Kereső

 

(részlet)

 

Veral Sleorid – Neverasban született 118-ban. Bár családja elszegényedett nemesi klánhoz tartozott, s így taníttatására nem futotta, oly tehetséget árult el, hogy a neverasi hercegi kollégiumból hamarosan a yunai egyetemre került. Itt töltött el két évtizedet, majd hazatért. Bár Yunában katedrát ajánlottak neki, ő mégis Neveras hercegének szolgálatát választotta. Igazi polihisztorként emlékezik meg róla a történetírás, s többször mentette meg a herceget és a hercegséget, mint bárki más. Szerteágazó tudása, éles elméje élete végén sem kopott meg. Egyik legnevezetesebb “hőstettét” a Vér Pecsétjeként emlegetik, mikorron Neveras hercegség északi nagyurai tanácskozást hívtak össze. Bár pontos és hiteles leírás nem maradt fenn az esetről, Veral személyes naplójában a következők olvashatók…

Neverasi Birodalmi Krónika

 

A salenori dombság valaha virágzó szőlőtermő vidéknek számított a hercegségben. Néhány esztendővel azután, hogy Neveras csatlakozott a Királyság létrehozta szövetséghez, pusztító járvány söpört végig a tájon. Embernek, lábas jószágnak vagy egyéb teremtett léleknek nem esett bántódása, de a tőkék az utolsó kacsig elfeketedtek és elszáradtak. A helybéliek minden erőfeszítése kevésnek bizonyult, hogy úrrá legyenek a kórságon. A következő évben a friss tőkék ugyancsak erre a sorsra jutottak. A rákövetkezőben és az utána következőben is. A földműves szívós fajta, s ugyancsak ragaszkodik a földjeihez, ám a lehetetlent ők sem kísértik. A legtöbben a csapás harmadik esztendejében kerekedtek fel, hogy új otthont találjanak maguknak, az utolsók öt hosszú év után adták fel, miután már egyetlen haszonnövény sem nőtt a földeken. A vidék végül elnéptelenedett. Különös módon az erdők és mezők fái, virágai érintetlenül maradtak a Fekete Tűztől. Mintha a vadon maga fordult volna a betolakodók ellen. Egyesek suttogták, hogy az óidőkben itt élő tündérek egy ősi átka kelt életre, amiért a mohó fejszék egyre újabb és újabb tölgyóriást döntöttek ki, hogy szőlőtőkéket ültessenek a helyére, de bizonyságot soha senki nem szerzett.

A vidék azonban nem sokáig maradt néptelen. Hamarosan vadorzók, rablók és zsiványok ütöttek tanyát erre, s az erdőkön átvezető kereskedelmi utakon járó tehetőseket vámolták. Végül oly mértékben megszaporodtak a rablások, hogy a Kereskedők Céhe Neveras hercegéhez fordult oltalomért. Két holdtöltével később az utazók lépteit testek súlya alatt nyögő faágak recsegése kísérte végig a dombvidéken át. Bár pontos adatok még a hercegi levéltárban sem szerepelnek, a feljegyzések tanúsága szerint több mint 1300 banditát akasztattak fel elrettentésül a népesebb kereskedelmi utak menti fákra a Fellegvárból kirendelt csapatok kapitányai.

Hogy többé ne fordulhasson elő hasonló eset, s mert megtetszett neki a vidék, a herceg erődített palotát emelt a dombvidék szívében. Az elnéptelenedett falvak helyén kisebb helyőrségek épültek, a vidéket rendszeresen őrjáratozó csapatok lepték el. A hercegi család nyári rezidenciaként tekintett az új palotára, a hadsereg tábornokai ideális kiképző terepet találtak. Bár eleinte sokan félték az erdő haragját az új jövevényekkel szemben, a rengeteg nem küldött újabb csapást a vidékre. Úgy tűnt mindenki jól járt.

 

– Vajon mi a kórságot akarhat a fickó? – dünnyögte a herceg. Nyári rezidenciájának kapubástyáján állt, s könnyező szemmel próbálta kivenni a közeledő lovas alakját. Nem volt könnyű dolga, a dombon kényelmesen ereszkedő jövevény fölött néhány ujjnyival ott ragyogott a lebukó nap narancsvörös korongja. A késő őszi kora este még nem kezdett hűvösödni, s a herceget bosszantotta, hogy szokásos lovaglását megszakítva kellett foglalkoznia a nem várt érkezővel. Harmincas évei elején járó, az átlagosnál fél fejjel magasabb férfi volt. Avatatlan szem soványnak látta volna, holott szikár, inas teste bővében volt az erőnek. Sápadtsága kitűnt a körülötte állók közül; ideje java részét a palotában töltötte, s a hercegség ügyes-bajos dolgait intézte vég nélkül. Széles, bár kissé hegyes állán apró gödör mélyült, ahogy nemtetszése jeléül egymáshoz szorította ajkait. Világos barna szemeit összehúzta, aztán félre fordult, s inge ujjával kitörölte belőlük a könnycseppeket. – Ráadásul ilyenkor!

– Két órával ezelőtt futott bele az egyik őrjáratba, felség – a testőr parancsnok lepillantott a bástyáról a belső udvarra, ahol a lovász fiúk egyike épp egy foltos csődört vezetett körbe-körbe. A hírnöké volt, akit az őrjárat parancsnoka menesztett a palotába, s látszott rajta, hogy fickó nem kímélte szegény párát. Eltűnődött rajta, hogy megrója-e a felesleges sietségért – világéletében bosszantották az értelmetlen tettek, s rajongott a lovakért. Végül lélekben vállat vonva úgy döntött, ez esetben inkább feleslegesen hamar érjen célba az üzenet, mint akár egy perccel is később a kelleténél, s visszafordult a herceghez. – A parancsnoknak azt mondta, diplomáciai küldetésben jár, s hogy ura kilétét csakis felségednek fedheti fel.

A herceg türelmetlen mozdulatot tett. Mindezt persze már hallotta, s azt is tudta, hogy a kérdése felesleges volt; saját magát sikerült bosszantania. Rápillantott a testőrparancsnokra, összevonta szemöldökét a férfi szája sarkában bujkáló mosoly láttán.

