persze, persze - válaszolta Rim, szerencsére úgy, hogy csak Mont hallhassa. - Feltétlenül. Majd én elintézem a kapitánynál.
- Köszönöm, uram - mondta Mont, biccentett és otthagyta az elsőtisztet. - Gyerünk, lusta banda! Az éjszakai őrség a helyére! A nappali lemegy a rakterekbe és ellenőrzi a hordókat, mielőtt megkezdi a pihenőjét! Ha feljött a hold, horgonyvetés, úgyhogy senki ne lazsáljon! Holnap reggel sorakozó a fedélzeten! Mozgás!
Mikor hajnalban Mont feljött a kabinjából, az összes embert ott találta a fedélzeten. Felsétált a hídra, és végignézett rajtuk, mielőtt belekezdett volna.
- A tegnapi szép munka volt. A kapitány rám bízta, hogy közöljem, az út végén valamennyien jutalmat kaptok a haszonból. Lelépni!
Mont vigyorogva figyelte, ahogy izgatottan szétszélednek, és határozottan jobb hangulat töltötte el, mint egy nappal korábban. Jókedve egészen addig tartott, míg Polip Bob oda nem lépett hozzá.
- Uram - kezdte -, van egy kis gond.
- Mi a baj?
- Azt hiszem, megrepedt a kormánylapát. Nehezen mozdul, és nem is egészen arra fordítja a hajót, mint amerre kéne.
Mont felsóhajtott. Remek, gondolta, még ha meg is tudjuk csinálni, legalább egy nap kiesés. Ráadásul akkor sem fogunk tudni teljes sebességgel haladni, és már így is fogytán az élelem.
- Nézzük meg! - morogta elborult arccal.
Polip Bobnak igaza lett. Mont sejtette, hogy így lesz. A kormányosnak annyi tapasztalata volt az Onival, hogy jószerével azt is meg tudta mondani, ha egy tucatnál több fúrókagyló tapadt a fenékre. Fél napig tartott, mire sikerült úgy-ahogy használhatóvá tenni a kormánylapátot, és ahogy Buck mondta, „azattó’mégtöröttmadt”. Rim mindenesetre a késés ellenére is lelkes maradt, és izgatottan mutogatta Montnak saját készítésű térképén a bejelölt irányt. A másodtiszt már meg sem próbálta meggyőzni róla, hogy válasszák a legrövidebb és legbiztonságosabb utat. Hamarosan elfogy az élelmünk, gondolta csüggedten, és lassúak leszünk a kormánylapát miatt. Ha jól meggondolom, hogy akár az Öbölben is maradhattam volna?!

Mont komoran nézte a tányérjában heverő kis darab kétszersültet. Nagyjából ez volt minden élelem a hajón. Két hete vánszorogtak már a repedt kormánylapáttal, mikor elfogyott az ennivaló. Az Oni természetesen továbbra is minden éjszakára horgonyt vetett. A két hét alatt két komolyabb vihart sikerült túlélniük, s bár a második égiháború elvonultában magával ragadta a tartalék orrvitorlát is, ezenkívül az egyetlen, ami megsínylette a vihart, az az élelmiszerkészlet volt. Az utolsó zsák kétszersültből sósvizes massza lett. A halak bizonyára örültek a váratlanul jött ajándéknak. A legénység rossz hangulata már-már lázadással fenyegetett. Mont egy cseppet sem sajnálta volna a kapitányt, vagy Rimet. Az előbbinek még egy kétnapos kitérőt sikerült kiókumlálnia a könyveiből, teljesen feleslegesen, az utóbbi pedig a térkép-mániájával kis híján meglékelte az Oni-t, mikor egy korallzátonyt jártak körül. Ez másfélnapos késést, és egy mentőcsónak elvesztését eredményezte. A mélység pontos mérésére Rim hat tengerészt küldött ki a csónakban, és addig halasztgatta a visszatérést, míg a csónak megfeneklett a zátonyon. Remek ötlete pedig, hogy az Oni vontassa le a csónakot a korallokról, egy nagy marék forgácsot eredményezett. A használhatatlan ladikot otthagyták az enyészetnek, Montnak pedig végre egy parázs vita árán sikerült elérnie, hogy nyugatnak forduljanak, és amilyen gyorsan csak tudnak, átkeljenek a tengeren.
