Úgy indult, hogy vettünk új fűkaszát, mert a régi felett a szerelő keresztet rajzolt, vállat vont, sajnálkozott, majd részvétet nyilvánított. Mindegy, apám azért nem adta fel ilyen könnyen, úgyhogy most vadul buherálja a tetemet. Mivel azonban erre nehéz alapozni, beruháztunk. Nagyon dögös kis szerkentyű, bár a „kis” jelző nem teljesen stimmel, hosszabb, mint én. Mondjuk dögösnek dögös, igen karcsú, kellemesen gömbölyödik, ahol kell, és bivalyerős a lelkem.
És több, mint tizenkét kiló üresen, úgyhogy aki már cipelt hasonlót napi tizennégy órában, az tudja, miről beszélek. Ráadásul a vállszíj csatja halál pontosan a jobb lengőbordámra támaszkodott, úgyhogy szombat estére már az könnyet csalt a szemembe, ha fel kellett emelnem.
Sza’l, pénteken leszaladtunk a telekre, laza három órás út, hála a Hungárián kialakuló dugónak. Ezúton is szeretném kedves autós társaim figyelmét felhívni a gázpedál nevű találmányra, mely lehetővé teszi, hogy a piros-sárgánál ne úgy induljon a sor, mint egy reumás, terhes, fáradt anyatetű hegynek fölfelé, göröngyös talajon, ellenszélben, fékező ernyővel. Előre köszönöm a dinamikus indítás nevű technika alkalmazását!
Sza’l, miután leértünk, azonmód neki is láttam a melónak a delelőn tanyázó nap elnéző tekintete mellett. Meg kell állapítanom, hogy az 1,2 lóerő, meg a 41 cm-es vágás szélesség nagyon sokkal hatékonyabb, mint a horoló és a sarló. Úgyhogy estére már látszott, hogy ha újabb műszaki hiba nem jön, szombaton levadászom a nyamvadt gazt a birtokon.
Azonban. Tetszettek-e már látni elhanyagolt telket? Ha nem, elmesélem, mi a jó benne. Olyan ez, mint a kerekes kút. Az azért jó, mert oda tolod, ahol víz van. Na, nagyjából ennyire hasznos az elhanyagolás egy teleknél. Az évek óta nem metszett körte fák alatt jó sok vihar tördelte száraz ág leend, arról már nem is beszélve, hogy a mogyoró bokrok elszáradt és letördelt ágait apám és segítője random módon helyezték el. Isten tudja mikor, tehát fele elkorhadt - ami azért szuper, mert nem nyalábolhatod fel, hogy egy kupacba hord -, a másik fele meg zabálja a damilt. Tehát a szombat reggelem és délutánom egy része arra ment el, hogy ágaskodtam egy keveset. Na, aki most rosszra gondolt, tévedett. Bárcsak. De ehelyett ezeket a nyamvadt ághalmokat hordtam egybe, hogy majd alkalmasint elégessem őket.
De hogy részletekbe menően meséljek a kerttel vívott aljas küzdelemről, mi az, ami kiröhögi a fűkaszát? Elárulom, a bogáncs és a vaddohány. Ezek ugyanis vagy megeszik a damilt, vagy feltekerednek a szerkezetre, hogy percenként kelljen fejet tisztítanod. A Homo sapiens sapiens azonban erre találta ki a kesztyűt és a kirángatás technikáját. Úgyhogy nekiugrottam, és puszta kézzel irtottam az ellenállókat. Természet anyánk viszont nem fogyott ki a trükkökből, tehát eme két undorító gazt egy még ocsmányabb szerzettel vette körül, a vadzabbal. Kutya tulajdonosok is ismerik a toklász nevű förmedvényt, melyről az ember a szakállas nyílvesszőt koppintotta. Mikor már-már hisztérikusan szedegettem a cérnakesztyűmből ezt a borzalmat, újabb eszköz bevetésére szántam el magam. A vadzab, a bogáncs és a vaddohány is meglepően hatástalan a hasított bőr kesztyű ellen, tehát ezt alkalmazva vigyorogva leküzdöttem a fás szárú gazokat, majd a többit simán kiirtottam a fűkaszával.
Na jó, nem ment olyan simán, mert pl. a vérehulló fecskefű nevű, amúgy nagyon hasznos és roppant virulens növény valami folyondáros izével kombinálva, aminek még nem tudom a nevét, igen kellemesen eljátszott velem, de a végén megadta magát a kert nagy része.
Három hét múlva jön a következő küzdelem, amikor a szinte kizárólag vaddohánnyal benőtt, valamikori szőlő megtisztítása következik, akkor azonban a bozótvágó tárcsa bevetésével.
A meló után, esténként sorozatot néztem a hordozható dvd lejátszómon, meg olvastam, ezúttal újra olvastam a P.E.T. című szakkönyvet, ami utoljára vagy tizenöt éve került a kezembe, és nagyon helyes kis olvasmány volt, ahogy most is. Meg olvasom az Időutazó feleségét, ami zseniális egy könyv.
És jó levegő volt, meg napsütés, meg naplemente, meg csillagok, meg közte ezer színben játszó alkonyat, és jó kaják, és a jól végzett munka öröme, és a lassan elfogadható formát öltő kert látványa, és szájban olvadó, édes barack, meg savanykás ribizli, meg már-már túlérett meggy.
Elárulom a gyümölcsevés helyes technikáját. Szembe menvén a fertőtlenítés szükségességét hirdető sterilitás apostolaival, ez a következő:
Fogjad az djümöltsöt, szakajtsd az fáról! Osztán szaporán törölgesd meg azt az te ruhádba! Majdan tedd az szádba, és élvezd az ízeket! El ne feledd az magokat kiköpdösni! (Na jó, a ribizlinél ehhez nem kell ragaszkodni…)
Sza’l csomóféle jóságban volt részem, és állatira élveztem ezt a két napot.
Azonban. Ismered azt a készségfejlesztő-készségfelmérő játékot, ahol mindenféle (kör, négyzet, háromszög) alapú hasábokat kell a megfelelő lyukakba helyezni? És ha megy, akkor a gyerekpszichológus boldog, ha meg nem, akkor aggódóan hümmög. Ez a problémakör is megérne egy bejegyzést, de most csak analógiának használom, nem megyek bele jobban.
Sza’l, valahogy én is úgy éreztem magam, mint az a játék. Volt egy jó pár vágyam, amit ez a két nap teljesen kielégített, úgyhogy akár boldognak is nevezhetem magam. De vannak olyan hiányok, amiket csak a megfelelő élmények töltenek ki. És mivel pl. a toklászok cipőből és zokniból történő hosszadalmasan pepecselős eltávolítása közben megint csak ott ültem egyedül a verandán, a szőlőlugas árnyékában, ismét csak azt tudom mondani, hogy hiányoltam magam mellől valakit, akinek ezt a fenti kis szösszenetet például előadhattam volna úgy élőben. És akivel még egy csomó mindent szívesen csináltam volna, aminek legfeljebb egy részét tudnám pirulás nélkül ismertetni.

Először is, valami csoda folytán, az Úr különös humorérzékének bizonyítékaként ismét éjszakás voltam a jászfényszarui út előtt, úgyhogy egy kicsit rozzantan kezdtem a napot. Talán ennek, talán Sherwood említésre sem méltó navigációs készségének (bár ő arra hivatkozott, hogy a térképen csak a főútvonalak voltak jelölve) volt köszönhető, hogy a cirka hetven kilométeres utat nekünk sikerült több, mint kilencven alatt teljesítenünk. Ez végül is nem volt probléma, mert hála nekem, elég korán elindultunk, bár a fent említett mindent elkövetett, hogy ne így legyen.

Szóval szép és eldugott falvakon keresztül közelítettük meg Jászfényszarut, úgyhogy nem bántuk meg a kis elkalandozást. Viszont meg kell említenem, hogy a Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye alsóbbrendű útjai kritikán aluli minőségűek. No comment.

Aztán csak odaértünk, és onnantól kezdve pörögtek az események. Meg kell mondanom, hogy az ellátásra cseppnyi panasz nem lehet, a szervezők pompás falatokkal kedveskedtek a zsűrinek, ami nem tett jót a fogyókúrámnak, no de sebaj.

