Kereső

 

– Mesélj nekünk valamit – a halvány mosoly a csöppség lelkesedésének szólt. Az asztal körül ülők valamennyien elmosolyodtak. A két napja érkezett vendéget mindeddig a kötelező udvariasság megóvta az effajta kívánságoktól. Régi bölcsesség azonban, hogy a gyermek mindig igazat szól, s az ötéves forma kisleány apja is jót derült, mikor lecsusszant a székről, s a hírneves dalnokhoz lépdelt, hogy zekéje alját megrángatva az iménti kérést szegezze neki.

Elounel Do’arill lehajolt, ölébe kapta a kisleányt. Világoszöld, az északi tengereket idéző szeme is nevetett.

– S miről meséljek neked? – kérdezte barátságosan. Hogy a szülei egy pillanatig sem próbálták mentegetni a gyermek viselkedését, épp elég jel volt számára, hogy mindenki az asztalnál ugyanazon a véleményen van, nevezetesen alig várják, hogy legújabb szerzeményeiből előadjon párat.

– Nem tudom – rázta meg hihetetlenül szőke fürtjeit a csöppség, aki egyáltalán nem tűnt megilletődöttnek, amiért a messze földön keresett bárd ölében csücsül. – Valami szépet!

Halk nevetés az asztal körül, mindenki érdeklődve várta, hogyan vágja ki magát Elounel. A férfi tekintete megpihent a lányka épp csak hegyesedni kezdő fülén, amely a fejrázás nyomán bukkant elő a dús hajtömegből. A szabadon hagyott gyönyörű hajon végigsimítva már pontosan tudta, mit fog előadni.

– Hogy hívnak?

– Riaselon – vágta rá a lány.

– Ez igazán szép név – bólintott aprót elismerőn a dalnok. – S azt tudod-e Riaselon, miért nincs a tündéreknek hajtűje?

– Nem – bökte ki a kérdezett rövid, de annál komolyabb töprengés után.

– Akarod, hogy elmeséljem?

– Igen!

A dalnok óvatos mozdulattal átadta a gyermeket odasiető apjának, s ugyanilyen gyengéd mozdulattal vette kézbe lantját. Néhány gyors futam a húrokon, s varázsos várakozással telt meg a levegő; Elounel olyan mestere volt a hangulatoknak, amilyen még az elfek között is ezredévenként, ha egy akad.

– Sok évvel ezelőtt, miután a tündérek ősi népe erre a vidékre érkezett, eleink letelepedtek a termékeny mezők és végeláthatatlan erdőségek peremén. Ekkor még nem voltunk ily közel a természethez, s eszközeinket, fegyvereinket fémekből készítettük…

A dalnok hangja, s a valóság lassanként kifakult a hallgatók tudatából, s semmibe meredő tekintetük előtt megjelent egy évezredek óta letűnt kor. Erre alig néhányan voltak képesek a legnagyobb bárdok közül is. Az illúzió tökéletes lett. Aki elég fogékony volt, akár a történet egyik szereplőjévé is válhatott, de aki csak szemlélődött, az sem csalódhatott, ha Elounel dalolt neki.

 

Komor hegytetőn állt a palota. Ezernyi karcsú, égretörő toronnyal hirdette a tündérek elemekkel dacoló hatalmát. Közel s távol nem lehetett gránitot találni, és hogy a hetven öl magas falak mégis ebből épültek, az az alkotók minden képzeletet felülmúló mágikus hatalmáról tanúskodott. A legmagasabb, központi torony tetején magányos alak álldogált. Eltörpült a kastélyóriás méreteihez képest, mégis a birodalomban nemigen akadt senki, aki kétségbe vonta volna, hogy az összehasonlításból a parány kerülne ki győztesen.

A tündér-birodalom mágus-fejedelme. Minden élő és holt teljhatalmú ura amerre a szem ellát. Anilroo Se’nol, a Kiválasztott.

