Ha kimondunk, leírunk dolgokat, valóságosabbá válnak, mint azt korábban már említettem, de van ennek egy másik aspektusa is. Apám, aki gépészmérnök, még az egyetemről mesélgetett időnként, és az egyik sztoriban a következő kifejezés szerepelt: a működőképesség esztétikuma.

Ami nagyon bizarr módon néz ki, rendszerint nem működik jól. Nem mondom, hogy egyáltalán nem, csak rendszerint nem elég megbízhatóan, gazdaságosan, egyszerűen. A módszert egyébként igen gyakran használjuk, amikor leírunk egy szót, aztán ránézünk, és ha azt érezük, hogy valami nem stimmel vele, akkor tudhatjuk, hogy helyesírásilag nem voltunk a topon.

Számtalan dologgal vagyunk így az életben, ránézünk, meghallgatjuk, megízleljük, megtapogatjuk, és belül érezzük, hogy valami nem stimmel vele. Nem mondom, hogy a józan ész ellenében is ragaszkodjunk a megérzésünkhöz, de nekem például minden racionalitásom mellett általában bejönnek ezek. Persze jobb szeretem tudni, hogy mi miért nem tetszik, de nem kaphatunk meg mindig mindent, nem igaz?

Ámde. Az egy dolog, hogy vannak megérzéseink, de teljesen más kérdés, hogy ezzel mihez kezdünk. Amíg a saját életünkről van szó, egyszerű a válasz, döntsd el, mi lenne a legjobb, aztán csináld!

De vajon mi a helyzet akkor, ha nem a mi életünkről van szó? Egyrészt ugye ott a címben említett hatáskör kérdés. Meddig, milyen mértékben van jogunk beavatkozni mások életébe? És most ugorjuk át a jószándék témát, mert a mondás szerint a pokolba vezető út is azzal van kikövezve, másrészt meg a hozzá nem értést és hülyeséget nem menti a jószándék sem. Pont.

És ezzel el is érkeztünk a másrészthez, mely abból az egyszerű tényből fakad, hogy bár a saját életünk vezérlő elemeivel és prioritásaival elég jól tisztában lehetünk, noha ez sem törvényszerű, de másokéról legfeljebb sejtéseink lehetnek. És azért sejtések alapján szétdúlni valaki életét alkalmasint elég rossz döntés.

Gyakran gondoljuk azt, hogy barátaink, rokonaink érdekeiről sokat tudunk. És majdnem ugyanilyen gyakran kiderül, hogy bár sokat, de nem eleget, hogy némi politikai áthallás is szerepet kapjon a postban… Amikor pedig hiányos információk alapján hozunk döntést, nagy az esélye, hogy rosszul döntünk.

Ámde. Amikor például azt látjuk, hogy valaki nyilvánvalóan hülyeséget csinál, rosszul jár, szenved - és itt a nyilvánvaló nyilvánvalóan elég szubjektív! -, akkor nem könnyű józan hűvösséggel hátralépni és a hatáskörökön meg tudásszinteken tűnődni.

Mégis, hol kezdődik a beavatkozás? Mennyire kell, mennyire lehet megbíznunk ismerőseink, rokonaink józan ítélőképességében? És mennyire érdemes a saját értékrendünket alapul venni annak megítélésében, hogy mi jó a másiknak?

Mert igazából ez is fontos probléma. Valamennyien saját fontossági sorrendünkből indulunk ki. Akármennyire próbáljuk mások érdekeit szem előtt tartani egy rájuk vonatkozó döntés során, nem tudunk kibújni a bőrünkből. (Ez amúgy íróként is komoly kihívás, amikor egy-egy döntésnél a karakter motivációit kell szem előtt tartani, nem pedig a sajátunkat.) Ha pedig olyan döntést hozunk, ami szerintünk helyes, nem pedig a másik szerint, akkor egyrészt rákényszerítjük a saját értékrendünket, másrészt talán többet ártunk, mint használunk.

Úgyhogy egy kis töprengenivaló: vajon van-e a fentiek alapján jogunk megváltoztatni mások életét, ha úgy gondoljuk, nem jó nekik a jelenlegi állapot?

Persze tudom, hogy ez elég nehezen megfogható kérdés, és nagyon sok szituációban nagyon sokféle válasz adható, úgyhogy nem gondolom, hogy esetleg valamelyik kommentben az egyetemes igazság fénye csillan fel. De azért érdemes lenne tudni pár véleményt.

Mivel az utóbbi időben meglehetősen elhanyagoltam a blogomat, gondoltam a magam és néhány kitartó, lelkes és számomra érthetetlen olvasóm kedvéért összefoglalom az elmúlt másfél hónap fontosabb (ez szigorúan szubjektív megítélés, és kizárólag személyes vonatkozás) eseményeit. Amúgy tömörítve.

A felsorolás nem tükrözi az események fontossági sorrendjét!

Befejeztem a Százháború szerkesztését. Annál is inkább, mert rajtam és a szerzőn kívül álló körülmények (ebbe most nem mennék bele jobban, egy részüket olvashatjuk Sherwood blogján, a többit meg inkább hagyjuk is) miatt a további szöveg csiszolgatás már bokszmérkőzés jelleget öltene. Meg aztán mindig lehet tovább finomítani egy írást, a kérdés az, elég jó-e anélkül, és hogy megéri-e egyáltalán még cizellálni. Ebben az esetben asszem az első kérdésre igen, a másodikra nem a válasz, szóval az utolsó simítások után már se én, se Sherwood nem nagyon akarjuk tovább nyúzni a szöveget. És ez jó.

Teljesítettem a fogyókúrám második fázisát is, sőt. A rokonságban már komolyan aggódnak miattam, pedig tényleg nem szándékozom kétdimenziós formát ölteni, és hiába magyarázom, hogy azért még mindig nem tökéletes az eredmény. Tulajdonképpen megértem őket, elvégre 37-38 kiló után az ember tényleg rászokhat a fogyásra. Nos, megnyugtatásképpen, annál én sokkal jobban szeretek enni, és sokkal jobban élvezem az ízeket (huhh, kicsit Bikinis lett, nem? ehh…) hogysem lemondjak a kajáról, és elég egy születésnapi palacsintaparti, vagy egy jó kis vacsora kettesben egy étteremben, és megint egy hét, mire súlyomnál vagyok. Szóval, nem kell miattam aggódni, bár ezt hiába mondogatom a családomnak.

