Kereső

 

Bár a karjába markoló ujjak máskor szűkölő sírásra késztették volna, az iménti pofon emléke minden hangot belé fojtott. Némán, könnyes arccal botladozott az apja után.

– Majd én megtanítalak rá, hogy kell viselkedni! – a kiáltást talán az egész utcában hallották. Nyár vége lévén a legtöbb ház ablaka tárva nyitva volt. A lassanként mindennapossá váló ordítozásra azonban senki sem figyelt oda. Nem olyan környék volt, hogy bárkinek kedve legyen beleütni más dolgába az orrát. A lepusztult házakban, csóró alakok hátsó udvarában sok minden folyt, aminek kevés köze volt a törvényhez és tisztességhez. És az itt lakók nem szerették a kíváncsiskodókat. E hallgatólagos megegyezés értelmében mindenki úgy nevelte a gyerekét, ahogy akarta. Jeremy Cliffing viselt dolgai, 7 éves fia szenvedései éppúgy a nem-látok-nem-hallok-nem-beszélek elv hatálya alá estek, mint oly sok minden a negyedben.

– Itt majd lesz időd gondolkodni! – ordított a férfi a már-már sokkos állapotba került gyerek arcába közvetlen közelről, dühtől vörösen, véreres szemmel, miközben kinyitotta a pince ajtót. – Befelé!

Belódította a fiút, aki a tízegynéhány fokos lépcsőn csodával határos módon botladozott le. Egy pillanatig a késő délutáni napfény még bevilágított az apró, kacatokkal telizsúfolt helyiségbe, aztán Jeremy bevágta az ajtót, és rákattintotta a lakatot, amit csak akkor szokott bezárni, ha a fiát akarta benn tartani.

– Megtanulod, hogy ne pofázz vissza, büdös kölyök! – a nyomaték kedvéért nyitott tenyérrel a rozoga faajtóra csapott, ami akkorát szólt a pincében, mint egy ágyúlövés. A fiú összerándult, mintha rajta csattant volna az ütés. Az apja ezután magában morogva visszament a házba és Sam egyedül maradt a sötétben, amit az ajtó résein beszökő fénypászmák enyhítettek félhomállyá.

A fiú óvatosan leült, nehogy leverjen valamit, mert tudta, hogy akkor újabb büntetést kap. Térdeit felhúzva összekuporodott, és szinte átölelte magát. Szaggatottan vette a levegőt, a kitörni készülő sírást próbálta visszafojtani. Tekintetét a szemmel láthatatlanul lassan mozgó fénypászmák egyikére szegezte, s nagyon-nagyon akarta, hogy sose menjen le a nap.

De a fények egyre halványodtak, s pár óra múltán a kévékben táncoló porszemeket sem látta már. A mélyülő sötétet élénk képzelete rá leső szörnyűségekkel töltötte meg. Már az orráig sem látott, mikor valami zajt hallott az egyik sarokból. Félelme kezdett pánikba átcsapni, ahogy a motozás nem szűnt, inkább mintha közeledett volna. Reszketni kezdett, szíve a torkában dobogott, s akkor meghallotta a fújtatást. Közvetlenül mellette szuszogott Az. Aztán egy hideg érintést érzett a bokáján, s valami elpattant benne.

– Neeeeeeee! – inkább sikoltotta, mint kiáltotta, felpattant és a lépcsőhöz botorkált. Immár nem érdekelte, mit ver le, mekkora zajt csap, a határtalan rettegés a sötétben közeledő rémségtől minden mást elnyomott benne. Térdén-könyökén vergődött fel a lépcsőn, nem is érezve a horzsolásokat és szálkákat. Az ajtóhoz érve kétségbeesetten dörömbölni kezdett.

– Apa! Apa! Segíts! – zokogta. Hiába.

