Kereső

Egyedül maradtam végül. Nem hibáztattam érte senkit. Akibe csak egy csöpp ész is szorult, már tegnapelőtt itt hagyta ezt a helyet. A legkitartóbbak két órája adták fel, mikor az utolsó mérések 300 méteren kétezer fokot mutattak.
Valami nem stimmelt. A tervek szerint nem ilyen hirtelen kellett volna nőnie a hőmérsékletnek. Hát igen, gondoltam tehetetlen dühvel, a tervezőasztalon minden olyan egyszerűnek tűnik.
Kiléptem a sátorból, az utolsóból, ami az expedíció sátrai közül állt még, és végig néztem a kihalt városon. Olyan jól ismertem, mielőtt még idejöttem volna, hogy becsukott szemmel is el tudtam volna igazodni benne. Majdnem egy évet töltöttem az alaprajz, a légi felvételek és a háromdimenziós modell tanulmányozásával.
Amikor először láttam, valamiért már akkor is lenyűgözött. Pedig akkor még nem tudtam, hogy milyen titkokat rejteget.
- Maja város - mondta az alacsony, vékony férfi, aki Gál Tiborként mutatkozott be. Avítt, csontkeretes szemüveget viselt, emlékszem, majdnem felnevettem a láttán. Ugyan, ki hord ilyesmit manapság, gondoltam. Aztán megnéztem a fényképeket.
- Lehetetlen - ráztam meg a fejem. Idestova két évtizede végzek tudományos kutatásokat régészeti témában, magam is konyítok valamicskét az ősi civilizációkhoz. - A maják hitvilága kész szentségtörésnek ítélte volna az ötletet is, hogy egy vulkán kráterébe építsenek várost. És ahogy elnézem, a házak sem maja stílusúak.
- Tudom - bólogatott Gál úr. - Mégis maja. A házakban talált eszközök alapján egyértelműen ők lakták a várost.

- Még sosem láttam ehhez hasonlót. Hol készültek a képek?

- Ez a vulkán a déli szélesség 23°18’, és a nyugati hosszúság 71°32’-én fekszik. Tudom, hogy a maja civilizációt sokkal későbbre és északabbra helyezi a régészet, de…

Akkor fogott meg a város. Elnéztem a szájra emlékeztető, viszonylag enyhe ívű krátert, a külső és belső lejtőkön egyaránt elterülő házakat, amik mintha az egykori lávafolyamokat követték volna, és éreztem, hogy valami fontosra bukkantam.

Legalábbis most így emlékszem. Talán, ha semmi érdekes nem lett volna itt, most otthon töprengenék rajta, ha egyáltalán eszembe jutna, hogy micsoda ostobasággal állított be az a fickó.
- Hányadikként próbálkozik velünk? - szegeztem neki a kérdést egyenesen. Válaszra nyitotta a száját, aztán szép lassan becsukta.
- Nincs több ötletem - mondta végül némi hallgatás után. Sejtettem. Ilyen abszurd feltételezésekkel senki sem kockáztatta a hírnevét. A pénzéről nem is szólva. Még egyszer megnéztem a képeket. Talán azok, talán látogatóm őszintesége késztetett rá, de rábólintottam.
- Nézzük ezt a várost!
Finoman megremegett a lábam alatt a hegy. Az első konkrét jel. Felsóhajtottam. Bár még mindig nem akartam teljesen elfogadni, egyre valóságosabbá vált a lehetőség, hogy tényleg elszúrtunk valamit. Akárhányszor végig gondoltam az expedíció minden lépését, mindig arra lyukadtam ki, hogy sehol sem hibáztunk. Egyszerűen nem jött be. Mégsem tudtam megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól. Elvégre itt állt ez a fantasztikus város már legalább kétezer éve. Amikor építették, az én népem még legfeljebb a jurtát és a tűz felett pörkölt vadhúst ismerte. Ezek itt pedig képesek voltak kibányászni és megmunkálni a bazaltot. Olyan pontosan illeszteni, hogy a falak habarcs nélkül is megállták volna a helyüket. De akárkik is voltak az építők - mert magamban biztos voltam benne, hogy úgy lehettek maják, ahogy én -, biztosra mentek, és lenyűgöző technikával rendelkeztek, mert nem érték be ennyivel.
Odaléptem a kráter alján elhelyezkedő központi tér egyik házához és végigsimítottam a falán. Erre egyik felvétel, vagy modell sem készíthetett fel. A bazalttéglákból sima falakat húztak. Hogy téglákból és kötőanyagból állnak, azt is csak a szerkezeti vizsgálat derítette ki. Andezitet találtunk a bazalt mellett. Azt használták habarcsnak. Még olvadt állapotban, a kristályosodás alapján. Elképzelésem sem volt, hogyan csinálták. És rajtam kívül senki másnak sem az expedícióból. Ha arra gondoltam, hogy mindez semmivé lehet, az én hibámból… Ha nem volnék ateista, most imádkoznék, gondoltam. Így se sok választott el tőle.