És akkor, ha már az előbb említettem vala a kettesben vacsit, egyéb étkezésekről nem is beszélve, csak azért hagytam utoljára ezt a témát, mert egészen eddig vaciláltam rajta, hogy egyáltalán beszéljek-e róla. Nem mintha titkolózni akarnék bármilyen okból is. Mindössze nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a megfelelő fórum, ahol az ember ilyesmikről beszél. Mindegy, ha már elkezdtem: mindig vallottam, az élet párosan szép. Nos, mostanában erre nem lehet panaszom.

Ami alaposan meglepett, az a történtek természetessége és sebessége. Én alapvetően racionális beállítottságú vagyok. Egész világszemléletem arra épül, hogy a dolgok ok-okozati összefüggésben léteznek és történnek. Hiszek benne, hogy mindennek van oka és magyarázata.

Azonban.

Valahol, a lelkem legmélyén él egy apró, halk hang, amelyik kitartóan azt hajtogatja, hogy a világnak ennél többnek kellene lennie, hogy léteznie kell valaminek, ami túlmutat a racionalitáson. Általában nem hallgatok rá, mert bármit mond, nincs összhangban a tapasztalatokkal.

Néha, nagyon néha, életemben talán kétszer-háromszor mégis előfordult, hogy valamit csak úgy tudtam. Mindenféle magyarázat és ésszerű indok nélkül biztos voltam valamiben. Igazából a korábbi alkalmakból csak az élményre emlékszem, arra nem, hogy milyen témával, személlyel, eseménnyel összefüggésben éreztem. Erre a konkrét esetre viszont nagyon is tisztán, ami nem csoda, hiszen nincs egy hónapos.

Szóval, szerelmes vagyok. És ez nagyon jó tud lenni, ha viszonozzák. Ami felől nincs kétségem. Épp csak meglep a dolog. Nem szokott előfordulni.

Na és akkor itt a lényeg, a racionalitáson túlmutató: Ő a magyarázat nélküli bizonyosság.

Jó, igen, tudom. Nyálas és csöpögős és az istenért, ez csak a hormonok hatása, és majd elmúlik a rózsaszín köd stb… Tudom. De ez nem változtat a lényegen. Elmondom, miért.

Mint fentebb említettem, az élet párosan szép. Leginkább azért, mert az ember társas lény, és szüksége van mindenfélére, hogy jól érezze magát. Kajára, lakásra, dolgokra. Ezeken túl azonban spirituális szükségletei is vannak. Aki ment már úgy haza, hogy amikor benyitott az ajtón, szembetalálta magát egy felragyogó tekintettel, amiben benne volt mindaz, amit egymásnak csak jelenthet két ember, az tudja miről beszélek, aki meg nem, az sürgősen pótolja a hiányosságot. Mert ez az, amiért érdemes hazamenni.

Na. Nagy vonalakban ennyi. Kicsit érzelgősebb lett, mint eredetileg szántam, de talán némi magyarázattal szolgál arra nézvést, miért is ritkultak meg a bejegyzések. Majd igyekszem pótolni őket, meg némi kevésbé személyes és inkább szakmai hangot megütni, de ezt most nagyon el akartam mondani.

1. nem fantasy a téma

2. semmi köze az ezoterikus tanokhoz, bármennyire is bele akarná magyarázni valaki

Alapvetően nincs bajom azokkal, akik ezoterikus beállítottságúak. Sőt, hiszem, hogy a világnak vannak olyan aspektusai, amiket még kicsit sem ismerünk. Valójában azt gondolom, hogy az univerzumot szabályozó valódi törvényekről még sejtelmünk sincs, bármennyire pofás M-elméletet meg hasonlókat sikerült összehozni, amibe épp csak néhány megfigyelés eredménye nem fér bele.

Viszont egyúttal azt is gondolom, hogy a világ megismerhető, mégpedig azzal a módszerrel, amivel a tudomány törekszik rá. De ez már csak afféle magánvélemény, és a bejegyzés eredetileg nem is erről akart szólni, úgyhogy le a mellékvágányról!

A kimondott szónak ereje van. Energiája. Már csak azért is, mert az energia profán definíciója szerint nem más, miont a változtatás képessége. Na most, én itt nem arra az energiára gondolok, amelyet a hang terjedéséhez használt longitudinális hullám tartalmaz. Arra az energiára gondolok, amit a kimondott szó - és nem hang! - tartalmaz.

Mert mi is történik, amikor kimondunk, leírunk, elmutogatunk stb. valamit? Információt közlünk. Ez pedig változtat.

A kimondott szó valóságosabbá teszi azt, amiről szól. Még saját magunknak is. Ha valamit hangosan kimondunk, azzal elismerjük a létezését. Igen, még a tagadással is, hiszen ha valami nem lenne, felesleges lenne tagadni - jó, tudom, ebbe bele lehet kötni, de most legyünk egy kicsit nagyvonalúak, mert a fő téma nem ez a szemantikai kérdés.

Attól fogva, hogy kimondasz valamit, létezőbbé válik, súlya lesz. A kimondott szó megváltoztatja azt, aki kimondta, megáltoztatja azt, aki hallotta. Megváltoztatja a kettejük közötti kapcsolatokat. Befolyásolja az egymásról alkotott véleményt, megítélést. Viszonyokat módosít, teremt, szüntet meg. Érzelmi kötelékeket hoz létre vagy szakít szét.

Egész társadalmi szervezettségünk, a státuszunk jórészt ezektől a szavaktól függ. Kell-e ennél nagyobb erő egyetlen embernek is? Mi más ez, ha nem mágia, a szó mágiája?