Mikor Jeremy hajnaltájt magához tért, és hátra botorkált a pince ajtóhoz, a fiát ott találta a lépcső tetején ülve. Felhúzott lábait átkarolta, és semmit látó szemekkel bámult maga elé. Káromkodva rúgta félre a szimatoló, apró kis állatot, amiben kis híján megbotlott. Felrántotta a dermedt gyereket és maga után húzta a házba. A erőfeszítéstől, hogy egyensúlyát megőrizze, észre sem vette, hogy Sam továbbra sem moccan.

 

A biztonsági őr kilépett az áruház kapuján. Bár a szabályzat szigorúan tiltotta, hogy elhagyja a szupermarket területét, nem tudta megállni, hogy egy-két cigarettára rá ne gyújtson a nap folyamán. Amióta bevezették azt a hülye törvényt a nemdohányzók védelmében, komolyan fontolgatta, hogy kilép. Persze nem tette. Tíz éve, mikor a cukorbetegséget megállapították nála, még azt sem tudta, mi fán terem az. Nem is vette igazán komolyan. Aztán romlani kezdett a szeme. A két műtét után persze már korántsem volt olyan könnyelmű. A pánik, ami a látása elvesztésének lehetőségét kísérte, nyomokban máig megmaradt. A lelkiismeretesen beadott inzulin injekcióknak hála viszont rohamosan hízni kezdett, és soha többé nem, tudta leadni a zsírpárnákat. Lassanként a főnökei úgy látták, hogy nem tudja elvégezni a munkáját. Több „beszélgetés”, célozgatás következett. Végül leszerelték. Lehet, hogy nem ő volt a legjobb zsaru, akit látott ez a város, de szerette csinálni. Mivel semmi máshoz nem értett, felcsapott biztonsági őrnek. Szar meló volt, a kutya sem tisztelte, és a pénz is a béka segge alatt maradt, de legalább megint egyenruhát és pisztolyt hordhatott. Ezt szerette. A többit meg elviselte.

A fotocellás kapu jobb oldalán maradt, közvetlenül a fal mellett, oda nem látott a pásztázó kamera. Sietősen szívta a spanglit, Jack délutáni körútja során csak nyolc perc múlva ér majd az ő területére. A jó öreg Jackre gondolva mindig vigyorognia kellett. A megbízhatóság mintapéldánya, a mindig makulátlan és pontosan érkező Jack! Milyen könnyű is átverni!

A cigi felénél tartott, mikor megjelent a fiú. Mocskos volt, szakadt és pokolian szegénynek tűnt. Már mozdult volna, hogy elhajtsa a nyamvadt kis koldust, mikor eszébe jutott a kamera. Ránézett a félig szívott cigire. Egy-ötven egy csomag. A tököm fogja egy kis szaros miatt eldobni, majd kihajítja valaki, gondolta és nyugton maradt. De azért maradt benne egy kis rossz érzés, amíg a fiút figyelte, aki idegesítő lassúsággal araszolt be az áruházba. Valahol tudat alatt felötlött benne, hogy a kéregetők általában igyekeznek észrevétlenül és gyorsan beslisszolni, s minél többet összekoldulni, mielőtt kidobják őket. És rendszerint észreveszik a biztonsági őröket, s nem mennek el mellettük, mintha ott sem lennének.

Épp a staub végére ért, mikor meghallotta a lövéseket.

 

Sam félt. Az érzés nem volt újdonság a számára. Amióta az eszét tudta, félt. Ám mindeddig pontosan tudta, hogy mitől, illetve kitől kell félnie. Most viszont fogalma sem volt róla. A hatalmas, csillogó épület, a rengeteg ember, a zajok, a hangok, a szagok. Mind ismeretlen volt, s mind félelmetes. Legszívesebben elrohant volna, de Ernie nem hagyta. Ha nem most, akkor máskor kellett volna visszajönnie, és Ernie dühös volt, ha nem azt tette, amit mondott. Ő pedig nem akarta, hogy Ernie dühös legyen. Igazából Ernie-től is félt.

