Kereső

Időnként, amikor az ember valamit nagyon jól akar csinálni, az Élet megmutatja, hogy mindig tud rosszabb helyzetet teremteni.

Mivel a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, tartja a mondás, ezúttal is így indult a dolog. Egy barátom kocsijával akadtak gondok. Osztottunk szoroztunk hármasban, s kihoztuk, hogy még jó is járnánk, ha vennénk valami lepusztult roncsot alkatrésznek, átraknánk belőle a cuccokat, amik kellenek, a többit meg eladnánk. A harmadik srác felülmúlhatatlan szaktekintélyként tartotta számon magát autó ügyekben, szava maga volt az Igazság. Mi ketten meg rábólintottunk. Mindenki hibázik olykor.

Némi keresgélés, és egy Hitchcock-i érzetű, tízméteres látótávolságot biztosító ködtengerben történő autózás után meg is találtuk a nekünk tetsző darabot. Némi alkudozás után vontatókötélre kaptuk a guruláson kívül semmi másra nem alkalmas kocsit és elindultunk haza. Életemben először vontattak. És úgy tűnt, minden idióta a kedvünkért autókázott aznap. Nem vagyok egy félős alkat, de időnként komolyan aggódtam az életemért. Aztán megállított minket a rendőr.

– Ki kell világítani a vontatott járművet – közölte a szokásos forgalmit-jogosítványt-személyigazolványt-jóestét szöveg és a kapott papírok átböngészése után. Mondtuk testzárlatos a kocsi, egy voltot se lehet kicsiholni belőle.

– Így nem mehetnek tovább – jött a szívélyes válasz. Mondtuk, akkor leállítjuk ide a ballasztot, holnap meg érte jövünk.

– Hát itt ne hagyják, mert nem lehet, meg ellopják!

Nem kifejezetten láttam a kedvező alternatívát, bár lehet, hogy ez csak az én hibám volt. Mindenesetre komoly látszat tanakodásba kezdtünk, míg a rendőr elhúzott, aztán megpróbáltuk életre lehelni az aksit. Őszinte döbbenetemre sikerül, mostantól volt féklámpám!

Talán ennek a kis epizódnak óvatosságra kellett volna intenie, de én inkább bizakodtam. A kocsi egy hétig hevert az utcánkban, mire kiderült, hogy a másik srác kapott egy ajánlatot egy Opelről, és úgy döntött inkább megveszi azt, mint a régi járgánnyal kínlódjon.

Néha az ember hoz rossz döntéseket. Én is így tettem, mikor megtartottam balsorsom kovácsát.

Akkor kezdődött a folyamat, mely kísértetiesen emlékeztetett Tom Hanks Pénznyelő című filmjére.

A kocsi hihetetlen könnyedséggel szippantotta magába a tőkét. Kezdődött azzal, hogy egy novemberi délutánon-estén lekaptuk róla az első fékeket röpke négy órás küzdéssel. A barátom, aki segített, egy villamos szervizben dolgozott – s mivel autóügyben ugye nonpluszultra volt –, szétszedte a munkahelyén. Utána meglehetősen színesen ecsetelte, miként csimpaszkodtak négyen a másfél méteres karú csapágylehúzóba, mire sikerült kioperálni a féknyeregből a dugattyút. A fék légtelenítését 39 fokos lázzal csináltam, és úgy fáztam, hogy a fogaim vacogásától időnként nem értettem, hogy most nyomjam-e a pedált, vagy sem.

Örök emlék marad, mikor hóesésben, mínusz három fokban cseréltünk féktárcsákat a kocsin, ugyanennek a szerviznek a parkolójában, persze meló után, ergó tök sötétben, két zseblámpa fényénél.

És persze felejthetetlen volt, amikor fél órát tologattam azt a dögöt, mert be kellett indítani, hogy a fagyálló elkeveredjen a hűtővízben.

A következő móka a kuplung csere volt. Istenem, milyen jó is volt a negyven kilós váltót a kezemben tíz percig egyensúlyozni egy ismerős garázsának aknájában, míg végre a helyére tudtuk illeszteni!

A közeli szervizben megörvendeztettek azzal, hogy komplett hengerfej csere, motorblokk felfúrás, egyebek. Bedühödtem, elvontattuk a kocsit egy másik szervizbe, ahol precízen rámutattak, azért nem indul már be, mert valami idióta a bordásszíj cseréjénél rosszul állította be a tárcsákat. A robbanó motoroknak valóban megvan az a hiányossága, hogy a sűrítési szakaszban csak akkor sűrít, ha a szelepek nincsenek nyitva a rossz beállítás következtében.

Ezután hosszú szünet következett a csapások sorában, ugyanis lassacskán kitavaszodott, majd nyár lett. Olyankor pedig ugye nincs semmi pláne a szerelésben, mert sokáig világos és meleg van.