Vannak, akik pompásan használják ezt a varázserőt. Birodalmat lehet építeni puszta szavakból, aki nem hiszi, foglalkozzon kicsit többet vallással és politikával. Az emberek szeretik, ha olyan szavakat hallanak, amilyeneket hallani akarnak. Vannak, akik ezt használják ki, és jó érzékkel tapintanak rá a kritikus témákra. Többségük, mint az emberek általában, a saját boldogulásukra használják e képességüket, de ezen igazán nincs mit csodálkozni, az önfenntartás ösztöne fajunkban is jó mélyen kódolt parancs.

És vannak, akik arra használják a szavak erejét, hogy olyannak láttassák a valóságot, amilyen. Vagy amilyennek gondolják (ezt a kettőt azért nehéz szétválasztani). Ritkán kedveljük ezeket az embereket, mert rádöbbentenek arra, mire használják a legtöbben a szavak mágiáját.

Ennek a varázslatnak a leggyakoribb felhasználása az illúzió teremtése. Amikor elhitetjük magunkkal - olykor másokkal -, hogy a világ olyan, amilyennek látni szeretnénk. Amikor addig hazudunk magunknak - nem feltétlenül szándékosan, időnként egyszerűen csak tévedünk, de körömszakadtáig ragaszkodunk hozzá! -, míg végül elfelejtjük, hogy amit mondogatunk, nem igaz, és felépítjük magunk köré az illúzió fantomvalóságát.

Aki azt gondolja, hogy ez csak rózsaszín ködöt jelent, az nagyon téved. Vannak, vagyunk jó páran, akik éppen fordítva működnek. Mi nem szebbnek, tökéletesebbnek, problémamentesebbnek látjuk a világot vagy magunkat, hanem sötétebbnek, rosszabbnak, nehezebbnek.

És a szavak mágiája mögött ott húzódik egy sokkal megfoghatatlanabb erő, a gondolat hatalma. Ne becsüljük le ezt a hatalmat! Az elme irányít. Erre találták ki. És sokkal többre képes, mint amit a legtöbben feltételeznek róla.

Átlagosan agyunk kapacitásának egytizedét használjuk. Hogy mire lenne képes az, aki a maradék kilenctizedet is munkára tudná fogni, arról igazából sejtelmünk sincs. Azt tudjuk, hogy ha szimplán megduplázzuk az átlagos intelligenciaszintet, olyan képességeket tapasztalunk, amik átlagember számára megdöbbentőek. És hol van ez még a tízszeres szorzótól!

Kicsit konkrétabban: a gondolat képes egész fura dolgokat művelni. Ha eléggé akarja az ember, fizikai tüneteket, betegséget manifesztálhat, vagy akár gyógyíthatatlannak tűnő kórokból épülhet fel a gondolat erejével. Ráveheti magát korábban elképzelhetetlen teljesítményekre, rávehet másokat korábban elképzelhetetlennek hitt dolgokra.

A gondolat hatalma és a szó mágiája. Nem nagyon kell fantasy ahhoz, hogy az ember megtalálja a varázslatot a világban, csak egy kicsit jobban bele kell gondolni abba, hogyan működünk.

Egy biztos. Nincs megoldhatatlan probléma. De olyan megoldás sincs, amivel nem kockáztatunk. A hatalom lényege, hogy képes változást hozni, és természetéből fakadóan használni kell, egyszerűen mert nem lehet vele mást tenni, s az ember - na jó, ez nem biztos, hogy mindenkire igaz - nem tud nem gondolkodni.

Úgyhogy most nagyképűen átírom Descartes tételét: Cogito ergo sum.

Wyquin tétele így hangzik: Gondolkodom, tehát változom és változtatok.

Jöhet a zárótűz.

És most nem arról a fajtáról beszélek, amikor az ember zsilettel vagdossa magát, meg dominákhoz jár egy kis verésért. Nem. Én a kifinomult, lelki-pszichikai önkínzásról elmélkedem, amikor szándékosan vagy szándékolatlanul olyan helyzetbe hozod magad, amitől a falra mászol, és mégsem tehetsz semmit.

Vagyis dehogynem. Szépen elcseréled a gerinced egy gumisabb fajtára, netán előgerinchúrra, és máris vidáman mehetsz tovább, elfelejtve gondot és bút.

Jah. Vonzó lehetőség.

Szóval, a ködösítés után - amúgy ez naaaggggyyyyoooonnn megy nekem, de tényleg, olyan körkörösen körmönfont körmondatokban tudok bármilyen témát körüljárni, hogy csak na!, a hasznáról most ne nyissunk vitát, mert nemigen van neki, de ilyen apróságok sosem zavartak abban, hogy gyávaságból ne csináljam - némi magyarázat, főként azért, mert ezzel a bejegyzéssel is telik az idő, és én most már lassan a másodpercek számolgatásánál járok, ami kifejezetten nagyon idegesítő, úgyhogy már saját magamon röhögök kínomban.

Szóval, szitu: tettem egy ígéretet. Mint tudjuk, az ígéreteket illik betartani. Szinte minden körülmények között. És itt a szinte azért elég durva dolgokat takar, tehát mondjuk a közvetlen életveszély és a közelgő nukleáris katasztrófa kategória.

Az a baj, hogy nemcsak ezt az ígéretet tettem, hanem egy másikat is, még korábban, ez pedig arra vonatkozott, hogy megtartom az ígéreteimet, tehát meg lehet bízni bennem.

Tetszik érteni? Bízz meg bennem, mert nem csalódhatsz. Plusz még az újabb ígéret és ott álldogálok azzal a kötéllel, amit vidáman megfontam és a nyakamba is akasztottam.

Na de mi van akkor, ha rájön az ember, hogy hülyeséget ígért meg? Nos, mi sem egyszerűbb ennél, újra kell tárgyalni a dolgot.

Hehe. Csak a poén kedvéért, tegyük fel, hogy az ígéret kiterjed az ilyesfajta kommunikáció kizárásra.