A közeli erdőből hoztak faanyagot a házak tetőszerkezetéhez. Ahogy beléptem a házba, felnéztem és megint elgyönyörködtem a fa sárgás színében. Egészen addig, míg közelebbről meg nem vizsgáltuk, nem tudtuk, hogy élhetett túl ennyi időt a faanyag.
Leolvastam a házban elhelyezett hőmérőt. Még mindig a külső hőmérsékletet mutatta. A fal viszont kissé melegebbnek tűnt, csak a házon akadálytalanul keresztül fújó szél miatt nem éreztette hatását odabent.
- A fenébe - mondtam hangosan. - Nem elég, hogy lerombolok egy kétezer éves várost, még hiába is teszem?
Valamit elrontottunk. Csüggedten indultam kifelé a házból. Negyven órája próbáltam valami megoldást találni.
- Kik voltatok? - suttogtam végigsimítva a falon. Mert ez volt, ami a legjobban gyötört. Hogy most már sosem fogom megtudni, kik emelték ezt a fantasztikus várost.
Odakint valamivel erősebb volt a kénes szag. Kétezer éve ez biztosan intenzívebb volt. Ebben a gőzben füstölték fel a gerendákat. Egyrészt ezzel kiölték belőlük a kártevőket, másrészt valósággal impregnálták a fát. Zseniális.
Aztán, hogy ne fulladjanak meg az itt lakók, egy hatalmas kőlappal lezárták a központi kürtőt, illetve ami megmaradt belőle, az utolsó kitörés után. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy Péter szerint ezek után az ünnepségek gasztronómiai része jelentősen egyszerűbbé válhatott, mert az átforrósodott kő úgy működött, mint a flekkensütő.
Megborzongtam a hirtelen támadt szélben, pedig ez most nem volt hideg. A nyár kivételével a fennsíkon azonban elég zord volt az időjárás. Ez megmagyarázta, hogy miért építkeztek a hegyre a „maják”. Az Andok magasabb csúcsai felől érkező patakok vize itt a fennsíkon lelassult, az év felében pedig be is fagyott a vulkán feletti szakasz. Aztán olvadáskor a hegy kivételével az egész fennsík mocsárrá változott.

Ismét megremegett a talaj, ezúttal azonban alig hallható, mély mordulás is kísérte. Berohantam a sátorba és ránéztem a kijelzőre, ami a verítékes munkával ásott akna alján mérte a hőmérsékletet. Semmit sem mutatott. Káromkodtam. Tehát a láva már az aknát is elöntötte. Ennyit az ottani felszerelésről. Reméltem, hogy ki tudom húzni, mielőtt eléri a láva, de elkéstem. Oda a több százezres cucc. Francba.
A kürtő fedlapja nyolcszáz fokos volt, a közepére telepített műszert alig láttam a forró levegő vad reszketésén át. Megkerestem az azbesztkesztyűmet, és a rákötött dróttal a kő szélére húztam a berendezést. Aláügyeskedtem az alumínium lapátot, és leemeltem. Azt hittem, ott szakadok meg. Ezt a három méteres lapátot nem egy emberre tervezték. Leraktam földre, vigyázva, hogy azért ne csapjam oda nagyon, és a dróttal óvatosan elhúztam a sátorig. Ha minden jól megy, mire a kitörés elkezdődik, kihűl annyira, hogy el tudjam vinni.

