Kereső

 

 

A tisztáson élénken lobogtak a lángok a kövekkel körbe rakott fahasábokat falva. Magányos, szürke köpenybe burkolózott alak üldögélt mellette. A férfi arcán a lángok táncát követve játszottak az árnyak. Ránézésre képtelenség volt megállapítani a korát, éppúgy járhatott húszas, mint negyvenes éveiben. Tűnődő, kissé csibészes mosoly játszott határozott vonalú ajkain, a lángok fénye sötétbarna íriszében tükröződött.

Valahol, túl az erdőn egy sokkalta nagyobb tűz festett hamis hajnalt a délnyugati horizontra. A férfi arcán borús grimasz futott végig, valahányszor odapillantott. Sajnálat, szánalom kelt birokra benne a bizonyossággal és a tehetetlenség érzésével. Oly régóta cipelte már folyton növekvő terhét, hogy időnként csodálkozott, még mindig nem fáradt bele a reménykedésbe, egyszer másként alakul.

Mögötte karcsú árny lépett a tisztásra. Kezében meztelen pengén csillant a tűz fénye; baljósan vörös ragyogása véres jóslatként lobbant a sötétben. Az árny két lépést tett a tűz mellett üldögélő alak felé, aztán lecsapott.

A férfi felnyögött, ahogy a penge a testébe mart. A fájdalom izzón villant át az idegeken, a halál hidegét csempészve a zsigerekbe. Látszólag az ösztönök diktálta, végső mozdulattal kapott a sebből kisikló penge felé, de a látszat, mint oly sokszor, ezúttal is csalt. Fehér ragyogás kélt a görcsösen meg-megránduló ujjak között, s a seb egy pillanat múltán nyomtalan behegedt, csupán a szem sarkában meggyűlő könnycseppek árulkodtak az iménti támadásról, no meg a kardpengén beteljesült jövendölésként vöröslő vér.

Az árny döbbenten tántorodott hátra, de már huzakodott volna a következő csapáshoz, mikor valaki megelőzte. A dobótőr az erdő sötétjéből érkezett, s aki útjára küldte, nem hibázott. Ezúttal sem. A támadó meglepett hörrenéssel összeesett, fegyvere kifordult a kezéből. Pillantásában zavar és félelem kavargott, mikor a férfi fölé hajolt.

– Sajnálom – suttogta, s részvéttel figyelte a haldoklót. – De ne aggódj, hamarosan visszatérsz. Az Árnyak körforgása végtelen, egyetlen élet semmiség a lehetőségek sorában.

A félelmet és zavart lassan felváltotta a beletörődés, de a megértés fénye nem villant fel a homályosuló szemekben. A férfi tudta, hogy így lesz, a másik még túl fiatal volt hozzá, hogy a bölcsesség megzabolázhassa az érzelmeket.

– Ha ennyire sajnálod, miért nem teszel valamit érte? – halk, szinte doromboló alt hang. Az erdő árnyai közül kiváló alak lassan, ráérősen sétált a tűz fényébe. A vörösesbarna hajzuhatag, laza, hullámos tincsekben verdeste vállát, kissé kiugró arccsontjai és telt ajkai érzéki vadságot kölcsönöztek egyébként szabályos arcának. Odalépett a testhez és utánozhatatlanul kecses mozdulattal kirántotta a tőrét a halott mellkasából, megperdítette ujjai között és ugyanazzal a lendülettel övébe tűzte. – Miért nem próbálod megmenteni?

– Jól tudod, hogy nem tehetem – a férfi felállt, s óvatosan hátrébb lépett. A nő is mozdult vele, s máris ott köröztek egymással szemben a tűz körül. – Akit te megölsz, afelett nincs hatalmam. Erőink nem szegülhetnek egymás ellen közvetlenül.

– Ó – mélázott a nő. – El is felejtettem. A szabályok.

– Igen, a szabályok. Te sem tehetsz ellenük.

Kard villant, szinte a semmiből. Az egyik pillanatban még nyugodtan rótta a köröket a kövek körül, a másikban mívesen maratott pengéjű, ősi fegyverrel sújtott a vele szemben álló férfire. Annak szeme sem rebbent, még léptei ritmusán sem változtatott. Alig hüvelyknyire a nyakától torpant meg a csapás, mégsem tett semmit, hogy elhárítsa.

– Te is tudod, akit én ölök meg, nem gyógyíthatod – mondta a nő. – Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem teszem meg egyszer?

A férfi megállt. Hosszan nézte a kardot tartó, rezzenetlen kart, a résnyire szűkült szemeket, a minden lélegzetvételnél megmozduló, finom vonalú orrot, a résnyire nyílt ajkak mögül előcsillanó hófehér fogsort.

– Rég találkoztunk – nehezére esett kimondani. – S ezért jöttél volna? Hogy megölj? Rajtunk áll, tudod. Bármikor megtehetjük.

