Kereső

Álmok halála

– …és az utánpótlás is lehetetlen. Az Ezüst seregnek kétheti utat kellene megtennie ellenséges területen, a sarkukban egy négy-ötszörös túlerőben lévő üldöző csapattal, s mivel nem tudjuk, hogy őket követnék-e, vagy inkább ránk támadnak, az egyetlen biztos megelőzés, míg fel nem készülünk egy ekkora erő ellen, ha az Ezüst sereg megtámadja a fanatikusokat.

– Bár nincs választásunk, azért azt akarom, hogy hallják a véleményem. Ez egy válság megoldás, és a keleti parté lett a Kék Tenger. Ez a kettő, ami számít. Bármennyire is ellenezném a tervet, egyszerűen nem kockáztathatjuk milliónyi lélek sorsát húszezerért. Az Ezüst seregnek pedig vége. Lehet, hogy értelmetlen áldozat, amit tenni készülünk, s lehet, hogy országunk egyetlen esélye, erre csak a jövő fog választ adni – a körszakállas, fáradt arcú férfi elfordult a térképtől és inkább az ablakhoz lépett. A késői nyári nap heve már nem tudta fullasztóvá tenni a délutánt. A fellegvár ölnyi vastag kőfalaiból áradó hideg pedig a legkellemesebb hellyé varázsolta az északi torony térkép-szobáját. Anerol as Tengrid, a Nalhati Lovagrend tábornoka azonban a hetek óta tartó jó időnek sem tudott igazán örülni. Hiába látta a toronyból, hogy a szemhatárig hullámzó aranysárga gabona táblák csodálatos aratásról susognak a fel-feltámadó szélben, s hiába tudta, hogy a Nalhati nélkül itt most csupán fanatikusok dúlta romok és üszkös, felperzselt föld lenne, a szívén nem enyhült a szorítás. A rend fennállása óta a legsúlyosabb parancs kiadására készültek itt öten, s most a másik négy néma alak az ő döntésére várt. Maga is tisztában volt vele, hogy nem odázhatja sokáig a választ. Sokat látott, barna szemei előtt minduntalan megjelent a hadi jelentések kirajzolta kép.

Az Ezüst sereg, melyet a menekülő fanatikusok üldözésére küldtek ki, hat hete indult el a Kék Tenger mellől. Nevével ellentétben nem tenger volt, hanem tó. Egy tó, mely hosszú időre gondolkodóba ejtette a geográfusokat. Mérföldek tucatjain át kanyargott, akár egy folyó, csakhogy harminc mérföldnél sehol sem volt keskenyebb. A vize a legtisztább akvamarinok színével vetekedett. És minden utánpótlási vonal, amely az országot a keleti parttal összekötötte, ezen a tavon keresztül vezetett. És aki kezében tartotta a hat kikötőt, az kezében tartotta a kereskedelmet is. Eleddig mindig sikerült két várost maguk mellett tudni a hatból. Az áramlatok és a partvonal miatt csupán ezen kikötők tudták biztosítani, hogy az ősi Császárság területéről támadó csapatok üldözését a szárazföldön is folytatni lehessen. Anerol két évtizede hiába próbálta elérni, hogy megbízható vízi és szárazföldi védelmet építsenek ki a Kék Tenger nyugati partján. Az uralkodó minden alkalommal tökéletesen igazat adott neki, s egyúttal sajnálatát fejezte ki, amiért megtagadja a kért összeget, de a háború tépte sebek begyógyítását előbbre valónak tartotta. Azzal érvelt, hogy a Nalhati mindeddig sikerrel verte vissza a Fekete Vidékek népének minden hódítási kísérletét, s hogy amíg a hatból két kikötő az ő fennhatóságuk alatt áll, az esetlegesen elmenekülők is megkapják méltó büntetésüket.

