Szóval, most, hogy átestem az élveboncolás első fázisán, minden reménybeli íróval megosztanám az élményből fakadó tanácsaimat.

1. Lehetőleg ne olvasd el a művedre kapott kritikát, míg legalább egy-két hét el nem telt a megírása óta! Akkor sem, ha akkora mázlid van, hogy hamarabb kapod vissza a szerkesztődtől. Hidd el, jobb ez így. A távolságtartás sokat segít a nem kellő befogadás elkerülésében.

2. Amikor elolvastad a kritikát, ne tégy semmit! Ne mozdulj! Ne beszélj! Tényleg ne beszélj! Semmiképp! Ne gondolkodj! Levegőt is csak annyit vegyél, amennyit feltétlen muszáj! És számolj el ezerig!

3. Csukd be szépen a szövegszerkesztődet, állj fel a gép elől, és csinálj valamit, aminek nincs köze az íráshoz! Bármit. Akármit. Hosszan.

4. Másnap ülj vissza a gép elé, de csak ha nyugodt és derűs vagy! Ha rossz napod volt, halaszd el a javítás elkezdését!

5. Vésd eszedbe, ha azt gondolod a szerkesztődről, hogy direkt szívat, vagy a legegyszerűbb dolgokat is képtelen felfogni, TÉVEDSZ! A szerkesztő azt olvassa ki a szövegedből, ami oda van írva, ha te mást akartál kihozni belőle, elcseszted. Te. Nem ő.

6. A szerkesztőnek mindig igaza van. Ezt meg úgy naponta százszor érdemes elmormolni, mint egy mantrát, vagy leírni ugyanennyiszer. És el is kell hinni. Mert így van.

7. És most szépen nekiülhetsz a javításnak. Ha valamivel nem értesz egyet a kritikában, kérdezz! Ne pofázz vissza, ne akard megmagyarázni! Kérdezd meg, miért írta, gondolta azt a szerkesztő amit, és figyelj oda! Aztán javítsd ki a szöveget!

8. Légy hálás! Tényleg. Komolyan. És köszönd meg!

Majd jelentkezzen nálam, aki be tudja tartani ezeket a szabályokat, én még csak gyakorlom.

Kontraproduktív. Azt jelenti ugyebár, hogy szándékával ellentétes hatást kiváltó. Ebben a szigorúan vett értelemben időnként nehéz eldönteni, hogy valóban erről van-e szó, hiszen néha nem tudjuk biztosan, mi is volt az elkövető valódi szándéka. A vélelmezhetően kontraproduktív kifejezés pedig… hát lássuk be, azon kívül, hogy állati hosszú (próbáljuk csak ötször elmondani egymás után), még bizonytalanságra is utal, szóval önmaga is vélelmezhetően kontraproduktív hatást kelt.

Úgyhogy maradjunk annál, hogy minden kétség ellenére egyes esetekben igenis kontraproduktív valami, oszt legfeljebb tévedünk. Mint említettem vala az előző posztban, nem nagyon csípem a politikát. Nem szeretem, ha hülyének néznek, és általában a programok megvalósíthatósága még az egyszeri és a pénzügyekben nem különösebben képzett ember számára is fel kéne, hogy tűnjön, mennyire lehetetlen. Hogy ennek ellenére legtöbben mégis lelkesen csatlakoznak egyik vagy másik rajongótáborhoz, az nem a pártokat minősíti.

Lehet azt gondolni, hogy bármi is fog történni, az csak jobb lehet, de ez akkora baromság, hogy a fal adja a másikat, és éljenek a képzavarok. Én csak a könyvkiadás egyáltalán nem eget rengetően létfontosságú szeletkéjén tapasztaltam, hogy a mindegy mit, csak csináljunk valamit hozzáállás irgalmatlan hibákat szokott eredményezni. A változás, változtatás és a cselekvés önmagában nem garancia a jobb világra, akár egy novella megírásáról, akár egy könyv kiadásáról, pláne egy ország elvezetgetéséről van szó.

Éppen itt lép be a kontraproduktivitás jelensége. Amikor az Inomival M*-t adtunk ki, az első regény, az iszonyatosan, katasztrofálisan, minden tekintetben elcseszett Ryeki tűz rekord példányszámban fogyott el, mert akkora volt a várakozás az új M* regényre. Mire a korszak végére értünk, a rengeteg nem túl jól megírt, alig szerkesztett, kapkodva kiadott könyv hatására, cirka harmadára csökkent a fogyás. Jó, lehet, hogy más okok is közrejátszottak, de a fogyás drasztikus csökkenése tény.