Lassan beljebb óvakodott a dupla üvegajtókon túli világba, ami annyira különbözött attól, amit megszokott, hogy teljesen elveszettnek érezte magát a csillogó fém és üveg palotában. A tömeg szétvált előtte, senki sem közeledett hozzá. Egyedül volt, mint eddig, de ez más fajta magány volt. Mostanáig nem mert, nem akart másokkal találkozni, ide is csak Ernie kedvéért jött. De valahonnan biztos volt benne, hogy hiába akarna bárkihez is odamenni.

Percekig bolyongott a földszint óriási, egyetlen helyiségből álló csarnokában. Az ellenséges, mogorva tekintetek egyre jobban zavarták. Minden hangosabb zajra összerezzent, s már a pánik küszöbén állt, mikor megpillantott egy szempárt, amiből valami más sugárzott. Sam nem ismerte a részvét szót, sem pedig az érzést. De megérezte, hogy kitől nem kell tartania. Ezért volt még életben. Elindult az egyik pult mögött álló fiatal lány felé. A lány halványan elmosolyodott.

– Szia – mondta, mikor a fiú odaért az órákkal borított pulthoz. Egy pillanatra elhallgatott, de amikor látta, hogy Samnek esze ágában sincs megszólalni, folytatta. – Én a helyedben óvatosabb lennék, mert a biztonsági őrök nem kedvelik a magad… fajta ruhájúakat.

Samnak nem tűnt fel, hogy a lány félúton elakadt a mondatban, mert nem akarta megbántani. Igazából nem is nagyon figyelte a szavakat, csak a megnyugtató tónus hatott rá. Tágra nyílt szemmel bámult a lányra, és továbbra sem válaszolt.

– Az én nevem Ann. Téged hogy hívnak?

Sam egy pillanatig habozott, aztán alig hallhatóan megszólalt.

– Az apám…

– Itt van valahol? – kérdezte a lány körülpillantva. – Őt keresed?

Sam bólintott. Futásra kész pánik hangulata egy kicsit oldódott.

– Ha akarod, segítek megkeresni.

Sam ismét bólintott. Már nyitotta a száját, hogy elmondja, Ernie küldte ide, amikor jókora marok csapott le a vállára.

– Na, elég volt a koldulásból jómadár! – a nagydarab biztonsági őr megragadta Samet és a kijárat felé indult vele. – Neked, Ann, meg már ezerszer megmondtuk, hogy mik a szabályok!

– De hát nem csinált semmi rosszat Jack! – kiáltott az őr után Ann, a férfi azonban csak legyintett és vonszolni kezdte Samet.

– Az a dagadt barom biztosan kiment cigizni – morogta Jack. – Te meg maradj már nyugton, vagy kapsz egy taslit!

Sam kétségbeesetten kapálózott a férfi markában. Rettegése egyre nőtt, és mindenáron vissza akart jutni a lányhoz, aki megtalálja neki az apját. Meg kell találnia, különben Ernie nagyon dühös lesz!

– A franc! – kiáltott fel Jack, mikor Sam egyik vad mozdulata közben megbotlott és kis híján mindketten a földön kötöttek ki. – Nyughass már, te koszos kis seggfej!

Alig tudta féken tartani a kölyköt. Végül megunta és két istenes pofont kevert le neki. A fiú azonban ettől valósággal megvadult, és nekiesett. Artikulátlan hangon ordított, s Jack egy pillanatra ismét elvesztette az egyensúlyát, ahogy Sam ráugrott. Dulakodás közben egyszer csak égető fájdalmat érzett a jobb combján. A lába kiszaladt alóla, és sikolyok ütötték meg a fülét.

– Mi a… – motyogta, megpróbált feltápászkodni. A keze megcsúszott, s mikor odapillantott, látta, hogy vérben tenyerel. Döbbenten felnézett, épp idejében, hogy lássa a rászegeződő pisztolycsövet. Úgy táncolt a gyerek reszkető kezében, csoda volt, hogy el nem ejtette. Jack kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a pisztolyt ettől a suhanctól, mielőtt valakinek baja esik. Félúton döbbent rá, hogy a fájdalom a combjában egy lövés lehetett, és azon tűnődött, miért nem hallotta a dörrenést. Akkor is ez járt a fejében, mikor Sam teljes pánikban másodszor is meghúzta a ravaszt a felé nyúló kéz láttán. Jack ezt sem hallotta. Mire a lövés hangja elért volna hozzá, már halott volt.

