Kereső

 

 

Az első, amit érzett, a kibírhatatlan fájdalom, ami késként hasított a tarkójába. Olyan erős volt, hogy hányinger tört rá. Szerencsére a kín gyorsan tompa lüktetéssé szelídült, ám így is eléggé zavaró volt.

– Tom, hallasz engem?

A hang aggódónak tűnt, ami jól esett neki, de újra élénkülni kezdett tőle a fejfájása.

– I…igen – nyögte ki, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. A fölé hajló alakok homályosak voltak a neonfény és fájdalom előcsalta könnyektől. – Mi a fene történt?

– Az a nyomorult kis patkány leütött. De elkaptuk. Hogy érzed magad?

– Szarul – nyögte, miközben igyekezett kipislogni a könnyeket. Felemelte egyik kezét, hogy megdörgölje a szemét. Meglepően könnyen ment, és a fejében a lüktetés is kezdett lassanként elmúlni. Bizonytalanul megtapogatta a tarkóját.

– Hát, dudort hiába keresel haver – vigyorgott rá az egyik fickó – egy pillanatig gondolkodnia kellett, hogy hívják, Jack, igen Jacknek – aki hanyagul hintázott a szék két hátsó lábán, s bakancsait az asztalon pihentette. – A kabátjába bugyolálta a rudat a szemétláda. Ha nem vagy ekkora melák, Frank sose hallja meg, hogy összeesel.

A többiek nevettek, és Tom is kipréselt magából egy bágyadt mosolyt. Felült és körülnézett. Az őrszoba egyik zárkájában voltak.

– Mit keresünk itt? – kérdezte valami rosszat sejtve. A négy civil ruhás nyomozó összenézett és még hangosabban nevettek.

– Egy kis fájdalomdíjat gondoltunk ki neked – mondta cinkos félmosollyal Frank. Vékony, magas férfi volt, hosszúkás arccal. Szinte mindig mosolygott, s hangulatának, valamint az elérni kívánt hatásnak megfelelően változtatta mosolyát; a kedvesen behízelgőtől a vészjóslón át, a kárörvendőig bármit jelenthetett nála. A homloka egyre magasabb lett, ahogy az évek során kopaszodott. Mindenki tudta, hogy pocsék a házassága, de rendszerint, ha erről esett szó, tréfával ütötte el, mondván a felesége “kedvességének” hála, most sokkal okosabbnak néz ki, mint tíz éve. – Elsunnyogtuk a mentőt, hogy ha magadhoz térsz, te hallgathasd ki a kis köcsögöt. Na, tetszik a meglepi?

– Adna valaki egy fájdalomcsillapítót? – Tom egy pillanatra zavartan hunyorgott. – Eszméletlenül hasogat a fejem. Addig elmondhatnátok, hogy mit tudunk a fickóról.

 

– Tehát Ian Fellon a neve, a felesége nemrég halt meg. A fickó elborult, és most a szomszédok szerint elvitte valahová a két kisgyerekét. A lakásban robbanóanyag nyomokat találtatok, miután engem leütött és ti elkaptátok – összegezte a hallottakat Tom a kihallgató felé menet. A folyosókon nem jártak sokan. Tomnak fel is tűnt az épület kihaltsága. – Hova lettek az emberek?

– Haver, kukkants már az órádra! – mordult rá Leon, az örökké mogorva, nagydarab fekete. – Fél óra múlva itt a váltás. Mindenki, aki nincs az utcán, jelentést körmöl. Tudod, hogy a kapitány milyen háklis rá a legutóbbi ellenőrzés óta!

Tom ránézett özönvíz előtti felhúzós órájára.

– Mi a fene – motyogta. – Mennyit voltam eszméletlen?

– Vagy három órát – legyintett türelmetlenül Leon. – De most ne ezzel foglalkozz. Minél előbb ki kell szedned a fickóból, hogy hova vitte a gyerekeit. Semmiféle időzítőre utaló nyomot nem találtunk a lakásban, úgyhogy a bombázók szerint nem vekkeres csomaggal van dolgunk. Viszont a lányok csak öt-hat évesek, szóval nem ártana minél előbb megtalálni őket!