Ámde. Alig köszöntött be az ősz, és a barátom munkatársa, aki elvállalta a karosszéria munkákat, kijelentette, hogy mégsem csinálja meg. Kis híján ez volt az utolsó, amit mondott, de végül sikerült komolyabb bunyó nélkül megúsznia.

Ekkor elvittem egy karosszériáshoz, akinek a címét egy autósboltban szereztem.

– Forgassa jobbra-balra a kormányt – mondta első szemügyre vételezéskor. Amikor meglátta, hogy a kocsi eleje centiket táncol a kerékforgás hatására, megköszörülte a torkát és azt mondta.

– Gondolt már másik kocsi vásárlására?

Igen, az Élet időnként nagylelkűségi rohamában felkínálja a helyes megoldást. A vicc jut róla eszembe, mikor árvíz idején a plébános üldögél a tetőn, a víz csak emelkedik, de ő nem száll be se a csónakba, motorcsónakba, se a vitorlásba, mondván őt az Úr úgyis megmenti. Mikor annak rendje s módja szerint megfullad, az Úr színe előtt megkérdezi.

– Uram, miért hagytál cserben? Egész életemben hűségesen szolgáltalak!

– Cserben? – válaszolja az Isten csodálkozva. – Hiszen három hajót is küldtem, hogy megmentsen!

Bár az is lehet, hogy az Élet még annál is sokkal morbidabb, mint gondolom, s csupán azért vetette fel a lehetőséget annak biztos tudatában, hogy úgyse fogadom meg a tanácsot, hogy aztán még hülyébbnek érezzem magam később.

Mindenesetre megalkudtunk. Ezután négy hónapig melózott a szerencsétlen a kocsi alvázán. Gyakorlatilag nem volt alkatrész, amit ne cseréltünk volna ki, költségcsökkentés címén ugyanis én is aktívan részt vettem a munkában. Palackszámra fogyott az acetilén és az oxigén, több tábla lemez került behegesztésre. Az összes doblemez, fenéklemez, homloklemez javítása, a külső és belső küszöbök, váznyúlványok, és első sárvédők cseréje, a hátsó kerékjárati ívek pótlása embert próbáló munka volt. Sokáig nem is hittem, hogy valaha autó lesz belőle.

Mikor mindez kész volt, valamennyi elektromos kábelt ki kellett cserélni a motortérben és a műszerfalban, nem beszélve a komplett gyújtáskapcsolóról. Új gumikat vettem a kicsikére. Kijavítottam a festés hibáit. Zsír új fényszórókat vettem hozzá.

Aztán, csak úgy nyalánkságnak, a fék légtelenítésekor a légtelenítő csavarok mindkét első féknyeregbe beletörtek. Csere. A hátsó fékdobokról meg kiderült, hogy nem erre a kocsira való van rajta. Újabb menet, míg a megfelelő alkatrészt beszereztem.

Mindent összevetve a végén majdnem négyszázezernél tartottam, és még nem mentem szinte egy métert sem vele!

Egy év, négy hónappal azután, hogy megvettem 35 ezerért, végre kész volt a kocsi.

Boldog voltam. Komolyan. A barátnőmet is sikerült kiengesztelnem, mert kissé kezdett megorrolni, hogy névnapjára kábelköteget, szülinapjára váznyúlványt, karácsonyra hátsó kipufogódobot kapott. Meg tudtam érteni.

Ezután következett a jogi procedúra. És az Élet ismét megmutatta, hogy a legnagyobb kitartás, az elszánás, a gondos kétkezi munka kevés a sikerhez. A másfél éves rendőrségi huzavonát az eredeti tulajjal történő telefonos adok-kapok követte. A kocsi csak állt a ház előtt azután, hogy hét hónappal később visszakaptam, és csendesen sorvadozott. Párszor feltörték, tönkre tették a gyújtáskapcsolót, ellopták az ülés huzatokat. Elvinni persze nem sikerült, mert egyik barom sem nézte meg, hogy teszem azt, van-e benne aksi.

Végül a rendszámot is lelopták róla, majd kisvártatva az önkormányzat elvontatta.

Pedig amikor összeraktuk, sanszos volt, hogy autó lesz belőle. Nem lett. Nem lett, annak ellenére, hogy másfél éven keresztül majd minden szabadidőmet rászántam. Annak ellenére, hogy több pénzt öltem bele, mint a lakásomon kívül bármibe. Annak ellenére, hogy inkább foglalkoztam a kocsival, mint a családommal, munkámmal, barátnőmmel. Annak ellenére, hogy legtöbbször a drágább, ám szakszerű megoldást választottam.

Itt véget is érne a történet, de nemrég kaptam egy papírt, hogy fizessem ki az autó elszállítási és tárolási költségét az önkormányzatnak. Hónapokig készített, önpusztító módon alkotott mesterművem acél karmai még a zúzdából is képesek marni rajtam egyet. Miközben a végrehajtókat várom, eltűnődöm, hogy törvényszerű-e, ami velem és ezzel a kocsival történt. Vagy csak rám jellemző.