A verseny érdekes volt, bár megjegyzem, legközelebb előbb elolvasom a modult, és csak aztán kezdek zsűrizni, asszem nekem így könnyebb lesz. Végül is úgy hat óra alatt a legtöbb csapat vagy elhullott, vagy befejezte a modult, mi meg jól megtanácskoztuk a teljesítményeket, és rekord idő alatt, háromnegyed órán belül meghoztuk a döntéseket. Ez köszönhető volt annak is, hogy a végső értékelésben ezúttal a KM-ek nem vettek részt, csak megtették két konkrét díj jelöltjére a saját javaslatukat, oszt a többi a mi dolgunk volt. Kicsit több felelősség ugyan, de kétségkívül hatékonyabb eljárás. A zsűri, mely Szabó Péterből (Eric van Dien), Magyar Gergelyből, Molnár Gáborból (John J. Sherwood), és jómagamból, plusz biztonsági tartalékként, ha netán holtpontra jutnánk a  vitában, Erdei Gáborból (Agnus), a Lumina Cornu elnökéből állt, elégnek bizonyult a feladat ellátására.

Mivel csak nyolc csapat tudott eljönni, idén mégsem indult el a kétfordulós verseny rendszer, azt jövőre halasztották. Jó döntés, bár kicsit sajnálatos, hogy nem sikerült összehozni a jubileumot az újítással,

Aztán jött az ünneplés, a Lumina Cornu ugyanis idén ünnepelte ötödik szülinapját. Ebből az alkalomból aztán volt minden, pezsgőzés, torta és beszédek. Itt kell megemlítenem azt állatira el nem hanyagolható apróságot, amit a Lumina Cornu és Jászfényszaru polgármestere közötti együttműködés jelent.

Kérem tisztelettel, ez az együttműködés az az együtt működés, ami tényleg együtt működés. Bizonyára az egyesületnek sokkal nehezebb dolga lenne egy fafejű város vezetéssel, szerencsére azonban kifogták az általam ismert egyik legnormálisabb vezetőt. Az ünnepségre meghívott Győriné dr. Czeglédi Márta polgármester asszony beszédében (amit azzal kezdett, hogy tegeződjünk, ami kicsit furcsa, de szimpatikus gesztus volt) éppen arra helyezte a hangsúlyt, ami a szerepjáték egyik valódi erénye: a közösségformáló és -összetartó hatásra. És amíg a Lumina Cornu tagjai ott vannak minden fontos eseményen, és segítenek, ahol tudnak, addig igazán nincs ok kételkedni abban, hogy ez a kapcsolat a város és az egyesület között igenis hasznos.

Dögöljek meg, ha értem, ez a felismerés miért nem megy máshol, másoknak?

Az ünnepség után pedig eredmény hirdetés következett, és a nyeremények kiosztása, ami fergetegesre sikerült. Arattunk némi sikert a Deltától (itt szeretnék köszönetet mondani nekik) beszerzett könyvekkel, bár azt hiszem, a jó könyvek kevesebb lelkesedést váltottak ki, mint a M* könyvek. A mélyen eltemetve bennem élő kulturfasizsta most sátáni kacajjal dörzsölgeti a tenyerét…

Ezután következett az asztal alatti torna, amin Sherwoddal nem vettünk részt, mert a versenymodul írója, Magyar Gergely megkért, hogy szerkesztőként pillantsak rá a modulhoz írt hangulat novellára, aminek az lett az eredménye, hogy jó két órán keresztül henteltem, amibe Sherwood is beszállt, úgyhogy ketten osztottuk az észt. Amúgy jó kis novella volt, úgyhogy nem kellett azzal kezdenem, hogy ezt most dobd ki, és írd újra. Csak apróságok javítására tettünk javaslatokat, és az elméleti magyarázatok miatt tartott tovább a művelet.

Viszont kitaláltuk a jövő megélhetését: szerkesztői haknikra megyünk Sherwooddal, és széles közönség előtt, élőben szerkesztünk. Egyikünk magyaráz, a másik bazi kivetítőn javít a szövegbe. Tuti mókás és szórakoztató elfoglaltság lenne!

Hajnali fél háromra értem haza, és mivel akkor már cirka harminchat órája nem aludtam, eldőltem, mint a nagyenyedi két fűzfa, és hunytam úgy hat órát. Aztán két óra bringázás, mert hát a hülye gyerek mivel üsse el az alvásra is szánható időt, ha nem azzal, hogy biciklivel megy kazánt leállítani? Szóval épp csak annyi időm maradt, hogy rendbe szedjem magam, aztán jött a dupla randi, meg az Állatkert.

Basszus, legalább huszonöt éve nem voltam az Állatkertben! Úgyhogy nem most kellett volna, mert Pünkösd és a munkaszünet alkalmából olyan túláradó humanizmussal találkoztam, hogy alig bírtam leküzdeni a tömegundoromat.

Mindegy, a hely nem rossz, bár túrázáshoz nem szokott partnerrel, dög melegben (mellesleg hirtelen dög melegben, mert még reggel is elég hűvös volt), jó kis ebéd után (Előtte együnk, mert az Állatkertben minden drága…), egy kicsit töményre sikerült.

Végül is aztán nagyon kellemesen alakult a nap további része, miután a párok különváltak, úgyhogy asszem ez volt életem első tizennégy órás első randija. És megjegyzem, hogy komplett idióta vagyok a nőkhöz. Meg hogy a randizástól is el lehet szokni. Nagyon. Ami egy kis önbizalom hiánnyal spékelve elég komoly lúzert eredményez.

Hát, végül is úgy tűnik, kaptam második esélyt, szóval majd igyekszem kicsit kevésbé maflának lenni. Hmm, mintha az olyan könnyű lenne…

És végre megnéztem tegnap az Avatárt, ha nem is IMAX-ben, ahogy terveztem, de legalább 3D-ben, ami nagyon pofás kis technika. A sztori elég faékszerű, a konfliktusok elcsépeltek, a karakterekben semmi különös, de tisztességesen összerakott film volt. A látvány sokat dobott az élményen, és ha néhol túl is spilázták az érzelmi töltetű jeleneteket, azért sehol nem kellett fanyalogva elfordulnom.

Kiemelném a következetesen végigvitt vonalat az egész pandorai ökológiában a közvetlen idegi kapcsolattal. Bár marhára nem eredeti és nem is új az ötlet, ez nagyon szépen megtámasztotta a hitetlenség felfüggesztésére irányuló próbálkozást.

Szóval, jó kis hétvége volt.

A játék mindenütt játék, akár néhány jó baráttal Agricola-zunk egy esős vasárnap, akár Jászfényszarura ruccanunk le, hogy kyr famoroktól lopjunk családi ereklyéket (Nem, fogalmam sincs a modulról, csak leírtam az első dolgot, ami eszembe jutott és M* specifikus!). És abban elég jó vagyok, hogy megállapítsam, ki játszik jól. Vagy ír. Vagy olvas. Tudomisén…

És mivel szívünkön viseljük a jófajta kezdeményezések támogatását (a többes szám itt rajtam kívül még JJS-t jelenti), tegnap belopakodtunk a Deltába és felmarkoltunk egy rakat jó könyvet, meg pár M*-t is, hogy legyen némi ösztönzés a népeknek. Mivel én sznob módon fanyalgok a M* irodalom jelentős része láttán, azon melegében ki is találtam a megfelelő szöveget a díjátadóra:

Ezzel a Ködszerzettel kiűzöm belőled a M* átkot! Utadon vezessen a minőség, menj békével!

JJS nagyon röhögött rajtam, és csakazértis bepakolt néhány M* könyvet, de arra egyikünket se lehetett rávenni, hogy Salvatore művek is kerüljenek a csomagba.

Úgyhogy már csak a holnapot kell kivárni, oszt buli!

Úgyhogy ezúton is megkövetem valamennyiüket, amiért nem hittem nekik, és mert tudom, hogy az utánam következő ifjak is ugyanezt a hibát követték és követik el, őszinte tiszteletemet fejezem ki, amiért a nagyon sokadik évfolyam pont ugyanilyen beképzelt, kivagyi majmainak tanításához is ugyanazzal a türelemmel látnak hozzá, mint amivel engem próbáltak jobb belátásra bírni.

Most, hogy túl vagyunk ezen a sok soros mondatszörnyön, nézzük, miket is követtem el az utóbbi időben, amiről úgy gondoltam korábban, hogy sose.