A fejedelem egy apró lovascsapatot figyelt, amely a palotához tartott. Ebből a távolságból az ő szeme sem ismerte fel, kiket rejt a vasalt paták nyomán magasba szökő porfelleg, de nem is kellett látnia, tudta ki azok. A birodalom jövendő királynéja, és a kíséretét alkotó belső őrség. Másfél tucat lovag a legjobbak közül. Személyesen válogatta őket, kiképzésüket a mesterek mesterei végezték. Fegyverzetük a világ legerősebb fémjéből készült, s ő maga vértezte fel őket mindazzal a védelemmel, amire csak mágiával képes volt. Elpusztíthatatlanok voltak.

Bizonyság erre a gyűrű közepén ügető alak, akit kastélyából hoztak el, ellenkezést nem tűrőn. Mert a fejedelem pontosan tudta, miféle asszonyra van szüksége, hogy dinasztiája legyőzhetetlen legyen. Sajnálatos módon azonban az ara és családja nem óhajtották olyannyira a frigyet, mint Anilroo. Sőt, orcátlanul, nemesi jogaikra hivatkozva megtagadták a leány kiadását! A belső őrség lovagjaival azonban egész udvartartásuk sem dacolhatott. Ha harcosai híven teljesítették feladatukat, a lányon kívül nincs már életben senki a családból.

Az uralkodó megvárta, míg a csapat a kapukhoz ér, aztán elfordult a mellvédtől, s menyasszonya fogadására indult. Nemesen metszett, márványfehér vonásain nem tükröződött semmiféle érzelem.

A lányt két lovagnak kellett féken tartania. Olyan eszeveszett gyűlölet csillogott a szemében, oly mindenre elszánt akaratról tanúskodott konokul összeszorított ajka, amivel – s ezt minden férfinak tudnia kellett volna – semmi sem veheti fel a versenyt. Egy pillantás elég lehetett annak, kinek már volt dolga makacs asszonnyal, hogy ezt a nőt sem szép szó, vagy erőszak, sem csábítás, vagy gazdagság nem fogja eltántorítani attól, ami eleven fenyegetésként sugárzott a tekintetéből. A bosszútól.

A fejedelem félrehajtott fejjel nézett szembe a lánnyal. Végigmérte, megszemlélte, miként a tenyészkancákat szokás.

– Gyönyörű – mondta végül. A sötétbarna, már-már fekete szemek lassan lecsukódtak. – A jóslatok nem hazudtak. Tested éppen megfelelő vérvonalam számára. Lássuk most a lelked.

A következő pillanatban a lány torkából éles sikoly tört elő. Úgy érezte, mintha jeges karmok martak volna belé. Összerándult a lovagok szorításban, s ha a két férfi nem tartja elég erősen, azon nyomban a márványpadlóra hanyatlott volna. Eddig is sápadt arca most szinte halottfehérre változott. Percekig lógott két karjánál fogva a lovagok között, görcsösen meg-megránduló, reszkető testtel, majd mikor a fejedelem újra kinyitott szemeit, elernyedt.

– Vigyétek a szobájába – mondta tűnődve az uralkodó. Szája sarkában, egészen halványan, egy apró mosoly árnyéka bujkált. Vagy csupán a lovagok képzelték így.

Hideg. Eszelős, égető hideg. Ez volt Devolien első gondolata, mikor magához tért. Ösztönös mozdulattal összekuporodott, s magához húzta azt a puha, bolyhos valamit, ami elsőként a keze ügyébe akadt. Beburkolózott a prémbe, s fogvacogva várta, hogy elmúljon a csontig hatoló jeges érzés. Percek, talán órák teltek el így, nem tudta volna megmondani. Teljesen cserbenhagyta időérzéke. Amikor lassan tisztulni kezdett a feje, fokozatosan jutottak eszébe az utóbbi napok eseményei. A kastély előtt megjelenő ezüstpáncélos lovagok, ahogy közönyösen és megállíthatatlanul áttörik a kaput, lemészárolnak mindenkit, akit csak találnak, s módszeresen közelítenek a szobájához. Emlékezett a vértekről lepattanó kardokra, a hatástalan varázslatokra. Emlékezett az apja mellét átjáró, vérben ázó pengére, anyja utolsó sikolyára, mikor az egyik támadó könnyedén elrántotta mellőle és kilökte az ablakon. Aztán a végeérhetetlennek tűnő lovaglásra, a fejedelem szoborszerűen szép, mégis visszataszító vonásaira. A testébe hasító fájdalomra, amikor lecsapott a tudatára; a szégyenre, ami elöntötte, mikor a másik könnyedén elsöpörte minden ellenállását, s úgy játszott az akaratával, mint forgószél az útszéli kaviccsal.

