Kereső

Hallod a tömeget? Már készülnek a látványosságra. Hogy gyűlölöm őket!

Nem. Nem bántam meg semmit. Miért kellene megbánnom, hogy éltem?

Na és? Ha valakinek nincs más lehetősége, hogy életben maradjon, akkor lopnia kell, akár tetszik neki, akár nem. Nekem ráadásul még tetszett is. Tudod milyen fortélyokat eszeltem ki?

Tényleg érdekel, atyám? Vagy csak azért kérdezed, hogy a laikus testvérek ezentúl a magamfajtát is szemmel tudják tartani a vásárokon?

Domvik nevére? Te aztán tényleg kíváncsi vagy, ha ilyen súlyos hallgatási fogadalmat teszel. De előre figyelmeztetlek, tudni fogom, hogy betartod-e. És ne reménykedj abban, hogy elvérzek a kézlevágástól! Nézd csak meg a csuklóm!

Igen, az a vastag vörös csík. Nem, nem akartam öngyilkos lenni… Bocsáss meg, de nem tudtam megállni! Még hogy én…

Jól van, már nem nevetek. Kicsit hisztérikus volt, igaz? Ne csodálkozz. Sosem bírtam a fájdalmat. És az, ami rám vár, fájni fog. Ó, Domvik, én csak tudom. Ez lesz a negyedik alkalom.

Jól palástolod az érzéseid atyám.

Tudod, nekem ez az életemhez tartozik. Oda kell figyelnem arra, akitől lopni akarok.

Hát persze, hogy válogatunk! Minek nézel engem? Bolond nem vagyok, bármennyire is úgy tűnhet abból, amit eddig mondtam. Igen, eléggé összefüggéstelen vagyok. A félelem teszi. Meg, tudod, még sosem meséltem el senkinek a történetem. Kicsit kapkodok.

Már azt hittem vissza sem jössz, atyám.

Micsoda? Csak holnap fognak sort keríteni rám? Ó Domvik nevére, köszönöm atyám! Persze tudom, hogy csak a kíváncsiság hajtott, de akkor is hálás vagyok. Még egy szó, mielőtt belekezdenék. Szóval, mi is válogatunk, azt hiszem itt tartottunk. Mert hát van, akivel nem érdemes kezdeni, tudod, az a villanó szemű fajta, aki a kardjával alszik és még a fürdőbe is legszívesebben teljes vértben menne. Aztán van, akitől nem érdemes, mert úgysincs semmije. És persze olyan is van, akitől olyan könnyű lenne, hogy nem visz rá a lélek. Vak koldus táljából még egy gyerek is tud. De én sosem tettem ilyet. Domvikra esküszöm!

Ez hosszú történet atyám, s talán jobb, ha az elején kezdem.

Most akarod hallani atyám, vagy sem? Hidd el, elég nehéz összeszedni a gondolataimat a hóhérpallos árnyékában!

Jól van, kérdezz. Ha tehetem, legjobb tudásom szerint fogok válaszolni.

Köszönöm a bókot atyám, bár a te szádból azért nem hangzik olyan jól, mint a múlt heti bajvívóéból! Igen, aki miatt ide kerültem. Pedig tudhattam volna, hogy semmi humorérzéke. Hát igen, elég szépnek mondanak, és a magamfajták közt műveltnek is számítok. Mindjárt megérted, hogy lehetséges, hogy idegen házakba török be, s közben kívülről fújom a nagyobb shadoni házak címerét és történetét.

Apám valószínűleg belehalna a szégyenbe, ha megtudná, hogy így élek. Szerencsémre halottnak hisz. Már vagy hét esztendeje. Ez az egyetlen, amit sajnálok az életemben. Nagyon szeretett, valószínűleg majd’ megszakadt a szíve, mikor azt hitte belefúltam a vadaspark tavába. A testemet persze nem találták meg. Amit láttak, egy illúzió volt.

Egy héttel korábban apám egyik régi barátja két társával együtt a kastélyunkba érkezett látogatóba. Akkor 16 éves voltam. A környék szépe! Nem dicsekvésből mondom atyám, elhiheted.

Nem, nem mondom meg. Shadon szerencsére nagy, és neked igen sokáig kellene kutatnod a családom után. Folytathatom?