 

Frank a kordon előtt állt meg. Az ablakhoz hajoló rendőrnek felmutatta a jelvényét, és már indult volna tovább, de a pofátlanul fiatal férfi megrázta a fejét.

– Sajnálom nyomozó, innen gyalog kell mennie. A pszichológus szerint bármilyen váratlan hang, vagy inger újra rohamot válthat ki az ámokfutóból.

Frank kissé hitetlenkedve megrázta a fejét. Leállította a motort és kiszállt a kocsiból. Átbújt a sebtében felállított kordon alatt, bár ez nem volt könnyű feladat. Viszont több mint mázsás súlyával meg sem próbálta átugrani, mint ifjabb korában tette. Nagyokat szuszogva hajolt le, s egy pillanatra úgy érezte, mindjárt retúrjegyet vált az ebédje. Gyűlölte ezt az érzést, számtalanszor el is határozta, hogy fogyókúrázni kezd, de aztán mindig elcsábult.

– De rohadt meleg van – morogta, miközben nagyokat nyelt, hogy megszabaduljon a savanyú íztől a szájában. Mégsem vette le nyári zakóját, mert tudta, hogy ingén hatalmas nedves foltokat hagyott a minden pórusából ömlő izzadtság. A kiürített parkolóban csak néhány egyenruhás alakot lehetett látni, ők is többnyire az áruház bejáratát félkörben körülvevő rendőrautók fedezékében maradtak, kivéve a tökig golyóálló mellénybe burkolt agyturkászt, aki az üvegajtó zsilip előtt álldogált és megnyugtatónak szánt hangon beszélt. Frank összehúzta magát, ami nem volt könnyű, és odafutott ahhoz a furgonhoz, ami mellett bosszantóan karcsú alakok álldogáltak a legújabb divatnak is megfelelő fekete szerelésben.

– Mi a helyzet? – kérdezte lihegve, ahogy odaért. Az egyik férfi odafordult hozzá, kifújta a tüdejében tartogatott füstöt és végigmérte Franket.

– Legkevesebb hat, legfeljebb tíz halott, cirka 40-50 túsz – mondta. Újabb szippantást, és a biztonsági kamerák képére vetett gyors pillantást követően folytatta. – Az elkövető egy 14-15 éves srác. Totál be van csavarodva.

Intett a kocsiban ülő egyik férfinek, mire az lekapta fülesét és átnyújtotta Franknek. A nyomozó füléhez nyomta az egyik hangszórót.

–… de akkor miért nincs itt? Ernie azt mondta itt lesz! – mondta egy vékony hang. A belőle áradó kétségbeesés máskor talán hatott volna Frankre, de az odabent heverő halottak gondolata bőven elég volt, hogy ne szánja meg a gyilkost a problémája miatt.

– Lehetséges, hogy Ernie tévedett, vagy félreértett valamit – mondta egy másik hang. Frank elhúzta a száját és a furgonban lévő féltucatnyi monitoron megkereste a bejárati kamerát.

– Saluto – morogta. Visszaadta a fülest az akciócsoport technikusának. – Azt hittem nyaral.

– Úgy volt – biccentett a fekete ruhás férfi. – De nem volt elég gyors.

– Mi van a srácnál?

– Még nem tudjuk biztosan. Nem puska, nem géppisztoly. A tanuk szerint egyesével lehetett hallani a lövéseket, valószínűleg az egyik biztonsági őr fegyvere lehet.

– Automata, félautomata?

– Nem.

– Hmm – morogta Frank. A férfi eldobta a csikket és folytatta.

– Ott van az a fickó, a négyes kamerán – bökött a jobb oldali monitorra a kommandós és eltaposta a csikket. – Csak egy lyuk van rajta. Szerencsére fehér pólót hordott, így jól látszik rajta a vér.

