Kereső

– Te? – a halvány holdfény mellett alig-alig ismerte fel a sötét alakot a törött ablak előtt. De azok a szemek kitörölhetetlenül belevésődtek az emlékeibe. Csak azt a furcsa, riasztó lobogást találta sokkal erősebbnek. De a döbbenet bizonytalansággal keveredett, hisz oly sok éve volt már. – Te?

A válasz azonban nem az, és nem olyan volt, mint amire számított. Amint leeresztette néhai apja vaskos sétabotját, amit alkalmi fegyverként kapott fel, az üvegcsörömpölést hallván, a hívatlan látogató rávetette magát.

– Nesze, nesze – rikácsolta és a kezében tartott tőr pengéje csak az első csapás előtt villant meg. Vist felnyögött, mikor a vágás a fájdalommal együtt belé hasított. A rázuhanó test súlya alatt megtántorodott, majd hanyatt esett. A tarkójában lobbanó kín semmiségnek rémlett a mellkasát szaggató mellett, mégis ez előbbi villantotta fel előtte a múlt egy darabját, talán az istenek kegyeként, hogy a halál iszonyata ne párosuljon tudatlansággal és befejezetlenséggel, melyektől a legjobban irtózott.

Nyár vége volt, igazi, perzselő augusztusi délután. Vist és Snere a tóparton üldögéltek hevenyészett horgászbotjaikat bámulva. A föléjük boruló fűz ágai csupán árnyékot adtak, a kíméletlenül tűző nap hevét azonban ezzel nem enyhítették. A két fiúnak jó ideje beszélgetni sem volt kedve. A sekély tavacska, melynek jelentős részét embermagas nádas borította, ebben az időben nem kínált fényes zsákmányt.

– Előbb akad a horogra főtt hal, mint élő – morogta bágyadtan Snere. – Ilyen melegben sosem fognak kapni.

– Akkor ússzunk egyet – ajánlotta Vist, de meg sem mozdult. Snere méla undorral nézett a már-már gőzölgő víztükörre.

– Semmi értelme – legyintett és hanyatt dőlt a gyér füvű, lankás parton. – Unatkozom.

Hátrasandított a tó melletti erdőcskére. Bámulta egy darabig a fejtetőre állított látványt, aztán hirtelen felült.

– A klap-diók most érnek – mondta felcsillanó szemmel. – Szedni kéne párat.

Vist elhúzta a száját.

– Megártott a hőség? – kérdezte és megkocogtatta barátja fejét, amíg az el nem rántotta. – Úgy akarod végezni, mint a Bolond Túk? Hogy különbözteted meg az érettet az éretlentől?

– Én? – vigyorgott Snere. – Majd Fratt bácsi talinja segít!

– El akarod kötni? – Vist önkéntelenül is halkabbra fogta a hangját. – Mert amióta Túkot eltemettük, ki sem hozta az istállóból. Apám egyszer azt mondta, csodálja, hogy nem küldte Túk után.

– Túk mindig is bolond volt – tápászkodott fel Snere. – És fogalma sem volt, hogy kell klapot szedni. Szerintem nem volt türelme kivárni, míg Foltos kiválasztja az érettet, és aztán…

Hallgatott egy pillanatig, aztán legyintett. Vist párszor megpróbálta utánozni ezt a vállvonással egybekötött kézmozdulatot, de sosem sikerült ugyanazt a hatást elérnie.

– Na, jössz? – kérdezte Snere. Vist egy tétova pillantást vetett a botokra, és a mozdulatlan úszókra, aztán bólintott.

– Ez a beszéd – rikkantotta Snere és a falu felé indult. Vist sóhajtva feltápászkodott. Snere jó kőhajításnyira járt előtte, és a fiú agyán átfutott, hogy utol kéne érni. Inkább a halál, mint a futás ebben a hőségben, gondolta és szép kényelmesen eredt barátja után.

