Kereső

Kris büszke lett volna rám. Észrevétlenül jutottam el a rakpartig. A telepről csodával határos módon sikerült kitörnöm, és valamikor az elmúlt órák során az üldözőimet is leráztam. Elég sok időt elvesztegettem, amíg végre feltűnt a folyami rendőrség egy csónakja. Elsütöttem a pisztolyomat és összeestem a parton. Persze, hogy bevették. A rendőrök olyan kiszámíthatóak. Bár az a rész, ahol hevertem, homokos volt, előrelátóan vittem magammal egy ökölnyi követ.

Mert csak az egyik rendőr fog kiszállni a csónakból.

Mert nem akartam ma éjszaka többet ölni.

Amelyik lehajolt hozzám – jól van, hölgyem? – azt halántékon csaptam. A másik már hiába kapta felém a fegyverét, a társától nem lőhetett, és nálam pontosabban senki sem dob a dokkok környékén. Szükségem volt a csónakjukra. A két rendőrt végigfektettem a parton, levetkőztettem és betakartam őket a csónakban heverő pokróccal, hogy erre csövező hajléktalanoknak látszanak; bárki találná itt őket, egyenruhában semmi esélyük sem lenne. Beszálltam a csónakba. Ahogy elfordítottam a kulcsot, a motor felbúgott…

…a motor felbúgott és a kapu lassan nyílni kezdett. Kris rám kacsintott, és elsőként surrant be az egyre szélesedő nyíláson. Árnyékként követtem, és dobogó szívvel, adrenalintól szárnyaló vérnyomással figyeltem hitem szerint ezerfelé, amíg a másik oldalon is rácsatlakozott a vezérlő panelre és bezárta a kaput. Minden a terv szerint ment, a számítógépes rendszer a vírusnak köszönhetően nem érzékelte a húsz másodpercet, amíg a bejárat nyitva volt. Egyszer Kris elmagyarázta, hogy ezek a vírusok csak átmenetileg léteznek, aztán lebomlanak, vagy mit csinálnak. Ez a része hidegen hagyott a dolognak. Engem a számítógépek nem érdekeltek. Csak a pénz, amit a melóért kaptunk, meg Kris.

Itt átvettem a vezetést. A térkép meg az alaprajz, amit szereztünk, elég pontosnak bizonyult. A telep északi oldalán a raktársor mellett osontunk el. A külső falak reflektorai idáig már nem világítottak el, különben is leginkább kifelé pásztáztak velük. A kapu őrsége félóránként tett egy hétperces kört, még mindig a telep ellentétes oldalán kellett járniuk a menetrend szerint. Fogalmam sincs, Kris honnan szerezte az információit, de gyanítottam, hogy belső kapcsolattól.

Valami zajt hallottam, s azonnal megtorpantam. Leguggoltam, Kris is követte a példámat. Ahogy körbe fordultam, kutatva a zaj forrását, rámosolyogtam. Visszavigyorgott rám azzal a féloldalas mosolyával, de nem volt időm rá, hogy foglalkozzam vele. Kicsit aggasztott egy ideje, hogy még akció közben sem tudom kiverni a fejemből. Egyre többet foglalkoztam vele gondolatban, és ez csak olyankor egészséges, ha éppen otthon hevertünk a vadiúj vízágyban. Amikor viszont a cirka ötven fegyveres által őrzött telepre törtünk be, akkor kifejezetten veszélyesnek találtam. Mégis, szinte megható volt, milyen elszántan igyekezett megtanulni tőlem mindent. Ez volt a második eset, hogy velem tartott, eddig csak ült valami távoli, biztonságos helyen és a műholdas kütyüivel tartottuk a kapcsolatot. Ebben ő volt a mester. De hát férfiból volt, az a fene nagy öntudata, meg büszkesége nem engedte, hogy én csináljam egyedül a rizikósabb részét a melónak.