Twitterezem. Én. Alig hiszem el. Pff…

M*-t írok. Jó, egyelőre csak a szerepjáték háttéranyaghoz, de akkor is. Balek vagyok. Persze szívok, mint a torkos borz, mert az utóbbi tíz évben semmi se változott, ugyanúgy képtelenek egyesek csapatban dolgozni, ugyanúgy leszarják a megjelent anyagokat, ugyanúgy képtelenségek jelennek meg, te meg a következőben próbálj koherens lenni. Jah, kb. annyi esélye van, mint hogy összehozom az Univerzum egyesített elméletét. Fasza.

M*-t szerkesztek. Nem is egy vonalon. Kettőn. Legalább. Nemrég írtam a fanfiction hatásairól. Nos, ez mindenkire hat, még azokra is, akik amúgy tudnak írni. Ha összehasonlítom az általam szerkesztett írók M*-os és nem M*-os műveit, átlagosan egy nagyságrendi minőségi különbséget látok, és ennek csak a felét lehet annak számlájára írni, hogy szívből unom és utálom ezt a világot. Csapda, amibe mindenki beleesik. Ragacsos, nehézkes, émelyítő. Hogy miért csinálom? Hehe, ez vicces. Mert jól csinálom. Legyen szó M*-ról, vagy bármi másról, a szerkesztés az, amit a legjobban művelek, és én élvezem, ha valamit jól csinálhatok (persze ez elég viszonylagos és szubjektív), és ez ellensúlyozza még a M* iránti ellenszenvemet is.

Nem M*-t szerkesztek. Ez azért kicsit túlzás, valójában inkább csak szöveggondozom a cuccot, de attól még nagyon fájdalmas. A fordító maximum angolul tudott, magyarul semmiképp. Mondjuk ebből a szempontból az én véleményem nem feltétlenül teljesen helytálló. Elmesélek egy történetet.

Amikor még gyerek voltam, leginkább apám kocsijában ültem, máséban nem nagyon. Apám pedig nagyon jól vezetett. Így aztán ez a kettő, mármint a vezetés és a jó vezetés számomra ugyanazt jelentette. Természetesnek vettem. Aztán már jócskán középiskolás voltam, mikor beültem a suli anyagbeszerzőjének kocsijába, hogy elhozzunk valami bazi nagy üvegeszköz adományt. És akkor megcsapott a halál szele. Az a fickó valami botrányosan rosszul vezetett. Nem csinált semmi nagyon veszélyeset, de én azt hittem, ott csinálom össze magam mellette. Na, attól kezdve nagyon is értékeltem apám vezetési stílusát.

Így vagyok a fordítással is. Leszámítva a gyerekként és tinédzserként elolvasott töméntelen könyvet, amelynek jó része fordítás volt (de akkoriban ugye a minőség még követelmény volt), közvetlenül, a nyers fordítással először akkor találkoztam, amikor Herbie megkért, hogy nézzek át egy-egy kéziratot és korrektúrázzam. És Herbie nagyon jó fordító. Igaz, hogy a késési faktora gyakorlatilag végtelen lett a végefelé, de amit megcsinált, az első osztályú munka lett.

Ami egész addig fel se tűnt, míg nem kezdtem el találkozni gyakrabban fordításokkal. Rossz fordításokkal. Nem azért rosszak, mert nem azt fordította az illető, ami az eredetiben volt (azt az eredeti híján, meg kezdetleges angol tudással amúgy se tudtam volna ellenőrizni), hanem mert a magyar verzió nem is hasonlított az anyanyelvünkön megfogalmazott szöveghez.

Sajna ez a helyzet a mostani melómmal is, a fordító egyedül magyarul nem tudott. Ha rendes szöveget kellene csinálnom belőle, gyakorlatilag át kellene írnom az egészet, ami azért nem fog menni:

a) nincs rá idő és kapacitás

b) nem fizteik meg

c) meg kéne tanulnom hozzá eléggé angolul, magam elé venni az eredeti szöveget, és abból kiindulva nekiugrani az átírásnak

c)2 még az is lehet, hogy eredetiben pont olyan fos a szöveg, mint a magyar verzió, azzal meg nem lehet mit kezdeni…

Fogyózom. Régóta. Sikerrel. Pedig mindig azt gondoltam, hogy tök felesleges. Hát nem. De tényleg. Mondjuk nem valami bonyolult a dolog, az ember kevesebbet eszik és többet mozog. Úgyhogy most biciklivel járok melóba, ha az idő engedi, néha, ha úgy jön ki, eljárok úszni, itthon edzegetek kicsit, ijászkodom a kertben, egy munkatársammal teniszezek olykor. Tök vicces, hogy ezek mellett az utóbbi fél év legdurvább sérülése tv nézés közben volt, amikor egy rossz mozdulatnál úgy meghúztam a csuklyás izmom, hogy négy napig alig bírtam jobbra fordítani a fejem. Ezen röhögtem kínomban.

De a dolog működik, két havonta új ruhákat vehetek, mert az a huszonnyolc kiló minusz azért meglátszik, viszont ezt annyira nem bánom. Talán érthető.

Írtam egy új novellát, feltettem az Egyéb kategóriába. Plusz ezentúl a nyitólapon is dokumentálom az oldal változásait.

Szegény, nem is sejtette, hogy darázsfészekbe nyúlt. A veretes, több kilónyi szabálykönyvekkel járó, a szakóca feltalálása óta szerepjátszó ősjátékosok rögvest a szívükhöz kaptak (tisztelet a kivételnek), hogy micsoda szentségtörés ilyet még említeni is!

Én, esküszöm, mindig felnyüszítek, ha ilyen reakcióval találom szembe magam. Ok, értem én, hogy a műveltség alapvetően a humán műveltséget jelenti a többség számára, meg hogy a bölcsész kar vonzóbb, mert a műszaki rohadt nehéz (ez nagyon durva általánosítás, itt kérek bocsánatot mindenkitől, a sarkítás csak a drámai felhangot szolgálta), de azért érdekes, hogy mennyire nem tanulunk a múltból. Úgyhogy álljon itt egy rövid szösszenet, amit majdnem a cikkek alatti hozzászólásként küldtem el:

Előre is bocsánatot kérek, amiért nem teljesen a cikk témájához fogok hozzászólni, de számomra mindig kissé meglepő, ha a történelmi példák tanítása elsikkad.

A kerékpár története például alig több mint kétszáz évre tekint vissza Európában, és kezdetben még az újságok is nagyon kiröhögték. Őszintén szólva a Volta-oszlopból nyert elektromos áram ipari felhasználása sem tűnt különösebben vonzónak, mert mi a túróért akartak volna nagy mennyiségű békalábbal rugdalózni? Azért, ha belegondolunk, hogy csak a Kelly’s 50.000 bringát ad el évente a kontinensünkön, és az öt nagy netes kereső cég több áramot fogyaszt, mint Magyarország, talán megfontolásra érdemessé teszi, hogy óvatosan bánjunk a kategorikus nemekkel. Az USA szerverei 2005-ben annyi áramot zabáltak, amennyit a paksi erőmű két és fél év alatt termel.

És csak úgy poénból, amikor egy összeadáshoz negyedórát kellett lyukkártyázni, hogy meglegyen a program, ki gondolta komolyan, hogy videót nézünk hálón keresztül, és a 3D grafika élethű fény-árnyék hatásokat generál a hullámzó vízfelszínen?

Amikor a „jövő” a téma, nem árt ezeket kicsit észben tartani. Nem vagyok biztos benne, hogy az SL a szerepjáték jövője, de abban igen, hogy már a jelenlegi technológiákban is bőven van annyi potenciál, hogy élvezhető virtuális világot teremtsenek. Innentől kezdve pedig, lássuk be, nem nagy lépés, hogy az asztalt felváltsa a virtuális környezet.

Ahol, ha a játékosnak igénye van rá, nyugodtan tehet játékon kívüli megjegyzéseket is, alkalmasint úgy, hogy a játékban ez ne jelenjen meg, tehát az asztal körüli beszélgetés egyéb témákról nem megoldhatatlan.

Amikor elkezdett elterjedni a telefon, a legtöbben még csak nem is hallottak róla, a többiek jó része meg csak legyintett, elvégre a levél, meg személyes találkozás annyi éven át jól bevált. Ma többet beszélek a családom egyes tagjaival mobilon, mint személyesen. Nyilván nem pótolja az utóbbit a telefonom, de kiegészíti, lehetővé teszi a kapcsolattartást időhiány és távolság ellenére, tehát nem szívesen mondanék le róla. És mindez abból az ormótlan, kurblizós izéből lett.

