Kereső

 

Azt hittem, soha többé nem kell átélnem azt a rettegést, amit üldöztetésem első éjszakáján, midőn először pillantottam meg az udvari fáklyák fényében megcsillanó köpenyeket. Ha nincs a mindent elsöprő, zsigereimbe markoló félelem, még talán meg is ihlet e látvány. A hagyományosan éjfekete csuklyás, lángnyelvként lobbanó köpönyegek, a rémülettől eltorzult arcú szolgálók, amint fejvesztve menekülnek az éjszakai viharban dühödten csapkodó palástot viselő férfiak elől. A szűk belső udvar ódon, fekete-szürke kváderkövei előtt hullámzó, mindenütt iszonyatot keltő színkavalkád, mely úgy gázol keresztül a palotaőrségen, mint förgeteg a búzamezőn; csak arra sújt le, aki ellenáll. Felesleges mozdulat nélkül, jéghideg céltudatossággal nyomulnak előre; én kellek nekik, nem a csatlósok.

Tévedtem. Ez dübörgött cikázó gondolatoktól zavarodott elmémben. Reszketve lapultam a fogadó istállójának falához. Legszívesebben sírva fakadtam volna, legszívesebben bocsánatért könyörögve kúsztam volna a lábukhoz, hogy legyen vége ennek az őrületnek. Miért is festettem meg azt az ezerszer elátkozott képet?!

Fogaimat összeszorítva, lassanként úrrá lettem a pánikon, amely az arany boltívvel díszített fekete átalvetőjű hátasok láttán tört rám. Homlokomat a hűvös vályognak szorítottam és kétségbeesetten igyekeztem gondolkodni. Minden pénzem és vagyonom, amit meg tudtam menteni első, rémült menekülésem során, a szobámban volt. Amíg meg nem szerzem őket, nem mehetek el. Napok alatt éhen halnék, s ha a tehetségemmel akarnék pénzhez jutni, akkor olyan hamar rám találnának, hogy menekülni sem lenne időm.

Tentarow azonban megkönyörült rajtam, s mikor már éppen azon voltam, hogy mégis a holmim nélkül menekülök tovább, az Istenőrök kiléptek a fogadóból, nyeregbe pattantak, s elporoszkáltak a városka északi kapuja felé. Hálát rebegve az istennőnek, gyorsan besurrantam a szobámba, összekapkodtam szegényes úti málhám és pár ezüstöt az ágyon hagyva, az ablakon át távoztam. Korábbi sétáim alkalmával már felfedeztem, hogy pár utcával arrébb, a kovácsműhelyek mellett akadt egy karám is, ahol hátasokat lehetett vásárolni. Készítettem néhány vázlatot ezekről a csodálatos állatokról, vibráló izmaikról futás közben, nagy, szívbemarkoló tekintetű szemeikről, mikor épp rám néztek. Közben összebarátkoztam a karám gazdájával, lovak iránti rajongásunk, bár egészen más természetű volt, mégis közel hozott minket egymáshoz. Egyébiránt faragatlan és szűkszavú ember volt, de a lovak, no és egy-két pohár jófajta bor mindig megoldották a nyelvét.

Nem kérdezett sokat, mikor beállítottam hozzá, kiválasztotta az egyik lovát, és a kezembe nyomta a szárat. Segített felnyergelni is, és igazán nem sokat kért érte. Amikor nyeregbe szálltam, a szemembe nézett, s én tudtam, hogy látta az Istenőröket, és sejti, hogy ki vagyok. Bólintott, aztán elengedte a zablát és bement a kuckójába. Valamiért biztos voltam benne, hogy senkinek nem fog beszélni rólam, legkevésbé üldözőimnek, pedig láttam a kardos-páncélos Tentarow bálványt az asztalán. Akkor láttam utoljára.

Szerencsésen kijutottam a déli kapun, s nyomban nyugatnak, majd északnak fordultam. Megkerültem a városkát, amely két hétig a nyugalmat jelentette, s elkápráztatott a Császárság idejéből való építészetének csodáival. Nem voltak monumentális épületeik, de azok timpanonok és árkádok olyanok voltak a vályogból emelt szürke épületek között számomra, mint sivatagban szomjazónak egy korty víz. Órákig el tudtam nézni a felmérhetetlen intelligenciával és stílussal rendelkező nép által megalkotott csodákat. Persze nem eredetiek voltak, azok évezredekkel ezelőtt elporladtak, de pontos másai voltak az egykori építményeknek. Láttam néhány rajzot az eredetikről, még a hercegi levéltárban, egy másik életben.

