Kereső

 

Feladat:

Cím: Kalózok

Főszereplők: sötét Mersant, közkobold

Történetszál: gyanús mérgezéses halálesetek

Helyszín: Mount Saint Helen vulkán

 

 

 

A boltív alatt pislákoló fényecske feketébe öltözött, vékony férfit világított meg, aki könnyeden az olvasópultnak támaszkodott. Jobbjának nyúlánk, karcsú ujjai egy kiterített tekercs egyik sarkát simították végig szórakozottan. Másik karja összeaszottan, bénán csüngött oldala mellett; ezen a kezén kesztyűt viselt, felette ametisztköves gyűrűt.

Mersant tűnődve nézte a titokzatos bőrtekercset. Egy kereskedő hagyatékából szerezte meg, néhány hete. Különös mágia sugárzott a tekercsből, s mert a halál baljós árnyéka kísérte útja során, az örökösök közül senki sem bánta, mikor egy viharos éjjelen nyomtalanul eltűnt a néhai gyűjteményéből. Azt rebesgették, minden tulajdonosát rövid időn belül megmérgezték. Ám Mersant hiába szerezte meg, minden eddigi kísérlete, hogy megfejtse a tekercs titkát, kudarcba fulladt. Az mindenesetre megnyugtató volt, hogy amennyire meg tudta állapítani a tekercs készítőjének hatalma jócskán alulmúlta az övét. Az átoktól tehát nem kellett tartania, ám mikor kigöngyölte a tekercset, a várt rúnák, szövegek helyett csupán egy festményt talált. Nem hasonlított egyetlen más képhez sem, amit eddig látott. Kétségtelenül értő kéz festette, ám olyan primitív, mégis kifejező volt, ami foghatóval még nem találkozott, és a kép tartalma további meglepetésekkel szolgált. A kép oly élethűnek tűnt, hogy kézenfekvőnek látszott a feltételezés, az ismeretlen művész az általa látott valóságot vitte a képre, így hát nekilátott, hogy megtalálja a helyszínt. A kép egy tűzhányót ábrázolt, amely kék vizű folyó partján állt. A folyó öblében hajó horgonyzott, körülötte groteszkül kitekeredett testek feküdtek. A központi figura, amely jóval nagyobb volt a többinél, sőt a hajónál is, egy furcsa lényt ábrázolt. Alapos kutatása ellenére Mersant képtelen volt rátalálni a vulkánra. Egyetlen emléke, könyve sem írt le hasonló tájat. A hajó és a holttestek vizsgálata még különösebb eredményt hozott. A hajótest, formája alapján, egy sárkányhajónak, a holttestek pedig viking harcosoknak tűntek. A groteszk figura leginkább a régi kelta mesék koboldjára hasonlított.

A kép ezek szerint britanniai tájat ábrázolt, ám mégoly gondos keresés sem hozott eredményt. Ez a vulkán nem létezett egyetlen ismert térképen sem. Mersant ezért inkább szimbolikus jelentést, vagy rejtett tartalmat keresett a képen, majd a tekercsen. Mivel hosszú napok, majd hetek munkájával sem sikerült eredményre jutnia, elhatározta, hogy mágiával próbálkozik. Bár a legutóbbi ilyen alkalom eseményei óvatosságra intették, nem látott más megoldást. Gyengéd mozdulattal, méltó ellenfélnek kijáró tisztelettel emelte le a tekercset az olvasó pultról, és elfordította a könyvtár ezernyi polcán sorakozó könyvek egyike mögött rejtőző kapcsolót. A fal egy része a könyvekkel, és a padló szeletével együtt elfordult, sötéten tátongó bejáratot tárva fel.

Ahogy belépett a titkos terembe, munkához látott. Takarékos mozdulatokkal dolgozott, egyetlen felesleges lépést sem tett; számtalan itt eltöltött óra hagyatéka.

A bőrtekercset a padlóba vésett pentagramm egyik csúcsára helyezte, fölé háromlábon a velencei tükör került. Mersant óvatosan beleharapott a mutatóujjába, kiszívott belőle néhány csepp vért, majd a tükörre köpte, ugyanezt megismételte a tekerccsel is. Egyik kezét a képre tette, másikat a tükörhöz érintette. Pézsmaillat töltötte be a termet. A varázsige szavaival egy időben a tükör elsötétült, a kép pedig elmosódott. A háttér furcsa, ködös kavargássá homályosult, eltűnt a hegy, a holttestek, a hajó. Minden, kivéve a koboldot. Az ő alakja nem foszlott szét. Sőt, még élethűbb lett, utóbb meg is mozdult.