Frank végigmérte a szenvtelenül elemző fickót és emlékeztetnie kellett magát, hogy mindenki máshogy dolgozza fel a stresszt és az áldozatok tragédiáját. Aztán nem szólt semmit, csak bólintott. Már éppen tovább kérdezősködött volna, mikor a technikus felemelte ökölbe szorított jobb kezét.

– Kijön! – köpte a szót. Az eddig tétlenül ténfergő fekete ruhás alakok azonnal reagáltak. Ketten felragadták a furgon mellé állított állványról a puskáikat, a többiek szétszóródtak, hogy minél nagyobb rálátásuk legyen a bejáratra. Frank belépett a furgonba és sajnálta, hogy nincs másik füles. Így csak a képernyőket bámulhatta. A technikus rá se bagózott, ő is feszült figyelemmel kísérte a monitorok képeit.

– Egyedül van – mondta halkan. Frank egy pillanatra azt hitte, hozzá beszél, de aztán rájött, hogy a mesterlövészeknek szólt a mikrofonjába. – Nincs vele túsz.

A kamera csak a fiú felsőtestét mutatta, így nem látszott, hogy nála van-e a fegyver. A fiú kilépett az ajtón, a kezében Frank megpillantotta a pisztolyt. A rossz felbontás miatt nem tudta megállapítani milyen, de óriásinak tűnt a srác kezében. Frank biztos volt benne, hogy fogalma sincs róla, hány fegyver szegeződik most rá.

A fiú megállt Salutotól két lépésre. A zsaru mondott neki valamit, mire a srác megemelte a pisztolyt. Frank összerándult, mintha rá fognák a stukkert.

– Ne lőjetek! – sziszegte a mikrofonba a technikus. – Nem akarja bántani!

Saluto tett egy lépést előre. Lassan kinyújtotta a kezét és megfogta a pisztolyt. A tekintete végig a fiúra szegeződött. Lazán fogta a fegyvert, meg sem próbálta elvenni, és folyamatosan beszélt. Franknek épp az jutott eszébe, hogy vajon meddig bírja még szöveggel, mikor a fiú elengedte a pisztolyt. Saluto nyugodtan kivette belőle a tárat, kiugratta a csőből a golyót, aztán átölelte a fiú vállát és elindult a rendőrautók felé.

Frank megkönnyebbülten kiszállt a furgonból, ahová már kezdtek visszaszállingózni a feketeruhás alakok. Frank biccentett a felszabadultan vigyorgó parancsnoknak, s még látta a fiút és Salutot, amint elhúznak az egyik kocsival.

– Na végre, ennek az ügynek is vége – gondolta. Aztán látta meg az áruházból kiözönlő embereket és a bejárathoz kanyarodó mentőket, hullaszállítókat. – Nem, van, ami még csak most kezdődik.

 

Ahogy benyitott az irodájába, rögtön látta, hogy ennyivel nem fogja megúszni a mai napot. Egy nagy fehér lapot tűztek az asztalára, amin az állt, hogy a parancsnok ellenállhatatlanul vágyik a társaságára. Az utóbbi időben a kis cetlik helyett bazi leporellókat raktak az asztalára, azokat nem lehetett letagadni. Észrevétlenség-biztosak voltak. Rohadtul nem volt kedve semmihez, meleg és fülledt volt az idő, úgyhogy legszívesebben lefeküdt volna aludni. Bágyadtan összegyűrte a lapot és a szemétbe hajította. Igazából meg sem lepte, hogy mellé talált. Legyintett és mély sóhajjal elindult a folyosó végén lévő iroda felé, amit a kapitánysági szleng kínkamrának csúfolt.

– Hivatott, uram – a parancsnok alacsony, sovány, kopaszodó férfi volt, vékony keretes szemüvegét percenként feljebb tolta az orrán, ami Franket egy idő után végtelenül idegesítette. Csak futólag biccentett Salutonak, aki szintén ott ült az irodában, szürke szövetnadrágban és halványkék ingben.