A városkától északra mérföldek tucatjain át vadon húzódott. Úgy gondoltam, hogy mivel eddig mindig a civilizált vidéken menekültem, üldözőim továbbra is erre számítanak, s talán nem tartanak képesnek rá, hogy nekivágjak az erdőnek. Ami azt illeti, én magam sem voltam biztos benne, hogy túlélem. De nem volt más választásom. Néhány nap múlva már mindenütt a környéken kinn lesznek az ivókban és köztereken a falragaszok az arcmásommal és a vérdíjjal. Előbb-utóbb valaki feladna.

Az összes fa közül leginkább a fenyőt kedvelem. A Királyság északi részén honos csupán, de itt aztán igazi egyeduralkodó. Eddig csupán művészként csodáltam, de most rá kellett jönnöm, hogy az istennő egyenesen utazásra teremtette. Az egyetlen gondot az okozta, hogy szegény Főnix – így neveztem el a lovat – alig talált magának valami harapnivalót. Kelron, a karám tulajdonosa, sejthette, merre akarok menekülni, mert a málha zsákban több napra elegendő zabot és egy hevenyészett térképet találtam. Az első éjszakai pihenőnél próbáltam kisilabizálni, hogy melyik vonás mit jelenthet, s hamarosan már elég jól el tudtam igazodni rajta. Noha a térképolvasást soha sem tanultam, a szükség sok mindenre rákényszeríti az embert. Amikor belefáradtam a töprengésbe, hanyatt feküdtem és takarómba burkolózva a csillagokat néztem. Régi játékom volt ez, addig néztem őket, míg alakokat láttam a fénylő pontocskákba, amik megmozdultak és történeteket meséltek, játszottak, vagy épp harcoltak egymással, egymásért. Régen, a kastélyomban ilyenkor születtek a legjobb képek tervei a fejemben. Egy ilyen éjszakán álmodtam meg Tentarow születését is. Azóta lett pokol az életem.

Olyan honvágy és sóvárgás tört rám, hogy a könnyem is kicsordult. Lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy nem menekülök tovább. Itt maradok, és megvárom, míg rám találnak, vagy éhen halok. Elképzeltem, ahogy üldögélek a tűz mellett, hallom a lovak patáinak tompa dobbanását a tűlevélszőnyegen, a megrántott zablák nyomán kélő horkanásokat. A leugró lovasok vasalt csizmáinak halk zaját, amint körbevesznek, a lánckesztyűk surranását a kardmarkolatokon, s végül a hideg, eltökélt hangot, a vezér hangját.

– Farge mester! A Tanzun-i Szent Gyülekezet nevében felszólítalak, hogy add meg magad, gyere a Gyülekezet elé, és hallgasd meg bűnödért kirótt ítéletüket, mely az istenek szava is egyben!

Verítékben úszva riadtam fel. Olyan valóságosnak tűnt a rémálom, hogy még percek múlva is remegtem. A keleti horizonton a kelő nap már vörhenyessé változtatta a hegyek körvonalait, a tűz kialudt, és a derült éjszaka miatt csípősre hűlt a levegő. Főnix örömteli horkanással üdvözölt, lehelete, akárcsak az enyém, füstöt idéző párafelhőkben bodorodott az egyre világosodó ég felé. Megetettem, s amit elmulasztottam előző este, lecsutakoltam. A mozgás felmelegített, s közben a nap is előbújt a hegyek mögül, s bár melegét még csak bátortalanul hintette szét a vidéken, mintha félne, hogy holnapra nem marad elég, mégis kellemes napot jósolt a felhőtlenül tiszta kék ég.

Folytattam utamat észak felé. Kelron térképe néhány napi lovaglásra egy várost jelzett, oda igyekeztem. Néha eltévedtem ugyan, de nagyjából tartottam a helyes irányt. S közben, bármennyire is tudatában voltam, hogy halálos veszélyben forgok, hogy üldözőim bármelyik pillanatban beérhetnek, nem tagadhattam meg önmagam, művész énem.