– Mihez is kezdenék nélküled, Dret? – morogta epésen. Rátámaszkodott a mellvéd durván faragott kövére. Tenyere alatt érezte a vésők nyomát, a lenyugodni készülő nap melegét. Lehunyt szemmel élvezte az alkonyban lassan feltámadó szellő simogatását. Alig résnyire nyitott szemhéján átszűrődő ragyogásra összpontosítva mélyeket lélegzett. Soha ne ülj tárgyalóasztalhoz indulatosan. Apja azon kevés intelmeinek egyike volt ez, melyek megfogadása valóban ajánlatos volt. Az indulat elhomályosítja az ítélőképességet, hibára ösztönöz, és elárulja a gyengeséget. Bármennyire zavarta is hát, hogy kedvenc időtöltését kellett félbehagynia a közeledő lovas miatt, nyugalmat erőltetett magára. Számos ellensége akadt, s még számosabban voltak, akik csak arra vártak, hogy hibázzon. A gyeplő lazulása jeladás lenne az álságos mosoly mögé búvóknak. Nem hibázhatott.

Mire testőrei kíséretében lesétált a kapubástyáról, nyugodt volt megint. Aranykalitkában nőtt fel, testőrök és mágusok hada, falak rengetege óvta, amióta az eszét tudta. Belátta és elfogadta ennek szükségességét, s azon ritka emberek közé tartozott, akiknél a belátás elmosta a dühöt. Nem mintha olykor nem találta volna terhesnek a kötöttségeit, ó nem. Gyakorta vágyott egy másik életre, amiben azt tehette, amit csak akart. Ám a kötelességtudat gyökerei szíve legmélyéből fakadtak, s nem csak tudta, hogyan kell cselekednie, de hitt is benne.

 

Veral Sleorid csak akkor értesült a jövevényről, mikor megfújták a kürtöket. Az érces hangok úgy robbantak az alkonyat álmos zsongásába, hogy békésen szunyókáló férfi rémült horkanással riadt, s kevés híján a padlón kötött ki. Dühösen tápászkodott fel az alacsony ágyról, hogy az ablakhoz lépjen. Széles orcájából feltűnően emelkedtek ki pofa csontjai, a bal oldalin csíkot hagyott a hanyagul feje alá gyűrt párna. Telt ajkai megremegtek, ahogy megpróbálta elfojtani a rátörő ásítást, kevés sikerrel. Szürke szemét elfutották a könnyek.

– Ki a kórság lehet az ilyenkor? – visszhangozta a herceg szavait sűrűn pislogva. – Hm, valami küldöttféle lehet. Négy lovas mögötte, kettő előtte. Nem ismerik erre, annyi szent. Ha az őrparancsnok ismerné, több vagy kevesebb kísérőt adott volna mellé. Ráadásul egyedül van a fickó, tehát nem lehet valami fontos, bizalmi ember. Fél lat aranyba fogadnám, hogy csak levelet hozott.

Kopogás hallatszott az ajtó felől.

– Mester, ébredj! A herceg küldetett érted – a halk, vékony hang alig szűrődött át a vastag tölgyajtón. Veral elégedetlen fintorral megcsóválta a fejét.

– Gyere be, Gelil! – kiáltotta. Vékony, görnyedt suhanc lépett a szobába. Szomorú arca volt. Ez a legpontosabb megfogalmazás, szomorú arca volt. Még mosolyogva is olyan benyomást keltett, mint aki rögtön elsírja magát. Hirtelen nyúlt meg, a keze és a lába esetlenül hosszú lett. A szeme világítón kék volt, de alig akadt, aki látta volna, mert folyton lesütött szemmel járkált. A szüleit még a rablások idején ölték meg egy rajtaütésnél tucat mérföldnél nem messzebb innét. Őt egy cseléd menekítette ki a nyílvesszők záporából, s csodával határos módon jutott ki a csecsemővel az erdőből. Ekkor találkozott velük Veral, aki hercegi parancsra utazott Salenor tartományba, egy toborzási egyezményt nyélbe ütni. Már akkor is szeretett ösztönösen dönteni, s mikor meghallotta, hogyan menekült meg a fiatal lány és a kisded, égi jelként értelmezte az eseményt. Legalábbis így magyarázta meg az őt kísérő fegyveresek parancsnokának, hogy miért küldi a menekülőket két emberével a Fellegvárba. Hogy a kapitány érthető ellenkezését Veral már-már legendás rábeszélőképessége, vagy a menlevélen szereplő hercegi pecsét győzte le, arról egyikük sem beszélt többet. A csapat néhány tagja később, poharazgatás közben ugyan elejtett egy-két homályos utalást arról, hogy Veral felemlegetett valami fehérnépet, akiről tudomást szerezvén, bizonnyal csúf perpatvart kerekített volna a kapitány felesége – később azonban mind tagadták a dolgot, különösen egy kéthetes lápi gyakorlatot követően zárkóztak el az eset említése elől.

Veral visszatérte után szárnyai alá vette a gyermeket, s amint lehetett, oktatni kezdte mindarra, amit hasznosnak ítélt. Az elmúlt tíz év ennek jegyében telt el, s a mester most elégedetlenül nézett végig tanítványán.

– Édes fiam – kezdte, és Gelil lehorgasztotta a fejét, mert ilyen bevezető után csakis korholás szokott következni. – Hányszor mondjam még, ha fel akarsz ébreszteni, ereszd ki a hangod, és ne akarj udvarias lenni! Na, inkább gyere ide, és nézd meg azt a lovast, aki most érkezik!

A fiú odacsoszogott az ablakhoz és kitekintett.

– És most mondd meg nekem, hogy mit tudtál meg róla.

– Három órája találkozott az egyik őrjárattal az úton, mester…

– Ezt meg honnan veszed? – horkant fel Veral.