Intettem neki, hogy menjünk. Elosontunk a telep középső részéig. Itt voltak a liftek. Két őrjáratot kerültünk ki addig. Már-már óramű pontossággal járták a körútjaikat. Rosszallóan megcsóváltam a fejem. Ezt hülyeségnek tartottam. A rendszeresség kiszámíthatóság. A liftben lefelé ezt el is mondtam Krisnek. Vigyorgott, és azt mondta, hogy minden nap változtatják az útvonalakat és az időbeosztást tizenhét különböző szisztéma szerint, és véletlenszerűen választják ki a másnapit. Amikor megkérdeztem, hogy erről miért nem tudtam, magához húzott és megcsókolt. Ellöktem, és dühös voltam magamra, mert nem tudtam ellenállni neki. Most sem. Bolond kölyök, akartam mondani, de ebben a pillanatban a lift megállt egy erőteljes zökkenővel…

…erőteljes zökkenővel sikerült csak átvágnom annak a tetű lassú uszálynak a nyomdokvizén, ami a folyó jobb oldalán araszolt. Motorcsónak vezetésben sosem jeleskedtem, és így éjszaka még nehezebb rendesen kormányozni. A hold sem sütött, vastag felhőréteg takarta el az eget. Bár a lassan évszázados szmog szennyezéstől a csillagok már egyáltalán nem látszottak, és a hold is csak tiszta, téli napokon. Ebben a nyár végi, fülledt időben még az utcára sem lenne szabad kiengedni senkit, mondogatta gyakran Kris, amikor elgondolkodva nézett ki a tetőtéri lakás ablakán. Ahogy a bágyadt, szűrt fény beszivárgott az ablakon, és szinte körbefolyta az alakját, mindig megkívántam, akkor is, ha alig hagytuk abba a szeretkezést. Nem tudom, még ma sem, hogy mi fogott meg ennyire benne. Talán az az eleinte dühítő őszinteség, ami a szeméből sugárzott. Az ember belenézett a szemébe, és tudta, hogy megbízhat benne. Én pedig akkor már jó régen nem bíztam senkiben. Talán épp erre volt szükségem. Valakire, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Vagy talán az tetszett meg, hogy képtelen volt hazudni. Olyan egyenes volt, hogy az már az üzleti érdekeinket is veszélyeztette. Viszont tőle sosem kellett tartanom. Talán ezért szerettem bele. Bár lehet, hogy ez nem is szerelem volt, csak a biztonság érzése. Nem tudom. Már semmit sem tudok. Három órája valahogy kiürültem, megfagytam belül.

Megráztam a fejem, összeszorított szájjal oldalra rántottam a kormányt, tövig nyomtam a gázkart. Az ikercsavarokat meghajtó turbó felbőgött mögöttem, a csónak szinte kilőtt. Az uszály nyomdokvize ismét megdobta a kevlárral borított hajótestet, és több méteres repülés után hatalmas csattanással ért újra vizet. A gyomrom a torkomba ugrott, majd a talpamig szállt le. A hirtelen terhelés változástól néhány pillanatra felvisított a motor, ahogy szabadba kerültek, majd megint víz alá a propellerek, s a csónak kézbentartásához minden erőmre szükség volt. A kormánnyal birkóztam…

…birkóztam az őrrel. A torkát szorítottam, kiáltani nem tudott, de a tarkójának szánt ütésem csúnyán célt tévesztett. Addig csak vígjátékokban láttam ilyet, éppen akkor állt fel a pihenőszoba foteljából, amikor lecsaptam a géppisztoly tusával. Így csak vesén vágtam. Életemben nem láttam még senkit ilyen gyorsan mozogni, a hideg futott végig a hátamon a gondolatra, hogy szemtől szembe is kerülhettem volna vele. Nagy nehezen sikerült kibillentenem az egyensúlyából. A márványasztalhoz csaptam a fejét, s erre végre elájult. Hálát adtam a telep vezetőjének azért az asztalért; egy sima műanyag vacakkal semmire sem mentem volna. Mikor felegyenesedtem, elég sápadt lehettem, mert Kris szinte rémülten nézett rám. Két kézzel szorongatta a pisztolyát, és csak engem nézett, nagy, kerekre tágult szemekkel. Olyan volt, mint egy hűséges kiskutya. Alig álltam meg mosoly nélkül, de muszáj volt. Dühöt tettetve sziszegtem oda neki, hogy helyettem inkább a folyosót kellett volna figyelnie, és amikor bűntudatosan elfordult, hogy ellenőrizze, nem hallotta-e meg valaki a zajt, amit csaptam, majdnem megsajnáltam. Saját magamra voltam dühös, amiért nem voltam gyorsabb, amiért veszélybe sodortam az akciót.