A másodtiszt beleharapott a kétszersültbe, és egy korty vizet ivott hozzá. A hosszú állás a hordóban már kezdte éreztetni a hatását, a poshadt íz szétáradt a férfi szájában. A vita óta Rimmel is elég feszült volt a viszonya, de a legénység is kezdett gyanakodva nézni rá. Mont tudta, hogy tennie kell valamit, de nehezen szánta rá magát. Amióta csak hajóra tette a lábát, mindenhol az volt a törvény, hogy a kapitány és az elsőtiszt szava parancs. A legénység feltétlen engedelmességgel tartozik a tiszteknek, mert a tengeren ez a túlélés záloga. Széthúzó, engedetlen legénységgel, ahol a tengerészek nem bíznak a tisztjeikben, egy hajó maga volt a biztos halál.
Mont életében először nem tudta, hogy mi szolgálná a hajó javát. Beszéljen őszintén az emberekkel, hogy legalább benne bízzanak, vagy inkább vaskézzel törjön le minden engedetlenséget, és tartsa fenn a látszatot, hogy a kapitány és az elsőtiszt döntései végső soron célravezetők? Ez utóbbi felől maga sem lehetett teljesen biztos. Lehet, töprengett, miközben lassan rágcsálta az ételt, hogy annyira hozzászoktam az elsőtiszt szerepéhez, hogy én sem tudok gondolkodás nélkül engedelmeskedni? Lehet, hogy a magam elképzelése vezet, miközben a kapitány valami mást akar?
Minél többet gondolkodott a dolgon, annál kevésbé volt biztos abban, hogy helyesen cselekszik. Csak azt tudta, hogy minden porcikája tiltakozik az ellen, ahogy ezt a hajót irányítják.
Mont undorodva odébb lökte a tányért. Éhes volt ugyan, de még nem annyira, hogy ezt a moslékot legyűrje. Mit nem adott volna egy báránybordáért és egy jó kancsó vörösborért, amit a kikötői kocsmákban mérnek! Nyelt egyet, elhessegette a képet, s elindult a legénységi szállás felé.
Ahogy belépett az ajtón, rögtön tudta, hogy rosszkor érkezett. Vagy éppen jókor, villant át rajta, ahogy végignézett a dühtől vöröslő arcokon, és a Robb kezében megcsillanó pengén. Akármi is volt a szándéka, mikor belépett az ajtón, már tudta, hogy csak egy választása maradt, ha túl akarja élni ezt az utat. Hátborzongatóan ismerős helyzet, gondolta, bár a kikötőben sokkal kevésbé tűnt veszélyesnek!
- Buck, csukd be az ajtót - szólt oda a vén matróznak, és szándékosan nem vett tudomást a késről. - Üljetek le fiúk! Beszélnem kell veletek.
Odasétált az egyik középen álló priccshez, és leült.
- Tedd el azt a kést Robb - mondta és félig hátat fordított a férfinek. - Tudom, hogy mi jár a fejetekben. Ami az enyémben is. De mondok valamit. Ha a kapitány és az elsőtiszt rejtélyes módon eltűnnének, igen nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi történt. Biztosra vehetitek, senki sem hinné el, hogy váratlan cápatámadás végzett velük, ahogy azt sem, hogy olyan furcsa járvány tört ki, ami csak őket vitte el.
- Ha ez így megy tovább, jó páran éhen halnak, mire elérjük a partot - morogta Robb. - Akkor már elég hihető lesz a járvány!
- És meddig tart majd, míg mindenki tartani tudja a száját? - kérdezte Mont és szembefordult a széles vállú férfivel. Ő ült, Robb pedig állt, Mont mégis nyugodtan nézett fel rá, és a szeme sem rebbent. - Meddig tart, míg valamelyikőtök jól leissza magát, és elfecsegi egy szajhának, hogy árengedményt kapjon a „hőstettéért”? Az ilyesmi tíz év elteltével is kötelet ér bármelyik kikötőben! És ha egy fecseg, mindenki lógni fog!
- Akkor mégis mit csináljunk?! - robbant ki a másikból a harag. - Tétlenül tűrjük, hogy a halálba vezetnek minket ezek a…
- Elég! - Mont felcsattanó hangja belefojtotta Robb-ba a folytatást. - Elég legyen ebből! Semmi értelme azon vitázni, hogy mit tesz, vagy nem tesz a kapitány! Ő a kapitány! Azt tesz, amit csak akar! De…
- De mi? - kérdezte mogorván Robb némi ellenséges csend után.