– Üljön le – intett egy üres szék felé a parancsnok. – A fiú, aki az áruházban lövöldözni kezdett, nos, úgy véljük, hogy talán nem egészen épelméjű.

– Megölt hét embert, uram – használta ki a pillanatnyi szünetet Frank, bár tisztában volt vele, hogy főnöke még folytatni akarta a mondandóját. – Akár lökött, akár nem, heten már soha többé nem mennek haza a családjukhoz.

Saluto felsóhajtott. Könnyed csuklómozdulattal kirázott egy szál Marlborot az asztalon heverő dobozból és arannyal futtatott öngyújtójával rágyújtott. Frank többek között ezért nem kedvelte, irritálták az arisztokratikus allűrjei.

– A fiú egy órája megint Ernie-ről kezdett beszélni, majd rohamot kapott. Alig lehetett lefogni – szórakozottan megdörzsölte a karját, és Franknek csak most tűnt fel, hogy a bal ingujja vastagabb, mint a másik. Ezek szerint ő is ott volt, amikor a kis védence elszállt, gondolta némi kárörömmel.

– Egy egyszerű gyilkos állat – vont vállat Frank. – aki megpróbálja elmebetegnek beállítani magát, hogy megússza a börtönt.

Azt remélte, fel tudja dühíteni a kínosan udvarias és higgadt Salutot; ez némi elégtételt jelentett volna, mert régóta pikkelt rá. A férfi azonban szippantott egyet a cigarettából, aminek Frank már a szagát is utálta, és halványan elmosolyodott, amitől a nyomozónak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a másik átlát rajta.

– Természetesen egyetértek önnel abban, hogy semmi sem igazolhat egy hétszeres gyilkosságot – mondta barátságosan. – Ennek a fiúnak azonban a vizsgálatok kiterjedt hematómákat fedeztek fel a testén, és a röntgen tanúsága szerint négy bordája és mindkét karja eltört, s minden törés más időből származik. Alultáplált, a felfogóképessége beszűkült. Talán sosem fogjuk megtudni, mi történt pontosan ott az áruházban, és valószínűleg azt sem, hogy ez a kölyök hogyan jutott idáig. De én minden tudásom és gyakorlatom mellett sem merném állítani, hogy képes vagyok elképzelni, mit élhetett át ez a gyerek az elmúlt tíz évben.

Frank elhúzta a száját, jelezve, hogy nem győzte meg az UNICEF-monológ, de ha az anyja életére esketik meg, nem mondta volna, hogy baromság az egész.

– Azt akarom, hogy Boldival menjenek el a fiú lakására, ha kiderítették, hol van – vette vissza a szót a parancsnok, akit láthatólag bosszantott, hogy a saját irodájában alig jut szóhoz. – és keressenek bizonyítékot, bármit, ami arra utalhat, hogy az elkövető beszámíthatatlan.

– Igen, uram – bólintott Frank, udvarias mosolyt villantott Salutora és kiment.

– Hé, Bol – csapott a hosszú, vékony férfi vállára két ajtóval odébb. – Megvan már a fiú címe, vagy csak a lányokon jár az eszed?

Boldi savanyú mosollyal nézett hátra.

– Nekem úgy is mennem kell – hebegte a másodikon dolgozó adminisztrátor, és sietősen indult a lépcső felé.

– A francba Frank, már majdnem megvolt – fakadt ki Boldi.

– Ja, és amekkora kapafogai voltak, tollseprű nélkül irthatná a pókokat a lakásodban – morogta Frank. – Inkább azt mondd, hogy mi van a címmel.

– Tőlem indulhatunk – sóhajtott Boldi. Sosem vette túl komolyan a nőügyeit, de neki legalább voltak.

 

Egy órás vergődés a szaunában. Ez volt az ára, hogy ott állhattak a szegénynegyed északi szélén álló viskó előtt. Frank szerint nem érte meg. Alig egy fokkal volt jobb, mint a város peremén túli lakókocsi-város rozzant járgányai. Frank Boldira sandított, de a társa arca kifejezéstelen maradt; pragmatikus lévén ritkán nyilvánított véleményt első látásra.