A technikai fejlődést nem nehéz alábecsülni. De azért érdemes belegondolni, hogy tizenöt éve a net még mennyire gyerekcipőben járt, egy 2006-os adat (bocs, lusta voltam frissebbet keresni) szerint az üvegszálas kábelen történő adattovábbítás rekordja pedig több, mint két és fél terabit másodpercenként. A Samsung pedig (ok, csak öt méterre, szóval azért ez még nem a skála vége) 500 Mbps-os vezeték nélküli sebességet ért el idén.

Azért ezek már elég jó alapok egy komplett VV környezet működtetéséhez. Bizonyára sok idő el fog telni, míg ez lesz a népek hétköznapi konfigurációja, de ha egyszer eljön ez az idő, akkor a gyerekeink, unokáink igen nagyon fognak röhögni az asztalt körbeülős ósdiságokon.

Szóval, feleim, egy kis kreativitással, nyitottsággal és képzelőerővel nagyon is izgalmas jövőképet lehet festeni az SL szerepjátékos vonatkozásai számára. És ez a három fenti tulajdonság az, amire mi, szerepjátékosok olyan fenemód büszkék vagyunk, nem?

Az utolsó kérdés költői volt. Tudom, hogy a szerepjátékosok szeretnek úgy tenni, mintha a hobbijuk maga volna a Nagy Tanító, de azért az rpg messze van a Tollaskígyótól. Az rpg-sek is csak emberek, mint bárki más, és akármennyire megéreztük régebben, mit jelent a szűklátókörűség, az előítélet, ezektől némelyikünk sem mentes. És legtöbben már nem emlékeznek, milyen volt, mikor a suli könyvtárából kitiltották a “sátánista társaságot”, meg amikor az osztályfőnök behívatta a szülőket, hogy vessenek véget a szektázásnak, mert rossz vége lesz.

Az SL nem rosszabb, csak más. Az idők változnak, vazze, és ez akkora közhely, hogy alig fér a képernyőre. A “Nekem jobban bejön az asztal körül csipszezés a haverokkal” állatira messze van a “Az SL sohasenem lesz sose a szerepjáték jövője, tuti sose!” marhaságtól. Szinte biztos vagyok benne, hogy lesznek jó páran, akiknek tíz-tizenöt év múlva igenis az SL jelenti majd a szerepjátékot. És lesznek jó páran, akik még akkor is ósdi könyvekkel fognak játszani, és maximum e-book olvasókon tárolják majd, oszt ennyi lesz a technikai fejlődés.

Megvan annak is a varázsa, ki tagadná? Kólát, sört inni, csipszet enni, hajnalba nyúlóan játszani, felemlegetni a régi szép időket, amikor még nem várt senkit asszony, gyerek, és kétnapos kalandokat lehetett nyomatni, dobálni a kockákat, zörögni a karakterlapokkal, hallgatni a mesélő egyre rekedtebb hangját… Jah. Nekünk még ezzel kezdődött a korszak. De hogy a jövő - számítógép és VV sisak generálta virtuális valóság - környezetei miért ne lehetnének ugyanilyen hangulatosak a srácok és az unokák számára, dögöljek meg, ha értem!

Ez az érzés most kétszer egymás után meglepett. Először akkor, mikor Hanna átküldte Essence blogjának linkjét, ahol a Dalvarázsról esett szó, másodszor pedig, amikor Fairylona írt összefoglalót a március-április hónapi eseményekről az SF szemlézőbe.

Kezdjük a Dalvarázzsal. Én soha, semmilyen körülmények között nem nevezném túl jónak azt a novellát, bár kétségtelen, hogy az olvasó saját véleményét nem kell, hogy befolyásolja az íróé. Az a novella egyébként leginkább a gyávaság és a kommunikációs félreértések mementója számomra. Ha egy kicsit bátrabb vagyok, a három főszereplő mindegyike kap egy szálat E\1-ben, és akkor az erotikus jeleneteket a lány szemszögéből mutatom be. Ez kiegyensúlyozta volna a novellát, új nézőpontot és stílust jelentett volna, és nem utolsó sorban a szerkezet sokkal tisztábbá válik. A kommunikációs zűr pedig köztem és a szerkesztőm között merült fel, és ezek után igyekeztem minden megjegyzést alaposan tisztázni. Kaptam ugyanis az egyik átírás után egy olyan jelzést, hogy megváltozott a fókusz, és ezzel kellene kezdenem valamit. Én meg nézegettem a jelenetet, ahol szerepelt a beszúrás, aztán vállat vontam és mentem tovább. Holott az a mondat az egész novellára utalt és valóban nem ártott volna megérteni.

Ettől függetlenül persze örülök, hogy akad, akinek ennyire tetszik a novella, melyik író ne így gondolná?

Az SF Szemléző más eset. Nem mondom, hogy felettébb lelkes lettem volna, mikor azt olvastam, hogy a toleranciáról szóló blog bejegyzésem olyan kontextusban kerül említésre, amely elsősorban a gyermetegségét emeli ki. Nyilván annak, akit különösebben nem izgat ez a téma, érthetetlennek tűnik, hogy mi a túróért kell ennyit nyavalyogni ezen. Én mondjuk azt gondoltam, hogy az álláspontok toleráns kezelése érett hozzáállásra utal, de azt hiszem, az érett kifejezés ezen értelmezése mindenki saját szíve joga. Úgyhogy, ha kívülről gyerekesnek tűnik a dolog, én készséggel elhiszem, hogy valamit rosszul csináltam.

Mondjuk ez a reakciókból is sok mindent megmagyarázna. Hiszen ki venne komolyan a kedvenc, rágcsálnivaló gumicsontjával kapcsolatban olyasmit, ami gyerekes hisztire emlékeztet? Szóval lehet, hogy érdemes lenne átgondolnom, hogyan lehet ezt jobban csinálni.

Ettől persze az érzés még nem változik. Ott állok egy tükör előtt, ami nem azt mutatja, mint amit én látni szeretnék. És voltaképp mindegy, hogy melyik irányba torzít, az, amit mások látnak belőlem, nem az, mint aminek én mutatni szeretném magam.

Most már csak azt kéne kitalálni, hogy lehet ezen változtatni?

És akkor akár kezdhetném úgy is, pedig úgy reméltem, hogy… de nem lenne igazságos. Valójában sejtettem, hogy JJS-nek kevésbé fog tetszeni a könyv, mint nekem. És abban is tökéletesen igaza van, hogy mást keresünk egy történetben.

Minden írónak megvan a maga elképzelése az ideális történetről. Én például gyakran kapok lábrázást attól a történetvezetési stílustól, amivel Csigás Gábor szándékosan nem zárja le a sztorit. Ott ülök a befejezés után, és azon filózom, most csak kivették a kezéből a klaviatúrát, vagy mi a túró? Hol a vége? Ki kivel van, vagy egyáltalán?

Pedig a befejezés szándékos, Csigás bevallottan azokat a sztorikat szereti, ahol olvasóként tovább gondolhatja a történetet. Számomra viszont azok a sztorik jönnek be, ahol le van zárva a vége. Ami olyan, mint egy fizikai test, van eleje, közepe meg vége, oszt csókolom.

Namostan. A befejezés, amellett, hogy lezárja a történetet, ezen kívül még számtalanféle módon eltérhet. JJS azokat a történeteket kedveli, ahol a vég egészen az utolsó pillanatig bizonytalan, ahol a megoldás meglepő. Én egy kicsit szkeptikusabb vagyok ezekkel, mert a meglepő és kiszámíthatatlan véget gyakran találom erőltetettnek, és az zavar.

A Dalvarázs című novellám - ami az Eratoban jelent meg - egyik kritikájában éppen azt kifogásolta a kritikus, hogy a vége kiszámítható, a főhős pontosan azt teszi, amit várunk tőle. Akkor elgondolkodtam a kritikán, és arra jutottam, hogy ez tűnhet hibának az olvasó szemében, és a maga szempontjából igaza is van, hiszen nem azt kapta, amire várt, de az én oldalamról nézve ez mégis inkább az írói szándék megvalósítása.