Összecsomagoltam a sátrat. Közben el-elbámészkodtam. Alig két hete jöttünk, és máris végérvényesen elpusztítjuk ezt a helyet. Senki sem fogja megcsodálni többé a kráterfalba olvadó házakat, sem a belső oldal keleti felébe vájt hatalmas kőfejtőt, amit széles, lépcsőzetesen elhelyezkedő teraszokká alakítottak. Az elrendezés gondos tervezésről, és hajszálpontos kivitelezésről árulkodott. Senki sem látja majd a külső oldalon felvezető csatornákat, amikkel vizet vittek a teraszokra. Találgatásaink szerint valami földművelésfélét űztek ott, bár fogalmam sincs, hogyan juttattak oda termőföldet. Néhányan közülünk ezt elvetették, mert nem volt nyoma termőföldnek. Én sem voltam benne biztos, de végül is, ha kipusztult a növényzet az öntözés hiánya miatt, az erózió, a szél hamar lecsupaszíthatta a teraszokat.
De vajon tíz vagy húsz év múlva ki fogja elhinni, hogy az összes házon átmegy valami csőféle, ami a központi kürtőbe vezet? És azt, hogy a vizet nem a folyóval hajtott vízkerék erejével emelték a hegytetőig, hanem feltevésünk szerint kezdetleges gőzturbinával? Megtaláltuk a szerkezet maradványait a központi tér északi oldalán. Bár ez korántsem maradt meg olyan jó állapotban, mint a többi fából készült dolog, mindenki hitetlenkedve meredt Péterre, mikor előadta a hipotézisét. A fényképek persze megvannak. De azokat a kutya sem fogja komolyan venni. Ez az egész város túl hihetetlen ahhoz, hogy bárki elhiggye. Csak mi bíztunk benne. Túlságosan is. Talán ez volt az egyetlen hiba. De a két nappal ezelőtti robbantást jól csináltuk. Minden előzetes mérést elvégeztünk, mindent modelleztünk. Persze én akartam leginkább. Hogy megint működjön a vulkán fűtötte város. Mert tudnom kellett a válaszokat. Hogy kik voltak, miért építették, és hogyan.

A geológiai vizsgálatok szerint nagy nyomású gáznak kellett volna lennie a mélyben lévő lávató felett. Fel is készültünk a gázkitörésre. De úgy tűnik, valami elkerülte a figyelmünket, mert a nyomás nem csökkent, viszont a láva szintje emelkedni kezdett. Ha ebben az ütemben folytatódik az emelkedés, holnapra eléri a fedlapot.
Abban reménykedtem, hogy mire a kitörés eddig jut, a központi kürtőt és a házakat összekötő csövekben megindul a levegőáramlás, és be tudom bizonyítani, hogy igenis ezzel fűtötték a házakat. De ez nem következett be. Úgy gondoltam, ha van is dugulás a csövekben, a kitörő gáz kitisztítja a szabadba vezető nyílásokat. Mivel a gáz ott maradt, ahol volt, a csövek feltehetőleg zártak maradtak. Fene tudja. A természet időnként űz tréfákat az emberrel. Most szinte bármit megtettem volna, hogy a robbantást visszacsináljam.
Miután összecsomagoltam a felszerelésemet, felhordtam az egészet a kráter peremére. Láttam már sokkal meredekebb lejtőket is, de azért négyszer megmászni ezt is épp eléggé nehéz volt. A fedlap hőmérője nem hűlt ki eléggé, de nem mertem tovább ott hagyni. Tíz méterenként le kellett tennem. Magam előtt tartani túl nehéz, magamhoz szorítani túl meleg volt. Az ösvény meglehetősen gyatra állapotba került az elmúlt kétezer év alatt, párszor kis híján sikerült kitörnöm a bokám. Fárasztó és mocskos meló volt. A víz a folyóban jéghideg, és különben is túl messze folyt, ami meg a kannákban maradt, az csak inni volt elég, úgyhogy két napja nem tudtam mosakodni. Ettől a cipekedéstől csak rosszabb lett, már ott is viszkettem, ahol azt hittem, ez lehetetlen. A tehetetlen düh minden megtett út után fakult kissé, apránként fásult beletörődéssé vált. A kocsi platóján üldögélve bambán bámultam a várost, és már gondolkozni sem volt erőm. Az temérdek vizsgálat, amit már sosem végezhetek el. Azok a felvételek, amik sosem készülnek el. Azok a kísérletek és tesztek, amik eredménye örökre titok marad. A kérdések, amikre nem kapok választ. Nem tudtam megoldást. Nem volt több ötletem.