– Értem – bólintott Tom. A bombázók alatt Leon a tűzszerészeket értette, a csomagon pedig a bombát. Ezt még abból az időből hozta, mikor maga is köztük szolgált. De egy homályos megérzés, mintha azt súgta volna Tomnak, hogy valami nincs rendben. Mielőtt azonban rájöhetett volna, Leon folytatta.

– A szomszédokat Frank hallgatja ki, mivel ők hívtak minket, amikor ez a pszichopata kirángatta az ordító gyerekeket a házból és betuszkolta a kocsiba. Micsoda egy állat! Tégy meg nekem egy szívességet haver, és ne kíméld ezt a gennyet!

– Ne aggódj, meglesz – morogta Tom és belépett a kihallgatóba. Szenvtelen arccal nézett végig a benn ülőn. Gondosan, lassan becsukta az ajtót, szándékosan hátat fordítva a gyanúsítottnak. Közben minden idegszálával figyelt, hogy hallja-e a szék reccsenését, de meg akarta mutatni, hogy ő nem fél. Amikor visszafordult, arcán semmi sem látszott izgalmából. Diadal töltötte el, bár aprócska volt a győzelem, mégis jól esett. Leült a másikkal szemben, az asztal túloldalán.

– Mr. Fellon – kezdte köszönés nélkül, ezzel is fölényét érzékeltetve. – Maga megtámadott egy rendőrtisztet. Ez nagyon súlyos bűncselekmény.

– Biztos nem fájt – Fellon félrehajtotta a fejét és mosolyogva bámult. Pupillája egészen ki volt tágulva. – Puha volt. A legjobb kabátom. Nem is vérzett. Akkor fájt volna. Biztosan fájt volna.

Tom rezzenéstelenül hallgatta, de magában megállapította, hogy fickónak tényleg nincs ki a négy kereke, és ezektől a hatalmas pupillájú szemektől kirázta a hideg.

– Ez nem segít magán Fellon – most már elhagyta az udvarias megszólítást, s a hangja is hűvösebb lett. – Börtönbe fog kerülni, méghozzá igen hosszú időre.

– Nem, nem. Nem, nem. Nem, nem – ingatta a fejét Fellon. Furcsán, éneklő hangsúllyal beszélt. Tom gyanította, hogy be is lőtte magát, bár nem volt biztos benne, ránézésre meszkalin származékra tippelt volna. A használója eltávolodik a valóságtól, minden szürreális lesz a számára.

– Miből gondolja, hogy nem fogják bezárni?

– Kicsi Sarah, kicsi Lena. Kell nekik a papa… - Fellon itt elakadt és csak bámult maga elé. Tom várt egy percig, aztán felállt, áthajolt az asztalon és megkocogtatta a férfi vállát.

– Mondanék valamit Fellon, figyeljen rám – mondta halkan, s megvárta, amíg a másik ránéz. Akkor belemarkolt a férfi hajába és az asztalra rántotta a fejét. Fellon felkiáltott, s az orrához kapott. A nyomozó elengedte és nyugodtan visszaült a helyére.

– Nos, mint említettem, figyeljen rám – folytatta, mintha mi sem történt volna. Az imént bekapott fájdalomcsillapító lassanként hatni kezdett, és egyre tisztábbnak érezte a fejét. – Figyel?

– Igeb – nyögte a férfi, még mindig az orrát dajkálva. Csúnyán kezdett megdagadni, de Tom úgy saccolta, azért nem tört el.

– Helyes. Tudja, amikor a kollégáim átkutatták a lakást, találtak egy csomó érdekes dolgot. Sejti mik lehetnek azok?

Fellon szemei hirtelen élesen rászegeződtek, s a pupillái tűhegynyire szűkültek.

– Deb tudob – mondta, de Tom tisztán hallotta a gyanakvást és a félelmet a hangjából.

– Dehogynem – válaszolta és le nem vette volna a tekintetét a másik szeméről. – Hol vannak a gyerekei?

Megvagy, dobbant belé a bizonyosság, ahogy a hirtelen kitáguló pupillákat nézte. A férfi azonban nem válaszolt.

– Utoljára kérdem meg udvariasan, aztán kénytelen leszek kiszedni magából.

– Nem tudom – ismételte Fellon, s Tomnak feltűnt, hogy már cseppet sincs orrhangja. – Nem tudom.

– Hát, akkor ez hosszú éjszaka lesz – sóhajtott színpadiasan a nyomozó és levette a dzsekijét.