Olyan ez, mint amikor az ember dacból azt mondja a tesójának egy jó kis hajtépős veszekedés után, hogy ki mit nem csinált meg a megbeszéltekből: nem beszélek veled többet, csak hogy lásd, ÉN betartom az ígéreteimet.

Majdan pediglen rájön, hogy mégis a testvérének vala igaza a vitában. Teendő?

Nos, például tökön lőhetem magam, mert gyönyörű csapdát állítottam fel. Ha beszélek, ha nem, mindenképpen szívok.

És ami azt illeti a másik is.

Feleim, aki esetleg nem olvasta volna az Ólomerdő című regényt, szerezze be, és tegye meg, ott Hanna pedzegeti, mi van akkor, ha az ígéretek megszegésének következményei vannak. Én most kiterjesztem ezt a tételt, és azt kérdezem, mi van akkor, ha tök mindegy, betartasz vagy megszegsz egy ígéretet, következményei vannak?

Megtehetném, hogy felrúgom a megállapodást, azzal nyilván könnyítenék - többek között - a saját helyzetemen, ámde örökre eljátszanám a lehetőséget, hogy megbízhatónak tűnjek. Vagy betarthatom az ígéretet, ami nyilvánvalóan - mint az mostanra ékesen kiderült - elhibázott lépés volt.

Egyetlen apró kibúvót hagytam magamnak, ami azért arra vall, hogy a józan ész legalább nyomokban feltűnik egyes döntéseim során, az igéret időkorlátos volt.

Lusta vagyok utána számolni, hány másodpercből áll egy nap, bár még fejben sem túl bonyi huszonnégyet háromezerhatszázzal megszorozni… na jó, az nyolcvanhatezer-négyszáz. Pff, csúnyán kijöttem a gyakorlatból, régen ez pikk-pakk ment, most beletelt vagy tíz másodpercbe, úgyhogy már csak nyolcvanhatezer-háromszázkilencven…

Megy ez feleim. Csak kurva lassan.

Szóval, összegzésképpen, ha bugyrokkal próbálnánk érzékeltetni, most járok úgy az ötödikben (nem, nem abban, amit a gyerek molesztálóknak és a színházban beszélgetőknek tartanak fenn, az nem az ötödik, hanem a KÜLÖNLEGES!), ennyit az árnyalatokról. És legszívesebben elhajítanám a mobilomat, mert amíg ott a csábító lehetőség a kezem ügyében, nyilván máson se jár az eszem, minthogy kihasználjam. Úgy meg különösen lassan telik az idő, ráadásul bosszantóan nem figyelek oda pl. a melóra. Ez meg az erőpróba része.

A tanulság pedig, hogy még a kiszámítható mellékhatások esetében is pofára lehet esni, ha az ember rosszul becsüli meg a nehézségi szintet, és akkor ne is beszéljünk az előre nem vagy csak nehezen látható következményekről.

Tehát, csak óvatosan az ígéretekkel!

Mint azt megbízható és hiteles forrásból megtudtam, a táborban botorul tett kijelentésem, miszerint a szombat éjjeli énekkarban csak egyetlen hang, Annáé volt értékelhető, erősen megkérdőjelezhető. Ezúton szeretném leszögezni, hogy ez a kijelentés kizárólag a hibás helyzetértékelésnek és a megfigyelő nem optimális térbeli elhelyezkedésének köszönhető, tehát helyreigazítás következik.

A hölgyek valamennyien nagyszerűen teljesítettek a kórusban, akárcsak a rögtönzött acapella együttes, melynek Csigabiga gyere ki! előadása egyenesen fergeteges volt.

Kellemes kis programnak ígérkezett ez már tavaly is, de meló meg egyéb okokból kifolyólag végül is nem jutottam el, ezért aztán idén jobban szervezkedtem, hogy le ne marajak róla. Mint nem körtagnak, némi pluszt kellett nyújtani a meghívóért cserébe, ez pediglen egy írással kapcsolatos előadás. Ami azt illeti, elég sokat töprengtem rajta, hogy miről is tartsak előadást olyanoknak, akik évek óta ilyeneket hallgatnak szép számmal. Aki egy kicsit is ismer, tudja rólam, hogy leginkább a konkrét, instant felhasználható író eszközök és trükkök kedvelője vagyok, mert hát a gyakorlati útmutató az, ami leginkább hiányzik az elméleti megközelítések mellől. Mivel azonban ez a nyár leginkább az eddigi gyakorlatokkal történő szakítás jegyében telik nálam (majdnem azt írtam, hogy telt nálam, pedig még hol a nyár a vége, és hol a megszokottal történő szakításoké!), gondoltam egyet, és inkább a Hitelesség az írásban című kis gondolatmenetet hoztam össze. Hogy azért ne legyek teljesen formabontó, tettem ezt a megszokott tematikám szerint, ami olyannyira jól sikerült, hogy egyesek végig szunyókálták az előadást, abban a biztos tudatban, hogy ezt már hallották. Persze később jöttek azzal, hogy meleg, meg ebéd után, meg izé… Amúgy tényleg tartottam pár nagyon hasonló előadást a Cohors Scriptorium egyik utolsó szemeszterében, már témában, de pont ugyanezzel a felépítéssel. Tanulság: legközelebb valami meghökkentőbbel kell készülnöm.

És akkor most jöjjön a beszámoló maga!

Miután a hét első két napját még végigszenvedtem a melóhelyen a Mecsek erdeiről ábrándozva, szerdán összepakoltam az öt napra szánt kis motyómat, laptopot, oszt nekivágtam a Hannáékhoz vezető útnak. Miután felpakoltam a Falkavezér-Méhkirálynőt és tekintélyes mennyiségű holmiját (aminek nagy részét a kajához kellő cuccok tették ki), elindultunk a következő állomásra, ahol Csagot és Nadire-t kellett volna felvennünk, ámde csak az előbbi jelent meg, utóbbi úgy döntött, inkább saját erőből jut el az isten hát mögé. Ami végül is nem volt rossz döntés, ugyanis Hanna elfelejtette megemlíteni, hogy kisteherautónyi kaját kell még beszereznünk, és így Nadire vagy Csag legfeljebb a tetőbe kapaszkodva tehette volna meg az Óbányáig vezető utat. Legközelebb előre tisztázni kell a holmik mennyiségét…

Miután ezeken a nehézségeken túljutottunk, elindultunk. Na, az út sem volt egyszerű, apám jól fejlett navigációs kütyüjében igen régi a térkép, ráadásul frissítés sincs hozz, hogy oda tegyem a drága céget, ahová való, úgyhogy kissé korábban tértünk le az M6-osról, mint kellett volna, de legalább némi tévelygés után megebédeltünk, aztán vissza a pályára és immáron irány a zsákfalu.

