Kereső

Mikor közel ért a fővároshoz, már tudta, hogy elkésett. A felkelő nap bezárt ablakú palotát, fekete lobogókkal teleaggatott városfalat világított meg. A király halott. Reménytelen keserűség keveredett a nyolc napja benne lüktető késztetéssel.

A városőrség szó nélkül engedte tovább, s a palotába is bejutott anélkül, hogy megállították volna. A királyi testőrség mostanra alig felismerhető, türkiz köpenye, a mellvért koszfoltjain átsejlő gyémántalakzat beszélt helyette is. A megvető pillantások alig jutottak el a tudatáig, és semmik voltak az önvádhoz képest.

A szokásokkal ellentétben nem kért audienciát az új királytól, egyenesen a testőrség szállására ment. A rejtekutat használta, amiről csak a király és a testőrök tudhattak. A sötét, ritkásan megvilágított folyosó csendjében hangosan koppantak a léptei. Az ismerős hely emlékeket ébresztett benne, gondolatokat, vádakat – de végül ugyanabba a felfoghatatlan, feneketlen kútba hullott mind. A király halott.

Sötét terembe nyitott. Megtorpant a rejtekajtóban. A magány bizonyossága csatlakozott a reménytelenséghez és az önvádhoz, és ez már több volt, mint amit el tudott viselni. A kényszerítő sürgetés ellenére sem mozdult, birokra kelt a Hívás erejével, némi megnyugvást lelve a fájdalomban. Csak bámulta a csarnok közepén derengő halvány fényt. Gyémánt és igazgyöngy.

Az idő kínnal telt, de nem tudta volna megmondani, hogy pillanatok vagy órák teltek el, mióta a két ragyogó pont egymás körül rótt köreit nézte. Gyöngy és gyémánt, visszhangzottak a fülében a szavak, járja kijelölt útját, ahogy nők és férfiak járják az országot, hogy a nevemben betartassák a törvényeket, hogy rendet és békét teremtsenek.

Odalépdelt a hatalmas központi asztalhoz, és ahogy az üres helyeket nézte, minden Hívás fájdalmán kívül minden más érzést kiszorított belőle a tudat, hogy egyedül maradt.

Kegyeletsértésnek tűnt a csendet megtörő fémsikoly. A kihúzott kardot óvatos mozdulattal csúsztatta a fába csiszolt mélyedésbe.

Száznyi kristály lobbant fel szerte a falakon, vakító, fehér ragyogás öntötte el a termet. A magányos alak lerogyott a székre. Eltöltötte a gyász és fáradtság, amit eddig féken tartott a kín. A sürgető késztetés, a kényszerítő erő elenyészett.

– Illenék köszöntened a királyodat, grófom!

A türkizköpenyes férfi lassan feltápászkodott.

– Felség – mondta halkan. – Mi történt a királyommal?

– Sajnálatos vadászbaleset végzett szeretett nagybátyámmal négy napja. Mivel utódok nélkül…

– A királyné gyermeket várt.

– Igen, szörnyű tragédia történt néhány hete – a király odalépett az asztalhoz, és kihúzta Hagen kapitány székét. A gróf szembenézett vele, kezét tőre markolatára csúsztatta. A két férfi egy pillanatig némán állt, aztán a király halvány mosollyal tovább sétált az asztal mentén. – A királyné lova megbokrosodott, és levetette. Elveszítette a magzatot.

– Értem – mondta halkan a gróf. Gyermekkora óta ismerte a lányt, aki később a királynéja lett. Ezt sosem fogja megbocsátani magának, gondolta fáradtan, de már nem volt képes mélyebben gyászolni. – Hogy van?

– Halott – csattant a király hangja. – Öngyilkos lett.

A gróf lehajtotta a fejét. Azt kívánta, bárcsak ne lenne ennyire fáradt, bárcsak tudna tisztán gondolkodni. Csak az járt a fejében, hogy az a nő, akit ő ismert, sosem tett volna ilyet, de egy gyermek és a férje elvesztése…

– De ebből elég! A hűségesküdet akarom, ahogy…

– Hol volt a testőrség? – ahogy felnézett, a király szeme összeszűkült a dühtől. Láthatóan nem volt ínyére, hogy ő felelgessen egy alattvalója kérdéseire.

– Feladataik akadtak – mondta végül.

– Te intézted úgy, hogy egyikünk se lehessen a király és a királyné mellett?

– Veszélyes kérdések ezek, Vasmező grófja! – nyílt fenyegetés csendült a király hangjában, és a gróf is tudta, hogy a fejével játszik. Mégis folytatta.