- De ha vége az útnak, és kifizetik a pénzünket, lesz mindenkinek alkalma új helyet keresni, ha akar. Vagy maradhat, és teheti a dolgát, és előbb-utóbb a kapitány is rájön majd, hogy hozzáértő legénysége van.
- Ebben kellene hinnünk? - kérdezte hitetlenkedve Robb.
- Nem - Mont felállt. - Nem kell hinnetek semmiben. De amíg ki nem kötünk, nincs más választásotok. Nekem sincs. És aki megpróbál kezet emelni a kapitányra, annak velem is végeznie kell.
Nyugodt, lassú léptekkel kiment a szállásról. Senki sem mozdult, míg be nem csukta maga mögött az ajtót. Mont akkor mély lélegzetet vett és azt kívánta, bárcsak olyan biztos lenne magában, mint ahogy mutatta.
Másnap hajnalban Mont az egész éjszakás szolgálattól égő szemmel figyelte a tengert. Napnyugtakor köd ereszkedett le, ami arra utalt, hogy északabbra vannak, mint gondolta volna. Nem ismerte ezeket a vizeket, így aztán nem maradt más választása, mint kurtítani a vitorlákat és állandó őrséget rendelni az orrba. A legutolsó vihar után Rim végre elvesztette minden tájékozódási pontját a térképéhez, így végül kitartó nyaggatás árán és a kétségbeejtő helyzetre való tekintettel Mont megszerezte az engedélyt az éjszakai hajózáshoz. Persze csak azzal a feltétellel, hogy minden félórában mérik a sebességet, minden rendkívülit jelentenek az elsőtisztnek, és valamennyi irányváltás mértékét és idejét bevezetik a hajónaplóba. Mont ezekbe készségesen belement, csakhogy gyorsabban haladhassanak. Erre az első éjszaka jött a köd.
Az Oni lassan szelte az alig mozduló vizet, csak a hajó előtt feltorlódó hullámok csaptak zajt, és a deszkák nyikorogtak, pattogtak ismerős-halkan. A másodtiszt behunyta a szemét. Annyi minden történt már az úton, hogy minden pillanatban zátonyok és szirtek képét látta a lustán gomolygó ködfoltok mögé. Mostanra teljesen kimerült, és már azon volt, hogy leváltatja magát, mikor hangok ütötték meg a fülét. Azonnal felpattant és kihajolt a korláton. Meredten pásztázta a ködöt, de semmit sem látott. Tudta, hogy a köd milyen jól viszi a hangot a nyílt víz felett, de megpróbálta legalább az irányát meghatározni.
- Három vonást jobbra - kiáltott hátra a kormányosnak, és tovább figyelte a ködöt. Továbbra is hallotta a hangokat, de most balról, így néhány perc múlva megint módosíttatta az irányt. - Egy vonást balra!
Jó fertályórát araszoltak az egyre jobban kivehető hangok felé, mikor váratlanul kibukkantak a ködből. Olyan hirtelen történt, hogy Montot azonnal elvakította a felkelő nap. Könnybe lábadt szemmel, pislogva igyekezett visszanyerni a látását, mikor a hangok rémült kiáltozássá váltak. Pontosan előlük jöttek.
- Bal forduló! - kiáltotta még mindig félig vakon. - Vitorlákat bevonni!
A kormány azonnal, a legénység kissé késve reagált, így az Oni elkerülte ugyan, de jócskán túlfutott az elé került halászhajón. A halászok, miután első rémületük alább hagyott, nem próbáltak elmenekülni, csak kíváncsian figyelték a lanyha szélben esetlenül manőverező hajószörnyet.
Mont egyáltalán nem beszélte a halászok nyelvét, de szerencsére akadt a legénységben, aki egy kicsit igen, és az egyik halász is makogott pár szót az ő nyelvükön, így némi nehézség árán, de sikerült nyélbe ütni az üzletet, és az Oni felvásárolta az egész éjjeli fogást. A halászok elégedetten vigyorogva másztak vissza a hajójukba, és Mont is örült a találkozásnak, habár sejtette, hogy legalább háromszoros áron vették meg a halakat. Bőséges fogás lehetett, mert a másodtiszt úgy becsülte, hogy legalább egy heti élelmet sikerült venni.