Anyám mindent megtett, hogy tökéletes hölgyet faragjon belőlem, de nem sok sikerrel. Borzasztó felelőtlennek tartott, kíváncsinak és meggondolatlannak. Persze túlzott, hiszen néha rám bízta a testvéreimet, de tudod mit? Utólag teljesen igaza volt.

Kíváncsiságomban besurrantam látogatóink szobáiba, és átkutattam a holmijukat. Most sem botránkozol meg? Pedig lenne min. Birodalmunk egyik nagy múltú családjának legidősebb sarja, szüleinek szeme fénye, mint egy közönséges tolvaj! Ráadásul a vendégbarátság ősi szokását is megsérti!

Hát, az egyik férfi nem volt ilyen megértő. Varázstudó volt az istenadta, néha még most is álmodom róla, ahogy a semmiből megjelenik mögöttem, s amikor megfordulok, torkon ragad, és könnyedén felemel a földről. Fuldokoltál már így atyám? Hmm, sejtettem. Pokoli érzés. Megpróbáltam lefejteni a nyakamról a kezét, meg kapaszkodtam is belé egyszerre. Azt hittem rögtön kettétörik a nyakam, vagy ha nem, hát megfojt. S közben az orromba csapott leheletének bűze. Furcsa, hogy a halál árnyékában mennyire kiélesednek az ember érzékei. Tisztán látom magam előtt, ahogy a délutáni nap ablakon beszűrődő sugarai láthatatlanná fakítják ujjatlan mellénye színét. Ahogy a szeme szinte szikrázik a dühtől. Ahogy a karján megfeszülnek az izmok. Ilyenkor verítékben úszva ébredek, s nem merek újra elaludni.

Mindjárt folytatom atyám, csak ez az emlék… De ami utána jött, az volt a legrosszabb. Amikor hirtelen elengedte a torkom, s az ágyra hajított, az első érzésem a mindent elsöprő megkönnyebbülés volt. Aztán, ahogy közelebb lépett az ágyhoz, a rémület. Azt hittem, hogy… hogy erőszakot tesz rajtam, vagy azt kívánja majd, hogy tegyem meg neki, amit akar, különben elárul a szüleimnek.

Hát tévedtem. Az övén függő tarsolyok egyikéből elővett valami füvet és az orromra szorította. Akkora marka volt, hogy a számat is befogta vele, és én megint fuldokolni kezdtem annak a fűnek a szagától. Szúrós, kesernyés illata volt. Bárhogy kapálóztam, nem tudtam letépni a kezét az arcomról. Nem tudom mi volt az a növény, de lassan hullámzani kezdett tőle a világ, aztán elsötétült minden.

Igen atyám, elkábított. Mire felébredtem, már hajnalodott. Ott ült az ágy szélén és csak meredt rám a véreres szemeivel. Elmondta, hogy a házban mindenki halottnak hisz. És azt is, hogy mit csinált még velem. Tolvajjá tett. Érted, atyám? Valami mocskos praktikával elérte, hogy lopjak! Akár tetszik, akár nem. Nincs választásom!

Nincs semmi bajom, atyám. Nem, csak a dühtől sírok. Mindjárt elmúlik. Látod, mi nők nem vagyunk olyan kemények. Már hét éve történt, de még mindig nem békéltem meg. Azt hiszem, soha nem is fogok.

Nem mintha annyira bánnám, hogy így történt. Inkább az, ahogyan. Megmagyarázom atyám.

Tudod, jól érzem magam tolvajként. Néha azért lopok, mert nincs mit ennem. De általában azért, mert megtetszik valami. Amikor elemelek ezt-azt, az csodálatos érzés! Semmihez sem hasonlítható! Olyankor művésznek érzem magam, a vérem forró, minden olyan izgalmas és veszélyes! Ó, Domvik bocsássa meg, meg de sokkal nagyobb örömömet leltem egy miniatűr ellopásában, valamelyik gazdag polgár házából, mint bármelyik férfiban, akivel dolgom volt.

Hát igen, voltak néhányan.

Nem! Soha! Én nem vagyok afféle nő!