– Az egyik lovászfiú mondta a többieknek – Gelil, ha lehet, még jobban meggörnyedt, s hangja is tompán csengett. Veral elhúzta a száját. Régóta figyelte a többi hasonló korú suhanc mind durvább tréfáit, amit Gelillel űztek. Tapasztalatból tudta azonban, hogy ez ügyben Tanítványa csak magára számíthat, s hogy az ő közbe lépése csak rontana a helyzeten.

– Jegyezd meg jól, – mondta csendesen, s megveregette a fiú vállát. – hogy az ész és tudás majd’ minden helyzetből kínál kiutat. Csak éppen meg kell találni a kulcsot. Hidd el, én aztán tudom.

Gelil felnézett, így aztán elkapta azt a féloldalas vigyort, amit mestere csak ritkán engedett meg magának, mondván, a magas tisztséghez méltóság dukál.

– De most menjünk, mert Neveras hercege nem szereti, ha megvárakoztatják – folytatta Veral, mielőtt tanítványa megszólalhatott volna. – Maradj mindig mögöttem, és ne szólj egy szót se! Figyelj, és tanulj! A politika, azon belül is a diplomácia az egyik legocsmányabb, de egyben a legszórakoztatóbb játék mind közül. Persze, soha nem szabad elfelejteni, hogy ezen a játszmán életek múlhatnak…

Veral, nyomában Gelillel lesétált a toronyból, s a palota fogadó terme felé irányította lépteit. Közben persze rossz szokásához híven egyre csak beszélt, leginkább magának, és tanítványa szomjasan itta minden szavát.

 

A herceg elgondolkodva forgatta kezében az arasznyi hosszú tekercset. A fogadó terem már kiürült, a küldönc néhány perce távozott. A tekercsen kéklő pecsét még töretlen volt, bár a varázstudók biztosak voltak benne, hogy semmiféle mágiához nincs köze. A pecsét sólymot ábrázolt, nyílvesszővel a csőrében. A sólymos és nyílvesszős pecsétet csak olyan levelekre ütötték, amik országos jelentőségűek voltak. A herceg odasétált a hatalmas kristályablakokhoz. Nem kedvelte az oktalan fényűzést, ám ez esetben kivételt tett. Egyedi volt a két óriási metszett hegyikristály tábla, amiből ezek az ablakok készültek, áruk sokszorosa volt a hasonló méretű és cseppet sem olcsó üvegnek. De olyan üvegfúvó mester még ne született Alemandon, aki képes lett volna ily tökéletes üveget készíteni. Hibátlan volt, a hegyek ajándéka. A herceg újra meg újra elgyönyörködött bennük, s mint mindig, most is óvakodott attól, hogy megérintse őket.

Általában bosszantotta, ha valaki késett, de most inkább hálás volt a haladékért, amit Veraltól kapott. Kis időre szüksége volt, hogy végig gondolja a teendőket, amik rá várnak, mihelyst feltöri a pecsétet a levélen.

Neveras két évtizede megosztott volt, s ő már ezt kapta örökül apjától, aki katonának nagyszerű, politikusnak és diplomatának csapnivaló volt. Könyörtelenségének és szűklátókörűségének jó néhány következményét a mai napig nyögi az ország. Többek között a Sólyom és Kard torzsalkodását. Neveras csupán akkor vált hercegséggé, mikor a Királyság szövetségese lett. Akkoriban Neveras egy apró tartomány volt, ám stratégiailag a legjobb pozícióban. Néhány év leforgása alatt magába olvasztotta déli szomszédait. A herceg sóhajtva tűnődött rajta, hogy ha nagyapját nem éri halálos nyílvessző, mennyivel kedvezőbb helyzetben lehetne. Apja nem követte elődje politikáját. Felajánlotta a szövetséget a Királyságnak, s cserébe az északi tartományok elleni hadjárathoz kért segítséget. A két front közé szorult tartományok egymás után buktak el, mert túl büszkék voltak ahhoz, hogy a közös ellenség ellen egymással kössenek szövetséget.

 

– Hívattál, uram – Veral hangja kizökkentette a herceget a gondolataiból. Elfordult az ablakoktól és összevont szemöldökkel a bölcs felé nyújtotta a tekercset.

– Hmm – Veral megszemlélte a pecsétet. – A lehető legrosszabbkor. A hadsereg mozgósítása napokig eltartana. Még a varázstudók segítségével sem lenne sokkal gyorsabb. Tiszteletre méltó atyád sosem tudta, mikor érdemes a szív helyett inkább az észre hallgatni.

– Én is úgy vélem, hogy bölcsebb lett volna az északi uralkodók írmagját is kiirtani, de ki tudja, hogy abban a helyzetben nem lett volna lázadás a dolog vége – a herceg bosszús volt, s ezen nem változtatott az sem, hogy magában egyetértett Verallal. A múlt állandó felemlegetése mindig is azon tulajdonságai közé tartozott legértékesebb tanácsadójának, amikkel képes volt alaposan feldühíteni. Sosem értette, hogyan tud a férfi olyan lényegre törő gondolatokat megfogalmazni, mikor elméje látszólag úgy csapong, mint virágról virágra szálló pillangó. – És ha nem csalódom, az állandó térkapu ötletét épp te ellenezted a leghevesebben!

– Így igaz hercegem, s véleményem még most is az, hogy örüljünk, amiért nem kell egyszerre két fenyegetéssel számolnunk e vészterhes időkben – Veral kérdőn emelte a tekercset ura felé, aki kurtán biccentett. A fellengzős fogalmazás sem tartozott tanácsnoka kedvelt tulajdonságai közé. Elhatározta azonban, hogy csak azért sem jön ki a sodrából. Gyermekfejjel láthatta elég alkalommal, hogy apja dühében hogyan hagyja figyelmen kívül mások tanácsait, s azt is, mit fizet érte.

Veral elővette apró, de borotvaéles kését, amit mindig magánál tartott. A legnagyobb óvatossággal körülvágta a pecsétet, a kék viaszdarabkát Gelil markába nyomta, majd kigöngyölte a tekercset. Gyakorlott tekintete gyorsan átfutotta a cirkalmas betűkkel rótt, bonyolult üdvözlő formát, a címek felsorolását, míg végül elérkezett a lényegi mondandóhoz.