Persze tudom, hogy a szándékosan elkövetett hiba is hiba, ebben nincs vita. Én azonban úgy gondolom, itt nem hibáztam, hanem következetesen végigvittem egy koncepciót, ami nyilván többeknek nem jött be. És ez végül is nekem jó. Az olvasónak talán nem annyira, de őszintén remélem, hogy volt akinek tetszett.

A gójátékos olvasása során lenyűgözött, hogy milyen jól ellenpontozta egymást a két szereplő. Fejezeteik mind stílusukban, mind eszmerendszerükben, mind ábrázolásmódjukban teljesen elütnek egymástól, és ez izgalmas volt.

A kínai lány bonyolult személyiség, kamasz, lázadó, meg nem értett, zseniális játékos, tapasztalatlan, felfedező. A jelenetei tele vannak saját életének és személyiségének újabb és újabb vonásaival, amik lassan derülnek ki az olvasó és a szereplő számára egyaránt. A japán katona ezzel szemben tökéletesen szilárd személyiség, neveltetése és ideológiája lefed minden területet. Nincs megingás, még akkor sem, amikor olyasmivel találja szembe magát (foglyok kínzása), ami nyilvánvalóan túlmegy azon a határon, amit tisztességesnek tart. Még ekkor is rendületlenül kitart az elkötelezettsége, és a pragmatizmus felülkerekedik az erkölcsi aggályokon.

És nem változnak. Egyik sem. Az egész regény alatt mindkét főszereplő vitathatatlanul és zseniálisan önmaga marad, minden motivációval (ami a japán katonánál faékszerűen egyszerű, a kínai lánynál önzően bonyolult) és cselekedettel együtt. Az író nem esik abba a hibába, hogy megváltoztatják egymást, nem keveri a fejezetek stílusát, a japán katona nem lép ki a szerepéből, a kínai lány nem lesz hűtlen saját magához.

A szerelem nagy úr. Szinte bármire ráveheti az embert. Ezt a két szereplőt azonban olyan látens és plátói szerelem köti össze, amely csupán ígéret, és ezért a bizonytalan lehetőségért egyikük sem adja fel az elveit. Talán, ha több idejük lenne, ha mások lennének a körülmények. Bár olyan idegenek, annyira mások az elveik és erkölcseik, hogy igen kétséges, lenne-e jövője a kapcsolatuknak.

És a vége. Hát igen, kiszámítható. Az utolsó pillanatig lehet tudni, mi történik majd, cirka a regény felétől, amikor találkoznak. Abban nem voltam teljesen biztos, hogy milyen körülmények között következik be a dolog, de abban igen, hogy bekövetkezik.

A megvalósítás végül valóban bicsaklik egy picit, mégpedig a JJS által is említett földrajzi valószínűtlenség miatt, de ebben a kérdésben amondó vagyok, hogy szintén szándékos. A keleti filozófiák karmikus vonását figyelembe véve azt gyanítom, hogy az író szándék itt azt jelzi, akiket a végzet összetartozónak szánt, azok minden nehézség ellenére találkozni is fognak. Bármennyire is próbáljuk a nyugati gondolkodás sablonjai alapján megítélni a könyvet, figyelembe kell vennünk, hogy egy egészen más kultúra terméke ez a mű.

És a lezárás pedig zseniális abban az értelemben, hogy miután az író gondosan elvágott minden létező megoldást egyetlen kivétellel, ami a szereplők számára elfogadható, a szereplők azt az egy dolgot teszik, amit tehetnek, és egyikükben sem merül fel, hogy máshogy is lehetne.

Lehet, hogy a sorsba való ilyen mélységű beletörődés a nyugati gondolkodástól idegen, az elvek az én elé helyezése ma már nem ennyire elterjedt, de nekem éppen ezért jött be nagyon a könyv. Én éppen ezt hiányolom a kultúránkból, és borzasztóan tetszett az a gondolat, hogy az életünk árán is önmagunk maradhatunk, és vannak olyan szabályok, amiket senki, semmilyen körülmények között nem szeg meg, és ezek a szabályok, éppen azért, mert mindenki mindig betartja őket, egyben tartanak egy társadalmat.

Lehet persze vitatkozni ezen szabályok helyességén, hiszen Japán a busidó szellemét használta fel arra, hogy meghódítsa Kína egy részét, számtalan áldozattal járó háborúban. Lehet vitatkozni azon, hogy az élet, bárkinek az élete nem fontosabb-e a szabályoknál. De ha létezik olyan elv, ami nem függ értelmezéstől, körülményektől, önzéstől, érdekektől, hanem mindentől függetlenül mindig számítani lehet a betartására, az olyasmi, amire nagy szükség volna.

Ez a gondolat az, amit számomra A gójátékos közvetített, és ezért gondolom, hogy zseniális könyv, remek befejezéssel. Csak annak kell olvasnunk, aminek szerintem készült. És ezzel kapcsolatban majd, ha letisztáztam magamban a témát, majd írok egy bejegyzést az olvasói elvárásokról.

Viszont amíg Scallal diskuráltunk, elméláztam azon, amit írtam, különösen azon, hogy időnként jobban esik szétkapni egy nagyon nem tetsző írást (figyeled milyen megengedően fogalmazok?), mint dicsérni egy nagyon kedveltet. Nem mintha olyan egyszerű lenne a mai magyar könyv megjelenések között nekem nagyon tetsző kiadványra lelni.

Az, hogy hogyan viszonyulok egy adott íráshoz, nagyban függ a hangulatomtól. Van, hogy elnézőbb vagyok, de általában nem. Hogy éppen mi ragad meg egy írásban, könnyebb megfogalmazni, mint azt, hogy mi ragad meg a zenében. Ez csak annyiban kapcsolódik, hogy míg a könyvek olvasásakor a hangulat befolyásol, érdekes módon a zenénél fordítva, a hangulatom nagyban függ a hallgatott számoktól.

Mivel nagyon nem értek a zenéhez (de tényleg, egy hangszeren sem játszom, énekelni is csak egyedül szoktam a kocsiban, és mindenki legyen hálás ezért), nehéz megfogalmazni, mi fog meg egy számban.

Zenei ízlésemre a barátaim, ha kedvesek akarnak lenni, azt mondják, gáz. Tény, hogy a hazai kortárs előadókból kevés tetszik, a kedvenceim pedig java részt messze az én időm előttről valók. Ám vannak kivételek. No ezek sem a legfrissebbek, de mindenképp korszerűbbek, mint pl. az ABBA, vagy a Boney M. Szemezgessünk belőlük, aztán ha valaki hozzáértőbbnek van ötlete, hogy miben hasonlítanak, ne habozzon megosztani velem.

Korábban már említettem a Futőtűz című sorozat főcím dalát, a klip csak hab a tortán:

Aztán ott van Mike Oldfield Man in the rain című száma:

A Gladiátor egyik betétdala, Lisa Gerrard - Now we are free:

Az Időgép című film egyik betétdala, Klaus Badelttől az Eloi:

Ott van még a nyilvánvaló hibái ellenére roppant kedvelt Stargate Atlantisból Rachel Luttrel előadásában a Beyond the night:

És a legújabb kedvencem, amivel azért kicsit ambivalens a kapcsolatom, Joshua Radin Brand new day:

És persze Zorán Magyarország című száma, amiről már korábban is volt szó:

Ezek a legújabb szerzemények, persze van jó sok kedvencem ezeken kívül, de gondoltam, koncentráljunk a frissebbekre (tudom, tudom, de ez olyan relatív…). Szóval, aki eddig nem értette volna, miért is írok saját tanácsom ellenére rendszerint fantasyt, az érteni továbbra se fogja, de talán kissé elnézőbb lesz velem.

Bár nem értek hozzá, attól a zenei teljesítményt még tudom értékelni. Általában. Az operát gyakran nem, de azért vannak ott is kivételek. Rendszerint lenyűgöz, ha valaki nagyon jól csinál valamit, mert olyan ritkán találkozni mesterekkel egy szakmában. Arról beszélek, mikor például két napi kemény munkával, erődet megfeszítve, hosszú órákon át összeszorított foggal koncentrálva kicsempézed a kád előtti egy négyzetmétert.

Aztán rájössz, hogy a fürdőszoba többi része így évekig is tarthat, ezért hívsz egy burkolót. Mondjuk állati mázlid van, és tényleg egy Mester, sőt, MESTER érkezik, és nekilát. Aztán az ember csak néz, mert a fickó fél kézzel csemperagasztót kever, a másikkal meg csak úgy dobálja fel a csempéket a falra. és akárhogy tekergeted rajta a vízmértéket, az sima is, egyenes is, függőleges is.