A görnyedt, bőr ágyékkötőt viselő lény szembe fordult Mersanttal, s kíváncsian félrebillentett fejjel méregette. A hitehagyott türelmesen várt. Végül a kobold megszólalt. Szavai kusza zagyvaságként csengtek Mersant fülének. Tömör, jól tagolt beszédnek tűnt, de teljességgel különbözött minden más nyelvtől, amit a hitehagyott eddig hallott. Ám a varázslat bonyolultabb, teljesebb formula volt, mint amit legutóbb Nogáj fejénél használt. S egyúttal persze több veszélyt rejtett magában, ám Mersant megítélése szerint a kobold korántsem volt oly veszélyes, mint Dzöl. Ennek köszönhetően, ha a szavakat nem is, lényegüket ki tudta hüvelyezni.

– Miért zavartad meg a nyugalmam? – vagy legalábbis Mersant elméjében ily formát öltött a kobold mondandója.

– Most az enyém a kép, s a titkaira vagyok kíváncsi – mondta Mersant megfontoltan, igyekezve, hogy általános érvényű fogalmakat használjon válaszában.

– Miféle titkokat akarsz tudni? – a lény keserűsége borotvaélesen vágott volna bármely közönséges halandóba, Mersantnak azonban szeme sem rebbent. – Az átkomtól nem kell tartanod, a mágiám pedig oly forrásból táplálkozik, mely számodra elérhetetlen.

– Akkor semmi okod, hogy eltitkold a történeted – mutatott rá Mersant.

– S nekem mi hasznom belőle, ha elmondom neked?

– Általam fennmarad az emléked. S ne feledd, amíg enyém a kép, azt teszek vele, amit akarok. Elpusztíthatlak, meggyötörhetlek. Megvan hozzá a hatalmam.

A kobold hosszú pillanatokig farkasszemet nézett a hitehagyottal, mintha azt latolgatná, vajon komolyan beszélt-e. A halványkék, jéghideg szempárban azonban csak eltökéltséget láthatott.

– Gyere hát a régmúlt birodalmába, hogy tanúja légy a pusztításnak, amit a szarvsisakos idegenek végeztek, midőn először léptek partjainkra…

A kép olyan hirtelen vált homályos gomolygásból a valóság pontos másává, hogy Mersant megszédült a zuhanás illúziójától.

 

Sötét volt. Olyannyira, hogy Mersant csupán pillanatok múltán döbbent rá, nem éjszaka van, hanem nappal. A sötétséget pedig a közelben emelkedő vulkán pokolvörösen izzó torkából elő-előtörő hamufellegek okozták. Maga a hegy alig-alig látszott a sötétben, ráadásul a szállongó vulkáni hamutól nem sokat lehetett kátni.

A kobold népének faluja egy folyó partján feküdt, alig két napi járásra a vulkántól. Egyáltalán nem hasonlítottak a koboldra. Nem túl magas, bronzbőrű emberek voltak. Őt tisztelték, mint… s itt olyasmi következett, melyet Mersant nem értett. A bőrtekercsen megjelenő képek a kobold emlékeit mutatták, s a történet szavakká is formálódott Mersant tudatában. Ám most olyan szó következett, melyre az ő fogalmai közt nem volt megfelelő. A folytatásból azonban lassan rálelt a megfejtésre. A kobold egyfajta védőszellem volt a faluban élők számára. Áldozatot mutattak be neki, a törzs varázstudója pedig közvetítette a kéréseiket. Rájött arra is, hogyan értette a másik, hogy a mágiája számára elérhetetlen. Azok hitéből táplálkozott ugyanis, akik a faluban éltek. Rajtuk élősködött, s cserébe megtett néhány apróságot, a folyó áradását enyhítette, az időjárást változtatta meg néha.

A vulkánkitörés után azonban a sámán úgy gondolta, hogy ez a büntetésük azért, mert nem áldoztak a vulkánban lakozó szellemeknek is. Egy csoportjuk felkerekedett, hogy a haragvó istent lecsillapítsa.