Csodálatos vidéken jártam! Minden nap minden órájának minden percében csodákat láttam. A fenyőerdő ugyan nélkülözte lombhullató társai egész skálát felölelő színforgatagát, cserébe viszont olyan méltóságot és harmóniát sugárzott, aminek azok nyomába sem érhettek. Igaz, nem csak fenyőerdőben, semmiféle erdőben nem jártam eddigi életem során. A fővárosban, a királyi palota árnyékában születtem, s alig ötévesen találtak rám az Árnyékszem beavatottjai. Attól a naptól kezdve a palotában éltem, s a legnevesebb mesterektől tanultam, mert kiválasztott voltam. Gondolataimat azonban újra meg újra megragadta az első rengeteg, amit látnom adatott. Bár első pillantásra másnak talán egyhangúnak tűnhetett végeérhetetlen zöld erdőség, de nekem lenyűgöző volt az árnyalatok sokszínűsége. Ott volt a szűrt fényben haragoszöldnek látszó tűlevél a gigászi magasságba szökő fák ágain. A halott, rég lehullott levelek szürkés-zöldje mellett a frissen odakerült tompa zöldje szinte kiáltott, akár egy néma halálsikoly. S én, akit évtizedek óta tanítottak a kompozíció, a festés ezernyi szabályára, végre éreztem, tisztán éreztem, mi a különbség természetes szépség és mesterkéltség között.

Előfordult, hogy egész éjszaka fennmaradtam, csakhogy láthassam a napkeltét. A hajnali, könnyű ködökön átsejlő sápadt zöld lombtömeget, mely még nedvesen csillogott, később a színe egyre mélyült, ahogy a fény erősödött, s a köd lassanként elszivárgott, akárha az erdő levetette volna fátyolselyem hálóköntösét. A völgyekben megülő tejfehér kavalkád a hegyoldalból nézve fokról fokra fakult meg, itt-ott már zöldes árnyalatok keveredtek bele, vászonra kívánkozó sokféleségben. Aztán a nap első sugarai végigcirógatták a fákkal és köddel teli teknőt, s a szemem láttára bukkantak elő az illékony takaró alól a legmagasabb, legbüszkébb fenyők csúcsai, majd fokozatosan az egész rengeteg. Az elragadtatás gyorsan átadta helyét a megragadni vágyásnak. Elmémben sosemvolt képek kavarogtak, s lassanként kibontakozott egy monumentális terv. Már tudtam, hogy nem a véletlen, hanem istennőm akarta vezérelt erre a tájra, hogy megmutassa az élet valódi lényegét.

Az utolsó nap hajnalán fedeztem fel a térképem jelölte városka első jeleit. Ezalatt a néhány nap alatt szokásommá vált, hogy a napkeltét táborhelyemről nézem végig. Az éjszakai sötétséget lassanként felváltó napfény, a szinte láthatatlan lassúsággal elszivárgó köd olykor különös alakzatokat mutatott. A gyakorlással töltött évtizedek hagyatéka volt, hogy ott is meglátom a formát, ahol csupán a természet játékáról van szó, s avatatlan szem csupán fák és ágak összevisszaságát látja. Ahogy végigsiklott tekintetem az ébredő erdőn, megakadt néhány távoli füstoszlopon. Amikor felálltam a kialvófélben lévő tűz mellől, megdermedtem a rám törő látomástól. A füstoszlopok némelyike lebegve szétterült az erdő felett, melynek fái egy arcot mintáztak. A szemek ködfoltok, a száj ívesen kanyarodó nyiladék a rengetegben, az orr vonalát néhány kiemelkedő törzs adta. Percekig bámultam villámsújtottan a látványt, s elöntött a hirtelen rám törő nyugalom. Mindig ilyen, ha végre összeáll bennem a kép. Illetve képek. Elmondhatatlan érzés, amikor lelki szemeim előtt már pontosan látom a festményt, a színeit, a formáit, az elrendezést. Ez az alkotás legnehezebb része, amíg belül megteremtem a képet. A festés már csupán gyakorlás kérdése. S amikor végignéztem a még csak bennem élő képeken, tudtam, hogy életem legjobb festményeit fogom megfesteni.