Összeszorított szemhéjai alól egy-egy könnycsepp gördült le az arcán. Csupán egyetlenegy. Amikor felnézett, a könnyeknek nyoma sem volt, csupán a tengerkék szemek halvány fátyolossága árulkodott az iménti gyengeségről. Devolien határozott mozdulattal lerázta magáról a gyönyörűen kikészített havasipárduc-prémet, s felállt az ágyról. A hatalmas, minden elképzelhető kényelemmel berendezett szobában cseppet sem volt hideg, s a lány gyanította, hogy a vele szemben alkalmazott mágia utóhatása, egyszerű érzékcsalódás volt a dermesztő ébredés. Körülnézett, de tekintetét nem a kíváncsiság vezette. Inkább egy összehasonlíthatatlanul sötétebb érzés. S hamarosan meg is találta, amit keresett.

Amikor egy óra múltán új komornája belépett, Devolien a völgyre néző ablak előtt ült, háttal az ajtónak. Látszólag ügyet sem vetett az asszony tiszteletteljes, halk szavaira. A komorna átadta ura vacsorameghívását, egy percig bizonytalanul álldogált a válaszra várva, aztán tanácstalanul és a következményektől rettegve kihátrált. Nem látta Devolien maszk-merev arcát, sem pedig a kezében az arasznyi hajtűt, melynek tompa végét belépéséig csiszolta az ablakkeretet behálózó fémindák egyikéhez.

Hamarosan újabb látogatók zavarták meg a lány nyugalmát. A belső őrség két lovagja állt az ajtóban. Devolien talán még sosem nézett ki ilyen csodálatosan. Halvány bőre, sápadtsága pompásan hangsúlyozta ki merészen szabott ruhája méregzöldjét. A kihívó öltözék még karcsúbbá varázsolta derekát, minden lépésnél láttatni engedte combjainak egy részét. A két lovag szó nélkül utat engedett neki, de tekintetük villanásából látta, hogy egyikük sem maradt közömbös a látvány iránt.

Remek, gondolta a lány, ha így bámulják a testem, talán egy pillanattal több ideje marad a kezemnek, hogy megtegye, amit kell.

Nem táplált illúziókat magával kapcsolatban. Tudta, hogy legfeljebb pillanatokkal élheti túl a fejedelmet. Az életösztön azonban abban a pillanatban kilobbant benne, mikor utolsóként apja is holtan bukott a lábai elé, s az uralkodó némán küzdő, közönyösen gyilkoló testőrei megragadták és elvonszolták, hogy a gyász helyett e vérmocskos nász legyen a végzete. Egyetlen gyermek volt, apja legalább annyira nevelte fiának, mint lánynak. Már jóval ifjabban megtanulta, mi a kötelesség és a becsület. Családja egyetlen túlélőjeként nem tűrhette, hogy rokonai gyilkosa életben maradjon.

Ahogy közeledtek a fejedelem lakosztályához, igyekezett minden bosszúra vonatkozó gondolatát száműzni. Amit eddig vasakarattal elfojtott, most szabadjára engedte. Tudatát megtöltötte a szomorúság képeivel, újra meg újra felidézve minden egyes halottat, minden sikolyt. Mire a lovagok kinyitották előtte az utolsó ajtót, alsó ajka remegett a visszatartott zokogástól.

A fejedelem világoskék selyem inget viselt, ugyanilyen színű bársonynadrággal. Derekát széles selyemöv fogta körül. Még egy tőrt sem viselt. Arcán mosolynak is értelmezhető kifejezés ült.