 

A bronzbőrű csapat tempósan haladt a hamuval lepett erdő ösvényein. A hátukon bőriszákokban az istennek szánt ajándékok voltak. A két nap alatt, míg odaértek, a vulkán nem okádott több hamufelleget, csupán lávát. A vörösen izzó folyamok éjjel-nappal világítottak a hegy oldalán lecsordulva, közelebb érve a falusiakat egyre orrfacsaróbb kénkőbűz fogadta. Már azon tanakodtak, hogy a hegy lábáig mennek csupán, és ott helyezik el az ajándékaikat, mikor az egyik tisztáson pikkelypáncélba és szarvas sisakba öltözött óriások egy csoportjába futottak. Vezetőjük tiszteletteljesen meghajolt az idegenek felé.

– Ismeritek a haragvó hegy istenét? – kérdezte, remélve, hogy az isten szolgáival találkoztak. Az idegen értetlenül bámult rá. A vezető figyelmét nem kerülte el, hogy a fémruhások lassan egy csoportba húzódnak, s néhányuk az oldalukról lógó hosszú kések markolatára fonja ujjait. Gyanakvása már az első vállvonogatásoknál feltámadt, mert hát milyen az a szolga, aki nem beszéli istene népének nyelvét. Amikor a fegyverük után nyúltak, már új gyanúja támadt a jövevényeket illetően.

– Megsértettétek netán a Tüzek Urát? Miattatok küldte ránk a sötétséget és a vihart?

A vikingek egy szót sem értettek a félmeztelen vadember mondókájából, de a másodjára a vádló hangsúly félreérthetetlen volt. A vezetőjük egy mordulással kardot rántott, felkapta földön heverő pajzsát és megindult a kis csapat felé. Társai követték példáját, népük harcmodorában, ordítva rohamozták meg az érkezőket. Ellenfeleik a tapasztalat szülte gyorsasággal ajzották fel félember hosszú íjaikat, de a kilőtt vesszők jó része lepattant a feltartott pajzsokról. A tucatnyi vikingből csupán három dőlt ki a sorból. A többiek a második lövés előtt elérték a bronzbőrűek csapatát és itt már behozhatatlan előnye volt az erősebb karnak, a hosszabb kardnak, és a pikkelypáncélnak. Rövid, egyenlőtlen küzdelem kezdődött, ami a falusiak elkerülhetetlen vereségével végződött.

Mikor az utolsó ágyékkötős alak is elterült a kétélű kardok csapásai alatt, a vikingek vezetője lekapta szarvas sisakját és komoran nézte az erdőszélen heverő halottakat. Megszólalt, ám szavait a kobold nem értette. Emlékeiben azonban megőrizte a hangokat, s Mersant azonban, ha csak nagyjából is, de le tudta fordítani.

– Beor, nézd meg, mi van azokban a zsákokban. Odin adja, hogy élelem, mert ezen az elátkozott vidéken semmiféle vadat nem találunk. Mind elmenekült a hamut és tüzet okádó hegy elől.

– Thorra mondom, nekünk is ezt kéne tennünk, mielőtt itt veszünk! – morogta szakállába az egyik harcos. Neki a többségtől eltérően nem szőke volt a haja és a szakálla, hanem égő vörös. Az egyik sebesült vállából húzta ki épp a nyílvesszőt, a másik kettő, akit eltaláltak a vademberek, azonnal meghalt. A vezérnek azonban kivételes hallása lehetett, mert a halk szavakat is meghallotta, úgy perdült hátra, mint akit kígyó mart meg.

– Ha te akarod vezetni ezt a csapatot, rajta Thorwald! Én készen állok – kék szeme veszedelmesen villant, még vészjóslóbb volt azonban a kard, melyet könnyedén emelt fél kézzel is, noha Mersant becslése szerint legalább tízszer nehezebb lehetett a saját pengéjénél.

– Te vagy a vezér, Wulf! Ha akarod, a Loki elé is követlek – mordult fel Thorwald, s felállt a sebesült mellől. Két ujja közt elroppantotta a véres nyilat. – De tényleg akarod?

Wulf egy pillanatig farkasszemet nézett a nagydarab harcossal, majd elfordult, s az erdőbe meredt.

– Megmondtam, amíg meg nem találjuk az ellopott kincseket, addig nem megyünk sehova – vetette oda Thorwaldnak. A vörös szakállú úgy tűnt mondani akart erre is valamit, de végül csak mordult egyet, s visszatérdelt sebesült társa mellé.