– Halkabban – suttogta Vist, miközben az embermagas istállóajtót nyitották ki. Meg kellett emelni, hogy ne nyikorogjon, s az erőfeszítéstől verejtékező fiú pillanatról pillanatra rosszabb ötletnek találta a talin elkötését. Snere azonban lihegve is töretlenül vigyorgott, így Vist meg sem próbálta lebeszélni.

– Jól van, ennyi elég lesz – súgta Snere. – Most hozom Foltost, te meg figyeld, nem jön-e az öreg!

Vist gyomrában a komolyabb csínyekből ismerős, görcsös szorongással figyelte a paticsfalú házikó lepattogzott, naptól fakó, zöld ajtaját, míg Snere kivezette Foltost az útra. Szegény pára egészen elszokott a napfénytől és a kintléttől, így alig lehetett megnyugtatni. Vist végig attól rettegett, hogy a halk horkantások helyett, amiket amúgy is félig elnyomott Snere három hatalmas orrlukra szorított tenyere, azokat a magas füttyentéseket fogja hallatni, amiken kisebb korában olyan jókat mulatott.

De Foltos végül is csendben maradt, talán, mert megértette, hogy nem sípolhat kedvére, talán, mert belefeledkezett az oly régen látott erdőbe. Haladni mindenesetre elég lassan lehetett vele, mert onnantól, hogy a poros földút a fák közé kanyarodott, a talin mindent megszaglászott, ami a közelébe került, és amíg ki nem elégítette kíváncsiságát, négy vaskos lábát megvetve lecövekelt, s ilyenkor egy tucat kamasz sem tudta volna arrébb vonszolni, nemhogy kettő.

Az alig fertályórás út így több mint egy órásra nyúlt. Végül azonban ott álltak mindhárman a tó melletti bozótos előtt.

– Hogy a rosseb essen beléd te nyamvadt dög! – vágta a földhöz a vezetőszárat Snere, s a folytonos kiabálástól teljesen kiszáradt szájjal már köpni sem tudott. Vist egyszerűen lerogyott a fűbe és magában megfogadta, hogy soha többet eszébe sem jut hasonló, különösen nem nyáron. Ingéből csavarni lehetett volna a vizet, s ahogy szomjasan megnyalta az ajkát, sós ízt érzett a szájában.

– De hülye egy ötlet volt – nyögte és kibújt az ingéből – utálta a hátára tapadó nedves érintést –, egy közeli bokorra terítette, ahová a lombok résén betűzött a nap, hogy mihamarabb megszáradjon.

– Akkor meg minek egyeztél bele? – vágott vissza Snere. – Különben is, most már itt vagyunk, nem? Na, akkor add ide a késed!

– Minek az neked? – kérdezte Vist, de azért odanyújtotta a kést.

– Azért okostóni, mert sokkal hamarabb ki tudja választani az érettet Foltos, ha meglékeled – morogta Snere, különös pillantást vetve rá. Vist nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ha dühös volt, Snere tekintetében gyakran tükröződött valami furcsa csillogás. Bárkit, aki tapasztaltabb az embereket illetően, az a csillogás óvatosságra intett volna. De Vistnek Snere volt a legjobb barátja és eszébe sem jutott tartani tőle, pedig apja nem nézte jó szemmel, hogy éppen a falu apátlan-anyátlan árvájával barátkozik.

– Melyikre gondoltál? – kérdezte Snere a klapcserje elé lépve. Vist töprengve nézett végig a gyerekfej nagyságú, szilva alakú gyümölcsökön. Mivel semmiképp sem lehetett megkülönböztetni az érett és éretlen diókat egymástól, vállat vonva rá akart bökni az egyikre, de Snere hirtelen elkapta a karját.

– Hé, várj csak! Van egy ötletem!

– Már megint?

– Én meg tudom mondani, melyik az érett.

– Hát persze nagyokos – horkant fel Vist gúnyosan mosolyogva. – De azt ne várd, hogy egyek is belőle!