Fél órával később azonban be kellett látnia, hogy így nem megy semmire. Minden lehetséges módon megfenyegette, de semmi hatása sem volt, Fellon csak azt hajtogatta: nem tudom, nem tudom.

– El fogod mondani, hol vannak a gyerekek, te nyomorult kis féreg – morogta az orra alatt, miközben visszaült a helyére. – Vagy nem mész ki innen élve.

Néhány percig elgondolkodva nézte az asztallapot bámuló férfit, aztán hirtelen előre hajolt, mert meghallott valamit.

– Kicsi Sarah, kicsi Lena, ételt hoz nekik a papa – egészen halkan ezt dúdolgatta Fellon. Tomnak pedig egyszerre különös gyanúja támadt.

– Szereti a lányait Mr. Fellon? – kérdezte.

– Papa szereti a kicsi lányokat – válaszolta Fellon szinte révületben. Tom majdnem felkiáltott örömében. Megvagy, ujjongott magában ismét, és ezúttal biztos volt benne, hogy tényleg így van. Mekkora ökör vagyok, gondolta, persze hogy félt és gyanakodott! De nem azért, mert tőlem tartott, hanem mert féltette a lányait! Ez a szerencsétlen tényleg nem tudja, hol vannak a gyerekek. A pszicho-zsenik talán majd meg tudják mondani, mi a lövése.

– Mr. Fellon, a lányai bajban vannak. Segítsen nekem megtalálni…

– Linda! – kiáltotta Fellon és felugrott. – Linda elvitte őket! Bántani fogja!

– Nyugodjon meg Mr. Fellon, és figyeljen rám – de hasztalan próbálta lecsillapítani a fickót. Ráadásul a fejfájása is újra kínozni kezdte. A kurva életbe ezzel az egész üggyel, gondolta, miközben nagy nehezen visszanyomta Fellont a székére, miért nem tudok egy egyszerű zsebtolvajt kifogni?

– Értse meg, csak úgy segíthet a lányainak, ha most rám figyel – ordította a férfi fülébe, ám jó néhány percig tartott, mire a Fellon elhallgatott. Akkor hirtelen a nyomozóra nézett, mintha csak most ébredt volna tudatára a jelenlétének.

– Segítsen a lányaimon – suttogta fájdalmas tekintettel.

– Segítek rajtuk Mr. Fellon, ha válaszol a kérdéseimre.

– Válaszolok – vágta rá azonnal a férfi. Tom egy pillanatig eltűnődött a gyökeres változáson, amin a másik átment. Reménykedett benne, hogy a lányai iránti szeretet elég erős motiváció, hogy rábírja, emlékezzen vissza, hová vitte a lányait.

– Akkor kezdjük onnan, hogy tegnap hazament. Mi történt ezután? – merőn figyelte a férfit, és elégedetten látta, hogy töprengeni kezd. Ez az, gondolta, megtettük az első lépést, remek. Csak ez a nyomorult fejfájás múlna már el.

Legszívesebben kiment volna még egy fájdalomcsillapítóért, de tudta, ha most kizökkenti ebből az állapotból Fellont, talán sosem lesz esélye rá, hogy újra együttműködésre bírja.

– Linda… – mondta a férfi vontatottan. – Linda nem volt otthon…

Tom komoly erőfeszítéssel megállta, hogy ne sóhajtson fel. Persze, hogy nem volt otthon te állat, gondolta fáradtan, hiszen két hónapja halt meg. Abba gárgyultál bele, és ezért lopod most az időmet, hogy a lányaidról ne is beszéljünk!

– Linda a felesége? – kérdezett rá a biztonság kedvéért, mert egyszerre rájött, hogy nem tudja, van-e bejárónője, bébiszittere a férfinek. A válasz azonban szertefoszlatta reményeit, hogy létezik egyszerű megoldása az ügynek.

– Igen. És… és a gyerekek sem voltak sehol.

– Ön szerint a felesége vitte el a gyerekeket? – szórakozott mozdulattal megdörzsölte a tarkóját, hogy enyhítsen a hasogató kínon. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta, Fellon még mindig az asztalt nézte.

A kihallgató szoba falán tükörnek tűnő üvegablak túloldalán álldogáló két férfi egyike az órájára pillantott.