Nyugodtan készülődtem az induláshoz, talán egy órát is elszöszmötöltem mindenféle aprósággal. Élvezni akartam ezt a rövid időt, ami elválasztotta a megvilágosodást – ahogy én neveztem – a kínzó vágytól, hogy vászonra vigyem a látomásomat. Ezek az órák voltak a legcsodálatosabbak az életben.

Ráérősen poroszkáltam Főnixszel az ösvényen, s félig lehunyt szemmel gyönyörködtem az erdőben, hogy magammal vigyem örökké változó, mégis állandó színeit.

Mert ott volt még az a zöld-arany ragyogás, amit a lombokon átsejlő déli nap varázsolt körém az ösvényeken, a ritka tisztásokon felcsillanó, napsütötte fű zöldje, a fény-árnyék hatására meg-megváltozó zöldek, s még millióféle és fajta szín, árnyalat, amit nem tudok szavakba önteni, csupán vászonnal és ecsettel lennék képes visszaadni.

Elbűvölten jártam az erdőt, figyelve minden kis rezdülését, magamba szívtam fanyar illatát, emlékezetembe véstem összes hangulatát, amivel csak utam során találkoztam; a felhős, szeles szürkület komorságát, a napfényes délelőttök vidámságát, a vér hullató naplementék fenségét, a vakító első sugarú napkelték ujjongó, kirobbanó életerejét. Azt hiszem, életemben először akkor éltem igazán.

A hatodik nap délutánján értem a Kelron térképe jelölte városba. Mivel a papirosom már a harmadik napon elfogyott, addigra már elviselhetetlenül kínzott a festés vágya. Az első dolgom volt, hogy vásznat, festéket és keretet vegyek. Ezután szállást kerestem magamnak, és dolgozni kezdtem. Nem tudom, hány nap telhetett el, a nappalok és éjszakák összefolytak. Egymás után festettem meg a vázlataimat. Tentarow alakját használtam alapnak, minden festménynek ez volt a háttere. Az istennő alakja az egész vásznat betöltötte, s erre festettem rá az erdő ezer arcát. A napkeltét és napnyugtát, a tisztásokat és csobogó forrásokat, a csillagfényes éjszakákat és fénytől szikrázó nappalokat, a ködből előtűnő faóriásokat, a holtában is lenyűgöző tűlevélszőnyeget.

A nap az istennő homlokán tündökölt, a köd volt fátyolselyem ruhája, igéző teste maga az erdő, szemei ékkőként csillanó források, könnyei erdei zuhatagok. Egy sorozatot készítettem. Az első képen csak Tentarow volt látható. Csodálatos nőnek festettem, vad, határokat nem ismerő, szenvedélyes szépségnek. Az utolsó képen már csak a legfigyelmesebb szemlélő vehette észre, olyannyira beleolvadt a fákba, égbe, napba. De ott volt, én tudtam. Mert ő ott volt minden szépségben, minden gyönyörű alkotásban, amit a természet hozott létre. Ö volt a szépség a virágban, a méltóság a rengetegben, a zabolátlan erő a sziklákat zúzó folyóban, a melegség a kölykét szoptató nőstény farkasban, a szabadság a nyílt mezőn vágtató csordában.

Amikor befejeztem a képeket, eddig elképzelhetetlennek hitt béke szállt meg. Csecsemőként aludtam ki tudja meddig, s mikor felébredtem, első pillantásom a körben álló képekre esett. Reggel, vagy délelőtt lehetett, mert az ablakon beáradó mézarany ragyogás még csak az első képet világította meg. Órákon át bámultam, ahogy a fénylő négyszög lassanként végigkúszik az összesen, lángra lobbantja a színeket, szinte életre kelti őket. Mind a hat képen az istennő szemébe néztem, s lassanként megértettem. Tudtam, hogy miért választott ki engem, s hogy miért vett olyan gyökeres fordulatot az életem, csak mindeddig elzárkóztam az igazság elől. A felismerés lelkem mélyéig megrázott, s nem is tudtam egykönnyen beletörődni. Zavarodottan elkaptam az utolsó képről a tekintetem és kirohantam a szobából.