Hát most bekövetkezett a legrosszabb, amitől Anerol tartott. A fanatikusok legutóbbi támadása különösen erős volt, csaknem sikerült áttörniük a belső országrészekhez. Fél év szívós küzdelmével tudták csupán visszaszorítani őket. A támadók a Kék Tengerig hátráltak, majd egy éjszaka hajóra szálltak és átkeltek rajta. A király is jóváhagyta, mikor az Ezüst sereget utánuk küldték. Igaz, hogy a szállítóhajók védelme majdnem az egész flottát lefoglalta, de végül Anerol aggodalma alaptalannak bizonyult, s a sereg baj nélkül partra szállt Khennem-ben. Három héttel később megszakadt minden összeköttetés a városban felállított főhadiszállással. Egy hete pedig az odaérkező futárhajót gyújtó nyilak és katapult lövedékek zápora fogadta. A védelmét biztosító négy vízvarázsló alig tudott megbirkózni a tűzzel és a hajótesten ütött lyukakkal. Demilen-nél ugyanez a fogadtatás várta a küldötteket, ám ők a tapasztalatból okulván már óvatosabban közelítettek. Az ő hajójuk nem szenvedett károkat, ám sajnos mégis rossz hírekkel tértek vissza; a városba semmiféle térmágia nem talált utat. A jól kiépített kapcsolatok megszűntek. A lélekmágusok szerint a két várost fanatikusok foglalták el, de nem tudtak semmiféle magyarázatot találni, hogyan történhetett. Az Ezüst sereg körül ezzel bezárult a kelepce. Észak felé vonultak tisztes távolban a parttól, abban a reményben, hogy meg tudják kerülni a Kék Tengert.

Talán a sors, talán az istenek akarták így, de egy nappal ezelőtt felderítőik rábukkantak egy hatalmas táborra, amelyben sosem látott méretű sereg gyülekezett. Sem a király tanácsadói, sem a Nalhati stratégái nem tudtak magyarázatot adni arra, hogy a fanatikusok egymással is viszálykodó klánjai hogyan tudtak egy ekkora csapatot felállítani. Az Ezüst sereg a Léleksíkon keresztül hírt adott a felfedezésről, s ezzel megmentették a Királyságot a biztos pusztulástól, ám az ellenség varázstudói rájuk bukkantak. S most, a Vezérek Köre kénytelen lesz öngyilkos támadásra parancsot adni a seregnek, mert még ilyen áron időt kell nyerniük, hogy felkészülhessenek. Mivel minden kikötő a fanatikusok kezén van, az Ezüst seregnek erősítés és a segítség reménye nélkül kell harcba bocsátkoznia a többszörös túlerőben lévő ellenséggel, hogy hátráltassa a támadást.

– S akkor talán – hogy gyűlölöm ezt a szót, gondolta Anerol. – talán lesz időnk, és sikerül megállítanunk őket.

A négy várakozó alakra pillantott.

– Holnap napkelte után támadjanak – sorban végignézett rajtuk, míg négy bólintást nem kapott válaszul, aztán visszafordult az ablakhoz és imádkozni kezdett. Nem magáért. Nem az országért. Egy kapitányért, aki három éve szolgált az Ezüst seregnél, s kinek 21 éve ő maga adta az Irranish as Tengrid nevet, amikor második felsége életet adott neki.

Felcsatoltam a páncélkesztyűt. Babonásan mindig előbb a balt, aztán jobbat. Öt éve minden alkalommal ugyanabban a sorrendben öltöttem magamra a páncélzatom, s e szokásom kapitánnyá avatásom után is megmaradt. Végigsimítottam a véseteket, amik a lelkemhez kapcsolták a vértet. Minden kapitányi páncélt mágiával kovácsoltak és erősítettek meg. Az avatáskor pedig új tulajdonosa lelkéhez kötötték a vajákosok, hogy ne kerülhessen az ellenség kezébe a páncél és a rúnák titka. Egyszer láttam, amint egy haldokló lovagról lerángatták a páncélt. Még pislákolt benne az élet lángja, amikor legyőzője elkezdte magára venni. Sajnos túl messze voltam, s a harc sűrűjéből nem tudtam magam időben odaverekedni. De nem is volt szükség rám. Azt beszélik, hogy minden vért máshogy áll bosszút, ha idegen érinti, attól függően, hogy a készítése során a varázslóknak milyen kedve volt. Hát, amíg élek nem felejtem el a fickó arcát, mikor a lovag végül meghalt és a páncélja elkezdett zsugorodni. Nem lassan, hogy kínos halála legyen, hanem gyorsan, hogy minél előbb elpusztuljon a titkokat rejtő vért. Iszonyatos volt, ahogy az illesztésekből spriccelni kezdett a vér, majd a hús, végül a csontszilánkok. Talán egy fél perc sem telt bele, s a páncél eltűnt. Hogy semmivé zsugorodott, vagy csak egészen apróra, nem tudom, de azt igen, hogy a pórul járt próbálkozó tízöles körben borította a földet. Oly rettenetes volt látni ezt a hideg, kegyetlen célszerűséget, ami a mágusokat vezérelte, hogy még a harcról is elfeledkeztem. Aznap velem voltak az istenek, mert ellenfelem is tátott szájjal bámulta társa végzetét. Én ocsúdtam előbb. Ő sosem tért magához az ámulatból.