– Ha ez még sokáig tart, kifutunk az időből – morogta tehetetlen dühvel. A harmadik, s egyetlen nő, a helyiségben rövid, lenéző pillantást vetett rá.

– Ha gondolja, menjen be maga, és csinálja jobban – gondosan formálta a szavakat, mintha még akcentus nélküli kiejtésével is felsőbbrendűségét hangsúlyozta volna. – A tudathasadás minden esete speciális, akkor is, ha mutatkoznak hasonlóságok és tendenciák az esetek között. Ő tényleg nem emlékszik arra, hogy mit csinált a gyerekekkel. Bemehet oda, és pépesre verheti a fejét, akkor sem fogja tudni, érti? Nem. Fogja. Tudni. Ráadásul éppen a védelmező személyiséget fogja megerősíteni, így esély sem marad rá, hogy a tudatalatti belső kommunikáció révén szerezzünk értesüléseket. Pontosan azt kell tennünk, amit…

– Igazán érdekfeszítő, ahogy fitogtatja tudományos felkészültségét, dr. Shelley – szakította félbe a másik férfi a nőt. Nem beszélt sem hangosan, sem indulatosan. De azonnal érezni lehetett a hangján, hogy utasít, és nem kér. A hatalmat magától értetődően használta, mint aki régóta hozzá van szokva, hogy az történik, amit akar. – De azt hiszem a szakhalandzsa helyett, most eredményeket szeretnék. És ha egy órán belül nem jár eredménnyel ez a próbálkozás, akkor a hagyományos módszer következik. Semmiféle okból nem kockáztatom két ártatlan életét, de azért biztosan nem, hogy maga újabb könyvet írjon az esetről.

– Értem uram – a nő gőgösen elfordult, és a benti eseményekre fordította a figyelmét. Mindazonáltal nem tudta nem észrevenni, hogy a másik nyomozó titkolatlan vigyorog.

Egészen addig, míg a kapitány rá nem emelte szürke szemének szenvtelen pillantását. Akkor varázslatos gyorsasággal elkomorodott, és ő is visszafordult a kihallgató felé.

– Mintha egy istenverte krimit néznék valami idióta csatornán – motyogta magának. Ezúttal azonban senki nem válaszolt.

Tom kezdett kifogyni az ötletekből. Már minden egyes mozzanatot kétszer végigmondatott Fellonnal, abban a reményben, hogy előbb-utóbb beugrik neki valami, amin elindulhat, de hiába. Fejfájása hol elmúlt, hol visszatért. Fellon egyfolytában rajta csüngő szánalmasan esdeklő tekintete pedig kezdte komolyan idegesíteni.

– Tehát nem talált semmi utalást arra, hogy a felesége hová vihette a gyerekeket? – kérdezte harmadjára. Fellon megrázta a fejét.

– Rendben. Linda gyakran szokott kocsival járni?

– Nem. Ritkán használta… ő… nem szerette a forgalmat, csak a városon kívüli… utakhoz ült kocsiba – ez a szakadozott, meg-magakadó beszéd is az idegeire ment lassan. De növekvő ingerültségét elsöpörte Fellon utolsó mondata.

– Van a feleségének, vagy önnek háza, nyaralója a közelben?

– A tó mellett van egy kis horgászházam – mondta Fellon, majd kis szünet után folytatta. – De Lindának nem volt kulcsa hozzá.

– Más esetleg?

Fellon megrázta fejét. Tom magában megjegyezte, hogy ki kell küldenie egy járőrt a horgászházhoz.

– A barátainak, ismerőseinek van házuk, nyaralójuk százmérföldes körzetben?

– Geraldéknak… - Fellon itt elakadt, és félig nyílt szájjal bámult a nyomozóra. Tomba belehasított a rémület, hogy visszaesik előző állapotába, ezért gyorsan folytatta.

– Milyen viszonyban van Geraldékkal, Mr. Fellon?

– A munkatársam – néhány idegőrlő másodperc után Fellon végre megszólalt. – Lehet, hogy Linda egy barátunk házába vitte a gyerekeket?

– Elképzelhető – Tom megmasszírozta a tarkóját. Fellon lehorgasztotta a fejét.

– Talán egy munkatársamhoz…

Dr. Shelley felcsillanó szemmel hajolt közelebb az ablakhoz.