Hosszú sétára indultam a városban. Nem volt túl nagy, de így is napokba telt volna gyalog bejárni az egészet. Az épületek szépségére vakon jártam az utcákat, észre sem vettem hová tartok, vagy kikkel találkozom. Istennőm üzenete felkavart és elkeserített. Nem akartam érteni, hogy miért. Talán valamit rosszul tettem, félreértettem. Miért éppen én, és miért így? Miért kellett ez az egész?

Kérdések és válaszok vihara dúlt bennem, míg végül a sötétség közeledtével felrezzentem gondolataimból és körülnéztem, hogy merre is járok. A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Szállásom előtt álltam! Fogalmam sem volt róla merre jártam egészen eddig, de mégis ide tértem vissza! Hirtelen minden elcsendesedett körülöttem, csak saját szívem dobbanásai visszhangoztak a fülemben. Vég-zet, vég-zet, vég-zet, ezt dübörögte ütemesen. És akkor, ott megértettem, hogy nem menekülhetek. Istennőm rám talált, kiválasztott, és megajándékozott a tehetségemmel. Most pedig rajtam a sor. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam rá haragudni. Csak fáradt voltam, végtelenül fáradt, s csalódott. Csalódott, mert úgy éreztem, aki mindennél fontosabb volt a számomra, csupán kihasznált. De a lelkem mélyén tudtam, hogy ezek csak a félelem sugallta kifogások; a sorsomon immár nem változtathattam.

Bementem a házba, s amikor benyitottam a szobába, nem a várt koromsötétség fogadott. A hat kép halvány gyöngyházfénnyel ragyogott, fényük sejtelmessé változtatta a fenyegető sötétet. Lerogytam az ágyra és feltettem a kérdést, ami a legmélyebb sebből fakadt, amit életemben kaptam.

– Miért tetted ezt velem, istennőm? – kérdeztem, s a hatodik képre néztem. Azt vártam, hogy ismét hatalmába kerít egy érzés, de nem így történt. Bársonyos hang szólalt meg, s sosem jöttem rá, hogy a fejemben, vagy a szobában volt a hang forrása.

– Azt hiszed, kihasználtalak, Farge? Azt hiszed, csak a saját céljaim érdekelnek? Azt hiszed többé nincs rád szükségem?

– De hát, az Istenőrök… – nyögtem félig bénultan. A hang felnevetett, nem, nem is felnevetett, inkább felkuncogott, mint egy csintalan, fiatal lány.

– Most van rád szükségem igazán. A festményeidet rajtad kívül többé halandó nem pusztíthatja el, de mit gondolsz, ki fogja látni őket? Ki fog hallani rólad, ha eltűnsz? Ki fogja ismerni az igazságot?

Lassanként elfogadtam a szavakat, és a jelentésüket. Nem volt könnyű. Az ilyesmi sosem könnyű. És én nem voltam harcos. Sorsom súlya iszonyatosan nehéznek tűnt. Ó, mennyire szerettem volna helyesen cselekedni, de a félelem, valósággal megbénított. Jövőm képei olyan élesen rajzolódtak ki előttem, hogy reszketni kezdtem.

– Nem… nem tudom megtenni – nyöszörögtem. Saját gyávaságom felett érzett szégyenem pokoltűzként égetett belülről.

– Veled leszek – suttogta a hang. Olyan volt most, mint egy anyáé, aki minden rossztól megóv, mint egy társé, aki melletted áll jóban-rosszban. Ő volt minden.

– De ha te nem állsz mellém, nem segíthetek – folytatta. – Sokkal több függ tőled, mint hinnéd. Te vagy a Kiválasztott, az Első. Nélküled semmi leszek, s nélkülem semmi leszel. Kérlek…

Az utolsó szó, a kérés ott lebegett a levegőben, ott visszhangzott minden porcikámban. A döbbenet elnémított. Kinyitottam könnytől homályos szemeimet és a képekre néztem. A gyöngyház ragyogás halványulni kezdett. Egyszerre elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy többé ne halljam a hangját. Az eszem cserbenhagyott, a félelem egy sokkal elemibb rettegésnek adta át a helyét.