Megjegyzem ilyen szakemberrel csak egyszer találkoztam, és azóta is szeretnék több hasonlót látni működés közben. De szóval ilyen érzés. Őket nézve olyan egyszerűnek, könnyűnek tűnik a dolog, és csak akkor jössz rá, milyen apró, nüansznyi semmiségek választják el a fércmunkát a zseniális alkotástól, amikor megpróbálod utánozni.

Ennek fényében tehát egy másik, tőlem elég idegen műfajból egy lenyűgöző darab, Cecilia Bartoli előadásában Vivaldi Agitata da due venti című áriája:

Na igen. Szóval jó. Nem kicsit, nagyon.

És mivel ebben a blogban időnként igyekszem azért az íráshoz kapcsolódó témákkal foglalkozni, elárulom, miért is kezdtem bele a zenei ízlésem taglalásába.

Gyakran megesik, hogy nincs kedvem szerkeszteni. Minél feleslegesebbnek érzem a munkámat, minél kilátástalanabbnak, annál inkább. Ilyenkor gyakran szokott segíteni, hogy berakok valami jó kis zenét, ami meghozza a hangulatot. Gondolom ezt szinte mindenki csinálja. Sajnos azonban a zene érzelmileg hat az emberre, és az olyan hülye kockáknál, mint én, amikor az érzések kiszabadulnak a logika vasmarkából, általában a váratlan szabadságnak megörülvén felrugdossák az alvó kreativitást, és máris rajzanak az összefüggéstelen, logikátlan, ámde hatásos és pozőr villanások, jelenetek, amik szépen összeragadnak, és máris ott vannak a megírandó témák vázai.

Azért ez kicseszés. Éppen akkor, mikor ezerrel kéne valamire nagyon koncentrálni, jön az írás vágya. Szívás. Ötletek?

Múlt héten szerdán tartotta a Stádium Kiadó és az Új Átlók Művészeti Társaság Rózsássy Barbara, Nagy Cili, Csernák András és Kleinheincz Csilla könyvbemutatóját a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz-termében. Itten részletek is szerepeltek a művekből, amiből két dolgot állapíthattam meg.

Az első, hogy nem értek a költészethez. Mondjuk ezt már korábban is tudtam, szóval nem volt meglepetés. Bizonyos absztrakciós szint felett a képek egyszerűen elmennek mellettem, mert fogalmam sincs, mire, hogyan, mit akart kifejezni a költő. Én meg csak olyan kocka vagyok, hogy ha nem értem, nem érint meg. Tényleg.

A második, hogy a versekkel való ismerkedésnek nem a legjobb módja, ha felolvassák-szavalják az embernek. Egyrészt, mert mindannyiunknak eltérő a tűrése patetikumból, másrészt mert a felolvasás-elmondás sebessége nem feltétlenül egyezik meg a befogadás-megértés sebességével. És hát lássuk be, az első pont értelmében, ha nem fogom fel, nem fog meg.

Azért jó volt, Rózsássy Barbara verseit itt-ott még érteni is véltem, szóval jobban tetszettek. Nagy Cili képeihez én még kevés vagyok, úgyhogy azokkal a versekkel csak kerülgettük egymást. Csernák novellája szórakoztató volt, bár mint megtudtam, a többi komorabb hangvételű. Csilla kötetét már olvastam, sőt, tartottunk belőle már egy bemutatót is, és akkor erről írtam is, most nem ismételném magam, de továbbra is kedvelem a kötetet és íróját egyaránt.

Másnap Oláh Tamás Hosszú álom című verseskötetének bemutatójára voltam hivatalos. Az urat személyesen nem ismertem, egy nagyon jó barátom párjának édesapjáról van szó. Itt is volt felolvasás, és Turbók Attila méltatta a kötetet, azután Kathy Horváth Lajos, Yehudi Menuhin-díjas hegedűművész improvizációját hallhattuk. Itt is két dolgot állapíthattam meg.

Az első, hogy a zenéhez egy picivel kevésbé értek, mint a versekhez. Mert nyilvánvaló volt, hogy az előadás nagyon profi volt, ami azonban engem illet, maradok Vivaldinál és Mozartnál.

A második, hogy úgy tűnik, a könyvbemutatók favoritja a pogácsa. Ami viszont jó.

Végül pedig tegnap ellátogattam a Bajza utcába, hogy meghallgassam F. Tóth Benedek Kritikus kritika című előadását. Érdekes volt. Tényleg. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy aki végignézett 23 résznyi Lie to me-t az előző napokban, az érzékenyebb lesz a testbeszédre, hangsúlyokra, és ez olykor zavaró disszonanciát eredményez.

Gyakran azért nem mondjuk el a teljes igazságot, mert amit gondolunk, nincs összhangban azzal, amit szerintünk gondolnunk kellene. A társadalmi elvárások és saját meggyőződésünk sokszor nem kerül szinkronba. Vajon mennyivel jobb állapot az, amikor inkább magunknak hazudunk, mint másoknak? És vajon belegondolunk, hogy ha magunknak hazudunk, tulajdonképpen másoknak is egyben?

Végighallgattam az előadást, amely úgy igyekezett bemutatni két nagyon eltérő irodalmi véleményalkotót, véleményformálót, hogy az egyik értékrendjével, módszerével nagyjából egyetértett, míg a másikéval nagyjából egyáltalán nem. Bármennyire próbált tárgyilagos lenni az író-előadó, a szövegből is, az előadásmódból is sütött az az ellenérzés, amit az egyik véleményalkotóval szemben táplált. És bár nem szívesen mondom, de ez bizony hatott az elemzésre is.

Ha elfogulatlanul (na jó, ez nyilván lehetetlen, de azért próbálkozni lehet) szembeállítjuk Sárdi Margit és Attila kritikai módszerét, látnunk kellene, hogy mindketten következetesen megfelelnek a saját követelményeiknek. Más réteghez, máshogy szólnak. Mást tartanak fontosnak egy irodalmi műben. máshová helyezik a hangsúlyt, más a kontextusuk, más a kritikai definíciójuk. Lehet az egyiket jobban kedvelni a másiknál, sőt, ez igazából elkerülhetetlen, de nem érdemes egyiket vagy másikat a másik kritériumai alapján megítélni.

Bármi volt is a F. Tóth Benedek szándéka, nem tudott kilépni az egyetlen szemszögből vizsgálódás csapdájából. Mert ha azzal kezdi, hogy választott egy nézőpontot, ami hozzá közel áll, amit ő a magáénak érez, és ebből a szempontból ilyennek látja Attila és olyannak Sárdi Margit kritikáit, és számára az utóbbi jobban bejön, szó nélkül végigülöm az előadást, és örülök, hogy hallhattam egy, az enyémtől különböző, jól összeszedett véleményt.

Az objektív elemzés azonban, melyet F. Tóth Benedek választott, a külső és elfogulatlan szemlélő álláspontja nem tett jót az összhatásnak. Ami azért különösen sajnálatos, mert amúgy a jó anyaghoz szükséges alapelvek ott vannak a fejében. Az a mondata, miszerint a tolerancia tömören nem más, mint hogy minden ember másképp hülye, tökéletesen a helyzetre illik. Igen! Mind másképpen látunk dolgokat, mind más hibákat követünk el, és a tolerancia éppen azt jelentené, hogy megértjük: az én szempontomból, a nekem fontos dolgokat figyelembe véve éppúgy lehet igazam, mint neked, miközben homlokegyenest más megoldást látunk helyesnek.

Amíg azonban ez az elv elmélet szinten marad, és eszünk ágában sincs tényleg a magunkévá tenni, eszerint élni és gondolkodni, addig igazából csak magunknak hazudunk. És persze ezzel együtt másoknak is, hiszen amit mondunk, és amit érzünk, gondolunk - más lesz. És ezt nehéz eltitkolni.

Még két érdekes téma akadt az este, az egyik a hatalom, a másik az arctalanság.

Internet előtti gondolkodás terméke, hogy a net arra jó, hogy mások legyünk. Frászt. A net nem tesz mássá minket. Éppenhogy sokkal inkább önmagunk lehetünk, mert a net közösségei jórészt önszabályzók. A neten nem kell úgy tennünk, mintha tisztelnénk az idősebbeket, noha igen sokan gondoljuk úgy, hogy a kor önmagában nem erény, és ötvenévesen idiótának lenni nagyobb probléma, mint húszévesen. A neten nem kell óvakodnunk a kimondott dolgokkal, mert nem fognak kirúgni, mint ha a főnökünknek mondanánk el a véleményünket őszintén.

