Kereső

Másnap beköszöntött az ősz. Mindenféle előjel nélkül. Persze már jócskán vége felé járt a nyár, s az éjszakák is egyre hűvösebbek lettek, de a nappalok mindeddig melegek voltak, s az ég is ragyogó tiszta volt. Most azonban Kleeros csobbanásra ébredt. A szokatlan hangra felriadt; az ösztönei igencsak kifinomultak az utóbbi években.

– Mi a… – motyogta félálomban, aztán hirtelen tudatosult benne, hogy valami nagyon nincs rendben. – A rosseb!

Igyekezett csak szájon át levegőt venni, mert olyan gyomorforgató bűzt érzett, amilyet utoljára három éve, mikor a csatornarendszeren keresztül jutott be a Kereskedőnegyed egyik palotájába. A ház, aminek pincéjében kényelmes zugot rendezett be magának, a völgy mélyebb részén feküdt. A nagyobb esőzések alkalmával, mikor a folyó vízszintje megemelkedett, a pince víz alá került. Ezt azonban jó előre lehetett sejteni, s ilyenkor Kleeros még idejekorán átköltözött a Vár mögötti gabonaraktárak egyikébe. Korántsem volt olyan kényelmes, mint ez, viszont a földesúr számadója ügyelt rá, hogy sose ázzon be. Mivel a dombtetőn épült, akárcsak a Vár, az időnkénti árvíztől sem kellett tartani. A be és kijutás kissé körülményes volt, mivel jól őrizték, de Kleeros az évek során megbízható módszert dolgozott ki erre is.

Felkuporodott a szalmazsákjára és hatalmasat ásított. Rögtön megbánta. A tüdejébe áradó tömény bűz köhögésre ingerelte. Undorral bámulta a kőpadlót elborító jó kétujjnyi szennyvizet. Már most biztos volt benne, hogy a szalmazsákra soha többé nem tud lefeküdni.

– Amikor tegnap átjöttem a hídon, meg mertem volna esküdni, hogy alacsony a vízállás – gondolta. – Mi a fene történt odakint az éjjel?

Feltápászkodott, két hosszabb ugrással eljutott a pince feljáróig. Úgy ismerte a helyiséget, akár a tenyerét, még teljes sötétségben is könnyedén tájékozódott. Tudta, hol vannak ferde és kiemelkedő kövek, így viszonylag száraz lábbal ért el a létráig. Felmászott és óvatosan kilesett az ajtó egyik repedésén. Félhomály fogadta, alig hajnalodott még. És esett. Résnyire nyitotta a rozzant fatákolmányt, ami a gondos olajozásnak köszönhetően nem nyikorgott. Mivel alig kőhajításnyira emelkedett a városi őrség laktanyája, Kleeros fontosnak tartotta az észrevétlenséget minden lehetséges módon biztosítani. Bár az istállót közel sem őrizték olyan jól, mint a főépületet, különösen, mióta alig fél tucat állatot tartottak benne, azért a ki- és bejutás továbbra sem volt veszélytelen. A pincéje viszont mindeddig a legbiztonságosabb hely volt a városban, amit Kleeros el tudott képzelni. Ámbátor eleinte sokat tűnődött rajta, vajon miért is kell egy istállónak pince?

Szerencsére a szakadó eső az őröket is fedél alá kergette, így háborítatlanul surranhatott ki az utcára. Percek alatt bőrig ázott, amit így álmosan és rosszkedvűen felettébb rosszul tűrt. A dokkok felé indult, az ottani lebujok ugyan alig jobbak, mint szennyvízzel elöntött pincéje, viszont szárazak és melegek voltak. Csak félúton jutott eszébe, hogyha a folyó valóban felduzzadt, akkor mostanra a rakpartot is ellepte a víz. Káromkodva megtorpant és behúzódott az egyik sikátorba. Itt nem esett az eső, mert a tetők szinte összeértek, viszont fújt a szél. Kleeros rögtön reszketni kezdett.

– Mi a fenét csináljak? – vacogta maga elé. Mint egy megvilágosodás, ötlött fel benne a megoldás. – Jiana!

Ebben az ítéletidőben, s ilyen korán biztosan nincs vendége a lánynak, s ha be tud osonni a szobájába anélkül, hogy a vén lotyó észrevenné, puha ágyhoz, száraz ruhához és némi öleléshez is jutna reggelig. Elvigyorodott a félhomályban és elindult a Kereskedők utcája felé. Szerencsére útba is esett, kicsivel volt feljebb, mit a dokkok. A reggelig hátralévő órákat tervezgetve fordult be a bordélyház hátsó udvara melletti utcába, mikor valami mozgást vett észre a szeme sarkából. Éles fájdalom robbant az állában, s a világ meglódult körülötte, majd elhomályosult.

Csak pillanatok telhettek el, s újra kezdett visszatalálni hozzá a látvány és a hang. Valami szabálytalan, dudoros felület imbolygott előtte és halkan röhögött. Néhány szívdobbanással később már tudta, hogy nem az előtte lévő valami röhög, hanem valakik mögötte, akiket nem látott. Kicsivel később felismerte, hogy egy kőfalat bámul.

– Hát nem olyan, mint az a bányaló tavaly? – mintha buborék pattant volna szét Kleeros körül, hirtelen a röhögés már-már bántóvá erősödött. Arra is rájött, hogy fejét felszegve négykézláb tántorog. De a látószög hirtelen megváltozott, a fal eltávolodott tőle. A feje előrebillent, s ezzel valahogy a helyére kerültek a dolgok. Vér ízét érezte a szájában, az álla kegyetlenül sajogni kezdett.