Igazán kíváncsi lettem volna, hogy az én gyilkosom megpróbálja-e felvenni a páncélom, s ha igen, milyen halála lesz. Remélem emlékezetes. A Nalhati neve másfél évszázada olt rettegést mindenki szívébe, aki ártó szándékkal közeledik a Királyság határaihoz. S nincs ez másképp most sem, bár a hajnali parancs óta nem akad egyetlen lélek sem a táborban, akinek kétségei lennének a jövője felől. A fellegvárban döntöttek a sorsunkról. Halál.

Kiléptem a sátorból. Még sötét volt. A megszokott tábori zajok, nevetés, tréfálkozás helyett komor némaság ülte meg a környéket. Csupán a páncélok és felszerelések csörgése, meg a léptek nesze törte meg a csendet. A lovak is elcsendesedtek. Elindultam a halálraítéltek táborán át a parancsnoki sátor felé. Az ezredes bizonyára kidolgozta a támadás pontos tervét. Alapos ember volt, minden eshetőségre felkészült. Biztos voltam benne, hogy még a parancs megérkezése előtt kész volt a roham és a visszavonulás terve is. Ahogy átvágtam a sátrak rengetegén, mélyről jövő erő kerített hatalmába. A biztos halál tudata sok mindent egyszerűbbé tett. Az Ezüst sereg a bukás árnyékában veszélyesebbé lett, mint valaha.

– Két óra múlva. A keleti dombról. Ötszázas arcvonalban – csupán ennyit mondott az ezredes, mikor a sátorba léptem. A többiek már mind ott voltak. Bólintottam. Két óránk maradt az életből.

A hajnali nap első sugarai egy mozdulatlan sereget világítottak meg a dombtetőn. Tizennégyezer ezüstpáncél szikrázott fel a vörhenyes fényben. Tizennégyezer kopjahegyet simogattak végig a fényujjak.

A kurta kiáltásra, melyet az ezredesi vért mágiája erősített mennydörgőre, tizennégyezer ököl csattant a mellvérteken.

Tizennégyezer kopja lendült előre a következőre. És a harmadik kiáltás nyolcvanezer egyszerre mozduló pata földrengésszerű robajába veszett. A Nalhati Lovagrend Ezüst seregének tizennégyezer nehézpáncélosa ötszáz lovag széles arcvonalban, huszonnyolc támadósorban, a szárnyakon három-háromezer könnyűlovas felderítővel rohamra indult a fanatikusok völgyben állomásozó, nagyjából hetvenezer lelket számláló serege ellen.

A két tábor közötti másfél mérföldet szinte felfalta a domboldalon lezúduló dühöngő áradat. Az Ezüst sereg arcvonala tompa éket formázva robbant az ellenség derékhadába. A sereg táborában két tucat mágus állt egy derengő ábrákkal telezsúfolt kör szélén. Egyesített hatalmuk láthatatlan palástként óvta a lovagokat. Mázsás katapult lövedékek perdültek félre kavicsként mielőtt a sorokba csapódhattak volna, nyilak százai égtek porrá néhány karnyújtásnyira a csapatoktól. Ám a körön belül aggasztó gyorsasággal hunytak ki az óvó rajzolatok, s a varázslók tartalékai is vészesen fogyatkoztak. Az első mágus akkor esett össze, mikor a két sereg mérföldekre hallatszó robajjal és fémsikollyal összecsapott. Aztán lassanként követték a többiek is, míg végül a mágikus védelem megszűnt. Egyetlen varázstudó maradt talpon, de az ő dolga nem a sereg védelme volt. Elméjét a fellegvár varázslóiéval kapcsolta össze, s az ő szeme volt az ablak, melyen keresztül a csata alakulását figyelhették. Rezzenetlen tekintettel nézte az ezüstpáncélok fogyatkozását, s lelkének emberi fele gyors halálért imádkozott, hogy ne kelljen látnia társai és barátai biztos pusztulását.