– Találkozóra hívnak, uram – mondta végül, leeresztve a tekintélyes hosszúságú irományt. – Egy hét múlva, az egykori határvidékre, Keno-kel mezejére.

– Ahol apám utolsó csatáját vívta az északi hadakkal – dünnyögte a herceg.

“Ahol a Sólymot lesújtotta a Kard,

Ahol Észak reménye végleg meghalt,

Keno-kel mezején ezrek vére hullt,

És az igazság a sötétségbe fúlt.”

– Ismered ezt a balladát, Veral?

– Igen, uram, ismerem – bólintott Veral, s zavartan a tekercsre bámult. Gyakran többet tudunk, mint azt hinnénk, mondta egyszer Gelilnek, s most úgy érezte, ideje hallgatnia saját magára.

– Azt hiszem, nincs más választásom, mint elmenni arra a találkozóra, igaz? A Sólyom pontosan tisztában van vele, hogy háború készül, s nekem szükségem van a támogatásukra. Most nyeregben vannak, s feltételeket szabhatnak. Legnagyobb szövetségesünkre sem számíthatunk, őket épp eléggé lefoglalja a fanatikusok támadása…

– Uram, mikorra ígérted a választ a küldöncnek? – Veral nem szívesen szakította félbe a herceget, de egy sejtés kezdett kialakulni benne, s tudta, ha nem ragadja meg két kézzel, könnyen elveszíti.

– Holnapra – sóhajtott fel a herceg.

– Addigra készen állok a tanáccsal, nagyuram – Veral fejet hajtott, s a tekerccsel a kezében kisietett a fogadó teremből, Gelil alig ért a nyomába. A herceg magára maradt baljós gondolataival a lassan sötétbe boruló csarnokban. Odasétált a díszhelyen álló trónhoz. Leült s tovább bámult ki az ablakon. A nemesi tanácsban többségben vannak az elszakadás pártiak. Még a déli nagyurak némelyike is úgy gondolja, hogy a hercegség összetartása túl sok pénzt és csapatot köt le. Mindeddig azért sikerült keresztül vinnie akaratát, mert a Királyság támogatta. E nélkül csupán abban bízhatott, hogy mint eddig, sikerül egyéb kérdésekben megosztania a Sólyom pártját. Amíg nincs összhang a Sólymon belül, addig nem kell tartania tőlük. Viszont ez az jelenti, hogy nem haragíthatja magára őket azzal, hogy nem megy el a találkozóra, mert akkor kicsúszik az irányítás a kezéből, egy polgárháború pedig az országnak is, neki is végzetes lenne.

Két inas lépett be a terembe, apró lámpással a kezükben.

– Szerintem akkor sem – mondta az egyik, miközben meggyújtotta az első fali lámpást. A másik felhorkant.

– Ugyan már, a közelébe sem jö… – amint meggyújtotta a maga oldalán a lámpát, a szeme sarkából megpillantotta a trónon üldögélő alakot. Felszisszent, s sietve meghajolt. Társa is követte példáját.

– Bocsáss meg, nagyuram, nem vettük észre, hogy itt vagy! – ijedtségük már-már szórakoztató volt. Más körülmények között a herceg talán egy fanyar mosollyal nyugtázza a dolgot, most azonban sokkal gondterheltebb volt ennél.

– Folytassátok! – intett a két görnyedt alaknak, majd felállt utolsó pillantást vetett az immáron feketén ásító ablakokra. Inkább magának, mint a két sietősen dolgozó inasnak szóltak utolsó szavai, amikor komoran kisétált a teremből. – Elkél minden fény.

 

Veral a szobájába érve nyomban munkához látott.

– Gyújts fényt Gelil – mondta, s a sokéves tapasztalat szülte biztonsággal találta meg az olvasó pultot. A tekercset a fényes, éjfekete ras-fa lapra fektette. – Sokat, minél többet. És add ide a pecsétet is.

Gelil átadta a viaszdarabot mesterének, s nekilátott a lámpások és fáklyák meggyújtásának. A kandallóban nem akadt parázs; a nyár meleg volt. Sietve megkereste hát a szobába vezető lépcsőn a legközelebbi fáklyát, s teketória nélkül kiemelte a rozsdásodó fémgyűrűből. Hamarosan a toronyszoba ragyogó fényárban úszott.

– Nos hát Gelil, azt hiszem ideje, hogy hasznosítsunk valamit abból a sok tudományból, amit a fejedbe töltöttünk – Veral elégedetten dörzsölte össze a kezeit s szeme úgy csillogott, mintha berúgott volna. – Az imént, a hercegnél figyeltél?

– Igen mester.

– És nem vettél észre valami furcsát?

– Nem mester – rázta meg a fejét rövid gondolkodás után Gelil, s már előre tartott a fejmosástól. Veral azonban bólogatni kezdett.

– Hát persze, hogy nem! Ez benne a zseniális. No, olvasd csak el azt a levelet!

Gelil az olvasópulthoz lépett. Kissé félve érintette a fekete falapot. A ras-fa az egyik legritkább fafajta volt. Egy-egy szállítmányért hihetetlen árakat kértek, pedig megmunkálni igencsak nehéz volt. Ám az ilyen darabokról legendákat meséltek. Állítólag tulajdonosaiktól sosem pártolt el a szerencse, nem fogott rajtuk semmilyen rontás, vagy betegség. Az ősi mondák szerint e fák eredetileg a tündérek nagyjai voltak, s egy rettenetes átok hatására változtak fává. Az elfek erdeiben nőttek csupán, akik minden példányt számon tartottak, s szent helyként tiszteltek. Egy ras gyilkosának azonnali halál volt a büntetése.

Amíg a fiú a tekercs fölé hajolt, Veral az egyik ládájából előszedett néhány üvegcsét, egy domború lencsét, s pár régi tekercset.

Gelil kissé nehezebben boldogult a levéllel, mint mestere. Pár percbe beletelt, mire sikerült elolvasnia. Amikor felnézett, Veral már elrendezte az asztalon a ládából előkotort holmikat.