– Miéfféleeee… - nyöszörögte, miközben két fickó a hóna alá nyúlt és vonszolni kezdték.

– Kleeros, Kleeros – csóválta a fejét a harmadik férfi. – Tudod, hogy mi a szabály. Elfelejtetted, hogy minden üzlet után, amit a városban kötsz, le kell adnod a mi részünket? Sajnos, ezt most már Vabiggal kell megbeszélned. Nagyon elszomorodott, mikor meghallotta, hogy mit műveltél.

Kleeros óvakodott tőle, hogy megrázza a fejét. Tapasztalatból tudta, hogy tompán lüktető fájdalom sokkal kellemetlenebb lenne a mostaninál. Elég nehezére esett gondolatait egy ösvényen tartania, mert azok minduntalan szét akartak futni. Furcsa dolgok jutottak eszébe. Egy kard villanása. Zokogó nő térden. Szánalom. Jiana apró gyöngyfogai. Dorvid zsírpecsétes köténye. Vabig kenetteljes mosolya. Vabig…

A rettegés, amit az erdőben érzett, újra torkon ragadta, amint felfogta, mibe keveredett. Most azonban nem az ismeretlentől félt, hanem nagyon is jól ismert veszély rántotta görcsbe a gyomrát. Tudta, ó nagyon is jól tudta, hogyan végzik azok, akik Vabig adóját nem fizetik ki. Nem egy szabadúszó tolvaj ujjatlan, fületlen, fogatlan tetemét vetette fel a víz a hídnál, emlékeztetőül, hogy ki irányítja az alvilágot a városban.

– De hát csak az éjjel jöttem vissza – hebegte kissé kásásan Kleeros. – Még ma elmentem volna Vabighoz!

Lódított persze, hiszen már délelőtt visszajött az erdőből, ám az igazsághoz még így is közelebb járt, mint támadói.

– Igen, ebben én is biztos vagyok – bólogatott gúnyos mosollyal a trió vezetője. Ahogy félig hátrafordult, Kleeros felismerte. Pozdorja volt a gúnyneve, az igazit tán ő maga sem tudta. Az ökleiről nevezték el. Ellenfeleit addig verte, míg ép csont volt a testükben. Még senki sem tudta legyőzni. Vabig legjobb behajtója volt.

Nem mentek messzire, a bordélyháztól két saroknyira volt a Fedélköz. Fogadó a Fedélközhöz, ez állt a táblán, valójában azonban csupán egy kocsma volt. A tulaj régebben szobákat – pontosabban két szobát – is adott ki, de mivel az itt megszállók rendszerint értékeiktől megszabadulva utaztak tovább, némelyik pedig egyenesen a Túlvilágra távozott, a legolcsóbb úton, a folyó hullámaira bízva – a szobák forgalma hamarosan elapadt. Két éve pedig, hogy Vabig átvette a Céh irányítását, beköltözött a kocsmába. Azóta idegennek az öngyilkossággal egyenértékű volt betérni ide.

Pozdorja bezörgetett az ajtón, amint odaértek. Az eső és a hideg eléggé kijózanította Kleerost, így lopva megfigyelte, hogy milyen jelet használ a nagydarab férfi. Az ajtó rögtön kitárult. Odabent még három alak állt ugrásra készen. A jobboldalon hosszú pult, mögötte a hátsó sarokban egy ajtó. A félhomályos helyiség többi részét néhány asztal foglalta el. Nem ült senki körülöttük. Kleeroson ismét áthullámzott a rémület.

– Végem – összeszorult a torka, alig kapott levegőt a mellkasára nehezedő nyomástól. – Csak azért hoztak ide, hogy biztosan ne legyenek tanuk! Vabig nincs is itt, csak a verőlegényei!

Pozdorja azonban egy mordulással üdvözölte csak a többieket, és a hátsó szobák egyike felé indult. Kleeros kis híján felnevetett a megkönnyebbüléstől, mikor észrevette, hogy az eddig sötétbe vesző hátsó fal egy részének alján fénylő csík tűnik fel. Csak azért nem látszott belépéskor, mert az asztalok eltakarták. Pozdorja mackós lépteivel odacammogott az idáig láthatatlan ajtóhoz. Súlya alatt felsírtak a korhadó padlódeszkák. Tőle szokatlan visszafogottsággal kopogott be.

Odabentről tompa hang hallatszott, amit Kleeros nem értett. Pozdorja szemlátomást igen. Kurta mozdulatára két társa előre taszította Kleerost, akit aztán Pozdorja tessékelt be a grabancánál fogva a szobába.

Nem volt nagy helyiség, három öl hosszú és feleennyi széles. Egyetlen lámpás világította meg a szegényes berendezést. Csupán egy asztal és két szék foglalta a helyet. Vabig az ajtóval szemben ült. Pozdorja rongybabaként lezuttyantotta foglyát a másik székre.

– Vabig, én igazán… – kezdte rutinosan Kleeros, de elakadt a szava, mert Vabig ráérős mozdulattal egy arany markolatú dísztőrt húzott elő az övéből és heggyel Kleeros felé az asztalra tette.

– Beszélgessünk – mondta nyugodtan, s Kleerosnak ettől jéghideg zsibbadás támadt a hátában, azon a tájon, ahol apró szúrt seb szokott éktelenkedni a folyón lefelé úszó halottaknak.