– Hölgyem – apró meghajlás, a nemesi rangban lévőknek kijáró. – örülök, hogy megtiszteltél társaságoddal ezen az estén.

Devolien mély levegőt vett, hogy leküzdje torkában lévő gombóc szorítását, de nem válaszolhatott. Odakint ebben a pillanatban vakító villanás szelte ketté az éjszaka sötétjét és a nyomában robbanó mennydörgés szilánkokra zúzta a metszett kristályüveg ablakokat a szobában. Az orkán erejű szél jeges ujjaival belekapott a nehéz függönyökbe és sivító kacagással szakította le őket.

A fejedelem összeszűkült szemekkel perdült az ablak felé, alakja körül halvány derengést szőtt a világ pórusaiból testébe áramló mana. Lovagjai kissé előrébb léptek, kezük a karmarkolatra csúszott, hogy az első gyanús mozdulatra uruk segítségére siessenek. A fejedelem az ablakhoz ment. Szemei kékes fényben izzva kutatták a hatalom forrását, mely képes volt áttörni a kastély mágikus védelmét. Arra, ami ezután történt, még ő sem számított. A következő villám egyenesen belé csapott. A hihetetlen erő a szoba túlvégébe repítette, tagjait görcsbe rántotta. Suta, nehézkes mozdulattal suhintott maga elé, félig ülve, félig heverve a földön. A két lovag legjobb szándéka ellenére sem védhette meg, ők összehasonlíthatatlanul rosszabbul jártak. Életben maradtak ugyan, ám fegyverük, páncéljuk hasznavehetetlen, össze-vissza görbült holt fémtömeggé vált. Az óvórúnák megtörve, elszenesedve, a mágikus hatalom elillant, s a két férfi megkínlódott minden korty levegőért a megpocsékolt vértezetben. A fejedelem aurája mozdulata nyomán rögtön felfénylett. Hatalma jobban védte őt minden testőrségnél. Közönséges halandó üszkös foltként végezte volna, neki azonban láthatólag nem ártott komolyan a villám. Bárki más pozdorjává törte volna csontjait, amikor a falnak csapódott, rajta viszont csak apró horzsolások látszottak, mikor lerázva magáról a görcsöt talpra ugrott. Teleszívta tüdejét a hirtelen lehűlt, esőillatú levegővel, s megszólalt. Szavai nyomán megremegett a valóság. A tér és idő egy pillanatra mintha összekavarodott volna.

A fejedelem – talán hatodik érzék, talán puszta szerencse, talán a sors akarata – mielőtt belekezdett volna a második formulába, oldalra pillantott. Devolien ott állt mellette. Ruhája ronggyá szakadt, testét zúzódások, vérző sebek borították. Balja furcsán kicsavarodva csüngött az oldala mellett, de gyűlölettől izzó tekintete pengeéles volt, akárcsak a jobbjában magasra emelt hajtű.

– Gyilkos! – sikoltotta, de közben már lecsapott. A fejedelem alig tudott elhajolni a rögtönzött fegyver elől. Mellkasába fájdalmas sebet hasított a hegy, s forró vércseppeket szórt a kavargó szélbe. Aztán gyors mozdulttal lecsapott a túl nagy lendülettől megtántorodó lány karjára. Megcsavarta, míg a karcsú ujjak közül a padlóra nem hullott a véres hajtű. Másik kezével ütött, s a törékeny csontok halk reccsenéssel adták meg magukat. Devolien alkarjába alig elviselhető fájdalom robbant, ahogy a hegyes csontvégek átdöfték a bársonyos bőrt. A fejedelem vállon ragadta, s odébb penderítette; fontosabb dolga akadt nála, de ahogy egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, mielőtt a lány egyensúlyát vesztve elzuhant, Devolien tudta, hogy más nincs sok hátra az életéből.