– Hát nem a Hilton – morogta Frank, hogy valami reakciót provokáljon ki.

– Ja – jött a válasz, aztán Boldi behajolt a kocsiba, és kivette a zakóját. Frank követte a példáját; ezen a környéken a hónaljtok is sugallhatott nemkívánatos ötleteket egyeseknek.

Az első kopogtatást – mert csengőt persze nem találtak – még néhány követte. A fél évszázaddal korábban jónak számító kertvárosi környezetben most a hosszas ajtó előtt ácsorgás sem volt ajánlott, ezért Frank próbaképpen lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt.

Boldi vállat vont társa kérdő tekintetére, s belépett a házba.

– Baszd meg! – a nyurga nyomozó a szája elé kapta a kezét és a legközelebbi ablak felé indult. A következő pillanatban Franket is gyomorszájon vágta a szag.

– Hogy a francba nem éreztük ezt kint? – nyögte. Igyekezett a száján keresztül venni a levegőt, úgy már-már elviselhetővé vált a bűz. – És honnan a fenéből jön?

– Innen – szólt ki Boldi jobbra a második ajtó mögül, ami valószínűleg konyha lehetett. Frank odament az ajtóhoz és a szeme elé táruló látvány alátámasztotta társa szavait.

A padlón egy test hevert, amit elleptek a mászó és repdeső rovarok. Boldi figyelmeztetőleg emelte a kezét.

– Csak lassan, ha ezeket felriasztod, isten a tanúm, megnyuvasztalak! Még az is lehet, hogy AIDS-es volt a fickó!

– Maradj már a hülyeségeiddel – szűrte összeszorított fogai közt Frank. – Az AIDS vírusa már rég elpusztult volna!

– És a hepatitisz?

– Jól van, itt maradok! – csattant fel Frank. – Talán én azt szeretném, ha megmásznának ezek a bomló belsőségben dagonyázó kis szarok?! Inkább nyisd már ki azt a kurva ablakot!

Amint Boldi kinyitotta az ablakot, kezdett friss levegővel megtelni a kis ház. Óvatosan kiosontak a legalább egyhetes hulla mellől, akinek arca és felsőteste a felismerhetetlenségig szét volt hasogatva. A fegyvert sem kellett sokáig keresni, ott hevert a néhai mellett egy rozsdabarna foltokkal borított balta.

– Hívjuk a nyombiztosítókat – sóhajtott Boldi, miután behúzta a harmonikaajtót. – Lefogadom, hogy őt is a srác csinálta ki.

– Ha ez volt az apja, és ő okozta a fiú sérüléseit, csak azt kapta, amit érdemelt – morogta Frank és sarkig tárta a bejárati ajtót. – Szerintem nézzünk még körül, hátha találunk valamit a fiúról is.

Találtak. A negyedik ajtó – a harmadik fürdőszoba volt, noha olyan mocskos, hogy felületesebb szemlélő könnyen összekeverhette volna a szenespincével – az ámokfutó szobája volt.

– Uramisten! – suttogta Frank, ahogy benyitott a sötét kis lyukba. Az apró ablakon beszivárgó fényben ökölnyi testek tömege sejlett fel a falakon. Egy-egy szöggel voltak odatűzve. Az asztalon álló akváriumban is hevert egy.

– A fiú ruhái – nyögte az ágyra, s a rajta szétszórt viseltes cuccokra bámulva Boldi. Láthatólag őt is elképesztette a hullakamra. Frank odalépett az akváriumhoz és megbökte a benne fekvő sünt. Már nem élt. Valószínűleg éhen döglött, de alig pár napja. Nem úgy falra szegezett társai, akik némelyike nyilván évek óta ott lehetett.

– Ezt nézd meg – Frank hangja halk volt, és rezgett benne valami végzetszerű. Boldi testes társa mögé lépett, és a válla felett elnézve vette szemügyre az elkoszlott címkét, amit valaha rég ragaszthattak az üveglapra.

Az állt rajta: Ernie.