Egyikük sem vette észre a koboldot a bozótosban. A torz kis lény nem is mutatkozott, míg a vikingek el nem hagyták a tisztást. Akkor kikacsázott a bokrok közül, s apróra átkutatta a letaposott füvet, innen-onnan felcsippentve valamit. Egy vérpecsétes fűszálat, egy nyílvessző csonkját, halálba dermedt bronz ujjak közé szorult hajszálat. Mersant halványan elmosolyodott a pentagrammban kuporogva; a kobold az átokhoz gyűjtött halálos kellékeket.

A szertartást napnyugtakor kezdte. Órákon keresztül kántált és táncolt az éje-napja egy éjszakában, s egyenként elégette a vikingek tárgyait.

Másnap reggel népe gyilkosainak nyomába eredt. Olyan mágiát használt, ami alaposan meglepte a hitehagyottat. Az egyik hatalmas fához ment, a kéregre tette a kezét. Szavakat kántált, amikből Mersant semmit sem értett, s aztán egyszerűen átlépett a fa törzsén. Egy pillanatra kusza képek zavarossága villant fel a bőrtekercsen, majd Mersant megint érezte a könnyű szédülést, mikor a kobold kilépett a fából, s a látvány ismét mélységgé lett. Ez azonban szemmel láthatóan nem ugyanaz a fa volt, a környezet teljesen megváltozott. A vikingek tábora egy nyíllövésnyire ha lehetett, s bár a homály nem sokat csökkent, a tűz körül mégis reggelihez készültek a mogorva óriások. Csak ketten nem csatlakoztak a csapathoz, ők távol a többiektől, láthatóan izgatott vitába merültek. A kobold közelebb lopakodott, s Mersant egyre jobban ki tudta venni szavaikat.

– … egy héten belül éhen halunk Edric! – Wulf hallhatóan igyekezett visszafogni a hangját, de látszott rajta, hogy már nem sokáig tudja türtőztetni magát. – Hol vannak hát azok a kincsek?

– Nem elvezettelek benneteket a jégen és vízen át ide, ahol még soha nem járt népünkből senki? Nem mutattam az utat a világító hegyhez, mikor lecsapott ránk a förgeteg? Az istenek megajándékoztak a képességgel, hogy lássam a jövendőt. Ha ők bíznak bennem, te ellenük szegülsz?

– Nem az istenek ellen szólok – vágott vissza kelletlenül, de töretlen elszántsággal Wulf. – De amíg te vársz a sugallatra, addig az egész legénységem éhen hal ezekben az elátkozott erdőkben, ahol egyetlen vad sincs, s akkor akár megtalálod a király kincseit, amit azok a nyomorult bitangok elloptak, akár nem, senki sem marad, hogy hazavezesse a Hollót! És akkor mihez kezdesz Edric?

– Én teszem a dolgomat, és Odin nevére esküszöm, hogy megtalálom a király kincseit! Te tedd a sajátodat és találj élelmet! Azt hitted tán, hogy ekkora tisztességet ingyen adnak az istenek?

Edric ezzel faképnél hagyta a nálánál kétszerte nagyobb harcost, aki már-már kardot rántott a pimasz szavakra. Végül azonban győzött benne a józan ész, s dühös mordulással visszaindult a tábortűzhöz. Hirtelen hörgésbe fulladó ordítás törte meg a halott erdő természetellenes csendjét. A vikingek egyike rángatózva a földre rogyott, s néhány perc alatt kiszenvedett.

A harcosok egy emberként hajították el a húst és a lepényeket, amiket áldozataik iszákjaiban leltek. Mind odasereglettek a lassan elcsendesedő áldozat köré, de segíteni még a füvekhez értő Edric sem tudott. Wulf komoran nézte a halott borzalmas görcsbe merevedett vonásait, hab verte száját.

– Készítsünk máglyát! Aztán megyünk tovább. Edric megtalálta az utat – a nevezett meglepetten pillantott fel Wulfra, de annak figyelmeztető szemvillanására csak némán bólintott. Ő is érezte, hogy ez nem alkalmas pillanat a vitára. A vikingek szótlanul felemelték halott társukat, s hárman gyűjteni kezdték a tűzre valót a halotti máglyához.