Nem és kész. Nem vetem meg őket, egyáltalán nem. Csak sosem vinne rá a lélek, hogy testemet áruba bocsássam. Egyébként van néhány barátnőm köztük. No és felhajtónak sem utolsók.

De már megint elkalandoztam. Szóval, ott tartottam, hogy milyen érzés lopni. De aztán elmúlik. Tudod, atyám, nem akármiket szoktam lopni, ha saját kedvemre dolgozom. Csak igazán szép dolgokat csenek el. Persze lehet, hogy számodra egyáltalán nem tűnnének szépnek. Néha elég furcsa dolgok tetszenek meg.

De valahogy sosem lesz az igazi. Említettem az előbb a miniatűrt, igaz? Hát látod, az például gyönyörű volt, ahogy ott lógott a kandalló felett. Még a tolvajmécses halvány fényénél is. Hát elloptam, és nem vittem el semmi mást. De másnap, amikor felébredtem, és megnéztem, egész másnak tűnt. Olyan… oda nem illőnek.

Nem valami fényes palotában lakom. A szegénynegyedben szereztem helyet magamnak, de sokat csinosítottam rajta. Mégsem volt jó helyen ott. Nem is tudom… már nem tetszett. Éjjel, abban a nagy házban, az izgalom tetőfokán egyszerűen lenyűgözött, de kijózanodva, világosban már hétköznapi volt. Én… én… összetörtem. Nem tudom miért. Csak elkeseredtem és dühös voltam! Azt sem tudtam, mit csinálok! Nem tudtam… nem tudtam…

Adj egy percet atyám, kérlek.

Most már jobb. Mindig ez történik. Olyan nagyon szeretnék valami szépet, valami tisztát. És amikor azt hiszem, hogy megvan, akkor köddé válik a szépség és fekete miazmává a tisztaság. És én dühös leszek és elpusztítom. Hét éve. Nem tudom, mit csinált velem az a vajákos. Próbáltam már segítséget kérni, de kis híján a máglyán végeztem.

Látom, atyám, már neked is volt dolgod az inkvizícióval. A tisztelendők csak egy pillantást vetettek a lelkemre a maguk titokzatos módján, és máris az őrökért kiáltottak. Azt mondták, megszállt valami démon, vagy mi, és hogy azonnal ki kell purgálniuk belőlem. Hát köszönöm, de én már láttam ilyet, és egy porcikám se kívánta. Alig tudtam megszökni! Minden tiszteletem az egyházé, amiért ilyen jól védelmezik Domvik híveit, de én nem vagyok megszállott. Csak egy lány vagyok, aki szeret élni és…

Miért olyan különös ez, atyám? Szeretek élni, igen. Igyekszem kiélvezni minden pillanatot, hiszen – különösen az én szakmámban – olyan kurtára szabott minden perc, amit Domvik kegyelméből e földön töltünk.

Jó kérdés, atyám. Már én is gondolkoztam rajta. És itt visszakanyarodnék a varázstudóhoz. Nem tudom, hogy tudnék-e hétköznapi életet élni. Hét éve sem voltam benne biztos. Tudod, atyám, én voltam a legidősebb a gyerekek közül.

Hogy? Mondtam már? Annyi baj legyen. Szóval, sokszor kellett vigyáznom a húgaimra és az öcsémre. Ilyenkor úgy éreztem kicsit, mintha magam is anya lennék. Szerettem ezt az érzést, olyan… melegség volt az is. De nem felkavaró, gyomrot szorító, mint amikor lopok. Biztonságos, megnyugtató inkább. De néha, amikor apám hosszabb látogatásra ment valamelyik barátjához, s anyámat is magával vitte, néhány nap után már untatott a biztonság és nyugalom. Volt, hogy ültem az ablak előtt, és olyan eszeveszetten vágytam valami másra, valami… magam sem tudom, mire vágytam, de annyira, hogy néha csaknem kiugrottam az ablakon, vagy elszöktem volna. Vagy bármit, csak megszabaduljak a mindent elborító szürkeségtől.