Amíg az átrakodás tartott, Rim és Mont „elbeszélgettek” a halászok vezetőjével. A sok gesztussal és kevés szóval lebonyolított beszélgetés alatt végre hasznát vették az elsőtiszt mániás rajzolhatnékjának. Sikerült megtudniuk, hogy a nyugati part csak kétnapi hajóútra van, és hogy észak felé háromnapnyira van egy nagyobbacska város, ahol beszerezhetik a többi élelmet. Mont, amint elváltak a halászhajótól, minden szabad embert a halak kibelezésére rendelt. Mihamarabb fel kellett akasztani és megszárítani a zsákmányt, ha nem akarták, hogy megromoljon. Az Oni hamarosan úgy bűzlött, mint egy halászfalu, és a tengerbe szórt belsőség nyomán hamarosan a cápák is megjelentek a hajó körül. A kapitány ugyan szívta a fogát a borsos ár miatt, de Mont nem törődött vele. Valahogy már természetesnek vette a dolgot, elvégre volt ideje hozzászokni.

- Mielőtt északnak indulnánk, uram, meg kellene csináltatni a kormánylapátot - erősködött Mont. Mihelyt elérték a halászok által említett várost, azonnal csónakot küldtek, hogy szerezzen élelmet. Sajnos a part lapos és homokos volt, így az Oni nem tudott kikötni, de a másodtiszt nem nagyon bánta. Nem volt benne biztos, hogy a teljes legénységgel indulhatna tovább. Miután berakodták az élelmet, Rim azonnal tovább akart indulni Jeges-part felé, de Mont megpróbálta meggyőzni, hogy előbb javíttassák meg a hajót. Az elsőtiszt azonban makacsul az út folytatása mellett volt.
- A legközelebbi kikötő a helyiek szerint négynapnyira van dél felé - mondta. Szokása szerint most is rajzolgatott. - Az legalább nyolc nap veszteség, és ki tudja, van-e alkalmas műhely, szabad szárazdokk, megfelelő mesteremberek. Az Oni nem egy halászhajó, amit egy jó daru, meg tíz markos helybéli kiemel a vízből!
Mont is tudta, hogy így van, de a tengeren töltött évek alatt beléivódott a tisztelet a hajózás szabályai iránt. Ezeket a szabályokat a hajósok tenger iránti alázata és a keserű tapasztalatok alakították ki. Ez az alázat mondatta vele most, hogy javíttassák meg az Oni-t.
- Uram - ellenkezett tovább. - A Oni sérült. Az északi vizeket nem ismerjük. Talán bölcsebb volna, ha nem kísértenénk a szerencsénket azzal, hogy idegen vizekre indulunk egy olyan hajóval, amely legjobb esetben is nehezen irányítható és lassú.
- Az Oni mindeddig remekül helytállt, ahogy a legénység is - felelte Rim mosolyogva. - Higgyen bennük Mont! Cserébe én megígérem, hogy beszélek a kapitánnyal, hogy több ostoba kitérőt ne tegyünk, rendben?
Mont egy pillanatra nem hitte el, amit hallott. Amióta világ a világ, és vannak rajta tengerek, meg hajók, tán sosem fordult elő ilyesmi. A hajó elsőtisztje üzleti ajánlatként fogalmaz meg egy parancsot, amiben egyébként ostobának nevezi a kapitányát!
Mont fejében a döbbenet ellenére megfordult, hogy Rim vajon mit tenne, ha ő némi töprengés után nemet mondana az ajánlatra? Aztán inkább nem kockáztatott.
- Igen, uram - biccentett és elhagyta az elsőtiszt kabinját.
Ahogy felért a fedélzetre, teleszívta a tüdejét a sós levegővel, és amikor megszólalt, igyekezett, hogy ne csalódás csendüljön ki a hangjából.
- Horgonyt felhúzni! - kiáltotta. - Félvitorlázat! Kormány, irány észak!

Hatodik napja hajóztak északnak, és Mont sosem gondolta volna, hogy ennyire lehet fázni. Fázott a nap minden pillanatában, fázott éjszaka két pokróc alatt az ágyában, fázott a hídon, fázott az orrban. Fáztak az ujjai a vastag kesztyűben, fázott a lába a fókaprémmel bélel csizmában. Fázott szélcsendben és a metsző nyugati szélben. Soha életében nem érezte még magát ilyen nyomorultul. Három embert ápoltak a legénységi szálláson, akik leestek a kötelekről. Valami azonban vigyázott a hajóra, mert mindhárman megúszták kisebb sérülésekkel, és egyikük sem esett a vízbe. Az állandóan felcsapó permet ráfagyott mindenre, a korlátokra, a kötelekre, a vitorlákra, az árbocokra és a fedélzetre. Mont sóval szóratta fel a deszkákat, de ez is csak átmeneti megoldást jelentett. Időnként alkarnyi jégcsapok zuhantak le recsegve, és akit eltaláltak, az úgy kárt, mint akire karddal támadtak. A fagyások mindennaposak voltak, és a hajón már alig akadt faggyú. Ahogy egyetlen meleg zug sem, még a konyha és az étkező is hideg volt, legfeljebb kevésbé, mint az Oni többi része. Mont már két napja nem küldött senkit az árbockosárba, de úgy vélte, aligha tudna rávenni bárkit is, akkor se, ha akarna.