A halotti máglya még hosszú órák múlva is parázslott, mikor a vikingek már messze jártak, de ilyen közel a vulkánhoz már nem sok maradt, ami meggyulladhatott volna. Az első kitörések során itt olyan forró hamufelhő száguldott végig, hogy az évszázados fenyőtörzseken kívül mindent elpusztított. A tábortűzhöz és a halotti máglyához is csak hosszas keresés után találtak elég ágat, gallyat a pikkelypáncélos harcosok.

A tekercsen ezután a képek a halálról meséltek. Wulf és harcosai napokig kóboroltak a vulkán által letarolt erdőben. Az aljnövényzet szinte teljesen eltűnt, a több tucat ölnyire nyújtózott fenyők ágaikat vesztve úgy meredeztek, mint valami gigantikus fejfa. Az embernek az volt az érzése, hogy bármennyien vannak, mindegyik magányosan áll, saját területén egyedüli és korlátlan úrként. Mersant érezte, hogy a koboldnak milyen fájdalmasak ezek az emlékek, ám volt, ami vigasztalja. Öröme oka napról-napra teljesedő bosszúja volt. Minden napkeltét követően a vikingek egyike meghalt. Ugyanolyan kegyetlen és szörnyű módon, mint az első. A csapatban senkinek sem lett semmi baja, csupán egyetlen harcosnak. A mérgezést bármi okozhatta, a kulacsukban lötyögő, egyre kevesebb víz, a pusztítást átvészelt üregi nyúl, hamu alól előkotort bogyók. Akárhányan ehettek belőle, de egyiküknek a halált jelentette. A csapat tagjai az éhségtől és rettegéstől félőrülten bolyongtak a néma és fenyegető facsonkok között. Aztán eljött a nap, mikor a harcosok közül utolsóként Wulf is rángatózva rogyott össze, s Edric iszonyattól tágra nyílt szemekkel ébredt rá, hogy egyedül maradt.

Órák hosszat térdelt Wulf holtteste mellett, s a szél minden rebbenésére olyan páni félelemmel tekintgetett körbe, hogy Mersant csupán megvetést tudott érezni iránta. Tizenharmadszor kelt fel a nap, mióta megölték a kobold népét, s a gyilkosok utolsó hírmondója zokogva könyörgött irgalomért a közönyös erdőnek. A kobold ekkor lépett elé. Edric felsikoltott és rohanni kezdett a vulkán felé, mely már napok óta csendes volt. Rohant, bár bokáig gázolt a hamuban, rohant, mert minden fa odvából, minden törzs mögül egy alacsony, torz alak képe vicsorgott rá. A kobold pedig követte, s valóban ott volt a fák odvában, vagy a törzsek mögött. Mersant néha belepillanthatott a menekülő szemeibe. Bár zavarosak voltak a félelemtől, s a fáradtságtól, a hitehagyott minden alkalommal egyre biztosabb volt benne, hogy a viking megőrült.

A napok óta szakadatlan fúvó keleti szél hatására a hamutól már jórészt megtisztult a levegő, s a felhők közül olykor már ki-kivillant a napsugár. De már ez a fény is kezdett eltűnni a nyugati láthatáron az erdőben, mikor Edric egy barlanghoz ért. A kobold mindvégig errefelé terelte a vikinget. Ő tudta, miért.

Nem Wulf csapata volt az első a szarvsisakos népből, akik ezekre a partokra léptek. Hónapokkal előttük egy másik sárkányhajó érkezett az akkor még alvó vulkán tövébe. Csaknem ugyanott kötöttek ki, mint Wulfék. Azok a harcosok azonban alig néhányan voltak, s csontvázzá soványodtak az éhezéstől. Amint partot értek, azonnal élelem után kezdtek kutatni. Befaltak minden kezük ügyébe akadó gyümölcsöt és bogyót. A felük ugyan belehalt, de az életben maradottak végül erőre kaptak. A hajó fedélzetéről lehordtak két hatalmas ládát és a hegy felé indultak velük. Ebben a barlangban rejtették el őket. Valamin azonban összekülönbözhettek, mert egy reggel a kobold hat viking holttestére bukkant. A hetedik, az utolsó még két napig haldoklott olyan sebbel, amibe egy ökör is hamarabb belepusztult volna. A rágcsálók és bogarak által lecsupaszított csontvázak most is ott hevertek a két láda előtt.