Az első sebre nem emlékszem. Valamikor később fedeztem csak fel a nyilallást, ami minden mozdulatnál az oldalamba mart. Valamelyik nyomorultnak alulról sikerülhetett a vértem alá szúrnia. Csak remélhetem, hogy megöltem. A másodikat akkor kaptam, mikor egy irdatlan kétkezes csatabárd elől nem húzódtam félre elég gyorsan. A csapás elzsibbasztotta az egész bal karom, és szétroncsolta a karvasat, de szerencsére a kezemet csak súrolta. Elég csúnyán vérzett, de nem volt veszélyes. A harmadik volt a legrosszabb. Gyanítom, hogy mágikus lehetett a kard, mert átdöfte a combvértemet elől-hátul. Meg közben a lábamat is. Egy időben támadtunk, de ő járt rosszabbul. Én a fejét vettem. Ekkor már kard volt a kezemben, a kopját valakinek a mellkasában hagytam a roham elején. Elvesztettem az időérzékem, de azt hiszem a lovamat egy fertályóra múlva döfték le. Addigra az ezredem javarészt gyalogosan harcolt, s legalább a felük elesett. Persze a nyomorultak a lovainkra támadtak elsőként. Azt hitték, nélkülük sebezhetőek vagyunk. Hát tévedtek. Egy Nalhati lovag kopjával, karddal, tőrrel, lóháton vagy gyalogosan egyaránt életveszélyes ellenségként. Azon a napon megmutattuk nekik.

A vérveszteség egy óra múlva terített le. A vége felé már nem nagyon láttam, hogy hova vágok, és csak abból tudtam, találok-e, hogy megakad a pengém.

Amikor magamhoz tértem, első mozdulatommal a kardom kerestem. Akkor lepődtem meg igazán, mikor meg is találtam. Végignéztem magamon. A páncélom nem volt rajtam. Darabjai mellettem hevertek. Nem vették fel, csak tönkrezúzták valamennyit. Amikor meg akartam nézni őket közelebbről, olyan fájdalom hasított a lábamba, hogy a könnyem is kicsordult. Visszazuhantam és mozdulatlanul fekve vártam, hogy alábbhagyjon a kín. Másodjára óvatosabb voltam. A bal karomon már megalvadt a vér, jobb combomból még mindig szivárgott. Az ingemből rögtönöztem rá kötést. Nagyon gyengének éreztem magam, és tüzelt a homlokom. Jó sokáig elbajlódtam a kötéssel. Időnként megálltam pihenni, s közben szemügyre vettem a környezetem. Az istenek megint velem voltak. Egy bozótosba botladoztam be félájultan. Az embereim ekkora már mind eleshettek, legalábbis egyet sem láttam a közelben heverni. A fanatikusok, akik utánam jöttek, halottnak véltek, és lerángatták rólam a páncélt, aztán megpróbálták szétzúzni. Bár sajnáltam a gyönyörű vértet, mégis hálás voltam nekik. Mivel életben voltam, a páncél nem ölte volna meg őket. Ám ahogy megtörték a rajzolatokat, a mágikus energia robbanásszerűen eltávozott belőlük és ez mindegyikkel végzett. Hogy én hogyan maradtam életben, nem tudom, mindenesetre aztán nagy ívben elkerülték ezt a helyet, így úszhattam meg. Lassan kezdett már besötétedni, mire elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy megpróbáljak felállni. Először a kardomra akartam támaszkodni, de elég gyorsan rájöttem, hogy nem jó mankónak. Minden lépésnél félhosszig szaladt a földbe. Amikor harmadszor estem össze, nem tudtam biztosan, hogy kiáltottam-e. Vártam, míg nem csak ugráló fekete karikákat láttam, hagytam a kardot, ahová esett, és egy közelemben lelt törött kopjával próbálkoztam. Egész kényelmes volt, ha lassan is de képes voltam járni.

Pokolian szomjas voltam.

Koromsötét lett, mire felvánszorogtam a dombra, ahonnan a rohamot indítottuk. A sátrak nagy részét elvitték, vagy felgyújtották. A sereg varázstudóit mind egy szálig máglyán égették meg. Barbárok! Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy túlélem. És hogy meg akarok fizetni nekik. Nem ismertem a sereg minden tagját, a saját ezredemből is leginkább csak a tiszteket. De ott, a még füstölgő hamu kupacok és szenes csontok felett megfogadtam, hogy bármi áron túlélem. Visszajutok a túlpartra és csatában állok bosszút az Ezüst sereg minden egyes katonájáért.