Óbánya aranyos kis falvacska, a szállásunkul szolgáló turistaháztól kétszáz méterre az út ösvénybe megy át, és van ott tó, meg patak, meg hegy, meg völgy, meg erdő meg csupa gyönyörűség, amitől egy természetkedvelő langy tócsaként terül el, nyál csorgatva. És éljenek a képzavarok!

Lecuccolás, ismerkedés. A többséggel soha nem találkoztam, tehát az ilyenkor szokásos vazze, te aztán jól lefogytál típusú megjegyzésre csak akkor került sor, mikor Nadire is megérkezett, mert ő a Cohorsból már ismert még hirdetőoszlop jellegűen.

Na, aztán, hogy mindenki elfoglalta szobáját-ágyát, beizzította a laptopját, kezdődhetett a móka.

És hát tényleg az volt. Előadás, írásgyakorlat, felolvasás, előadás, gyakorlat, felolvasás, ebédfőzés, kaja, előadás, írásgyakorlat, írás, alvás. Szerda, csütörtök, péntek, szombat.

Én általában elég korán felkeltem, szóval volt egy-két órám a reggeli torna előtt, amikért még Csagnak és Körminek valahogy törlesztenem kell… na mindegy, úgyhogy ez az idő pompásan elég volt rá, hogy ketten-hárman is megnézzük a levelezésünket az igen gyéren csordogáló mobilneten, aztán belevessük magunkat egy kis ráhangoló írásba. Aztán a fenti menetrend következett.

Isteni kajákat ettünk, citromfüves csirkét, meg lecsót, meg gulyáslevest. Bár el kell mondanom, hogy a falu vendéglője messze nem állt a helyzet magaslatán, de első este egyefene elment, aztán meg főztünk magunknak, és az tényleg jó volt.

A szombat este kicsit elhúzódott, ekkor tartottuk a búcsúbulit, aminek kapcsán meg kell állapítanom, hogy még mindig mulatságos közel egyedüli józanként a társasággal tartani, valamint hogy buli nóták dalszövegeiből meglehetősen alulművelt vagyok.

Azért, amikor behatoltunk a közeli másik tábor területére, voltak pillanatok, mikor azt gondoltam, én már öreg vagyok ehhez, míg ketten-hárman próbáltuk kiterelni a többieket, hogy hagyják békén szegény kölyköket, de aztán sikeresen visszatértünk a bázisra, és onnantól már nem volt gond. Az este fénypontja természetesen a Raves salsa-tanfolyama volt, és csak hab a tortán, a férfi lábszépségverseny győztesét is benne tisztelhettük.

Ilyen töményen ennyi marhaságban már rég volt részem, nagyon élveztem.

Vasárnap reggel - megjegyzem úgy három és fél óra alvás után - páran elmentünk kirándulni a cseperésző eső ellenére, amit egyáltalán nem bántam meg, mert a környék tényleg vadregényesen szépséges, a társaság kiváló, a csepegő szikla meg a vízesés meg a jéghideg patakban gázolás pedig vitán felül megérte az erőfeszítést. Kissé mókás volt, amikor az egyik gázlón átkeléskor akkorát estem, hogy mindenki azt hitte, kiskanállal kell összekaparni, de én persze hősiesen legyintettem, miközben feltápászkodtam, és azon tűnődtem, mennyire festhetek hülyén. Én is csak közönség előtt tudok igazán bénázni, na mindegy…

Aztán csomagolás, pakolás, indulás, ebéd Szekszárdon, és hosszú-hosszú autókázás hazafelé a 6-oson, mert nem volt kedvem még egy autópályamatricát venni. Úgyhogy Nadire-ral elkonvojoztunk a Petőfi-hídig, ami szintén érdekes élmény volt, mert Hanna közben felolvasást is tartott, amit persze csak Csag és én hallottunk, mert Nadire a saját kocsijában nehézkesen kapcsolódott volna be, aztán míg Csag busza indult, volt alkalmunk nálam hosszasan elbeszélgetni, ami különösen érdekes és tanulságos volt.

Szóval nem hiszem, hogy a tavalyi madridi utam óta volt olyan öt nap, amit hasonlóan tartalmasan töltöttem volna el, és ennyire élveztem volna, úgyhogy részemről köszönöm mindenkinek!

Az egyik ilyen régi adósságom, amit rendeznem kell, egy barátinak induló kapcsolatom. És a közelmúlt apropója indított arra, hogy újra elővegyem ezt a témát, és alaposan megrágjam.

Nehézfejű tudok lenni. Ha azt hiszem, igazam van, a végletekig makacsul ragaszkodom is hozzá. Hogy ez mennyire hasznos időnként, azt jól példázza a vicc az árvíz által körülzárt hívőről, aki nem száll be se a csónakba, se a hajóba, se a helikopterbe, mert szentül megvan győződve róla, hogy az Úr majd megmenti. Amikor pediglen végül annak rendje és módja szerint megfullad vala, felháborodottan kérdőre vonja Istent, aki így válaszol: Dehogy hagytalak megfulladni, hiszen három mentőjárművet is küldtem érted!

Szóval, igyekszem felkapaszkodni legalább a helikopterre.