– Ne menj el! – úgy ordítottam, mint még soha. – Megteszem, amit csak akarsz! Ne hagyj magamra!

Egy pillanatig nem történt semmi. Vadul meredtem a képekre, pillantásom űzött vadként cikázott közöttük. Aztán meghallottam azt a halk, egyre távolodó, mégis tiszta hangot.

– Köszönöm – hála sugárzott belőle, ígéret és csábítás. Sosem hallottam addig hozzá hasonlót. Még órákig térdeltem a képek előtt, s gyönyörködtem bennük. A jövő járt az eszemben, minden borzalmával együtt, aztán visszamásztam az ágyba és elaludtam, mint aki letaglóztak. A fenyvesbéli álmomat láttam újra. Amikor azonban az Istenőrök körülvettek, s a vezér hangja megszólalt, a félelem helyett nyugalom öntött el.

Kinyitottam a szemem, az álom azonban nem akart véget érni.

– … kezet nevében felszólítalak, hogy add meg magad, gyere a Gyülekezet elé, és hallgasd meg bűnödért kirótt ítéletüket, mely az istenek szava is egyben!

Csak akkor dobbant belém ismét a rettegés, mikor megragadták a csuklóimat és kirángattak az ágyból. A parancsnok undorodó tekintettel mért végig. Nem egyszerűen megvetett, vagy gyűlölt, amiért Szent Gyülekezet elfogató parancsot adott ki ellenem, hanem undorodott tőlem. Ahogy végignéztem magamon, meg is értettem. Napok óta ugyanaz a ruha volt rajtam, amióta festeni kezdtem, nem is jutott eszembe fürdeni. Nyilván bűzlöttem, államon jó hetes borosta sötétlett. Máskor felnevettem volna a helyzet komikus voltán, de a bennem szűkölő félelem elnémított. Aztán már nem is tudtam volna beszélni, az eretnekek hagyományos sisakját húzták rám, ami elnyelt minden hangot, s eltakarta az egész fejemet. Így akadályozta meg a Gyülekezet, hogy a káros tanok utat találhassanak az Istenőrök füleihez. A főpapi mágia eleddig erősebbnek bizonyult minden eretnek hatalmánál, s én sem próbálkoztam a legyőzésével. A visszautat töprengéssel töltöttem.

Milyen különös is az elme, mi mindent képes másképp láttatni, ezt egyik mesteremtől tanultam, s most beláttam mély igazságát. Amikor idefelé jártam az erdei utakat, olyannak láttam a fenyvest, amilyennek magamat szerettem volna; szabadnak, örökkévalónak, élőnek. Most, rabként, közeli halálom tudatában egész másmilyennek tűnt. Komor volt, kihalt és többnyire néma. Csak fogva tartóim csapata törte meg a csendet. Ha olykor mégis hangok kéltek az ágak magasában, siratóénekre emlékeztetett a szél jajongása. És mégis, ebben a siralomvölggyé változott világban is jobban szerettem volna élni, mint valaha!

Nyomorúságos út volt, bár nem sokra emlékszem belőle. Három napig tartott, míg elértük a rengeteg szélén fekvő várost, ahonnan utolsó utamra indultam. Addigra éppen elegem volt az összekötözött kézzel való lovaglásból. Étel nem volt a számban indulásunk óta, s vizet is csak üggyel-bajjal tudtam magamhoz venni a sisakon keresztül. Mivel az elfogásomat megelőző napon sem ettem semmit, négy napja egy falatot sem nyeltem le. A mardosó éhség azonban a második nap után elmúlt, csak valami tompa hiányérzet maradt belőle. Ugyanazon a kapun léptem be ismét a városba, mint amin elhagytam, de már más ember lett belőlem. Az úton volt időm gondolkodni, őreim nem szóltak hozzám, még egymás között sem beszélgettek túl sokat. Istennőm szavai jártak a fejemben, megpróbáltam megfejteni őket, megérteni a történteket. Egész könnyen ment. Amíg nem jártam végig az üldözőim által rám kényszerített utat, menthetetlenül önteltté tett saját tehetségem. Amikor azonban elveszítettem mindent, egyúttal nyitottá is váltam a világra, mely tulajdonképpen nem más, mint istennőm lénye. Ilyen egyszerű volt, s mégis milyen nehezen ismertem fel ezt a nyilvánvaló igazságot is! Egyszeriben rádöbbentem, hogy miért is mutat sorsom elkerülhetetlenül a máglya felé. Ettől azonban még nem féltem kevésbé. Éjszakánként hosszan imádkoztam Tentarow-hoz, hogy segítsen rajtam, de sosem éreztem többé, hogy válaszolna imáimra.