Szerencsére senki sem hallotta meg a dulakodás hangjait. Tovább lopakodtunk a központi vezérlő felé. Az első komolyabb akadály ezután jött. Dupla titánacél ajtó, rostos ötvözetből. Ha robbanóanyaggal próbálkozunk, a folyosó már rég romokban hever, amikor az ajtó még mindig állt volna. Kris elővette a lézerprojektort és rögzítette a falon. Ahogy néztem résnyire húzott szemét, a billentyűzet felett magabiztosan sikló ujjait, lelkiismeret furdalást éreztem. Magam számára is váratlanul odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Hogy szerencsénk legyen, suttogtam és nevettem. Valami régi filmben láttam egy ilyen jelenetet. Mekkora ostobaságnak tartottam! Mi a fene van velem, töprengtem, lassan kezdek szentimentális liba lenni.

Akkor kezdett elhatalmasodni rajtam valami rossz érzés.

A projektor egy tenyér háromdimenziós képét vetítette a leolvasó lemez fölé, és az ajtó kinyílt. Kris vigyorgott, nekem pedig megint végig futott a hátamon a hideg, ahogy becsukódott mögöttünk, halk koccanással…

…halk koccanással ütődött a csónak a sziklás parthoz. Kikötöttem, bár korántsem voltam biztos benne, hogy visszajövök érte, hogy visszajövök egyáltalán. A sziget szinte teljesen elhagyatott volt. A két évvel ezelőtti Műemlék-törvény óta egyre kevesebb pénz maradt a régi épületek, egyebek fenntartására. Az épületkomplexum jó része le volt zárva, csak háromfőnyi őrség vigyázta éjszakánként, de hát ki az ördögnek jutna eszébe pont ide betörni, pont ilyenkor. Érték szinte semmi, szimbólumnak már rég nem volt jó, a kutya sem törődött ezzel a monstrummal. Csak Kris. Az ő szemében még mindig azt jelentette, mint száz éve majd mindenkinek. Egyszer elcipelt ide, szintén éjszaka. Ott fönt, a legtetején szeretkeztünk másodszor.

Dühösen letöröltem a könnyeimet. Már megint ezek az ostoba gondolatok! Majd utána, ha elvégeztem, amit akarok, utána gondolkodhatok a múlton, de most a jövő a lényeg. Mindig a munka az első.

Felmásztam a sziklás partoldalon, és az épületek felé indultam. Néhány perc alatt odaértem, az egész sziget nem volt valami nagy. Nem akartam nagy felhajtást, így hát felmásztam az egyik teraszra a harmadik emelet környékén. Az acélkarmaimat azért igyekeztem óvatosan használni és a repedések, meg az illesztések mentén mászni; olyan érzés volt, mint meggyalázni valamit. Tudtam, hogy csak Kris miatt érzem ezt, de nem érdekelt. Ez nem akadályozott a feladatban. Vagy mégis. Már nem tudtam tisztán gondolkodni, azt hiszem jó ideje. Amióta a te meg énből mi lett.

A teraszra érve levettem a karmokat, és kinyitottam az egyik ajtót. A riasztó olyan ócskának bizonyult, hogy szerintem felesleges volt egyáltalán ide tenni. Lehet, hogy ha hozzá sem nyúlok, akkor sem riasztott volna, annyira régi volt.