– Remélem, emlékszel még, hogy mire tanítottalak Gerador könyvéből? – kérdezte a fiútól.

– Igen mester. Arra, hogy a különböző stílusok…

– Igen, igen, én is olvastam azt a könyvet, többször is, mint kellene – szakította félbe Veral. – Inkább azt mondd meg, hogy milyen stílusban íródott ez a levél.

Gelil visszanézett a tekercsre, zavart kifejezés jelent meg az arcán.

– Én… igazán… – nyögte és egyre jobban elvörösödött. Veral türelmetlenül legyintett.

– Csak én hallom, amit mondasz, úgyhogy nem kell félned. Ha ostobaság, akkor legfeljebb kapsz egy nyaklevest. De jól jegyezd meg, a kötelesség elébbre való, mint az udvariasság!

– Azt mondanám, hogy fennhéjázó stílusban – Gelil lehajtotta a fejét, hangját alig lehetett hallani. Veral elégedetten elmosolyodott.

– Úgy van, fiam – Gelil hitetlenkedve kapta fel a fejét. – S ráadásul még csak nem is igen próbálja titkolni. Ez keltette fel a gyanakvásom. Gondolkozz csak, miért?

Gelil újra a tekercsre nézett. Végig pergette magában a herceg és mestere közötti beszélgetést, de nem jött rá, mire célzott tanítója.

– Sajnálom, mester.

– Hmm – Veral elhúzta a száját. – Gondolkozz! Minden kérdésemnek kellett, hogy legyen valami célja. Mire célozhattam?

Gelil elkeseredetten bámulta a levelet. Aztán nagy levegőt vett, és megpróbált gondolkodni. A levél, az a kérdés a stílusról. Vajon miért fontos egy levél stílusa? Aztán a herceg szavai, az idézet a Hősökből… a stílus… az idézet…

– A hely! – kiáltott fel izgatottan.

– Csendesebben fiú! – csitította Veral, de mosolygott közben. – Hát persze, hogy a hely! Keno-kel mezeje a Sólyom számára baljós jel. Az északi nagyurak sosem jelölnék meg találkozóul pont azt a helyet, ahol apáikat megverte hercegünk atyja. Persze, lehetne egyfajta szimbólum, a békejobb szimbóluma. Csakhogy ez a levél azt mutatja, hogy aki írta megveti és lenézi, ha nem egyenesen gyűlöli Neveras hercegét. Ilyen levelet nem az ír, aki békét akar.

– De – Gelil habozott kissé, mielőtt folytatta volna. – esetleg azért akarnak Keno-kelnél találkozni, hogy kiköszörüljék a csorbát.

– Okos – bólintott elismerően Veral. – Lehetséges ez is. Épp ezért fogjuk megvizsgálni a lehető legalaposabban ezt a levelet. Ismerem a Sólyom párt minden egyes tagját, akár a tenyeremet. Hónapokat töltöttem el azzal, hogy engedményeket csikarjak ki tőlük, és egymás torkának ugrasszam őket. Nem nehéz velük szót érteni, de meggyőzni őket… az már-már lehetetlen.

– Miért fontos ez, mester?

– Mert a Sólyom megosztott. Vannak közöttük, aki tovább látnak az orruknál. Mi lenne, ha Neveras tartományokra bomlana? A Királysággal kötött szövetség oda, és ezzel a hatalmi egyensúly is. A tartományok önmagukban nem jelenthetnek fenyegetést a Királyságnak, de egy erős szövetségessel a hátuk mögött lehetővé válna, hogy a fanatikusokkal két oldalról szorongassák meg. Utat nyithatnak a támadók számára. Ezt pedig nem hagyhatja a Királyság, tehát a tartományok léte kerülne veszélybe Neveras széthullásával. A Sólyom párt három legbefolyásosabb nagyura ezzel persze tisztában van. Így ők a békére törekszenek, de sokkal jobban örülnének egy könnyen befolyásolható hercegnek, mint a mostaninak. Nyugalmasabb időkben tartanék tőlük, de most túl veszélyes lenne meggyilkolni a herceget. Nem, a Sólyom most nem vetemedne erre.

– Akkor mitől tartasz, mester?

– Hogy mitől? Attól, aki nem lát tovább az orránál, fiam. Jegyezd meg jól, a torkodnak szegezett tőr sokkal veszedelmesebb, ha az ostobaság fogja a markolatot. A Sólyomnak van néhány tagja, akik bármikor szíves örömest elvágnák az uralkodó torkát. Még akkor is, ha ezzel és vérbe és tűzbe borítják az egész országot.

– Akkor mit teszünk, mester?

– Mit teszünk? – visszhangozta a szavakat felvont szemöldökkel Veral. Gelil lehorgasztotta fejét és bocsánatkérést motyogott. – Én megvizsgálom a levelet, te pedig figyelsz, és ugrasz, bármit is mondok. Úgy figyelj, és úgy cselekedj, mintha az életed függne tőle! Mert Venur legyen a tanúm, könnyen lehet, hogy is van!

 

– Jól van, most már minden készen áll – mondta Veral elégedetten. Az olvasó pulton kiterítve feküdt a tekercs, mellette a domború lencse. Az asztalon tucatnyi régebbi levél, a ládából származó üvegcsék, s karnyújtásnyira a legfontosabb kellék, jókora, forralt borral teli töltött kupa. A szakács ugyancsak rossz néven vette, hogy a vacsorára való lázas készülődés közepette kellett még ezzel is foglalkoznia, de Gelil végül sikerrel járt. – Mi az, amit első pillantásra is láthatunk?

Nem várta, hogy tanítványa válaszoljon. Gelil is tisztában volt vele, hogy most csupán figyelnie kell. Veral sokat beszélt magának, szilárdan hitte, hogy ez segít a helyes úton tartani a gondolatait.

– Először is – mormolta merőn nézve a levelet. – ez nem papír. Hanem pergamen. Add csak ide azt a szélső tekercset onnan az asztalról, Gelil.

A fiú készségesen nyújtotta a kért darabot. Veral ezt, és a másik levelet két keze hüvelyk és mutatóujja közé fogta, és finoman morzsolgatni kezdte.