Lassan beesteledett. A kráter peremén aludtam, a terepjáró mellett. Időnként felébredtem a remegésekre. Korán keltem, hogy megnézhessem valószínűleg az utolsó napkeltét itt a városban. A teraszok felett megjelenő sárga korong sugarai lassan kúsztak végig a házakon, és csak most döbbentem rá, hogy az összes háznak van keleti ablaka. Nem is értem, miért nem gondoltam rá korábban, hisz a maják a legtöbb feltevés szerint napimádók voltak. Persze, hiszen sosem hittem benne, hogy maják építették a várost. Talán mégis? Sosem tudom meg.
Aztán nem volt más, csak a várakozás. Jobb dolgom nem lévén, nekiálltam végigjárni az összes házat szisztematikusan. Eddig erre nem volt időnk. Titkon abban reménykedtem, hogy az egyikben találok működő fűtőcsövet.
Persze a tizedével sem végeztem. Legalább ezer ház volt, bár a helyszínen megszámolni sem tudtuk, a légi felvételek alapján ezerkétszázat feltételeztünk. Nem voltak túl jó minőségű képek, ezért nem lehettünk biztosak a dolgunkban. Egyik házban se találtam meleg csöveket. Már a modellen felfigyeltem rá, hogy van egyfajta rendszer az építésben. Háromféle méretű házat különböztettem meg. A legnagyobb három helyiségből állt, ebből volt a legtöbb. A terepviszonyokhoz mérten nagyjából koncentrikus körökben helyezkedtek el a házak, három-négy ilyen nagy után jött egy közepes, ami két helyiségből állt, és két nagy-közepes sor után jött egy egyhelyiséges kicsi. Úgy tippeltük, ez valamiféle őrposzt vagy ilyesmi lehetett.

A második kör közepénél jártam, amikor gyomorkorgásszerű, bugyborékoló mordulás kíséretében beszakadt a központi kürtő fedő lapja. Odafentről néztem végig a kitörés elejét. Nem volt nagy robbanás, nem röpködtek sziklák és gázfelhők. Egyszerűen felbugyogott a láva, lassan, nyúlósan kezdett szétterülni a téren. Kovasavban gazdag, villant belém, amíg a pokoli forróság lustán elborította teret, majd belekóstolt a legközelebbi házakba. Akkor ért el hozzám az első hőhullám, és a záptojás szag. Könnyfacsaróan büdös volt, de én pislogva, homályosodó szemmel is egyre csak bámultam lefelé. Hamarosan lángra kaptak az elemeknek eddig ellenálló gerendák. Pár perccel később a bazalt is megadta magát és a házak, mintha lassított felvételt néznék, méltóságteljesen belehanyatlottak a lávába. Már nem tudtam biztosan, hogy csak a kénhidrogéntől könnyezek-e. A tehetetlenség és bűntudat rosszabb volt, mint ha saját kezűleg döntöttem volna romba a várost.
Nem bírtam tovább, elfordultam a pusztulástól és a terepjáróhoz indultam. A föld már folyamatosan remegett, és a halk dübörgés a vulkán rosszallását fejezte ki. Vagy csak én hallottam ki belőle? Talán a rossz lelkiismeretem…
Legurultam a kocsival a hegyről és dél felé vettem az irányt. Alig tettem meg tíz kilométert, mikor hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Szó szerint, mert kis híján letáncolt az útról a terepjáró. Az utolsó pillanatban sikerült megállnom, keresztbefordulva az úton. A vulkán felé pillantottam. A gázok végül is utat találtak maguknak. A folyóból több száz méter magas vízoszlop robbant ki, odafent szétporladt az állandóan fújó nyugati szélben, fantasztikus szivárványt hozva létre a hegy felett. Már-már reménykedni kezdtem, hogy ezzel talán a város nagy része megmenekült, de tévedtem. Ez csak a kezdet volt.

A folyó felé kirobbanó gáz utat nyitott a víznek a kürtőben fortyogó láva felé. A keletkező gőz több tucat robbanással mocskos sárfolyammá változtatta a vizet, lávát köpött szét az egész kráterben. Végül a kőfejtő teraszok körül a bányászat miatt meggyengült kráterfal megadta magát, és az utolsó robbanás bedöntötte. A több száz tonna kő gyakorlatilag betemette az egész krátert. A központi kürtő is eldugult, ám új kivezető nyílást kapott az omlással, a síkságra. Percek alatt gigászi gőzfelhő burkolta be a hegy maradványait.
Vége. Csak most döbbentem rá, hogy valóban vége. Az első robbanás nyomán belém dobbanó reményt is annak a makacs kis hangnak köszönhettem, ami azt súgta, hogy minden megoldódik. Hát nem. Minden elpusztult.

A kormányra hajtottam a fejem és addig sírtam, míg meg nem hallottam a motorzúgást. Gyorsan letöröltem a könnyeimet. Ha a többiek kérdezik, miért vörös a szemem, majd a gázokra fogom.