A fejedelem ismét az ablak felé fordult, szemeiben ott lángolt a harag. Mozdulatai azonban továbbra is lágyak és pontosak maradtak. A mágia gyakorlása óriási önfegyelmet követelt, s Anilroo a tökéletességre törekedett. Ebben is. Percekig tartott csupán. Egyik formula a másik után teljesedett ki, s a palota védelmén ütött rés nyomtalanul behegedt. Végül az üvegcserepek és a leszakadt függönyök egy villanással eltűntek, a kitört ablaktáblák helyébe újak formálódtak.

A fejedelem leengedte kezét. Gyors mozdulattal lesimította homlokáról a verítékcseppeket. Felkapta a földön heverő hajtűt, és lovagjaira ügyet sem vetve Devolienhez ment. Kíméletlenül a hátára fordította a félájultan nyöszörgő lányt, és fölé térdelt. Egy határozott rántással széttépte mellén az amúgy is megviselt ruhát. Egy pillanatra elidőzött tekintete női test elé táruló látványán.

– Semmit sem helyeslek kevésbé, mint egy ilyen szépséget elcsúfítani – hajtotta félre a fejét Anilroo. – De néha a szükség miatt engedményeket kell tennünk az ízlés rovására.

Devolient pokoli fájdalom kínozta. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott eszméletén maradni.

– Mit akarsz még tőlem – alig hallható suttogás tört csak elő a felrepedt ajkak közül. A lány valami édeskés nedvességet érzett a szájában.

– Ha azt hiszed, hogy itt a megváltó halál, kedvesem – a fejedelem hangja meglepően kedvesen csengett, vagy csak kialvófélben lévő érzékei tréfálták meg Devolient. És miért áll az ablaknál egy szomorú szemű alak, aki ráadásul félig áttetsző? Mintha mondani akarna valamit. A lány erőlködött, hogy megértse, de csak Anilroo hangját hallotta.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak. Életben maradsz. Bizonyos értelemben. Nem engedhetem meg, hogy még egyszer ilyesmivel próbálkozz. De mivel tiszteletre méltó volt az elszánásod, ígérem, kíméletes leszek.

Devolion szinte meg sem érezte a parányi újabb fájdalmat a kín tengerében, mikor a hajtű a testébe hasított. A fejedelem biztos kézzel rótta a rúnákat a puha bőrre, szavaival beléjük zárta a dühöt, a bosszút és az akaratot.

Amikor felállt, a lány szeme tágra nyílt. Megérezte az ismét testébe markoló jégkarmokat. Hiába volt minden, akarata lassanként meghajolt a mágia ellenállhatatlan hatalma előtt. Egyre mélyebbre zuhant a sötétségbe az, ami valaha Devolien volt, hogy helyét az engedelmes báb foglalja el. Az utolsó, amit hallott, a fejedelem hangja volt.

– Hívjátok a papokat! Azonnal. És reggel elsőként Reguilt akarom látni – az uralkodó a véres, sebekkel borított, reszkető teremtésre nézett, aki egy fertályórája még a birodalom legszebb asszonyai közé tartozott, s figyelte, ahogy a könnyben ázó szemekből örökre eltűnik a varázslatos ragyogás. – Rendeletbe kell foglalnia, hogy a mai naptól a palota egyetlen hölgye sem hordhat hajtűt!

Aztán Devolient elnyelték a véres szimbólumok. Vak, süket és néma lett; egy lélekszikra jégbörtönbe fagyva.

Valahol messze délen, hóförgeteg dúlta, égig érő csúcsok között egy szomorú szemű férfi ült magába roskadtan. Végtelenül fáradtan felállt és az ablakhoz ment, akár percekkel ezelőtt a fejedelem. Belé azonban nem csapott villám, bár a férfit ez egy cseppet sem vigasztalta. Semmibe meredő szemei nem a kint tomboló jeges ítéletidőt látták, hanem egy vidám, édes arcocskát, bizalommal teli szempárt a régmúltból. Abból a múltból, amit immáron öt éve maga mögött hagyott, mert hitt a látomásában, amiben bátyja nem. Az ajtó halkan megnyikordult, könnyű léptek alatt neszezett a padló. A férfit két karcsú kar ölelte át.