A lifteket nem használhattam, ezért a lépcsőn mentem fel. Ahogy a lámpám halvány fényénél bámultam a lépcsőfokokat, hogy orra ne essek, akaratlanul is feltűnt a régi, kopott festés. Zöld és szürke, zöld és szürke váltogatta egymást, egyhangúan…

…egyhangúan, monotonon zakatolt valami az utolsó ajtó túloldalán. Itt legalább négy őr volt, semmiképp sem tudtuk volna őket vérontás nélkül elintézni szemtől szembe. Én ugyan nem értettem egyet Krissel, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ne legyenek halottak. Végül is kitaláltam a megoldást, még biztonságosabb is volt, mint a másik, úgyhogy belementem. Halkan lecsavaroztam a szellőző fedelét, és beraktam a csőbe Kris robotját és elindítottam. Gyorsan kellett csinálnunk, csak tizenegy percünk volt a váltásig. A kis négykerekű, távirányítású robot kamerája tiszta képet adott Krisnek, s ő gyakorlat szülte biztonsággal navigálta az irányító terem szellőzőrácsához. Ott aztán gyorsan ható altatót kezdett fújni a szobába egy apró palackból. A koncentráció alig egy perc alatt elérte a kritikus értéket, s a négy őr anélkül aludt el, hogy eljutott volna a tudatukig, mi történt velük. Kris felrántotta a gázálarcot, én ragaszkodtam hozzá, hogy ezt hordja; még nem bíztam benne, hogy tökéletesen elsajátította az orrdugók használatát, és különben is hajlamos elfeledkezni magáról, ha számítógépet lát. A szellőző rácsot tessék-lássék visszacsavaroztam, nehogy feltűnjön valakinek, ha erre jár, s addig Kris az ajtó biztonsági kódját törte fel, és gyorsan besurrantunk az irányítóba. Ő azonnal a központi terminál elé ült és dolgozni kezdett. Én az ajtót figyeltem, meg visszairányítottam a robotot a folyosói rácshoz. Kamerájával beláttam a lifthez vezető utat is. Rossz érzésem nem múlt el. Aggódtam. Krisért. És ez nem volt jó jel. Személyes érzelmeket a fogason kell hagyni, mikor dolgozol; első akciómra gondoltam, Velúr tanácsaira, és tudtam, hogy bajban vagyok.

Kris hangja fojtottan hangzott a maszk mögül, de így is megértettem. Végeztünk. Az órámra pillantottam, még volt négy percünk. Kiléptünk az ajtón, Kris gondosan bezárta és megváltoztatta a kódot. Addig én kivettem a robotot és visszacsavaroztam a rácsot. Három perc. Aztán meghallottam…

…meghallottam a szél zúgását. A kábelek és zártszelvények között fütyült, jajongott. Megborzongtam a hangjától. Mintha siratna valakit, vagy valamit. Akárcsak én.

Kiléptem a folyosóról – már megint egy átkozott folyosó! – és végigmentem a nyitott erkélyszerűségen, ami már majdnem a legteteje volt a monstrumnak. Itt voltunk együtt…

Elszakítottam gondolataimat a keserédes, fájó képektől és kimásztam az erkélyről. Felkapaszkodtam a tetejére, de innen már csak egy módon juthattam el a célomig. Levettem a hátamról a csónakban talált szigonypuskát. Céloztam és lőttem. A szisszenésre összerezzentem. A becsapódás pendülése, ahogy fém mart a kőbe, elveszett a szél éles hangjai között. Elvágtam a vékony drótot, karabinert erősítettem a végére, körbetekertem az egyik kiálló díszen és rákapcsoltam saját magára. Aztán, hirtelen ötletként kibújtam a nadrágomból, kiszórtam belőle majdnem mindent, a kezemre tekertem és elrugaszkodtam.

Ott úsztam több száz méternyi mélység felett, de nem dobbant belém félelem a szélben hullámzó, kiszámíthatatlanul lengedező drótkötél láttán sem. A szél elsodorta előlem, már alatta voltam, mikor váratlanul visszarándult, szinte a kezembe simult. Vagy csak képzeltem. Mindenesetre néhány pillanattal később már felfelé másztam a pányván. A szél körbe örvénylett, simogatott, ahogy Kris tette minden éjjel. Szinte akadálytalanul tehette, már csak a kabala ruhám volt rajtam, amit Kris nevetséges ostobaságnak tartott; mégsem akart lebeszélni róla, mert a pókhálót mintázó anyag, ami nem sokat takart, nagyon is kedvére való volt. Összeszorított fogakkal kapaszkodtam egyre feljebb, a nadrágom a kezemre tekerve, a dzsekim…