Amikor Edric meglátta, az őrültek különös, fel-felcsukló nevetésével odaült mellé és kíváncsian bámulta. Aztán, mintha álomban tenné, kinyitotta az egyik ládát.

Fejedelmi látvány tárult a barlang szájában láthatatlanul meghúzódó kobold, s rajta keresztül Mersant elé. Arany és ezüst serlegek, kupák és tálak. Edric felvihogott, s kiemelt egyet a drágaságok közül. Motyogni kezdett, amit Mersant először nem tudott kivenni, de Edric egyre hangosabb lett, végül üvöltése betöltötte az egész barlangot.

– Megmondtam, hogy megtalálom! – ordította torka szakadtából. A rohamnak mindent túlharsogó dördülés vetett véget. Az időközben leszállt éjszakai sötétséget hatalmas villám oszlatta szét néhány pillanatra. A nyomában érkező mennydörgésbe még Mersant füle is belecsendült. Olyan váratlanul érkezett, hogy a hitehagyott leheletnyi késéssel tudott erőt venni ösztönös reakcióján, s egy kissé elmozdult. Csak egyetlen pillanatig vált el ujja a velencei tükörtől, de ez az életét mentette meg.

Ha szívdobbanásnyira is, de kiszakadt a kobold mutatta történet bűvköréből, s tudatára ébredt, hogy miközben egyre mélyebbre hatolt a lény emlékeibe, lassan kifakult a valóságból, s mindinkább fogollyá vált a kép festett illúziójában.

Azonnal cselekedett, s hatalmas erőfeszítéssel igyekezett kitépni magát a varázs hatása alól. Most, hogy már tudta, mi ellen kell harcolnia, bármennyire kiszívta erejét a múltba néző mágia fenntartása, a kobold győzelme igencsak kétségessé vált. De igazi ellenfél volt, s ereje fogytáig küzdött. Mersant szeme előtt már kezdett elsötétülni a világ, de félig öntudatlanul is ellenállt a kobold és a tekercs vonzásának.

Végül a hitehagyott akarata lebírta a köré szőtt bűbájt, s amint megtörte a varázst, a vonzás is elenyészett. Mersant zihálva zuhant ki a pentagrammból. Néhány mély lélegzetet vett, majd megszólalt. Hangja földmélyi dübörgésként visszhangzott a fekete kárpittal burkolt kőfalak között. A pézsmaillat minden eddiginél fullasztóbbá vált, s amikor Mersant felállt, mozdulataiban nyoma sem volt fáradtságnak, vagy kimerültségnek. Szeme éjfeketére vált, s alakja körül lidércfény villant, ahogy kinyújtott jobbja a tekercsre mutatott.

– Ügyes próbálkozás volt – suttogta. – De ellenem azért többre volna szükség.

A kép ebben a pillanatban lángra kapott. Nem egyszerűen meggyulladt, hanem az egész tekercs fellobbant egy vakító villanásban, s pillanatok alatt porrá égett. Mersant márványmaszkká dermedt vonásokkal meredt a lassan alászállingózó pernyére, majd lassan leeresztette kezét.

Kitisztult tekintettel, kissé félrebillentett fejjel szemlélte, ami a tekercsből megmaradt.

– Igazán tiszteletre méltó ellenfél voltál – mondta halkan, s biztosra vette, hogy a kobold, vagy lett légyen bárminő teremtmény, hallotta szavait. Óvatos mozdulatokkal a helyére tette a velencei tükröt, s egy ronggyal tisztára törölte. A megszokott mozdulatok közben bőven volt ideje gondolkodni. Mert bár válaszokat ugyan kapott a kobold történetéből, de sokkal több kérdés kavargott benne most, mint azelőtt. A kincsek egyikét-másikát felismerte, több mint nyolcszáz esztendeje raboltatta el őket a dán koronáért vívott háború során az egyik trónkövetelő. Sosem került elő sem a rabló, sem a zsákmány, noha a győztes utóbb mindent megtett a felkutatásukért. Mersant halványan elmosolyodott a sors iróniáján. Ő látta, hogy hol vannak a kincsek. Csak éppen fogalma sincs arról, hogy merre keresse őket. Szórakozott mozdulatokkal kihegyezett egy lúdtollat, felütötte az asztal sarkán fekvő fóliánst, s nyugodt, lendületes betűivel róni kezdte a sorokat. Odakint, a derékig ködbe burkolózó torony tetején megcsillant a hajnali nap első sugara.