A városban volt rendháza a Gyülekezetnek, így órákon belül a fővárosban voltunk a mágikus kapuk segítségével. Másnapra az Ítészek előtt álltam, ahol részletesen felsorolták szentségtöréseim.

– Farge mester, a Festők Házából! Tagadod-é, hogy képeiddel meggyaláztad Tentarow-t, egyházunk istenét?

– Tagadom!

– Tagadod-é, hogy a rút szentségtörést te festetted? – intett a legfőbb Ítész a terem végében álló állványra akasztott kép felé, mely mindeddig vörös drapériával volt letakarva. Jelére az egyik segédje lerántotta az ízléstelen leplet, és elénk tárult a festmény. Három alakot ábrázolt, mindegyik nemes vonású, erőtől és hatalomtól duzzadó ember volt. Körülöttük idegennek ható szimbólumok, oltárok és varázsjelek, a középre rajzolt jelből pedig aranyszínű nyaláb tört az ég felé, amely meghasadt és egy másik síkot tárt fel. Az alakok a fényben álltak, testük felett még csodálatosabb Árnyak lebegtek; hallhatatlan lelkeik, melyek örökre elhagyták az Árnyjátékot, s feljebb emelkedtek a létezésben. Ők voltak az embernem istenei. A leghangsúlyosabb, legkidolgozottabb pedig Tentarow volt, az istennőm. Gyönyörű, határozott vonásai körül lángvörös hajzuhatag örvénylett, alakja olyan tökéletes volt, hogy még a karcolásoktól csúfított ezüstpáncél sem tudta elrontani.

– Nem tagadom – mondtam nyugodtan. Mostanra már megbékéltem a sorsommal, csupán a máglyahaláltól való rettegés szorította görcsbe gyomromat.

– Akkor pedig szentségtörésed bizonyított – harsogta bírám villámló szemekkel. – Minden tanításunk maguktól az istenektől ered, mindhárom istenünk ábrázolása ősidők óta tiszteletünk jelképe feléjük! Te, Farge mester, elfordultál az igaz istenektől, s lelkedbe fogadtad a démonok álnok tanait, mikor arra vetemedtél, hogy nőnek festetted meg Tentarow-t! Ezért a Szent Gyülekezettől kapott hatalmammal kiszabom rád az eretnekek büntetését… a halált!

Már napok óta erre a szóra vártam, de most mégis megremegtem. Lehunytam a szemem és igyekeztem nem összeesni, bár pillanatok alatt halott sápadt lettem, s szédülni kezdtem. Alig hallottam az Ítész további szavait.

– Ám de, ha hajlandó vagy a nyilvánosság előtt beismerni, hogy csupán a gonosz befolyása késztetett e szörnyűségre, s a Gyülekezet és az istenek bocsánatát kéred, megmenekülsz a máglyától, mellyel kipurgáljuk lelkedből a mételyt, s kegyesen a gyors halált engedélyezzük.

Hosszan haboztam. Összekötözött kezeimre pillantottam, amelyekkel úgy szorítottam az emelvény fakorlátját, amire állítottak, hogy elfehéredtek az ujjaim. A legfőbb Ítész azonban gyors választ akart.

– Ez történik veled is eretnek, ha nem térsz vissza az egyházba – sziszegte, s újra intett a segédjének. A férfi fáklyát érintett a képem aljához és meggyújtotta. A lángok hamar belekaptak a vászonba, s mohón emészteni kezdték. Emlékeztem rá, milyen büszke voltam, amikor befejeztem a képet. Mérhetetlen fájdalmat éreztem, amikor a pusztulását néztem. Hogy sajnáltam, hogy Tentarow áldása csak arra a hat képre terjedt ki, amit legutoljára festettem! A női alak felett lebegő szellem ékkőként csillogó szemeibe néztem, s csak ekkor jöttem rá, hogy pontosan ugyanilyennek festettem a hat képen is az istennő szemeit.