– Igen – suttogta izgatottan. – Jól csinálod! Tovább, már majdnem megvan!

­– De melyikhez? – kérdezte inkább magától, mint Tomtól Fellon. – Indexhez… Coloshoz… Matrózhoz…

Tom erősen behunyta a szemét, a tarkóját olyan fájdalom öntötte el, hogy azt hitte, rögtön beleőrül.

– Igen – kiáltott fel Fellon hirtelen. – Biztosan Matrózhoz vitte őket.

Fellon izgatott hangjától eddig féken tartott dühe kirobbant. Elkapta a férfi karját, kegyetlen erővel hátra csavarta és teljes súlyával az asztalra nyomta.

– Hová vitted azokat a gyerekeket, te szarházi?! – üvöltötte a másik fülébe, és nem törődött vele, hogy az vinnyog a fájdalomtól.

– Nem tudom! Nem tudom!

Ebben a pillanatban kivágódott a kihallgató ajtaja és két nyomozó rontott be rajta. Két oldalról megragadták Tomot és megpróbálták lerángatni Fellonról. Tom végül elengedte a férfit, aki rongycsomóként csúszott a földre. Tom lihegve nézte, amíg a két nyomozó elvonszolta.

 

– Miért nem használta előbb a hívót?

– Ha szükség lett volna rá, használom – dr. Kavanagh fölényes mosolya némileg erőltetettre sikerült, köszönhetően a mentőorvosnak, aki épp ellátta a karját. – De csupán egyetlen esélyünk volt, és nem akartam elpazarolni.

– Miből jött rá, hogy miket kell kérdeznie? – Frank kérdőn emelte a másik felé a cigarettásdobozt. Kavanagh megrázta a fejét.

– A tarkóját dörzsölte, valahányszor kényes pontot említettem.

– Nem veszélyes az ilyesmi? – némi küszködés után az öngyújtó végül hajlandó volt lángot csiholni magából, s Frank végre hosszút, mélyet szippanthatott a cigiből.

– Ezúttal nem. Nem akarom a technikai részletekkel untatni, de a gyógyszer, amit fájdalomcsillapító gyanánt adattam neki, megakadályozta a személyiség átfordulását, egyúttal a tudatalatti kommunikációt is erősítette. Mindkettő ismert a pszichoterápiában, de a kettő együttes alkalmazása újdonságnak számít.

– Elég nagy színjátékot, meg felhajtást kellett rendeznünk, hogy kiderüljön, az egész hajcihő egy szimpla őrült kedvéért volt – morogta Frank, mert kicsit bosszantotta, hogy úgy kellett tennie, mintha Tom a kollégája lenne, és Kavanagh lekezelő modora sem túlságosan tetszett neki. A doktor éles pillantást vetett rá.

– Szimpla őrült? – kérdezte metszőn. – Valóban, nyomozó? Elgondolkodott már azon, hogy vajon miért éppen a rendőrségnél kezdett dolgozni? Biztos lehet benne, hogy nem véletlenül! Azért jött ide, mert a két személyiség tudat alatti információ cseréje erre ösztönözte. Látta az aktáját? Az intelligencia hányadosa olyan magas, hogy ha itt a kapitányságon ez lenne az átlag, a NASA tízszer ennyiért boldogan ajánlana maguknak munkát. Tudja, hogy miért sikerült rájönnöm, hova vitte el a lányait? Mert megnéztem a lakását, beszéltem a takarítókkal, akikkel dolgozott. Magának lehet, hogy nem jelentett volna sokat, de számomra egyértelmű volt, hogy a tudathasadás mellett már-már patologikusan rendszeres, és felsőbbrendűségi komplexusos személyiség. Mi következik ebből? Hogy ismerősnél, de nem túl közeli kapcsolatban álló ismerős környezetében kell keresni a rejtekhelyet. Teljesen idegen helyre nem vitte volna a két lányt, mert a kiszámíthatatlan tényezőkkel nem tud mit kezdeni a rendszerező gondolkodás. Okosabb annál, mint hogy a rendőrség által egyszerűen felderíthető kapcsolat legyen közte és a rejtekhely között, de áttételesen mégis köthető hozzá, hiszen okosabbnak hiszi magát mindenkinél.