– Te intézted úgy, hogy egyikünk se érhessen ide idejében?

Arra számított, hogy a király hívja az őröket, de nem így történt. A másik elmosolyodott.

– Nagybátyám magához rendelte a testőreit a varázslattal – mutatott széles mozdulattal az asztal közepe felett keringő gyöngyre és gyémántra –, de ti cserbenhagytátok őt. Ne engem hibáztass a saját árulásodért!

– Egyikünk sem képes cserbenhagyni a királyt – válaszolta halkan a gróf, és csak ürességet érzett, mert a bizonyosság több volt, mint amit el tudott viselni. – Fel sem foghatod, mit tettél, uram.

– Azt mondják – a király mosolya szélesebb lett –, hogy a tudás hatalom, és az igazán bölcsek képesek a saját erődet ellened fordítani!

Az ürességet félelem váltotta fel. A gróf a király szemébe nézett, és amint az a diadalittas tekintet az övébe kapcsolódott, megértette. Szó sincs tévedésről, hibáról. Ez az ember kegyelem és részvét nélkül megölte a királyát, királynéját, meg nem született gyermeküket, és kiirtotta a teljes testőrséget a koronáért.

Halott vagyok, gondolta, nem hagyhat életben ezek után. A gondolat semmiféle visszhangot nem keltett a lelkében. Mennyi csapást lehet ép elmével elviselni, kérdezte magától. Lehajtotta a fejét, és csak bámulta az asztalon fekvő fegyverét.

– És most… – a király eddig jutott, mikor a gróf lassú mozdulattal megmarkolta kardját és felemelte az asztalról. A teremre sötétség zuhant.

– Nem emelhetsz kezet rám – a másik csaknem nevetett.

– Valóban nem, uram – a gróf hangja színtelen volt. – Pedig te elpusztítottál mindent, ami fontos volt számomra. És még így is, te vagy a király.  Nem vagyok olyan bölcs, mint te, felség – folytatta a gróf, s lassan elindult a király felé. Lassan beszélt, hogy a megfelelő pillanatban érjen Lord Hagen kihúzott székéhez. – Én csak a saját erőmet tudom felhasználni ellened. De ahhoz elég bölcs vagyok, hogy ne akarjam trónviszályba taszítani az országot. És talán ahhoz is, hogy megfosszalak az új Gyöngyöktől és Gyémántoktól!

Nem várta meg, míg szavai értelme eljut az uralkodóhoz, fellépett a székre és elrugaszkodott. A penge szétzúzta a ragyogó gyöngyöt és gyémántot, aztán egy ellenállhatatlan erő tollpiheként lökte arrébb a grófot, aki tehetetlenül zuhant a terem végébe, miközben feketére égett jobbjában még mindig szorongatta kardja törött csonkját.

A városka apró volt, legyezőszerűen terült el a folyó két ága között. Szűk utcáin a gróf csak lassan jutott előre lovával, és az utat is gyakran meg kellett kérdeznie. Végül késő délután jutott el az ispotályhoz.

– Mit óhajtasz, uram? – középkorú, fáradt tekintetű férfi nyitott ajtót a kopogtatásra. Végigmérte a jövevényt, aztán az elkoszolódott kötés felé intett a másik jobbján. – Hmm, látom már. Gyere, meglátom, mit tehetek!

– Hoztak ide egy embert – mondta a gróf, miközben a felcser óvatosan lebontotta összeégett kezéről a kötést. – Tíz napja, a városi börtönből.

– Igen – bólintott a középkorú férfi, és megcsóválta a fejét. – Szerencsétlen. Az őrök, akik hozták, azt mondták, hogy megháborodott a cellában. Borzasztó sebek voltak a kezén és az arcán. Állítólag megölt valami lányt.

– Nem ölt meg senkit – suttogta a gróf. – Egy hete elfogták az igazi gyilkost.

– Szomorú história – morogta a felcser, és rosszallón szívta a fogát az elhanyagolt seb láttán. – Ezzel már régen kezdeni kellett volna valamit, uram. Csúnya nyoma marad, az biztos.

– Tudom – válaszolt a gróf. – Mi történt azzal az emberrel?

– Elláttam a sebeit. Mikor kérdeztem, hogy szerezte őket, azt mondták, megpróbált kitörni a börtönből. Furcsa volt, amikor bezárták, egyáltalán nem ellenkezett.

– Mindig hitt a törvényben – mondta olyan halkan a gróf, hogy a felcser valószínűleg meg sem hallotta, mert zavartalanul folytatta.