– Fogadjunk!

– Tőlem – legyintett Vist, de megint nem sikerült igazán jól. – És miben?

– Ha eltalálom, akkor enyém lesz a késed!

– És ha nem?

– Akkor a tied lesz a Gömb.

Vist rövid habozás után bólintott. Az a kés a legféltettebb kincse volt, egy különösen jó év után kapta az apjától, igazi mestermunka volt a pengéje. Snere hasonló fontosságot tulajdonított a Gömbnek, miután ez volt az egyetlen, ami a szüleitől rámaradt a tíz évvel ezelőtti tűz után, így a fogadás egyenlő tétekkel járt. Kezet fogtak, megpecsételve a megállapodást, aztán Vist találomra rábökött az egyik dióra. Snere hosszasan vizsgálgatta a bíbor héjakat. Végül Felemelte a kést és beleszúrt a két kiválasztott gyümölcsbe a szarus pikkelyek között, amikről a diók nevüket kapták; jellegzetes hangot adtak, ahogy a termések a szélben össze-összeütődtek.

A fiú elhúzta a kést Foltos orra előtt, majd sietve letörölgette a fűben, mert az éretlen klapoknak a leve is mérgező volt. A talin kitágult orrlyukakkal szimatolt a levegőbe, s lassan elindult a cserje felé. A két fiú lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy az egyik, majd a másik léket szaglászta végig az állat. Végül fejét rázva elhátrált a bokortól. Snere dühösen földhöz vágta a kést. Hátat fordított a megriadt talinnak és Vistnek, s bevetette magát az erdőbe. Barátja sajnálat és harag között ingadozva bámult utána. Nem a Gömbért haragudott.

– Na Foltos, most hogy a fenébe foglak visszacsempészni az istállóba? – fakadt ki végül. A talin azonban csak nézett rá nagy, ibolyakék szemeivel, mintha azt kérdezné, mi köze neki mindehhez.

Snere-t csak másnap hajnalban látta újra. Épp a baromfietetéshez készült, mikor pisszegést hallott a pajta mögül. Gyorsan körülnézett, de apja épp a marhákat hajtotta ki, s esze ágában sem volt pont Visttel törődni. Odaosont hát a pajta sarkához.

– Hol a ragyában voltál? – sziszegte dühösen. – Az öreg majdnem észrevette, hogy kivittük Foltost! Segíthettél volna visszavinni, elvégre a te remek ötleted volt!

– Itt a Gömb – mondta Snere és a szemében minden eddiginél vadabbul lángolt az a valami. És Vist, életében először, kezdte kényelmetlenül érezni magát ettől a tekintettől. Szinte meg sem mert mozdulni, alig érezte, hogy barátja – barátja? – a kezébe nyomja legféltettebb kincsét, aztán eloson. Akkor látta utoljára.

– Ezért? – hörögte Vist homályosuló szemmel. Torkából reszelős sóhaj szakadt ki, mind erőtlenebbül védekező kezei lehanyatlottak, s a szájából a padlóra csordult a vér.

– Megfizetsz mindenért – vihogta a mellén térdelő alak, s újra meg újra lecsapott a tőrrel, mit sem törődve azzal, hogy a test már halott. – Én fogok győzni! Én! Én!

Valamikor, hogy percek vagy órák múlva, fogalma sem volt, feltápászkodott a halottról. A hajnali nap első sugarai a vágóhíddá vált dolgozószoba foteljában találták, amint egy ökölnyi hegyikristály gömböt dajkált két tenyerében, amibe a készítő oly módon helyezett egy nefritből faragott váracskát, hogy a hegyikristály sértetlen egésznek tűnt.

– Az enyém vagy – suttogta alig hallhatóan. – Az enyém. Enyém, enyém, enyém…

Az ujjai égkék vérnyomokat mázoltak a jobbra-balra görgetett gömbre, s a különös csillogás egy pillanatra sem hunyt ki többé a szemében.