Közelebb lépett a nőhöz, kinyúlt, megfogta a markolatra tapadó, hűvös ujjakat, s úgy igazította, hogy a penge éle a nyakához simuljon. Különleges, kifinomult érzékeivel még a kardon végigfutó, ütőér okozta leheletfinom rebbenést is érezte. A másik is. Az arcán felvillanó érzelmek, düh, megvetés, kiáltó ellentétben álltak a szemeiben parázsló vággyal. A férfi tévedhetetlenül tudta, hogy az ő szemei is ugyanezt tükrözik. Meg sem próbálta palástolni érzelmeit, tapasztalatból tudta, hogy úgysem sikerülne, s már maga a próbálkozás is megalázó lenne.

– Nem – suttogta a nő. – Nem tehetjük meg. Te is tudod. Maradnunk kell. Tennünk a dolgunk.

– A dolgunk? – fakadt ki a férfi. Ellökte magától a pengét; a mozdulat nyomán rubin patak csordult végig a tenyerén, de nem foglalkozott vele. – Honnan tudod, hogy egyáltalán sikerül bármit is elérnünk? Honnan tudod, hogy valóban vége lenne, ha megölsz?

– Honnan tudod, hogy valóban ugyanannak a hatalomnak két ellentétes pólusa vagyunk? – folytatta jóval csendesebben. – És miért jöttél valójában?

Halk szisszenés, ahogy a nő eltüntette a kardot, s már-már a másik után lépett volna, aki hátat fordítva neki a vörösen derengő horizontot bámulta, de aztán erőt vett magán és leült a tűz mellé.

– Ez után a patkány után jöttem – intett fejével a hulla felé, megszokott, ámbár most felesleges gesztussal.

– És élvezted a szenvedésem?

– Senki szenvedését nem élvezem! – villant meg a nő szeme. – Te is tudod.

A férfi lassan, habozva megfordult. Bólintott. Ismét belefeledkezett a tűz fényében aprónak, törékenynek tűnő alak látványába. Ó, mennyivel könnyebb, amikor nincs igaza, mikor nem tűnik… emberinek. A szó groteszk tréfaként visszhangzott elméjében. Emberi. Mintha ő emberi volna. Mindketten idegenek, mindketten kívülállók és olyannyira hasonlítanak, hogy természetesnek tűnik, vonzalmat éreznek egymás iránt. És gyűlöletet. S e kettő nem zárja ki egymást, ó nem. Ez a két érzés kéz a kézben járva kíséri őket időtlen idők óta.

Mert ő gyógyít és békét teremt.

– Én pedig ölök és háborút szítok – a nő félrehajtott fejjel nézte, a ki nem mondott gondolatot is értve, noha egymás elméje kifürkészhetetlen maradt számukra.

– Igen – mondta ki kissé vonakodva. Már régen nem keresett mentségeket egyikük számára sem, voltak, amik voltak, változtathatatlanul, de a szó nyersessége örökre idegen maradt a számára.

– Ahogy most is, bár kissé elkéstem. Korában akartam elkapni, de ügyesebb volt, mint gondoltam.

– Csak azt tette, amit tanítottál neki.

– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Azt tette, amit az ostobasága diktált neki.

– A te módszeredet használta.

– Ó igen – bólintott a másik apró félmosollyal. – Ez kétségtelen. Én tanítottam hogyan, de nem én mondtam, mit. És tudhatnád, mennyire utálom, mikor valaki nem engedelmeskedik.

– Tudom. Kétszáz évig próbáltál megállítani, miután nem mentem bele a tervedbe. Egy egész földrészt borítottál vérbe és lángba, csakhogy bebizonyítsd, neked van igazad.

– És te végig ott jártál a nyomomban. Vajon csak azért, mert segíteni akartál rajtuk, vagy azért, hogy bebizonyítsd, mégis tévedtem?

– Én segítettem azoknak a szerencsétleneknek!

– És mit gondolsz, én mit csináltam?! – a nő ruganyosan, macskafürgeséggel pattant fel. – Mikor veszed már tudomásul, hogy éppúgy a javukat akarom, mint te?

– Úgy, hogy kiirtod őket?

– Úgy, hogy felkészítem őket!

Ott álltak megint egymással szemben, mindkettejüket halvány derengés övezte, égkék az egyik, lángvörös a másik oldalon. A két aura találkozott, sercegés hallatszott.

A férfi dühödten meredt a másikra, aztán, hogy a csend egyre inkább elmélyült, a férfi hátra lépett. De a nő követte, lecsapott rá.

– Nem menekülsz – suttogta. Megragadta a köpenyt és magához rántotta. Termetéhez képest hihetetlenül erős volt, szinte átemelte a férfit a kettejüket elválasztó távolságon. – Vannak módszereim, hogy meggyőzzelek!

– Sosem fogsz meggyőzni!

– Mondd ki!