– Elbuktam – a halk suttogás szinte elveszett a hóvihar behallatszó tombolásában. – Hiába akartam segíteni. Semmire sem mentem. A bátyám egész családja halott.

– Devolien?

– Már az övé. Örökre.

– Még nincs vége kedvesem – a nő hangja vigasztalón, erőt adón csengett a férfi fülébe. – Amíg élünk nincs vége. S ha mi már nem leszünk, folytatják a fiaid és az ő fiaik.

Klanial Yuketthis, a Yukketthis klán öt éve halottnak hitt sarja lassan bólintott felesége szavaira, s tekintetében felizzott a tűz, amit unokahúga szemeiben kioltott a mágia.

Elounel utoljára, tűnődőn végigsimított a lanton. Az asztal körül uralkodó néma, döbbent csend nem akart szűnni. Aztán egyszer csak csengő gyermekkacaj törte meg az egyre kínosabbá váló hallgatást.

– Ez nagyon szép volt – mondta álmodó szemekkel Riaselon. Leugrott mozdulatlan apja öléből, odafutott a dalnokhoz, s egy hatalmas, cuppanós puszit nyomott a lehajló férfi arcára.

– De a mi titkunk marad, ugye? – kérdezte cinkos mosollyal Elounel. A kislány – vajon honnan tudhat ilyesmit egy ötéves gyermek – kacéran rákacsintott, s kiszaladt.

A bárd megcsóválta a fejét, s az asztal körül ülőkre pillantva szomorkásan elmosolyodott. Akarata még percekig mozdulatlanságban fogja tartani az egész családot. Óvatosan az asztalra tette lantját. Valószínűleg elégetik majd, de egy esélyt azért még adott a csodálatos hangszernek, ami fél évszázada a társa volt.

Kisétált a díszteremből, aminek mágikus védelmét éppen az ő kedvéért gyengítették meg. Persze ha ártani akart volna bárkinek is, azonnal lecsapnak rá az óvórúnák. Ő azonban nem ezzel a szándékkal érkezett. Ó, nem. Épp ellenkezőleg. Véget akart vetni az évezredek óta dúló viszálynak. A birodalom virágzott, béke honolt egész területén. Bármit és bárhogyan is tett Anilroo, az idő őt igazolta. Elounel pedig, évtizedes vívódás után úgy döntött elég volt. Az ő fia már nem a gyűlölet szellemében, a véres mészárlás terhével fog felnőni! Megszegte esküjét, mikor nem adta tovább a hagyomány megkövetelte tudást.

Széles gyilokjáróra lépett ki. Tüdejét teleszívta a tiszta levegővel, tekintetét végigfuttatta a komor hegytetőn álló palotából látható végenincs, haragoszöld erdőkön. Milyen gyönyörű lehet, gondolta, ha valakinek nem a véres múlt lebeg állandóan a szeme előtt.

A léptek zajára felkapta fejét. Előhúzta elrejtett tőrét, és várta az őröket. Képtelen lett volna harc nélkül megadni magát. Benne túl mélyen fészkelt a bosszú, hogy esküszegése után úgy éljen tovább, mintha mi sem történt volna. Eljött hát ide, hogy végre a kör bezáruljon, hogy egyszer, s mindenkorra véget érjen az értelmetlen küzdelem. S hogy egyszer, legalább egyszer megismertesse a dinasztiát Devolien szenvedésével, és a Yuketthis-klán tragédiájával.

A haragtól izzó szemű herceg ért oda elsőként. Egy mozdulattal hátrébb parancsolta testőreit. Azok jól látható vonakodással engedelmeskedtek.

– Mit műveltél a lányommal, gazember?! – sziszegte Elounel felé. A dalnok azonban elhátrált, s megrázta a fejét.

– Ő nem ezt látta. Nem az igazságot. A gyermekek nem bűnhődhetnek apáik vétke miatt.

– Dobd el azt a tőrt – mondta megtorpanva, pillanatnyi hallgatás után a herceg. – És ha igazat mondtál, élhetsz.

Elounel felkacagott. Aztán támadott és meghalt.