Persze nem tettem. Ott voltak a testvéreim, a „kötelességeim”. Talán inkább hálásnak kellene lennem annak a mágusfajzatnak, hogy megtette, amit tett. De gyűlölni fogom, míg csak élek, mert megfosztott a választástól, a szabad akaratomtól, s mert örökre elvette tőlem a családomat, és…

Nem, atyám, nem azért hagytam abba, mert valami szentségtelent akartam mondani. Amiatt igazán nem zavartatnám magam. Mint mondtam, gyorsan kiigazodom az embereken. Biztosra veszem, hogy ha Domvikot gyaláznám, ami távol álljon tőlem, te akkor is rezzenetlen arccal rónád tovább a sorokat.

Szóval, csak azt akartam mondani, azért is gyűlölöm, mert oly nagy bánatot okozott apámnak és anyámnak.

De ezen nem változtathatok többé. Hidd el, megpróbáltam már elégszer. Nemigen van olyan varázstudó, pap, vajákos, akivel ne kíséreltem volna meg, hogy megszabadítson az átkomtól. Mind kudarcot vallott. Apám barátja kalandozó volt, s nem akárki lehetett az a mocsok sem.

Ne, atyám, nem akarom, hogy közben járj az érdekemben. Hallottam már rólad, tudom, hogy a szegények, az eltévelyedettek és bűnösök istápolója vagy. De szolgálatnak szolgálat az ára, s én átkomtól megszabadulva is tolvaj maradnék lelkem legmélyéig. Mint mondottam, minden tiszteletem az egyházé, főként, ha hozzád hasonló képviseli.

Hogy? Becsületes volnék? Ugyan. Na jó, talán a holnapi kézlevágás réme, és a családom emléke javított egy kicsit rajtam is. De hidd el, ez nem sokáig tartana.

A kezem? Ó, igen. Most vágják le negyedszer. Fogalmam sincs, hogyan nő vissza, de a fájdalomtól nem kímél meg a varázslat, akármilyen fajta is. És a vérveszteségtől sem. Eddig mindig kibírtam addig ájulás nélkül, amíg el tudtam kötni a csonkot, aztán behúzódtam valami lyukba. Mire magamhoz tértem, a kezem újra a helyén volt sértetlenül, de napokig szédelegtem utána.

De ott hagytam abba, hogy élvezem az életet. Hidd el, atyám, ez így igaz. Történetem tragikusnak tűnhet ugyan, de végül is csak azt az egyet sajnálom, hogy a választásom nem az enyém. Bár, lehet, hogy akkor választottam, mikor minden szabályt felrúgva besurrantam abba a vendégszobába. Ki tudja? Domvik akarata kifürkészhetetlen. De ha már így alakult, megkaptam, amire mindig vágytam. Szabad vagyok…

Na igen, legalábbis többnyire. Köszönöm, hogy figyelmeztetsz atyám, én is tudom, hogy most épp egy tömlöcben csücsülök. De holnap ilyenkorra valószínűleg szabad leszek. Izgalomban, változatosságban nem szűkölködik az életem. Talán néha nehéz. Néha elkeseredek én is. Amikor kisiklik a szépség az ujjaim közül. A szépséget én sem tudom ellopni. De aztán mindig jönnek új alkalmak, új emberek, amikor ismét játszhatok. Bármit eljátszok, az előkelő nemes kisasszonytól a kéregető szegény lányon át a vén szipirtyóig. A bizalmukba férkőzöm, elaltatom az éberségüket, aztán elcsenem legféltettebb kincseiket is. Nincs zár, nincs csapda, ami megóvna tőlem bármi értéket.

Hogy akkor hogyan kaptak el négyszer is? Hát, atyám, mindenki hibázik olykor. Nem, nem a lopáson értek tetten. Csupán azt felejtem el olykor, hogy a mi szakmánkban a bizalom súlyos hiba. Bizony, atyám, elárultak. Nem hibáztatom őket, egy karddal a torkán nem sok barát marad néma. S tudod, inkább egy kis fájdalom, mint egy halott barát.

Hát ennyi volna az én történetem, atyám. Hálás vagyok neked, amiért meghallgattál. Jól esett végre valakinek elmondani. Látom a szemedben a megértést. Ez is jó esik. Utoljára még megáldanál? Hátha nem sikerül elkötnöm a csonkot holnap.

Köszönöm, atyám.

Hát, talán majd egyszer. Igen, egyszer majd felkereslek. Persze, hogy tudom, hol van az ispotályod. Ki ne tudná közülünk?