Raonnal együtt kezdtünk bele a scriptbe. Ez valójában az ő ötlete volt, ő akarta, ő indította el, ő vezette sokáig, az ő nyomán indult el a többi script. Akárki akármit mondhat, akárki akármit gondolhat, vitathatlan tény, hogy az elmúlt hét-nyolc év gombamód szaporodó írói műhelyei mind neki köszönhetik a létüket. Lehet mondani, hogy jókor volt jó helyen, hogy a helyzet már amúgy is régóta érett stb. De ettől még igaz marad, ő volt az, akinek azt a képzésmódot köszönhetjük, ami remekül működött és nagyon sok tehetséges írópalántát hozott elő.

Raon nem tökéletes. Vannak hibái. Akárcsak nekem. Barátságnak induló kapcsolatunkat alaposan eltoltam, mikor kizárólag az írói teljesítménye alapján ítéltem meg. Alaposan eltoltam, mikor az Anyrok alkonya-Lobogók hajnala ikernovelláskötet körüli zavaros cirkuszok után képtelen voltam egyszerűen túltenni magam a nézetletérésünkön, eltérő reakcióinkon, és az ennek kapcsán érzett düh minden kommunikációnkban megmaradt. Éveken át.

Nemrég, a Bíborgyöngyök 3. író-olvasó találkozója után beszélgettünk egy kicsit. Ő sem volt teljesen topon, és én sem voltam még kész rá, hogy ezeket a gondolatokat megfogalmazzam. Ahhoz kellett pár óra és egy másik jó barát, aki végighallgatta az ezzel kapcsolatos tépelődéseimet, míg az M5-ön téptünk Gyulára. (Köszi Hanna!)

Szóval, összegzésképpen. Mivel egy jó nagy barom módjára viselkedtem Raonnal, és mivel végiggondolva a dolgot, összességében sokkal, de sokkal több pozitív és tiszteletreméltó vonás van benne, mint amennyivel nem értek egyet, ezúton akartam elmondani, mit gondolok róla és történtekről.

Ha jól vettem ki a szavaiból legutóbb, még nem adta fel, hogy visszaállítsuk kapcsolatunk régi státuszát, és ami engem illet, én is azt szeretném, ha megint barátok lennénk.

És akkor elkezdhetem törleszteni a régi adósságot.

Úgy indult, hogy vettünk új fűkaszát, mert a régi felett a szerelő keresztet rajzolt, vállat vont, sajnálkozott, majd részvétet nyilvánított. Mindegy, apám azért nem adta fel ilyen könnyen, úgyhogy most vadul buherálja a tetemet. Mivel azonban erre nehéz alapozni, beruháztunk. Nagyon dögös kis szerkentyű, bár a „kis” jelző nem teljesen stimmel, hosszabb, mint én. Mondjuk dögösnek dögös, igen karcsú, kellemesen gömbölyödik, ahol kell, és bivalyerős a lelkem.
És több, mint tizenkét kiló üresen, úgyhogy aki már cipelt hasonlót napi tizennégy órában, az tudja, miről beszélek. Ráadásul a vállszíj csatja halál pontosan a jobb lengőbordámra támaszkodott, úgyhogy szombat estére már az könnyet csalt a szemembe, ha fel kellett emelnem.
Sza’l, pénteken leszaladtunk a telekre, laza három órás út, hála a Hungárián kialakuló dugónak. Ezúton is szeretném kedves autós társaim figyelmét felhívni a gázpedál nevű találmányra, mely lehetővé teszi, hogy a piros-sárgánál ne úgy induljon a sor, mint egy reumás, terhes, fáradt anyatetű hegynek fölfelé, göröngyös talajon, ellenszélben, fékező ernyővel. Előre köszönöm a dinamikus indítás nevű technika alkalmazását!
Sza’l, miután leértünk, azonmód neki is láttam a melónak a delelőn tanyázó nap elnéző tekintete mellett. Meg kell állapítanom, hogy az 1,2 lóerő, meg a 41 cm-es vágás szélesség nagyon sokkal hatékonyabb, mint a horoló és a sarló. Úgyhogy estére már látszott, hogy ha újabb műszaki hiba nem jön, szombaton levadászom a nyamvadt gazt a birtokon.
Azonban. Tetszettek-e már látni elhanyagolt telket? Ha nem, elmesélem, mi a jó benne. Olyan ez, mint a kerekes kút. Az azért jó, mert oda tolod, ahol víz van. Na, nagyjából ennyire hasznos az elhanyagolás egy teleknél. Az évek óta nem metszett körte fák alatt jó sok vihar tördelte száraz ág leend, arról már nem is beszélve, hogy a mogyoró bokrok elszáradt és letördelt ágait apám és segítője random módon helyezték el. Isten tudja mikor, tehát fele elkorhadt - ami azért szuper, mert nem nyalábolhatod fel, hogy egy kupacba hord -, a másik fele meg zabálja a damilt. Tehát a szombat reggelem és délutánom egy része arra ment el, hogy ágaskodtam egy keveset. Na, aki most rosszra gondolt, tévedett. Bárcsak. De ehelyett ezeket a nyamvadt ághalmokat hordtam egybe, hogy majd alkalmasint elégessem őket.
De hogy részletekbe menően meséljek a kerttel vívott aljas küzdelemről, mi az, ami kiröhögi a fűkaszát? Elárulom, a bogáncs és a vaddohány. Ezek ugyanis vagy megeszik a damilt, vagy feltekerednek a szerkezetre, hogy percenként kelljen fejet tisztítanod. A Homo sapiens sapiens azonban erre találta ki a kesztyűt és a kirángatás technikáját. Úgyhogy nekiugrottam, és puszta kézzel irtottam az ellenállókat. Természet anyánk viszont nem fogyott ki a trükkökből, tehát eme két undorító gazt egy még ocsmányabb szerzettel vette körül, a vadzabbal. Kutya tulajdonosok is ismerik a toklász nevű förmedvényt, melyről az ember a szakállas nyílvesszőt koppintotta. Mikor már-már hisztérikusan szedegettem a cérnakesztyűmből ezt a borzalmat, újabb eszköz bevetésére szántam el magam. A vadzab, a bogáncs és a vaddohány is meglepően hatástalan a hasított bőr kesztyű ellen, tehát ezt alkalmazva vigyorogva leküzdöttem a fás szárú gazokat, majd a többit simán kiirtottam a fűkaszával.
Na jó, nem ment olyan simán, mert pl. a vérehulló fecskefű nevű, amúgy nagyon hasznos és roppant virulens növény valami folyondáros izével kombinálva, aminek még nem tudom a nevét, igen kellemesen eljátszott velem, de a végén megadta magát a kert nagy része.
Három hét múlva jön a következő küzdelem, amikor a szinte kizárólag vaddohánnyal benőtt, valamikori szőlő megtisztítása következik, akkor azonban a bozótvágó tárcsa bevetésével.
A meló után, esténként sorozatot néztem a hordozható dvd lejátszómon, meg olvastam, ezúttal újra olvastam a P.E.T. című szakkönyvet, ami utoljára vagy tizenöt éve került a kezembe, és nagyon helyes kis olvasmány volt, ahogy most is. Meg olvasom az Időutazó feleségét, ami zseniális egy könyv.
És jó levegő volt, meg napsütés, meg naplemente, meg csillagok, meg közte ezer színben játszó alkonyat, és jó kaják, és a jól végzett munka öröme, és a lassan elfogadható formát öltő kert látványa, és szájban olvadó, édes barack, meg savanykás ribizli, meg már-már túlérett meggy.
Elárulom a gyümölcsevés helyes technikáját. Szembe menvén a fertőtlenítés szükségességét hirdető sterilitás apostolaival, ez a következő:
Fogjad az djümöltsöt, szakajtsd az fáról! Osztán szaporán törölgesd meg azt az te ruhádba! Majdan tedd az szádba, és élvezd az ízeket! El ne feledd az magokat kiköpdösni! (Na jó, a ribizlinél ehhez nem kell ragaszkodni…)
Sza’l csomóféle jóságban volt részem, és állatira élveztem ezt a két napot.
Azonban. Ismered azt a készségfejlesztő-készségfelmérő játékot, ahol mindenféle (kör, négyzet, háromszög) alapú hasábokat kell a megfelelő lyukakba helyezni? És ha megy, akkor a gyerekpszichológus boldog, ha meg nem, akkor aggódóan hümmög. Ez a problémakör is megérne egy bejegyzést, de most csak analógiának használom, nem megyek bele jobban.
Sza’l, valahogy én is úgy éreztem magam, mint az a játék. Volt egy jó pár vágyam, amit ez a két nap teljesen kielégített, úgyhogy akár boldognak is nevezhetem magam. De vannak olyan hiányok, amiket csak a megfelelő élmények töltenek ki. És mivel pl. a toklászok cipőből és zokniból történő hosszadalmasan pepecselős eltávolítása közben megint csak ott ültem egyedül a verandán, a szőlőlugas árnyékában, ismét csak azt tudom mondani, hogy hiányoltam magam mellől valakit, akinek ezt a fenti kis szösszenetet például előadhattam volna úgy élőben. És akivel még egy csomó mindent szívesen csináltam volna, aminek legfeljebb egy részét tudnám pirulás nélkül ismertetni.