Nem tudom mennyivel később jutottam el a Kék Tenger partjára. Az útból csak foszlányok maradtak meg. Ahogy egyfolytában reszkettem és verejtékeztem a sebláztól. Villanásokra emlékszem, amint a fűszálakról nyalogatom le a reggeli harmatot, ahogy az apámhoz könyörgök, aki gúnyos mosollyal néz rám és közben a családi kötelességről beszél. Ahogy valami fekete-barnásvörös dolog motoz előttem, s a felismerés, hogy saját, kosszal és vérrel borított kezemet bámulom, ki tudja mióta. Ahogy rekedtes károgással az őseimet káromlom, aztán, rádöbbenve mit is tettem, zokogva a földre rogyok és bocsánatukért esedezem. Ők azonban kőmereven állnak körülöttem és nem szólnak, nem segítenek, nem korholnak.

Fogalmam sincs, merre tévelyegtem és hányszor pihentem meg útközben. Mentem, amíg bírtam, aztán rendszerint elájultam. Amikor magamhoz tértem, tovább vánszorogtam. A kopját elhagytam valamelyik lázálmom közben, mert egy idő után már csak négykézláb vonszoltam magam.

Az életemet az mentette meg, hogy a kard, ami átdöfte a combomat, mágikus volt, s a seb nem fertőződött el nagyon. Ettől persze még belehaltam volna, de mielőtt úgy istenigazában begyulladt volna a seb, jött a zápor. A Kék Tengerhez való megérkezésem előtt két nappal, éjszaka arra ébredtem, hogy vacogok. Ez azonban nem a sebláztól volt. Csurom vizes voltam, az eső pedig lenyomta a lázam. Egész tisztának éreztem a fejem. Első dolgom volt, hogy amennyire tudtam, kimostam a sebeim. Amit akkor éreztem, ahhoz képest semmiség volt az addigi fájdalom. Nem szégyellem bevallani, időnként üvöltöttem, mint akit nyúznak. Abban az esőben úgyse hallatszott messzire. A kulacsomat is megtöltöttem az égi áldással. Még az út elején a derékövemre kötöttem, ezért nem dobtam el delíriumomban.

Másnap hajnalban megnéztem a sebeimet világosban is. A vártnál jobban néztek ki, reménykedtem, hogy életben maradok még néhány napig.

Öntudatlanul is tartottam a nagyjából nyugati irányt, így már nem voltam messze a parttól. Egy jó hátas nyergében három-négy óra lehetett a távolság, én két teljes napot töltöttem el, míg odaértem. Jó néhány napja nem ettem, s a délutánt a part menti nádasban töltöttem, tojások után kutatva. Nem sokat találtam, de akkorra már nem nagyon fért volna belém több. A lázam még mindig elég magas volt, étvágyam se volt, de tudtam, hogy ennem kell, ha élve akarok eljutni a túlpartra.

Egy fatörzsön vágtam neki a tónak, evezőként az ingemet használtam, egy villás ágra tekerve, már ami a sebeimre tépett kötések után megmaradt belőle. Másfél napig bírtam, aztán megint jött a delírium. A józanság és az őrület úgy váltogatta egymást, mint a nappal, meg az éjszaka.

Egyik pillanatban még a fatörzsön kapaszkodtam és a horizonton lemenő napot bámultam tehetetlenül, a másikban már apámmal álltam szemben.

– Segíts rajtam! – könyörögtem .

– Az igazi férfi méltósággal viseli a sorsát – sziszegte villámló szemmel, én pedig újra kisfiú voltam és rettegve kuporodtam össze előtte. A szemei szinte izzottak, aztán valóban vörösen kezdtek világítani. Felkiáltottam és menekülni kezdtem. Egy zegzugos folyosón rohantam, ajtókon nyitottam be, de mindenünnen ő vigyorgott rám, egyre szélesedő ördögi vicsorral.

– Hova futsz? Csak a gyávák futnak el! A gyávák! Akik elmenekülnek a csatából!

– Nem menekültem el – kiáltottam a visszhangoknak. A folyosó eltűnt. Hatalmas teremben voltam, a végét, tetejét nem láttam. – Hírt kell vinnem a fellegvárba!

– Ugyan minek? – a felharsanó kacaj majd’ beszakította a dobhártyámat. – Hiszen már mindent tudnak! Te csak ürügyet keresel, hogy ne kelljen bevallanod a gyávaságod! Befogod a füled az igazság előtt? Igen, mindig is ezt tetted! Gyáva!!