… a dzsekim rángattam le, annak a zsebeiben úgysem volt semmi. Kétségbeesve szorítottam a sebre. Még a fülembe csengett a lift ajtó nyílásának halk szisszenése, a lövések hangja. Aztán a nekem tántorodó test. A rettegés mázsás ökölként robbant a gyomromba, a lélegzetem is elakadt tőle. A testem azonban tette a dolgát, lebuktam, kifordultam jobbra és fegyvert rántottam. A pisztoly háromszor ugatott fel a kezemben, mire tudatosodott bennem, hogy mit teszek. Az életösztön mindennél erősebb parancsára egy pillanattal később már majd’ minden információ eljutott az agyamig. Automatikus mozdulattal nyúltam az övemre erősített gránátért. Kibiztosítottam, elszámoltam háromig, aztán a körülöttem kopogó golyók forrása felé hajítottam. A tompa robbanás megszólaltatta ugyan a riasztót, de két megmaradt támadómmal végzett.

Akkor fordultam csak Kris felé. A földön hevert, mozdulatlanul, eltekintve meg-megránduló ujjaitól. Félig futva, félig mászva igyekeztem hozzá, de a látványtól olyan félelem ragadott torkon, mint az előbb. Akkor sem magamat féltettem és most sem. De ez rajta már nem segíthetett. Akkora lyuk tátongott az oldalán, amekkorát azonnali orvosi segítség nélkül senki sem élhetett túl. De ezt agyam egy racionális zugába eldugott halk hang mondta, miközben egy másik hangosan üvöltve követelte, hogy mentsem meg. Valamivel tamponálnom kell a sebét, ez volt az első értelmes gondolatom.

Még akkor is ott térdeltem mellette, az oldalára szorítva vértől tocsogó dzsekimet, amikor megjött az erősítés. Kris kicsivel előbb halt meg. Tehetetlenül néztem végig az utolsó perceit. Azt mondta, szeret és hogy sajnálja. Meg hogy még egyszer szeretné megnézni a várost a Szabadság-szobor tetejéről, de nem onnan, mint múltkor, hanem a fáklya mellől. Utoljára azt kérte, hogy csókoljam meg. Megtettem, a vére nyomot hagyott a kezemen, az arcomon és a számon. Még a kezembe akarta nyomni a lemezt, de már nem volt rá ereje. Csak a tekintete könyörgött hogy menjek már, meneküljek, és hogy maradjak mellette. Nem tudom honnan vettem ezt, csak tudtam. Romantikus bolond! Akkor már azt is sejtettem, hogy szándékosan ugrott a nekem szánt golyó elé. Az életösztön mindennél erősebb parancsa… hát persze.

Az első lövések után felálltam…

…felálltam, és körülnéztem. Úgy, ahogy Kris tenné. Eszembe jutott, hogy mit mondott, amikor először itt voltunk. Ez egy nagyon fontos szimbólum, mondta. Én persze nem értettem, meg is mondtam neki. Akkor rám nézett, és kicsit szomorúan, nagyon komolyan azt mondta, a szabadság azért fontos, amiért a szerelem. Mert az ember képes miatta olyasmire, ami túlmutat az önzésen és a gyarlóságon. Mert ez a kettő fontosabb, mint az ember. Nem tudtam nevetni rajta. Pedig olyan banálisan hangzik, ostobán és naivan. De akkor, ahogy ő mondta, valahogy igaznak tűnt. Most már tudom, hogy akkor szerettem bele.

Leakasztottam a nyakamból Kris ezüst láncát. Rákapcsoltam a fáklya kosarára. Kris is így akarná. Ahogy felegyenesedtem, eleredt az eső. Valahogy ideillőnek éreztem. Én most nem tudtam sírni. Csak álltam ott az esőben, a Szabadság-szobor fáklyája mellett. A szél egy pillanatra az arcomba vágta nedves hajam. Amikor hátra simítottam, megakadt a szemem az egyik tincsen; hófehér lett.