– Gyere csak, s tapintsd meg te is. Érzed a különbséget? – a fiú bólintására elégedetten csóválta meg a fejét. – Jegyezd meg jól, a nagy tervek bukását mindig az apróságok okozzák. Serega nagyura nem használ pergament a leveleihez. Az ő birtokán vannak a legjobb papírmalmok, s éves adójuk jelentős részét papírban róják le. Deirre urától eddig öt levelet láttam, amit a hercegnek küldött. Az egyiket tartod a kezedben. Érzed, milyen finom, milyen bársonyos? Születésük előtt, anyjuk méhéből kivett bárányok bőréből készítik. Haanel dea Deirre hiú ember, sosem adná alább bíbor szűzpergamennél, ha a hercegnek küld levelet, kivált akkor, ha a Sólyom nevében teszi. És nézd csak meg a két levelet! Látod a különbséget a színük között?

Veral késével lemetszett egy vékony csíkot az aznap érkezett levélből. A csík közepe fehér volt.

– Azért tompább és halványabb ennek a levélnek a bíbora, mert nem átitatták a festékkel, hanem csak a felszínét kenték meg vele. Haanel nagyurat is kizárhatjuk. És nézd csak meg jól ennek a levélnek a két oldalát! Hasonlítsd össze azzal ott. Nem, a mellette lévővel. Igen. Annak ott mindkét oldala egyforma sima. Ennek viszont az az oldala, amire írtak, sokkal simább, mint a fonákja. És vékonyabb is, mint amaz. Ezt a fajta pergament, amit a hercegnek küldtek, a Királyságban készítik. Azért vékonyabb, mert a Királyság birkáinak vékonyabb a bőrük. Ha mindkét oldalukat egyforma simára készítenék, túlságosan elvékonyodna, és könnyen szakadna. Nálunk kissé zordabb az időjárás, ezért vastagabbak a pergamenjeink is. Ezzel a harmadik lehetőséget is kizárhatjuk, mert Falior dea Wendlon nagyúr különc, s szokásaiban megrögzött ember. Sosem használna Királyságbéli pergament, ugyanis szomszédunkat tartja felelősnek a Sólyom korábbi vereségéért. Olyannyira, hogy bár a legrövidebb út Neveras és a Királyság között az ő tartományán halad keresztül, mégis inkább kerülnek a kereskedők, mert a szokásosnál kétszer magasabbak a vámok arrafelé.

– Lehet, hogy mégis ő küldte, csak el akarja terelni magáról a gyanút – kockáztatott meg egy megjegyzést Gelil.

– Nem valószínű – rázta meg a fejét hamis félmosollyal Veral. – Falior nagyúr ugyanis igen szépen keres a vásárok előtt, mikor egy-két elkésett kereskedő mégis inkább a rövidebb utat választja. S ami azt illeti, egyik ilyen levetkőzhetetlen szokása, hogy a pénzt majd mindennél jobban szereti.

– Akkor ki küldhette a levelet? – kérdezte Gelil. – Mert ezek szerint senki.

– Senki, aki jogosan használja a Sólyom pecsétjét – bólintott Veral. Elkomolyodott, s a szemében feltűnt egy ritkán látott, kemény csillogás. – De akinek feltett szándéka, hogy a találkozó napján holtan lássa Neveras uralkodó hercegét.

Gelil a levélre nézett, ahogy bíbor színűn terpeszkedett a fekete ras-fa lapon, s a cirkalmasan rótt ezüst betűk hirtelen összefolytak fáklyák fényétől káprázó szemei előtt; hálóra kezdtek hasonlítani, amely ráborul, és gúzsba köti. Nyelt egyet és kiszáradt torokkal pillantott mesterére.

– Mit teszel most, mester?

– Hogy mit? – a komor mosoly a kihívást elfogadó bajvívó magabiztos mosolya volt. – leleplezem a pártütőt, és saját csapdájába ejtem!

 

– Hogyan akarod megtudni, hogy ki írta a levelet, mester?

– Eddig csak arra törekedtünk, hogy kizárjuk azokat, akik nem írhatták – mondta Veral. – Azonban bárki készítette is ezt, oly sok hibát követett el, hogy bizton számíthatunk továbbiakra is. Jegyezd meg jól, egy ilyen helyzetben abban bízhatunk, hogy csak az ostobaság késztet valakit lázadásra, de éppen az ostoba képtelen hibátlan tervet készíteni. Az okos tudna jó tervet alkotni, de most nem látja elérkezettnek az időt a zendülésre. Látod Gelil, az istenek gondoskodtak róla, hogy a legtöbb esetben az ész segítségével találhassunk orvosságot a bajra. És most hozd ide azt a térképet!

A következő két órában Veral lehetőségek tucatjait hozta fel, majd vetette el. Gelil szorgalmasan jegyezgette mestere észrevételeit. A Sólyom párt összes tagjával kezdte a felsorolást, majd sorra vette a pergamen jellegzetességeit, a tartományok kereskedelmi kapcsolatait, a tartományok urainak szokásait, melyekről még naplót is vezetett. Gelil lassanként már semmin sem csodálkozott. Úgy tűnt mestere a legapróbb részletekre is emlékszik.

– Hát persze, hogy emlékszem – mormolta Veral, miközben a forralt bor maradékát kortyolgatta. – Bár hivatalosan tárgyalni küldött oda a herceg, azért én inkább nevezném óvatos kémkedésnek, amit tettem. Igen, a megfigyelő a legpontosabb kifejezés erre.

Aztán folytatta a munkát, s egyes nevek mellett egyre több vonás jelent meg. A legtöbb nagyúr nevét már áthúzatta Gelillel. Amikor a pergamenről már nem tudott többet kideríteni, áttért a viaszpecsétre. Egy darabkáját megolvasztotta, s figyelte milyen gyorsan dermed meg, milyen könnyen folyik. Ez újabb vonásokat jelentett.