A semmiből termett előttem, a kezében kard, és bömbölő kacajjal lecsapott. Kétségbeesetten vetettem hátra magam…

A hideg térített magamhoz. Önkéntelen rándulásomtól a vízbe estem. Visszamásztam a fatörzsre, és fásultan vettem tudomásul, hogy elvesztettem az evezőmet. Az éjszaka palástként borult rám és azt hiszem, akkor aludt ki bennem a láng. Elpattant az utolsó kötelék is, ami a rendhez, az élethez fűzött. Feladtam. Életemben először. Lassan ráborultam az érdes, repedezett, nedves fára és –gyermekkorom óta első ízben – sírtam. Sírtam magam miatt, sírtam az elveszett jövő és az elvesztegetett múlt miatt. Sirattam a bajtársaimat, családomat, életemet. Aztán olyasmit tettem, amire szintén évek óta nem volt példa. Imádkoztam.

Egy gályán tértem magamhoz, de csak pillanatokra. Homályos alak hajolt fölém, s mikor szólni akartam, csitítólag a számra tette a kezét. Mondott valamit, ami megnyugtatón hangzott, de sehogy sem tudom felidézni mi volt az. Aztán egész testemben bizsergést éreztem, és elborított a néma sötétség.

Amikor kinyitottam a szemem, apámat pillantottam meg. Azt hittem, ez egy újabb lázálom, és a gályát a homályos alakkal, szintén csak képzeltem.

– Hogy érzed magad, fiam? – kérdezte, s szemeibe nézve meglepetéssel fedeztem fel az érzéseket. Soha nem mutatta ki őket, s tekintete is hűvös-nyugodt maradt. Ilyen keménynek, rendíthetetlennek… megközelíthetetlennek éreztem őt egész gyerekkoromban. Érzelmek cikáztak át rajtam, ahogy néztem. Csalódás. Harag. Szégyen. Egész életemben, mindent azért tettem, hogy büszke lehessen rám. S abban a pillanatban belém hasított a felismerés, hogy… már nem érdekel! Sem az érzései, sem az önuralma. Nem akarok megfelelni többé neki. Ugyan mit érnek a fennkölt elvek, a tartás, az önfegyelem, mikor az ember élőhalott módjára botladozik a pusztán? Amikor a lelkét adná egy korty vízért? Amikor mindennél jobban vágyik rá, hogy csak egy percre elhagyja a fájdalom?

Semmit. Szinte gyűlöltem ebben a pillanatban. Az arcába akartam vágni eddigi életem minden fájdalmát, keserűségét, az utóbbi napok, vagy hetek megpróbáltatásait, hogy lássam, mire megy velük. Hogy mit kezdene ezekkel az a híres önuralma. Ó, de szerettem volna!

– Megmaradok – még suttogásnak sem volt nevezhető, ami a torkomon kijött. Krákogtam, majd valamivel hangosabban megismételtem. – Megmaradok.

Odalépett az ágyam mellé, s a szemembe nézett. Régi szokása volt. Eddig mindig kényelmetlenül éreztem magam a tekintetétől, de most szinte visszahőkölt a belőlem áradó üres keserűségtől. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat.

– A lovagrend legmagasabb kitüntetését adományozzák neked…

Még folytatta tovább, de már nem figyeltem rá. Nem érdekelt a kitüntetés. Sem az elismerés, már az övé sem, amiért több, mint két évtizeden át küzdöttem. Fél füllel hallgattam, ahogy a hősiességről és nemes eszmékről beszél, ahogy eddig is tette, de hiányzott belőle a meggyőződés. Vagy lehet, hogy csak én vesztettem el a hitemet. Mondd csak, gondoltam, ha ez téged megnyugtat. Ez csak szó. Egy rakás zagyvaság, mint a hazugságok, amiket elhitettél velem. Értelmetlen, haszontalan. Nincs többé hatalma felettem. De azért lovag maradok. Nem az elvekért, nem a dicsőségért, s nem a hazámért, hanem azért, mert néhány kupac hamu és csont felett megesküdtem, hogy bosszút állok minden bajtársamért, és magamért, akik mindent feláldoztunk egy tartalmát vesztett hit oltárán.

Milyen ironikus, gondoltam, mielőtt úrrá lett volna rajtam a fáradtság, hogy apám most már büszke lesz rám, engem viszont cseppet sem érdekel, aztán mosolyogva elaludtam, és halálról, vérről és tűzről álmodtam.