Először is, valami csoda folytán, az Úr különös humorérzékének bizonyítékaként ismét éjszakás voltam a jászfényszarui út előtt, úgyhogy egy kicsit rozzantan kezdtem a napot. Talán ennek, talán Sherwood említésre sem méltó navigációs készségének (bár ő arra hivatkozott, hogy a térképen csak a főútvonalak voltak jelölve) volt köszönhető, hogy a cirka hetven kilométeres utat nekünk sikerült több, mint kilencven alatt teljesítenünk. Ez végül is nem volt probléma, mert hála nekem, elég korán elindultunk, bár a fent említett mindent elkövetett, hogy ne így legyen.

Szóval szép és eldugott falvakon keresztül közelítettük meg Jászfényszarut, úgyhogy nem bántuk meg a kis elkalandozást. Viszont meg kell említenem, hogy a Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye alsóbbrendű útjai kritikán aluli minőségűek. No comment.

Aztán csak odaértünk, és onnantól kezdve pörögtek az események. Meg kell mondanom, hogy az ellátásra cseppnyi panasz nem lehet, a szervezők pompás falatokkal kedveskedtek a zsűrinek, ami nem tett jót a fogyókúrámnak, no de sebaj.

A verseny érdekes volt, bár megjegyzem, legközelebb előbb elolvasom a modult, és csak aztán kezdek zsűrizni, asszem nekem így könnyebb lesz. Végül is úgy hat óra alatt a legtöbb csapat vagy elhullott, vagy befejezte a modult, mi meg jól megtanácskoztuk a teljesítményeket, és rekord idő alatt, háromnegyed órán belül meghoztuk a döntéseket. Ez köszönhető volt annak is, hogy a végső értékelésben ezúttal a KM-ek nem vettek részt, csak megtették két konkrét díj jelöltjére a saját javaslatukat, oszt a többi a mi dolgunk volt. Kicsit több felelősség ugyan, de kétségkívül hatékonyabb eljárás. A zsűri, mely Szabó Péterből (Eric van Dien), Magyar Gergelyből, Molnár Gáborból (John J. Sherwood), és jómagamból, plusz biztonsági tartalékként, ha netán holtpontra jutnánk a  vitában, Erdei Gáborból (Agnus), a Lumina Cornu elnökéből állt, elégnek bizonyult a feladat ellátására.

Mivel csak nyolc csapat tudott eljönni, idén mégsem indult el a kétfordulós verseny rendszer, azt jövőre halasztották. Jó döntés, bár kicsit sajnálatos, hogy nem sikerült összehozni a jubileumot az újítással,

Aztán jött az ünneplés, a Lumina Cornu ugyanis idén ünnepelte ötödik szülinapját. Ebből az alkalomból aztán volt minden, pezsgőzés, torta és beszédek. Itt kell megemlítenem azt állatira el nem hanyagolható apróságot, amit a Lumina Cornu és Jászfényszaru polgármestere közötti együttműködés jelent.