Gelil már alig bírta nyitva tartani a szemét, de Veral mit sem vesztett lendületéből. Amikor megjelent az első rőt csík az ég alján, épp azt magyarázta le-lecsukló fejű tanítványának, hogy az ezüst betűk kalligráfiája minden bizonnyal az Ezer Szó iskola egyik növendékének keze munkája. Részletesen bemutatta, milyen testtartás szükségeltetik a jobbra dőlő betűkhöz, és milyen a balra dőlőkhöz. Néhány vonás után azonban átvette Geliltől a majdnem teleírt pergament, mert a fiú egyszerűen elaludt. Elnéző mosollyal figyelte az asztalra boruló suhancot, s halkan motyogva folytatta a munkát.

 

– … namármost, mint ahogy látod felség, ezek a betűk vékonyan kezdődnek, de az aljuk mindig vastag. Ez arra vall, hogy nem írópálcával, hanem ferdén jobbra metszett tollal írták a levelet. Ezzel, s a többi jellegzetességgel együtt, kettőre szűkült azoknak a száma, akik véleményem szerint a levelet küldhették – a herceg figyelmesen nézte az asztalon heverő pergamen, papír és pecsétdarabokat, és jó ideje csak hallgatta Veralt. – ugyanis ezt a levelet vagy saját kezűleg vetette papírra az áruló, vagy bizalmi emberre bízta. Véletlenül tudom, hogy Devarra nagyúr az Ezer Szó iskola követője, s hogy rajta kívül csupán Abelon nagyúr személyi titkára tudná így megírni ezt a levelet. A többiek, akik képesek lehetnek rá, az előző rostákon kihullottak. Sajnálatos módon semmiképp nem tudom tovább szűkíteni a kört. Bármelyikük lehet. De az biztos, hogy a levél hamis, s a találkozó csapda.

– Csapda – dörmögte a testőrparancsnok. – Mi legyen a küldönccel, uram? Ha parancsolod, nyomban megismertetem vele az izzó vasat, hogy kiszedjük belőle, mit tud.

– Nem sok értelme lenne Dret – vont vállat a herceg –, ha egy csepp esze is van a gazdájának, semmit sem tud.

– Veral épp most mondta, hogy ostoba, ha ennyi hibát követett el!

– A levéllel kapcsolatban még bennem is maradtak kétségek – a herceg hátradőlt az öblös karosszékben s összevont szemöldökkel bámult Veralra. – Még sosem kételkedtem benned, és tudásodban. Számtalan alkalommal voltál segítségemre, amióta csak ismerlek. De most az országom sorsa forog kockán. Egészen biztos vagy benne, hogy a levelet nem a Sólyom küldte?

Veral elfintorította, és két ujjal megdörzsölte az orrát. Pillanatokig bámult maga elé, majd felemelte a fejét és a herceg szemébe nézett.

– Az életemet teszem rá, uram – mondta halkan, s teljesen nyugodtan –, hogy ezt a levelet Devarra, vagy Abelon nagyúr küldte neked, hogy hat nap múlva Keno-kel mezején csapdába csaljon és megöljön.

A herceg lassan bólintott. Közben egy pillanatra sem vette le tekintetét tanácsadója nyúzott arcáról. Talán a kétség jeleit kereste a véreres szemekben, talán nem. Mindenesetre több kérdéssel nem firtatta a levél valódiságát.

– Dret, tudunk üzenni a Sólyom többi tagjának?

­– Kétlem, uram – rázta meg a fejét a testőrparancsnok. – Ha egynémely futár célba is ér, ami igen kétséges, időben nem tudnának visszatérni. Ha oda akarunk érni, két napon belül el kell indulnunk. Semmi esetre sem tudnánk hasznukat venni, tehát feleslegesen tennénk ki őket veszélynek.

– Az embereid megvédhetnék őket.

– Mindet semmiképp, uram, s azzal egyébként is a te védelmedet gyengítenénk meg. Semmiképp nem javasolnám.

– Akkor mi az, amit javasolsz?

– A nyitott egérfogónál csak egy veszedelmesebb van – mondta Dret lassan. Veralra nézett, s a tanácsnok szeme villanásából már tudta, hogy érti, mire gondol. – A visszafelé lecsapó egérfogó.

A herceg alaposan megszemlélte a két embert, akire az életét bízta, s felsóhajtott.

– Olykor az az érzés gyötör, hogy ti ketten előszeretettel űztök gúnyt belőlem – morogta nem létező bajsza alatt. – Mit tudunk Devarra és Abelon csapatairól?

 

Keno-kel mezeje már napok óta úgy festett, mint egy óriási piactér. A legkülönfélébb zászlók lobogtak a sátrak felett. A figyelmesebb szemlélőnek azonban feltűnhetett, hogy meglepően kevés embert látni a sebtében felállított táborban. A látszatnak azonban csak messziről kellett hihetőnek tűnnie. Azoknak, aki a csapdát állították, esze ágában sem volt oly közel engedni a nemes vadat, hogy megszimatolhassa a szemfényvesztést. Az erdőn átvezető út valamikor egy vízmosás lehetett, olykor hatölnyi mélységben vezetett, ideális helyeket kínálva a rajtaütésre.

A Neveras bástyás lobogója alatt közeledő csapat háromszor húsz főből állt. Az élen a hercegi testőrség két szakasza lovagolt, a hercegi hintót közrefogó csapat a könnyű lovasság elit egysége volt. A sort a teljes vértezetű nehézlovasság zárta. Látszólag teljesen gyanútlanul haladtak az erdőszél felé. Aki azonban kellőképpen közelről és értő szemmel vizsgálta a menetet, rájöhetett, hogy a könnyű lovasok és testőrség lovainak oldalaira aggatott pajzsok nem a szokásos címerhordozó díszek, hanem nagyon is valódi alkalmatosságok. Az erdőben lapulók azonban nem vettek tudomást ily apróságokról, vagy bíztak az erőfölényben, mert egyszerre kürtszó harsant, s a következő pillanatban nyílzápor zúdult a csapatra. A nyilak zöme lesiklott a lovasok maguk elé rántott pajzsairól, vagy a lovagok páncélzatáról, ám nem egy nyereg üresedett meg a támadás során. A lovagok előre lódultak, s körbe vették a megdermedő hintót. Kivont pallosuk erdejében elveszni látszott a hercegi kocsi. A többiek szétrebbentek, akár a megriasztott nyáj, s menekülőre fogták a dolgot.