A hajó lassan araszolt a kitartó oldalszélben. Mont tanácsa ellenére Rim megpróbált a meredek part mellett, szélárnyékban hajózni, de egy alkalommal az Oni-t kis híján felborította egy vízbe szakadó, hatalmas jégtömb keltette hullám, így beljebb húzódtak. Időről időre eleredt a hó, és Mont már rég nem tudta, mi lenne helyes, megállni és megvárni a végét, hogy lássa, mi van a hajó előtt, vagy menni tovább, hogy mielőbb célhoz érjenek.
- Uram! - Polip Bob arca bukkant fel a híd lépcsőjénél. Az eljegesedet kötelek között szokatlan hangon fütyült a szél, Bobnak kiabálnia kellett, hogy ne nyomja el a hangját a baljós zene. Mont intett neki, hogy jöjjön fel. A kormányos arca csupa dér volt, orra vöröslött.
- Uram! - kezdte, mikor Mont mellé ért. - Az Oni furcsán billeg. Minden kormánymozdulatnál olyan esetlenül bukdácsol a vízen, mint az egynapos kacsa.
Mont összevont a szemöldökét, kiszárad, megdermedt arcbőre fájdalmasan összehúzódott. Még ez is, gondolta fáradtan. Gyűlölte a hideget, három napja nem aludt rendesen, mert arra ébredt, hogy vacog. Tudta, hogy a többiek sem érzik jobban magukat, de ez egy cseppet sem vigasztalta. Sőt.
- Mit gondolsz, mitől lehet?
- Sejtelmem sincs, uram! Olyan, mintha rosszul lenne rögzítve a rakomány, de az előbb néztem meg a hordókat, minden rendben van velük.
- Rendben - mondta Mont, s bármennyire is szánta a legénységet, nem tehetett mást. - Szólj a fiúknak, hogy vonják be a sudárvitorlát és a derékvitorlán is kurtítsanak!
- Igen, uram!
Amíg a matrózok a vitorlákkal foglalkoztak, Mont megvetette a lábát és erősen figyelt a hajó mozgására. Bobnak igaza van, gondolta, és nem értette, hogy nem vette észre korábban. Az Oni úgy imbolygott, mintha valaki telerakta volna a fedélzetet homokos hordókkal. Végignézett a hajón, de nem vett észre rajta semmit. Felnézett az árbocokra és ott sem látott semmi különöset, csak a jégcsapok lógtak ott fenyegetően. Megrázta a fejét és elindult az elsőtiszt kabinja felé.
- Uram! - Rim is vastag kesztyűt és ruhát viselt, és alig dugta elő az orrát. Komoran nézett Montra.
- Így nem lehet térképet rajzolni - morogta. - Ha viszont leveszem a kesztyűt, perceken belül elgémberednek az ujjaim, ugyanez a helyzet.
- Sajnálom, uram - Mont valójában némi kárörömet érzett, de úgy vélte, aligha lenne okos ezt mondani. - Uram, az Oni egyre nehezebben irányítható. Újabban pedig egyre jobban billeg.
- Mitől?
- Sajnos még nem tudjuk.
- Jól van, derítsék ki, aztán jelentsen - Rim visszafordult az asztala felé és esetlenül kezébe fogta tollat. Mont egy pillanatig némán állt, aztán elmormogott egy igenuramot és kiment. Már nem is volt dühös az elsőtisztre. Megvetette.
Még fel sem ért a fedélzetre, amikor kiáltást hallott, amitől rémület öntötte el.
- Jéghegy előttünk!
- Irgalmas istenek - nyögte és meglódult felfelé. Sietségének meg is lett a büntetése, amit kilépett az ajtón, megcsúszott, és térdre esett. Felszisszent, ahogy beléhasított a fájdalom. Roppanást hallott, és csak remélte, hogy nem a térde. Amikor lepillantott, látta, hogy feljáró szélén egy tenyérnyi darab jég vált le a fedélzetről. Majd’ ujjnyi vastag volt, és Mont abban a pillanatban rájött, mitől imbolyog úgy a hajó. Istenek, gondolta rémülten, több tonna jég rakódott a hajóra!