Nyilván a korlátok megszűnése sokaknál - és főleg eleinte - a kontroll elvesztését eredményezi. Tudom, tapasztalatból. Viszont, mint említettem, a net közösségei jórészt önszabályzók. Minden közösség kiveti magából az oda nem illőket, és ez alól a net sem kivétel. Az meg, hogy a netes közösségek etikai-morális szabályai nem fedik pontosan a miénket, igazából senkinek sem a hibája, de aki nem hajlandó ezt elfogadni, annak nem sok helye marad a neten.

A virtuális világ éppolyan valós használói számára, mint az, amiben valamennyien élünk. És lehetek én egy levélkihordó, váltóőr vagy kőművessegéd IRL, ahogy egyetemi oktató, a bölcsésztudományok doktora, háromdiplomás cégvezető is, a netes személyiségem ugyanúgy a nulláról indul. URL mindenki tiszta lappal kezdhet. És bármit is gondol bárki a netes tekintélyről, létezik, és a kialakulására ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint az IRL tekintélyekére. Minden közösségben vannak azok, akik az alapoknál is ott voltak, és következetesen képviselték a saját elveiket. Olyan “nagy öregek”, mint amilyenekkel IRL is találkozni, és a teljesítményük a közösségben tiszteletnek örvend. Vannak azok, akik sokkal rövidebb ideje vannak jelen, de karizmatikusak, képesek maguk mögé állítani az embereket, akárcsak IRL.

Lássuk meg, a net leképezése a valóságnak, mert azok az emberek alakítják, akik szabályaikat a valóságból hozzák. Lehet, hogy nem tökéletes a fedés, mert igyekszünk kijavítani azokat a hibákat, amiket a valóságban nem tudunk. De ettől bizonyos dolgok nem változnak. Aki gyakran változtatja a véleményét, köpönyegforgató, nem lehet rá számítani, azt nem fogják tisztelni. Aki nem hiszi, nézzen utána, Gáspár András megítélése mennyit esett a netes közösségben, miután a Tuan-Delta váltás megtörtént. És ez független attól, hogy igaza volt-e. A látszat ellene szólt, a kommunikációja pedig nem volt jó. Talán éppen azért, amiért a valóságban tekintélyes emberek kommunikációja nem jó a neten: itt nem fogja megkapni ugyanazt a tiszteletet automatikusan - bár tény, hogy némi előnnyel indul -, és ha nem tartja be a közösség által elfogadott szabályokat, akkor igen hamar ott találja magát az ember, ahonnan már nagyon nehéz visszajönni.

Elméletileg persze ilyenkor az ember csinál egy új nicket és kezdi elölről. Sajnos IRL ismert embereknél ez nem működik, másrészt pedig tényleg mindent elölről kell kezdenie, tehát a tisztelet is újra nulláról indul.

Olyan netes személyiséget felépíteni, akire komoly tömeg figyel, hosszú és nehéz folyamat, akárcsak IRL, és ebben a világban, mivel minden gyorsan történik, hamar megfeledkeznek az emberről.

A hatalom, amit például Balfrász említett tegnap, más kérdés. És ebben az esetben például úgy éreztem, ott állunk a libikóka két végén, és csak nyomjuk azt a nyamvadt deszkát, hangoztatjuk a magunk elképzelését, szavakon lovagolunk, tök feleslegesen.

Kritika vagy vélemény? Balfrász azt mondja, nem nevezhetjük Attilát kritikusnak, mert a szó olyan tekintélyt kölcsönöz neki, amit nem érdemel meg, és ami azt sugallja, hogy az embereknek hallgatniuk kell rá. Én azt mondom, nevezzük kritikusnak, mert van olyan kritika definíció, ami alapján az írásai kritikák.

Miközben hajtogatjuk a magunkét, és vitatkozunk ezen, nem vesszük észre a lényeget. A hatalom, amit Balfrász Attilának tulajdonít, és amit szerinte rosszra használ, nem attól függ, minek nevezzük őt vagy az írásait. Ezt a hatalmat nem a cím, titulus adja, nem a szakma jóváhagyása. Ezt a hatalmat a netes közösségtől kapják mindazok, akik a netes közösség szerint megérdemlik. Pont. Attila nevezhetné magát vezérlő fejedelemnek, isten kiválasztottjának, a nickek legfeljebb röhögnének rajta, és ugyanazok, ugyanúgy olvasnák tovább az írásait.

Miért olyan bonyolult megérteni ezt? Ha azt akarjuk, hogy az emberek mást tartsanak jónak, adjunk nekik jobbat. Ilyen egyszerű. Nem akarod, hogy Attila kritikát olvasson a nép? Akármit akarsz, olvasni fogják, törődj bele, ilyen a világ. URL és IRL egyaránt. Akarod, hogy mást olvassanak? Írj mást! Írj te kritikát, írj olyat, ami megfelel a netes olvasóknak, de megfelel a te elképzeléseidnek a kritikáról! Írj jobb kritikát!

Nem olyan egyszerű, mi? Hülye magyar mentalitás. Nem azt mondjuk, hogy ez nem jó termék, jobbat kell előállítani, és átcsábítani a vevőket, nem. Mert hát az macerás. Meg nehéz. Meg munkás. Inkább azt mondjuk, vesszen a selejt!

Miközben elvakít a saját nézőpontunk vélt igazsága.

Remek.

Az este konklúziói:

Nem elég azt gondolni, hogy toleránsak vagyunk, valóban annak is kellene lennünk, és annak is kellene látszanunk.

Az álláspontok fikarcnyit sem közeledtek egymáshoz, mert mindenki maradt a saját lövészárkában.

Az internet még mindig olyan szent tehén, amit igazán majd csak a gyerekeink vagy unokáink tanulnak meg érteni. És akkor a képzavarok is letudva.

Könnyebb mást kritizálni és elítélni, mint ugyanazt jobban csinálni. És ez mindannyiunkra igaz.

Egyrészt ugye, akármiről is legyen szó, ahhoz, hogy az ember belevágjon valamibe, kell némi önbizalom. Már csak ahhoz, hogy elhiggyük magunkról, hogy képesek vagyunk véleményt alkotni. Döntés és a döntésbe vetett hit nélkül ugyebár egy nyamvadt lépést sem tudnánk megtenni az életben.

Ugyanakkor igaz az is, hogy döntéseink valamennyi következményét sosem láthatjuk előre. Némelyek (ok, legyünk őszinték, olykor mindannyian) nem is nagyon akarnak belegondolni döntéseik következményeibe. Részint mert fárasztó, részint mert hosszabb távon többnyire elég pontatlan, végül pedig, mert ha jól belegondolunk bizonyos döntéseink hatásába, nem tesszük meg, amire készültünk, és így csomó mókáról lemaradunk.

Eléggé közhely, hogy attól, mert sokan úgy gondolják, attól semmi nem lesz feltétlenül igaz. Viszont ennek a gondolatmenetnek akkor van létjogosultsága, ha olyan tényekről beszélünk, melyek az emberi döntésektől függetlenek. Ilyenek például a természeti törvények (és most hagyjuk azokat a filozófiai irányzatokat, amelyek szerint, ha elég sokan hinnének benne, az almák elkezdenének felfelé esni).

Ha azonban szociális, etikai, morális kérdésekről kezdünk vitatkozni, a fenti érv éppen azért veszti érvényét, mert a szociális, etikai és morális etalonok, bár közel sem annyira egyértelműek és szilárdak, mint némely természeti törvény (és itt most szintén ne menjünk bele abba, hogy a természeti törvények is a tudomány pillanatnyi állását tükrözik, tehát nincs garancia rá, hogy a jövőben ne változhatna a róluk alkotott elképzelés), tendenciáikat a többség véleménye határozza meg. Ez viszont természetszerűleg azt jelenti, hogy a többségnek mindig igaza van, hiszen a többség véleménye maga a norma, amihez igazodni illik.

