Kereső

– Akartok mondani valamit? – ezt kérdezte tőlünk.

Időnként az ember életében aprónak tűnő események is gyökeres változásokat hozhatnak. Emlékszem az alkalomra, mikor végérvényesen rádöbbentem, hogy a látszat és a valóság nem azonos. Az emberek hajlamosak az életben kétféle mércével mérni. Az egyik az a látszat, amit másokkal kapcsolatban tapasztalnak, a másik az a valóság, amit saját magukról tudnak. És közben nem veszik észre, hogy amit a többiekről gondolnak, az csupán a látszaton alapul, míg önmaguk valósága csak számukra létezik, mindenki más egy másik látszatot hisz róluk.

Tizenegy éves fejjel az ember persze ezt nem gondolja végig. Tizenegy éves korában az ember, mikor egy iskolabizottság előtt áll, legtöbbször fél. Azok a nagyhangú fenegyerekek, akik az osztályban fittyet hánynak a tanár minden szavára, ilyen helyzetben rendszerint alább adják. Mondjuk, mindenhol vannak kivételek.

Hát, én nem tartoztam közéjük. Piszkosul féltem. Emlékszem, jéghidegek voltak az ujjaim, és remegett a gyomrom. Sápadt is lehettem, de az iskola kopott, barna lambériás folyosóján egy fia tükör sem volt, hogy megnézhessem.

Életem legrosszabb napja. Ez volt a megfelelő kifejezés, az elmúlt három hónap betetőzéseként nem is jöhetett volna más. Kivéve mondjuk egy pótkocsis IFA-t, bár akkoriban, ha választhatok, talán ez utóbbira szavazok.

Szerettem volna elmondani, hogy én nem így terveztem, nem ezt akartam, és főleg nem így. Szerettem volna megkérdezni, hogy miért és hogyan jutottunk idáig. Beszélgetni akartam, ahogy némely ritka esetben sikerült velük, ott szemben.

Vagy talán csak utólag magyarázom bele a helyzetbe? Már nem is tudom, annyiszor átgondoltam az egészet, hogy már nem válik szét élesen a most és az akkor.

Három hónappal előtte szöktem meg otthonról. Az otthon kifejezés talán nem is jó. Azt a helyet cseppet sem éreztem otthonomnak. Mindig akaratos és önfejű voltam, szüleim válása után anyámhoz akartam kerülni, hát időnként megszöktem apámtól. Az utolsó alkalommal csizmában, pizsamában és egy kabátban lófráltam át a városon januárban, éjfél környékén. Akkoriban még jártak néhány vonalon ilyentájt is buszok, villamosok, úgyhogy a lábaim nem koptak tövig, csak fáztam és féltem.

Aztán csoda történt; nem vittek vissza. Én meg úgy éreztem, egyszerre kitárult előttem a világ. Nagy lettem és erős, aki szembeszállt a rendszerrel és győzött.

Ugyanabba a suliba jártam, mivel az átíratáshoz törvényes gondviselő aláírása szükségeltetett, szüleim pedig, az elkerülhetetlen eseteket leszámítva, nem beszéltek egymással. Közben újra kezdődött a gyermek elhelyezési per, de én biztos voltam benne, hogy nem lesz gond, hiszen egyszer már legyőztem a Rendszert!

A feszültség azonban alattomos egy jószág. Szép, apránként kezdi ki az embert, észrevétlenül hatalmasodik el rajta. Én is így jártam. Egyre többet engedtem meg magamnak. Ami nem is csoda, hiszen tanáraim hihetetlen bölcsességgel úgy döntöttek, hogy nem adnak intőket, hadd lássa a gyámügy, hogy milyen jót tett a gyereknek, hogy másik szülőhöz került!

Áldott barom emberek! Igazán kíváncsi lennék, hogy mégis mi a fenéből kellett volna tudnom, hol a határ? Hiszen egy rohadt beírás sem volt!

Aztán persze, ahogy minden más, tizenegy éves gyerek, én is túl messzire mentem. Élveztem, hogy senki sem állított meg. Élveztem, hogy minden osztálytársam csodálatát kivívtam. Aztán jött a bukás.

Egyszer csak jött az osztályfőnököm, hogy ki fognak rúgni, ha az iskolabizottság úgy dönt. Én meg álltam ott, mint akibe villám csapott. Ezt csak úgy szokták mondani, de én tényleg úgy éreztem magam. Végigfutott rajtam valami ideges rándulás, és olyan érzés fogott el, mint sírás előtt.

Ezután jött még az anyai lecseszés, és a hír, ha kirúgnak, vissza kell mennem apámhoz, mert csak ő intézheti el a papírokat. Sosem felejtem el, már rég bőgtem, amikor anyám még mindig sziszegte a fülembe, hogy mit csináltam. Aztán ott hagyott, és én fél délután sírtam összekuporodva az ágyon.

A tárgyalás - de hülye szó ez egy gyerekkel kapcsolatban - egy pénteki napon volt. A zenetermet ürítették ki és rakták tele padokkal, hogy a tanárok megtárgyalhassák az “ítéletem”. Illetve ítéletünket, mert egy másik srácnak is annyi vaj volt a fején, hogy kettőnket egyszerre állítottak a bizottság elé.

Anyám a lelkemre kötötte, hogy kérjek bocsánatot a tanároktól. Készültem is rá, mondogattam magamban a szavakat. De fogalmam sem volt, hogy ez az egész a fejünk fölött fog zajlani. Csak behívtak minket, s amikor ott álltunk talpig glancban, ing, sötét nadrág, stb., akkor annyit kérdeztek, hogy akarunk-e valamit mondani. Azt hittem, azzal kapcsolatban, amit műveltem, így csak lehajtottam a fejem, és nem mertem kinyitni ökölbe szorított kezem, annyira remegett. Az igazgatóhelyettes csak annyit mondott, hogy biztosan nagyon sajnálják, és bocsánatot akarnak kérni. Ekkor döbbentem rá, hogy elszalasztottam a lehetőséget, és hogy ennyi volt a meghallgatásunk. Sírni tudtam volna, de kinyögtem, hogy igen, bocsánat, és már tereltek is ki minket.

Végül is nem rúgtak ki, de nem kívánom senkinek azt a napot, amíg megtudtam.