Ebben a pillanatban az Oni élesen elfordult balra.
- Ne! - üvöltött fel Mont, de már késő volt. A hajó megbillent… és nem lendült vissza! A dőléshatáron imbolygott egy pillanatig, aztán tompa robaj hallatszott az Oni gyomrából, és a hajótest recsegve-ropogva felborult.
A következő pillanatban Mont tehetetlenül csapódott a korlátnak, és csak a csodának köszönhette, hogy sikerült megkapaszkodnia benne. Aztán iszonyú rántást érzett és a hajó megdermedt. Mont teste háromlábnyival a jéghideg víz felett lógott. Percekbe telt, mire sikerült biztonságosan - ha ez szó ebben a helyzetben jelentett valamit - elhelyezkednie.
Végignézett a hajón és kétségbeejtő helyzete ellenére nevetnie kellett. Nem elég, hogy az Oni felborult, még a jéghegynek is nekiütközött, és most félig a jégen hevert, mint valami napozni vágyó fóka. Lenézett a tompa, szürke vízre és megfordult a fejében, hogy egyszerűen elengedi a korlátot és előredől. Sokat már úgysem tehet a hajóért. Ekkor valami fehér és hengeres bukott fel a víz színére, és Mont önkéntelenül hátrahőkölt. Az életösztön még most sem engedte, hogy feladja. Ezúttal azonban nem volt oka az ijedtségre. Csak egy darab jég úszott fel a hajó alól. Mont egy pillanatig azt hitte, a jéghegyről tört le, de aztán rájött, hogy túl szabályos, akár egy hordó…
Hordó! Döbbenten bámulta a lassan forgó jégdarabot. Megértette, hogy mi lehetett az a tompa robaj a hajó gyomrában. A kapitány csodavize, ami sosem fagy meg, valóban csupán ügyes trükk volt. A víz jéggé fagyott a elmúlt hat nap alatt, némelyik szét is feszíthette a hordót, és a sötétben Polip Bob nem láthatta. Mont hátradőlt és behunyta a szemét. Talán a rögzítést is meggyengítette, gondolta, azért szabadulhatott el. Akkor viszont az Oni léket kapott. Csak idő kérdése, hogy megteljen vízzel és elsüllyedjen. Nincs menekvés.
- Mont! - a másodtiszt ki sem nyitotta a szemét. Úgy gondolta, valami különösen kegyetlen büntetés, hogy Rim még nyugodtan meghalni sem hagyja. - Mont!
- Igen, uram? - a férfi hangjából kicsendülő gúny csak az elsőtiszt számára volt észrevehetetlen.
- Segítsen! Ki kell juttatni a térképeket! Felbecsül…
- …hetetlen érték, tudom. Csakhogy innen nincs menekvés, uram! - az utolsó szót erőteljesen megnyomta, és a hangsúly végre eljutott a másik tudatáig. - A maguk ostobasága juttatott ide minket! Hát most igya meg a levét, uram!
- Nem érti?! - üvöltötte tehetetlenül, a fedélzeti feljáró ajtajában lógva Rim. Mondani akart még valamit, de hajó megbillent, éles csikorgással beljebb csúszott a tengerbe. Mont kis híján lefordult a korlátról, de még idejében sikerült megkapaszkodnia. - A térképek! Nem rólam van szó, a térképekről!
- Valóban nem önről van szó - dünnyögte maga elé Mont, aztán érthetően odakiáltott a másiknak. - A legjobb akarattal sem tudnék segíteni, uram! Az egyetlen mentőcsónakot, amit el lehetne érni innen, az ön parancsára forgácsoltuk szét a korallokon, de ha meg is próbálnánk vízre bocsátani, nem lenne rá időnk, az Oni ugyanis perceken belül elsüllyed. Akkora léket kapott azoktól az állítólag sosem fagyó jégdaraboktól, hogy semmi sem mentheti meg.
- Miket beszél? - kérdezte rémülettől tágra nyílt szemekkel az elsőtiszt.
- Semmiről, uram, semmiről - suttogta Mont és a következő pillanatban az Oni hangos robajtól kísérve lesiklott a jéghegyről. Mont csak egy szívdobbanásig érezte a jeges víz dermesztő érintését és arra gondolt, igazán nem tisztességes, hogy pont Rim ordítását kell utoljára hallania.