– Farge… – biztosra vettem, hogy a hangot egyedül én hallottam a teremben. Az Ő hangja volt, biztosan tudtam, bár nem volt kétszer egyforma hangzása. Nyugalom szállt rám. Mintha hűvös, békés kéz simogatott volna végig. Csak néztem azokat a szemeket, amíg a kép hamuvá nem égett. Bíráim felé fordultam.

– Nem vagyok eretnek, ti viszont vakok vagytok az igazságra. Engem elpusztíthattok, de az igazság… – szavaim az Ítészek felháborodásába vesztek, aztán egyik őröm durván hátra rántotta a fejem és valami rongyot gyömöszölt a számba, aztán halántékon vágtak valamivel, és elsötétült előttem minden. Homályosan dereng, hogy végigvonszoltak valami folyosón, aztán felrángattak valahová, végül odakötöttek egy kemény tárgyhoz meglehetősen kényelmetlen pózban. Ami magamhoz térített, az egy fél veder hideg víz volt, amit egyenesen az arcomba loccsantottak. Borzasztóan sajgott a fejem, de azért kinyitottam a szemem. Kiáltozás kezdődött a tömegben, ami az emelvény körül összegyűlt.

Csak nehezen tudtam koncentrálni, borzalmasan sajgott a fejem. Ösztönösen meg akartam tapogatni, s csak ekkor tudatosodott bennem, hogy a kezeimet a hátam mögött álló oszlophoz kötözték. Körülöttem jókora olajtól csepegő farakás. Megint belém hasított a rettegés. Rémülten néztem körül, de egyetlen barátságos arcot sem láttam. Gyűlölet és káröröm sugárzott a tömegből.

Az Ítész ekkor fejezte be beszédét, amiből egyetlen szót sem értettem. A következő mondatát viszont nagyon is jól hallottam

– Gyújtsátok meg! – kiáltotta, és a hóhér máris a fahasábok közé dugta a kezében tartott fáklyát.

– Hallgassatok meg! – ordítottam, miközben igyekeztem elhúzódni a lángok elől. – Én tudom, az igazságot! Ők akarják eltitkolni előletek!

Szavaim azonban a tömeg elragadtatott rivalgásába fulladtak. Én pedig feladtam. Semmit sem értettem, a félelem szinte megbénított.

Hát nem az igazságot kellene elmondanom nekik? Nem azért vagyok itt, hogy a Gyülekezet hazugságairól lerántsam a leplet? Mindennél jobban elkeserített, hogy hiába halok meg.

Az egyre magasabbra csapó lángokon keresztül néztem az embereket, akik cirkuszi látványosságként élvezték a szenvedéseim…

… és ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy nem érzek fájdalmat. Lepillantottam, s láttam, hogy a tűz már belekapott a ruhámba is. Mégsem fájt.

– Milyen naiv is vagy Farge – a halk hangot ezer közül is felismertem volna. Felnéztem, és már nem a tömeget, a máglyát és bíráimat láttam, hanem egy lenyűgözően, szavakkal le sem írhatóan gyönyörű nőt. Ragyogó szürke szemei oly kifejezők voltak, hogy meg sem kellett szólalnia, én már tudtam, mire gondol. A kezét nyújtotta, s én attól félve, hogy talán ez is csak álom, lassan megfogtam. A béklyók már nem vágtak csuklómba, szabadon tudtam mozgatni a tagjaimat.

A tömeg elhallgatott, még bíráim is kerekre tágult szemekkel bámultak rám. Fogalmam sem volt róla, hogy istennőmet látják-e, de abban biztos voltam, hogy bármi is a válasz, egyhamar nem fogják elfelejteni ezt a napot.

– Az első mag elvetését sok követi még, mire a termés elég mindenkinek – mondta Tentarow, s magával húzott oda, ahová halandó még nem jutott el. – Idővel akadnak majd követőid, s nekik is lesznek követőik. Az ő hitük jelenti majd a hidat, ami összekapcsolja a világotokat az istenekével.