Frank szándékoltan lassú, már-már színpadias mozdulattal elnyomta a félig szívott cigit a billegő talpú bádog hamutálban, és felállt. Mielőtt azonban mondhatott, vagy tehetett volna bármit, kinyílt a sürgősségi ellátó ajtaja és belépett a kapitány.

– Köszönjük a segítségét, dr. Kavanagh – kezdte és közben úgy tett, mintha nem venné észre a levegőben szikrázó feszültséget. – Sokban megkönnyítette a munkánkat, és gondoltam ön is örömmel hallja majd, hogy sikerült megtalálni a két elrabolt kislányt. Mindketten jól vannak, és már a szülőket is értesítettük.

– Megkérdezhetem, végül hol találták meg őket? – Kavanagh udvarias mosolya, és láthatólag teljes érdektelensége az áldozatok iránt még a kapitányt is meglepte kissé, ezért árnyalatnyival hűvösebb hangon válaszolt.

– Igen, a Matróz becenevű takarító anyósának lakásában. A hölgy éppen évi gyógykezelését tölti, így a lakás üres volt. Matróz, vagyis Mr. Katren, elmondta, hogy panaszkodott Fellonnak néhány napja, hogy annyira utálja őt az anyósa, hogy megtiltotta, hogy betegye a lábát a lakásba. Még akkor se mehetett oda, ha nem volt otthon az asszony.

– Köszönöm a lehetőséget kapitány úr, hogy kipróbálhattam a módszeremet, s kérem, bocsássa meg, hogy nem nyújtok kezet – megemelte kissé bepólyált jobbját, amit a nyakába kötött gézzel a mentős; nem túl esztétikusan.

– Igazán hálás vagyok, amiért segítséget nyújtott nekünk ebben a kétségkívül bonyolult ügyben – a kapitány félreállt az ajtóból és udvarias mozdulattal maga elé engedte a pszichiátert. Amikor a férfi kilépett, felcsipogott a kapitány mobilja.

– Igen? – szólt bele, s figyelmesen hallgatta a hívót.

– Rendben – mondta, mikor összecsukta a telefont. – Haza vitték a két kislányt. A házban is befejezték a helyszínelést, de sem bombát, sem erre utaló nyomokat nem találtak.

– Nos, örülök, hogy minden jól végződött – Kavanagh udvariasan elmosolyodott és kiment. Ostoba tahók, gondolta megvetően, míg lesétált a harmadik emeletről – világéletében irtózott a liftektől. De megérte, a könyvem szenzáció lesz!

– Valahogy mintha elfelejtette volna megköszönni a jó doktor, hogy a fiúk olyan jól játszották a szerepüket. Néha elgondolkodom, hogy miért nem a Kavanagh féléket szemelik ki az ilyen őrültek – morogta Frank, míg a doktor hátát bámulta, amint ment lefelé a széles lépcsőn. – Biz isten a kisujjamat sem mozdítanám értük!

– Az éremnek mindig két oldala van Frank – válaszolta a kapitány. – Időnként jobban teszi az ember, ha nem ítélkezik. Hogy csak ennél az egy ügynél maradjunk, Fellon kiváló munkát végzett. A takarítók főnöke egy rossz szót sem tudott róla mondani. Az elrabolt gyerekek szüleiről viszont olyan vaskos aktánk van, hogyha a lábára ejtené, hívhatnám vissza a mentőket. Kavanagh pedig bármilyen tuskónak látszik is, nagyon sokat segített. Ha ő nincs, napok alatt sem találtuk volna meg a lányokat.

– Csak azt árulja el nekem kapitány, ha ez a Fellon olyan piszkosul zseni volt, miért állt be felmosónak az örsre? – kérdezte Frank az ajtó felé induló kapitány után szólva.

– Talán nem bírja az egója, hogy egy szimpla takarító okosabb magánál? – mordult fel a kapitány. – Ha annyira érdekli, kérdezze meg Shelley-t, vagy Kavanagh-t! És most menjen a dolgára, hosszú volt ez a nap, és nincs kedvem a maga önérzetét istápolni!

– Igen, uram – Frank gondosan megvárta, míg becsukódik a főnöke mögött az ajtó. Akárhány oldala van annak a nyamvadt éremnek, gondolta, egy biztos. Minden főnök és pszihomókus hülye.