– Kezdődik – jegyezte meg a kürtszó hallatán Dret, s előhúzta kardját. Kilesett az ablakon, s elégedetten állapította meg, hogy emberei tartják magukat a tervhez, és felesleges hősködés nélkül elinalnak. A szeme sem rebbent a nyílvessző láttán, ami arasznyival a feje mellett tört ketté a puszta levegőben. A hintót védő mágia mázsás kövektől is megvédte volna; fájlalta is, hogy távozáskor fel kell gyújtania a csodás kocsit. Ám annak a gondolata, hogy az áruló kezére kerülhet, sokkal elviselhetetlenebb volt. Kinyitotta az ajtót, kicsusszant a résen, majd visszakézből elnyeste a tetőről lógó kötélen függő olajlámpást. A herceg biztonságáért felelős varázstudók egy fél éjszakát szántak rá, hogy a tűztől védő rúnákat úgy törjék meg a hintó belsejében, hogy a többi varázsjel érintetlen maradjon. Dret kurta parancsot kiáltott, mire a lovagok rendezett visszavonulásba kezdtek. Egyszerre fordultak, s hármas sorban ügettek el az erdőből kiözönlő támadók elől. Dret egy tartalék lovon lapult, s a páncélokba csapódó nyilak eltéveszthetetlen csikordulása közepette is vigyorgott.

A lélekszakadva vágtató férfi szinte még le sem szállt a lováról, úgy kiáltotta az úton hátrébb rejtőző csapatokhoz érve ura parancsát.

– Errefelé hátrálnak, zárjátok le az ut…!

Mondatát sosem fejezhette be. Épphogy gyanússá lett előtte, miért áll a kapitány szoborként egy fa előtt, amikor a törzs mögül véres, de földbarna egyenruhát viselő férfi lépett elő, s egy villámgyors mozdulattal a torkába hajította tőrét. Tágra nyílt szemmel, vért bugyborékoló hörgéssel fordult le a nyeregből. A megriadó ló felágaskodva hátratáncolt, s bal hátsó patájával péppé morzsolta egyik térdét. A testébe robbanó kín hídba feszítette izmait, de a fájdalom gyorsan enyhült, s ő hálás volt ezért. Utolsó gondolata gyilkosa véres egyenruhájának szólt: örült, hogy övéi nem adták olcsón a bőrüket.

Dret, amint meglátta az út menti bokrok egyikén lengő zászlót, visszavonulás parancsolt a lovagoknak, leugrott a lováról, s a tomporára csapva megugrasztotta. Sajnálta volna a pompás állatot, ha egy eltévedt nyílvessző megsebzi. Előszedte másik pengéjét is, és szembe fordult az utánuk rohanó támadókkal.

Üldözői harsány üdvrivalgással ünnepelték a látványát, bizonnyal azt hitték, társaik elől menekülve fordult vissza. Dret felkacagott a láttukra, s futva megindult feléjük. Látta a bizonytalanság villanását az élen rohanók tekintetében, majd a rémületét, amikor megelevenedtek mögötte a bokrok, s a földbarna kavargás elborította az utat. Az erdő fedezékében maradó íjászok szigorú parancsba kapták, hogy csakis a maguk fajtájára célozzanak, ha lehetséges; a testőrök már régen fenték a fogukat egy jó kis csetepatéra. A két csapat összecsapott. S a forgatag közepén érinthetetlenként tombolt Dret; minden vágása célba talált, minden döfésére testek hanyatlottak a véres avarba.

A Keno-kel mezején álló táborból fél tucat főt számláló kis lovascsapat vágtatott ki. Az élen lovagló férfi azonban néhány száz öllel odébb olyan vadul rántotta meg a zablát, hogy lova kis híján felbukott. Nyíllövésre előttük háromszoros túlerőben lévő csapat álldogált tajtékot fújó, csatakos szőrű lovakon. Szerencsétlen párák láthatólag teljesen kimerültek, idáig hajszolhatták őket. Mielőtt azonban a menekülés gondolata meggyökerezhetett volna a kis csapatban, előttük és mögöttük is nyílvesszők csapódtak a földbe.

A herceg szelíd nógatására lova remegő izmokkal megindult előre. Csupán néhány méter választotta el a két csapatot egymástól, mikor megállt. A herceg elsötétült tekintettel méregette a vele szemben állókat. A csendet jó ideig csupán a lovak horkantásai törték meg.

A herceg szóra nyitotta a száját, de megelőzték. A másik csapat vezetője tőrt rántott. A herceg felemelte a kezét; az íjászok nem lőttek.

– Add meg magad! – sziszegte az előre szegezett tőrt tartó férfinak.

– Inkább a halál – köpte a másik és sebes mozdulattal a saját szívébe döfte a tőrt. A herceg rezzenetlen arccal nézte, ahogy a holttest a földre zuhan. Csak a mélységes megvetés látszott rajta, mikor kiadta az utolsó parancsát.

– A többieket kössétek a lovak mögé, aki ellenáll, öljétek meg!

 

Abelon dea Nekole – a nemesi tanács tagja, ki Neveras egyesítésének 25-ik esztendejében, mely a Királysági időszámítás szerinti 161. év, enkezével vetett véget életének, mikorron az uralkodó herceg elleni merényére fényt derítettek Keno-kel mezején. A leleplezést Veral Seloridnak tulajdonítja a hagyomány. Az áruló birtokait a korona szétosztotta szomszédi között, s testét felnégyelvén az ország négy sarkába vitették, hogy örökös intésül szolgáljon mindenki számára, ki urunk trónjára s életére tör. Azokat pediglen, kik segítették aljas tettében, Neveras városába hurcolták ősi módon, a lovak után kötve. Ami testükből megmaradt, a város kapuira szegeztetett, s a szégyenletes cselekedet a Vér Pecsétje néven került be a krónikákba. Neveras egysége pediglen…

Neverasi Birodalmi Krónika