– Aztán egyszer csak elkezdett ordítani, hogy mennie kell, meg mindenféle ostobaságot a királyról. Már a régiről, nyugodjék békében. Aztán meg teljesen nekivadult, és a rácsoknak rohant. Legalább egy hétig tartott, de akkora darab ember volt, hogy senkinek se akaródzott bemenni hozzá. Meg aztán, gyilkosért nem kár. Aztán egyszer csak elcsendesedett, és azóta is alig szól. De az esze – megint megcsóválta a fejét –, az odalett.

– Köszönöm – mondta hosszabb hallgatás után a gróf, mikor a felcser elkészült az új kötéssel. – A fáradozásodért.

Vastag aranyérmét tett az asztalra, mire a férfi hitetlenkedve pillantott rá. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, a másik folytatta.

– Látni akarom azt az embert. Azután magammal viszem.

A felcser bizonyára tiltakozni akart, de meggondolta magát, ahogy a pénzre, majd a grófra nézett.

– Ahogy akarod, uram – mondta vállat vonva. – De tudnod kell, hogy szinte teljesen magatehetetlen.

– Nem számít – mondta a gróf, de elszorult a torka. – Testvérek között a helye.

– Értem – bólintott a másik, aztán a háta mögé intett. – Erre gyere, uram.

A gróf lélekben igyekezett felkészülni, amíg a komótos férfi nyomában járta a folyosókat, de arra, amit látott, nem voltak szavak. Egy valaha megtermett, mára ösztövérre aszott alak hevert a hátán egy keskeny ágyon. Arca a felismerhetetlenségig eltorzult, vágások, hegek és kráterek szabdalták, az arccsont több helyen eltört, a kezei vastag kötésben.

– Nem tűri a kötést az arcán, de amúgy sem sokat tehetnék érte – mondta a felcser. – A kezét sosem fogja használni, bár az ő állapotában már amúgy sem venné sok hasznát.

– Kérlek, hagyj magamra vele – nehezen sikerült kipréselnie magából a szavakat, és a másik nem akadékoskodott.

– Csak szólj, ha szükséged van valamire, uram – mondta, és elment.

A gróf lassan belépett a szobába, és letérdelt az ágy mellé.

– Testvérem – nyögte, és felemelte a kezét, hogy megérintse, de a keze félúton tétován megállt. Nem tudta, hol vannak még sebek a testen. Végül óvatosan a bal vállára tette tenyerét, ahol mindegyikük a saját tetoválását viselte. Érezte, hogy a másik megremeg, és látta, ahogy megrándul a keze… és semmi több. A pillanatra feltámadó, majd szétfoszló remény belemart a grófba.

– Nem tudom, hallasz-e – kezdte aztán, hogy néhány mély lélegzetet vett –, de el kell mondanom. Csak hármótokról tudtam, merre keressem. Hagen halott. A Kőszirtek között csapdába csalták, és egy fennsíkon rekedt. Minden oldalról több száz ölnyi szakadék, a hidat felégették. Már hetek óta halott volt, mire megtaláltam – végül a mélységbe kergette a késztetés. Selena megpróbált kitörni a Felföldi Királyság háreméből, amikor megérezte a Hívást. A fejét lándzsára tűzték a fővárosban, ahogy a leleplezett kémekét szokták. Én alig jutottam ki a Láperdőből. Mindenkit megmérgeztek a csapatomból. Csak azért nem végeztem úgy, mint te, mert ha lassan is, sikerült előbbre jutnom, így nem bolondultam meg. De bezárva egy cellába, tehetetlenül…

A gróf elhallgatott egy percre, majd folytatta.

– A királyunk és királynénk halott. Minden Gyémánt és Gyöngy halott. A bitorló ölte meg valamennyit. Az Asztalt én pusztítottam el, hogy ne tudjon új testőrséget fogadni. Sosem láttam ahhoz foghatót. Azt hiszem, a bitorló nem tudja, hogy élek. A rejtekúton jutottam ki, mielőtt ő magához tért volna. Megszegtem az eskümet, loptam a kincstárból, miután elmenekültem. Így hát ketten maradtunk, a bolond és az áruló.

Elhallgatott, nem tudott mit mondani. Az úton ezer gondolat kavargott benne, mostanra semmi sem maradt. A fekvő alak torkából halk nyöszörgés tört fel.

– Menniii… – a gróf felsóhajtott, és letörölte a másik szája sarkán kicsordult nyálat.

– Igen, testvérem – suttogta. – Máris. Máris megyünk. Semmi keresnivalónk itt.