Toleráns társadalmakban (nyugodtan tessék röhögni, ezek a társadalmak főként csak elméletben léteznek) persze a többséget nem zavarja a másság, amíg az kárt nem okoz. Mivel azonban a kár fogalma sem kőbe vésett, ahogy a toleranciáé sem, az egész kérdéskör igencsak hasonlít az Ace Ventura 2 azon jelenetére, mikor derék nyomozónk földrengéstesztet alkalmaz az oszlop tetején fél lábon álldogáló fickón.

Szóval nyilvánvaló, hogy mivel nincs sublerrel mért, állandó hőfokon és páratartalomban őrzött etalonunk a társadalmi együttélés szabályaiból, időről időre belefutunk olyan helyzetekbe, mikor is saját ítélőképességünk nem szolgál kellő útmutatással.

Ilyen helyzetek annál gyakrabban adódnak, minél több rögeszménk és szenvedélyünk kapcsolódik humán témákhoz. Okos ember (mint azt korábban már említettem) ilyenkor, ha már van némi önuralma, józan esze és kellően megfontolt, nem feltétlenül erőlteti a végletekig a saját meggyőződését.

Lehet, hogy nem a nagysághoz, elismertséghez, gazdagsághoz vezető út, ha az ember egyet hátralép, hogy távolabbról szemlélje a problémát, netán tanácsot kér, végső esetben pedig hallgat olyanokra, akikben megbízik.

És ezzel vissza is jutottunk a gondolatmenet elejére, a bizalomhoz. Bizonyos életkort elérvén az emberek egy része már nem gondolja úgy, hogy ő mindent jobban tud másoknál, mindent jobban megold, rá nem vonatkoznak a szabályok, és nem biztos benne, hogy másoknak nem lehet igaza. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy némiképp visszaveszünk az egóból, nem teng túl bennünk az önbizalom stb., egyszóval elindultunk a lúzerré válás útján. És lehet úgy is gondolni erre a folyamatra, mint az érettség olyan fokára, ahol az ember már nem helyezi önnön ismereteit a világról mindenki másé elé.

Vannak a folyamat mellett és ellen ható tényezők. Nem könnyíti meg a dolgot az alázat hiánya, az, ha az embernek rendszerint igaza van, és az sem, ha olyan buta, hogy saját korlátaival sincs tisztában. Az az alkalom azonban, amikor rádöbbenünk, hogy rajtunk kívül másoknak is igaza lehet, és ez nem csak valamely konkrét ügy kapcsán, hanem általánosságban is megfogalmazódik bennünk, sorsfordító lehet. A második lépcső, amikor megsejtjük, hogy a két dolog nem feltétlen zárja ki egymást, vagyis hogy két egymással ellentétes vagy nem kompatibilis álláspont egymástól függetlenül igaz lehet, hát az már igazán szép ugrás.

Amikor pedig az ember sértődés, harag, megalázottság érzése nélkül képes elfogadni mások véleményét, még akkor is ha egyébként úgy gondolja, neki is igaza van, olyan ritka pillanat, amin érdemes elgondolkodni.

Mert miért is adnánk teret mások elképzeléseinek, amikor úgy hisszük, nekünk (is) van igazunk? Talán azért, mert korábban már fejtegettem, hogy az optimális megoldás szükséges, de nem elégséges feltétele az igazság. Attól, hogy igazam van egy kérdésben, a megoldási kísérletem lehet teljesen elhibázott, vagy csak eshet messze az optimálistól. Amikor rögeszméről van szó, időnként nem veszünk figyelembe bizonyos szempontokat. Ilyenkor mások, akik kevésbé elvakultak, jobb megoldással szolgálhatnak.

Persze ahhoz, hogy azt gondoljam egy másik megoldásról, hogy jobb, mint az enyém, meg kell bíznom abban, aki ezt a másik megoldást kitalálta.

És ez a bizalom egyrészt ritka, másrészt veszélyes. Írtam már a bizalom szükségességéről, mikor a szerkesztő felelősségét firtattam. De akkor nem mentem bele abba, amit a bizalom jelent. A bizalom olyan, mintha töltött fegyvert nyomnánk valaki kezébe. Ha megbízol valakiben, az tulajdonképpen azt jelenti, esélyt, alkalmat adsz neki arra, hogy bánthasson.

A bizalom: hatalom magad felett valaki más kezében. Sajnálatos módon ez nem megy másképp. A hatalom: lehetőség a változtatásra. Nincs garancia arra, melyik irányba történik a változás. Mégis sokan kockáztatjuk meg, hogy megbízunk másokban, mert hisszük, hogy együtt többek vagyunk, mint külön-külön. Hisszük, hogy a bizalom olyan kapocs emberek között, amely jobbá tesz minket, jobbá teszi a másikat. És persze néha tévedünk is, ez benne van a pakliban. Mindenki felteszi magának a kérdést olykor, érdemes-e megbíznia valakiben? Van, hogy nem kockáztatunk, van, hogy annyira bízni akarunk, hogy nem figyelünk a figyelmeztető jelekre.

No és van olyan, amikor bejön a dolog. Olyan is előfordul, hogy nincs egyértelmű válasz arra, jól döntöttünk-e, mikor megbíztunk valakiben. A lényeg az, nem úgy vagyunk összerakva, hogy bizalom nélkül leélhessük az életünket. Egész társadalmi, szociális berendezkedésünk a bizalmon alapul.

És nem csak más emberekben bízunk meg. Vannak olyan bizalmi köreink, amelyekbe rendszerint bele sem gondolunk, míg nem tapasztaljuk meg közvetlenül ezek megsértését. Békésen elautózgatunk pl. 90-nel országúton, és bízunk benne, hogy mindenki más is betartja a KRESZ-t, és nem kezd el a mi sávunkban szembe jönni, mellékútról jövet megáll a macisajtnál, piroson nem hajt át stb. Csak egyvalaki kell, hogy ne tartsa be ezeket a szabályokat, és csúnya vége lesz. Legtöbbünk betartja a sorban állás szabályait, és milyen bosszantó, amikor valaki nem teszi. Ahol egy embernél több van, ott szükség van szabályokra, amelyek betartásában bízva éljük az életünket.

Egyszóval a bizalom elengedhetetlen része az életünknek. Mégis, fura módon könnyebb megbízni egy szabályban, mint egy másik emberben. Talán azért, mert egy szabályt meg lehet ugyan változtatni, de az magától sosem gondolja meg magát, nem dönt másként, mint várjuk, nem tesz olyasmit, amit nem akarunk. Az absztrakt, nem létező dolgok nem rendelkeznek önálló akarattal (Amúgy ez érdekes téma, nem? Mi van, ha a szabályok önálló akarattal kezdenének rendelkezni, és bizonyos esetekben kivételt tennének?).

Szóval, lehet a lúzerség bizonyítékának tekinteni, amikor megváltoztatom egy döntésemet mások véleménye miatt, én azonban úgy gondolom, kellő alapossággal válogattam meg azokat, akikben megbízom. Így aztán, mikor néhányan azt mondják, hé, ezt nem kéne, átgondolom a dolgot.

Döntéseink finom egyensúlyok mentén alakulnak ki. Olyan ez, mint egy nagy, kör alakú lap, amit csak a középpontjában támasztunk meg egy ponton. Aztán a lap különböző pontjaira súlyokat pakolunk le, és ezeket addig állítgatjuk, míg az egész egyensúlyba nem kerül. Sok szempont, sok különböző jelentőségű tény, hit alkot egymással gyakran kaotikusnak tűnő rendszert, és ha valamit elmozdítunk a lapunkon, gyakran nagyon nehéz újra egyensúlyt teremteni. Itt egy-egy hangsúlynak, szóhasználatnak, embernek, hangulatnak gyakran döntő szerepe van. Előre megjósolni, hogy átlagos szituációban ki, hogyan fog dönteni, nagyon nehéz (minél kiélezettebb egy helyzet, annál tipikusabban reagálunk, szóval a nagyon speciális szitukban a legtöbb ember hasonlóan dönt, mert tapasztalat, gyakorlat híján hajlamosak vagyunk a helyzethez és nem saját egyéniségünkhöz alkalmazkodva cselekedni).

Amikor pedig átengedjük másnak a döntést, elfogadjuk a kért avagy kéretlen tanácsot, kockáztatjuk, hogy valaki más, egészen más rendszerben kialakult egyensúlyát hagyjuk érvényesülni a sajátunké helyett. És ezzel addig nincs is baj, amíg hisszük, hogy a másik döntése helyes. Ez pedig csak bizalom kérdése.