– Nem – rázta meg a fejét a férfi. Közvetlen közelről nézte a másik izzó tekintetét, azok a kék szemek többet mondtak minden szónál. De szavak, vagy tekintet nélkül is érezte, mit gondol, mit csinál, mit érez a másik. Tudta róla, hogy a szemei messzebbről inkább zöldnek látszanak, mint kéknek. Tudta róla, hogy bár megtehetné, sosem vált alakot, mert kihívásnak tekinti, hogy mágia nélkül érje el célját. Egyformák és teljesen mások voltak.

– Mondd ki!

– Gyűlöllek!

– Hazudsz, látom a szemeden.

Amikor a férfi makacsul összeszorított szájjal hallgatott, megcsókolta. Érezte a másik testének megfeszülő izmait, a küzdelmet, hogy ellenálljon neki, és saját magának. És érezte, hogy veszíteni fog.

Mint mindig.

A férfi ajka mohó, az ölelése szinte durva volt, mikor végre megadta magát.

– Egyek vagyunk – suttogta, vagy inkább dorombolta a nő. Aztán csak álltak egymást átölelve.

– Mindig ez történik – mondta a férfi halkan, s kibontakozott a másik karjaiból. Régóta cipelt terheiktől csupán pillanatokra sikerül megszabadulniuk. – Sosem fogjuk megérteni egymást, és bármennyire gyűlöllek is…. Ennyi idő alatt sem sikerült eldöntenem kettőnk dolgát, és ez nem változik. Ahogy mi sem.

– Valóban nem – a nő követte a másik tekintetét délnyugat felé. – És ők sem. Bármennyire is úgy tűnik, mindig ugyanazok maradnak. Korok és fajok jönnek, népek és birodalmak emelkednek fel és buknak el, de valami sosem változik. A háború vágya örök.

– Ahogy a békéé is.

A keleti égbolt lassanként kezdett kivilágosodni. A két alak szótlanul üldögélt az apránként kihunyó tűz mellett. Az erdő ébredezni kezdett, énekes madarak dala hangzott fel a lombkoronában, éjszakai ragadozók surrantak alig hallható zajjal vackukra.

– Mennem kell – törte meg a kettejük között feszülő, meghitt csendet a férfi. – a tegnapi volt a háború utolsó napja, ideje a sebeket begyógyítani.

A nő elhúzta a száját. Annyiszor hallotta már ezeket a szavakat.

– Holnap, vagy holnapután megint kezdik előröl – mondta. – Miért foglalkozol ilyesmivel? Semmi értelme békéről és szeretetről papolni neki. A példád hiábavaló fáradtság.

– Ó nem – mosolyodott el a férfi. – Egyáltalán nem hiábavaló. Ezek az emberek egy életre megtanulták mi a háború.

– Mit számítanak az emberek? A királyok, hercegek és bárók újra harcba küldik majd őket.

– És én ott leszek, hogy segítsek nekik.

A nő felállt.

– Észak felé megyek – mondta elnézve az erdő mögött tornyosuló hegyek felé. A férfi bólintott.

– A nyomodban leszek.

– Sosem győzhetsz.

– Ahogy te sem.

– Háború lesz, tudod. Nem fogod megakadályozni.

– Nem fogom. Nem tehetem. De mindent elkövetek majd, hogy mihamarabb véget érjen. És a sebeiket be fogom gyógyítani.

A nő nem válaszolt. Nézte, ahogy a férfi alakja lassanként eltűnik a fák között. Ismét feltámadt benne a hiábavalóság érzése, s a vágy, hogy megtörje az örök körforgást, hogy kijusson ebből az ördögi körből, kis híján magával ragadta. Ujjai megremegtek a kardmarkolaton, de aztán lassan lecsillapodott. A változás hozója volt, s a változás mindig fájdalommal, vérrel és háborúval járt. Már rég eljutott a következtetésig, hogy a változás végső formája önmaga és a másik elpusztítása lenne. De valami visszatartotta, s nem a félelem volt az. Magának sem volt hajlandó megfogalmazni, pontosan mit érez a férfi iránt. Megvetette a gyengeségéért, a szánalmáért, amit a halandók iránt érzett, gyűlölte, amiért ostobaságokra fecsérelte hatalmát, de…

Ide jutott mindig: de. Vonzotta, mert ő volt az egyetlen, aki igazán megértette őt. Akkor is, ha ezt nem vallotta be, mint ahogy ő sem mondta el a férfinek. És az tartotta vissza valójában, hogy esetleg mégsem pusztulnak el mindketten. S akkor itt marad egyedül, a gyűlölt-szeretett társ nélkül az örök, és egyre súlyosabb teherrel.

Felsóhajtott, elfordult és nekiindult az ösvényen észak felé. Elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogy ez akár egy róluk szóló dal első sora is lehetne.

“Két utazó, egyazon úton, más irányban…”