Kérem tisztelettel, ez az együttműködés az az együtt működés, ami tényleg együtt működés. Bizonyára az egyesületnek sokkal nehezebb dolga lenne egy fafejű város vezetéssel, szerencsére azonban kifogták az általam ismert egyik legnormálisabb vezetőt. Az ünnepségre meghívott Győriné dr. Czeglédi Márta polgármester asszony beszédében (amit azzal kezdett, hogy tegeződjünk, ami kicsit furcsa, de szimpatikus gesztus volt) éppen arra helyezte a hangsúlyt, ami a szerepjáték egyik valódi erénye: a közösségformáló és -összetartó hatásra. És amíg a Lumina Cornu tagjai ott vannak minden fontos eseményen, és segítenek, ahol tudnak, addig igazán nincs ok kételkedni abban, hogy ez a kapcsolat a város és az egyesület között igenis hasznos.

Dögöljek meg, ha értem, ez a felismerés miért nem megy máshol, másoknak?

Az ünnepség után pedig eredmény hirdetés következett, és a nyeremények kiosztása, ami fergetegesre sikerült. Arattunk némi sikert a Deltától (itt szeretnék köszönetet mondani nekik) beszerzett könyvekkel, bár azt hiszem, a jó könyvek kevesebb lelkesedést váltottak ki, mint a M* könyvek. A mélyen eltemetve bennem élő kulturfasizsta most sátáni kacajjal dörzsölgeti a tenyerét…

Ezután következett az asztal alatti torna, amin Sherwoddal nem vettünk részt, mert a versenymodul írója, Magyar Gergely megkért, hogy szerkesztőként pillantsak rá a modulhoz írt hangulat novellára, aminek az lett az eredménye, hogy jó két órán keresztül henteltem, amibe Sherwood is beszállt, úgyhogy ketten osztottuk az észt. Amúgy jó kis novella volt, úgyhogy nem kellett azzal kezdenem, hogy ezt most dobd ki, és írd újra. Csak apróságok javítására tettünk javaslatokat, és az elméleti magyarázatok miatt tartott tovább a művelet.

Viszont kitaláltuk a jövő megélhetését: szerkesztői haknikra megyünk Sherwooddal, és széles közönség előtt, élőben szerkesztünk. Egyikünk magyaráz, a másik bazi kivetítőn javít a szövegbe. Tuti mókás és szórakoztató elfoglaltság lenne!

Hajnali fél háromra értem haza, és mivel akkor már cirka harminchat órája nem aludtam, eldőltem, mint a nagyenyedi két fűzfa, és hunytam úgy hat órát. Aztán két óra bringázás, mert hát a hülye gyerek mivel üsse el az alvásra is szánható időt, ha nem azzal, hogy biciklivel megy kazánt leállítani? Szóval épp csak annyi időm maradt, hogy rendbe szedjem magam, aztán jött a dupla randi, meg az Állatkert.

Basszus, legalább huszonöt éve nem voltam az Állatkertben! Úgyhogy nem most kellett volna, mert Pünkösd és a munkaszünet alkalmából olyan túláradó humanizmussal találkoztam, hogy alig bírtam leküzdeni a tömegundoromat.

Mindegy, a hely nem rossz, bár túrázáshoz nem szokott partnerrel, dög melegben (mellesleg hirtelen dög melegben, mert még reggel is elég hűvös volt), jó kis ebéd után (Előtte együnk, mert az Állatkertben minden drága…), egy kicsit töményre sikerült.

Végül is aztán nagyon kellemesen alakult a nap további része, miután a párok különváltak, úgyhogy asszem ez volt életem első tizennégy órás első randija. És megjegyzem, hogy komplett idióta vagyok a nőkhöz. Meg hogy a randizástól is el lehet szokni. Nagyon. Ami egy kis önbizalom hiánnyal spékelve elég komoly lúzert eredményez.

Hát, végül is úgy tűnik, kaptam második esélyt, szóval majd igyekszem kicsit kevésbé maflának lenni. Hmm, mintha az olyan könnyű lenne…

És végre megnéztem tegnap az Avatárt, ha nem is IMAX-ben, ahogy terveztem, de legalább 3D-ben, ami nagyon pofás kis technika. A sztori elég faékszerű, a konfliktusok elcsépeltek, a karakterekben semmi különös, de tisztességesen összerakott film volt. A látvány sokat dobott az élményen, és ha néhol túl is spilázták az érzelmi töltetű jeleneteket, azért sehol nem kellett fanyalogva elfordulnom.

Kiemelném a következetesen végigvitt vonalat az egész pandorai ökológiában a közvetlen idegi kapcsolattal. Bár marhára nem eredeti és nem is új az ötlet, ez nagyon szépen megtámasztotta a hitetlenség felfüggesztésére irányuló próbálkozást.

Szóval, jó kis hétvége volt.

A játék mindenütt játék, akár néhány jó baráttal Agricola-zunk egy esős vasárnap, akár Jászfényszarura ruccanunk le, hogy kyr famoroktól lopjunk családi ereklyéket (Nem, fogalmam sincs a modulról, csak leírtam az első dolgot, ami eszembe jutott és M* specifikus!). És abban elég jó vagyok, hogy megállapítsam, ki játszik jól. Vagy ír. Vagy olvas. Tudomisén…

És mivel szívünkön viseljük a jófajta kezdeményezések támogatását (a többes szám itt rajtam kívül még JJS-t jelenti), tegnap belopakodtunk a Deltába és felmarkoltunk egy rakat jó könyvet, meg pár M*-t is, hogy legyen némi ösztönzés a népeknek. Mivel én sznob módon fanyalgok a M* irodalom jelentős része láttán, azon melegében ki is találtam a megfelelő szöveget a díjátadóra:

Ezzel a Ködszerzettel kiűzöm belőled a M* átkot! Utadon vezessen a minőség, menj békével!

JJS nagyon röhögött rajtam, és csakazértis bepakolt néhány M* könyvet, de arra egyikünket se lehetett rávenni, hogy Salvatore művek is kerüljenek a csomagba.

Úgyhogy már csak a holnapot kell kivárni, oszt buli!