Persze ahhoz, hogy ez a jelenség kiteljesedhessen, olyan színvonal alá kell menni, ami túlkompenzálja a rajongásból fakadó automatikus vakfoltot. A politika esetében úgy tűnik, ehhez valami iszonytatót kell elkövetni, mert az emberi hülyeség szinte végtelen. Ami azt illeti, a M* rajongás meg csaknem felér ezzel.

Szóval, amikor a saját elszántságunk, meggondolatlanságunk, tudatlanságunk visszafordul és orrba ver, na az a kontraproduktivitás. Ez bárhol előfordulhat. Előfordulhat egy párt honlapján a képviselőjelöltek és támogatók bemutatkozásánál, ahol az ember pár videó végignézése - tátott száj, leesett áll, kerekre tágult pupilla - után nyöszörögve kérdezi, hogy ugye nem gondolták komolyan, hogy olyan emberekre akarom bízni az országot érintő döntéseket, akik se beszélni, se kommunikálni nem tudnak és az égvilágon semmiféle tapasztalattal nem rendelkeznek? Az istenért, de hát egy villanyszerelőt nem vesznek fel ma már sehová szakmai tapasztalat nélkül, akkor ez mi???

De előfordulhat ez egy blogon, ahol az ember olvas egy kritikát vagy véleményt egy könyvről, és miközben a blog írója éppen az adott mű hibáit boncolgatja, az ember csak azon csodálkozik, hogy írhat le ilyesmit, mikor a saját szövegében - akár blog, akár más - ennél sokkal ordítóbb hibákat követ el az illető? Tudom persze, hogy a saját szöveg olyan vakfolt, amit nagyon nehéz helyesen megítélni, de azért nagyságrendi eltérések - utalnék a szálka-gerenda viszonyra - esetén az emberben csak megmozdul némi indulat. És akkor a vélemény vagy kritika pont ellenkező hatást ér el, mint amit a szerző akart. Vagy látszólag akart, na.

De ugyanez a helyzet egy könyvkiadónál is. Ha fos fordítással, rossz szöveggondozással, pocsék könyveket adnak ki, az ember egy idő után leszokik róluk. Pedig ők nyilván azt akarják, hogy sokféle és jól fogyó könyvet dobjanak piacra. Persze azt megítélni, hogy kinek mi tetszik, szinte lehetetlen, szóval nincsenek könnyű helyzetben.

A választók többsége egészen birka módon tud viselkedni választások idején. Sokan beveszik a legképtelenebb hülyeségeket is, mert hátha, hátha… De nem. Igaz ugyan, hogy a világgazdaság csak egy blöff, ami csupán azért működik, mert sokan elhiszik, hogy működik (legalábbis ez az én véleményem), de azért a teljesen nyilvánvaló matematikai képtelenségeket elhinni… hát legalábbis komoly teljesítmény. Ahogy azt gondolni, hogy egy nagyon alacsony színvonalú sorozat huszadik kötete jó lesz. És ha már itt tartunk, érdekes lenne összevetni, hogy vajon a sorozat vásárlóinak legfőbb mozgató rugója, miszerint ha már tizenkilenc kötet megvan, a huszadikat csak nem hagyjuk ki, mennyiben jellemző a választókra. Lehet, hogy sokan csak azért szavaznak harmadszor, negyedszer, ötödször is egy pártra, mert korábban is ezt tették? Mennyiben vizsgáljuk felül saját elképzeléseinket az ideális kormányzásról, könyvkiadásról, írásról, és vetjük össze a jelen valóságával? Vajon ha a mi elvárásaink - tegyük fel - nem változtak, akkor milyen gyakran vetjük össze a pártok, kormányok, kiadók, írók teljesítményét ezekkel? Mert lehetnek különbségek egy párt, kiadó, író preferenciáiban a korábbiakhoz képest. Vajon ugyanúgy egyetértünk pillanatnyilag valamelyik párt, kiadó, író elképzeléseivel, mint egy éve, öt éve, tíz éve, húsz éve?

Mind változunk. Mi is, a politika is, a kiadók is, az írók is. Ha alapvető vonásaink többé-kevésbé állandóak is (ami nem mondható el sem a pártokról, sem a kiadókról, bár talán az írókról igen), a módszereink, prioritásaink változhatnak a tapasztalatok fényében. Vajon mit gondolunk arról, hogy ha egyszer csak egy nyugodt pillanatban elgondolkodunk és rájövünk, hogy az eddig támogatott párt programja, az eddig kedvenc könyvkiadó színvonala, az eddig rajongott író stílusa már más irányba mutat, mint amerre mi fejlődtünk? Vállajuk-e a döntés, a szakítás felelősségét, hogy önmagunk maradhassunk, vagy inkább haladunk tovább az eddig kitaposott ösvényen, és követjük a csengőt?

Mert ez esetben fel sem merülhet a kontraproduktivitás jelensége. Egy megnyilvánulás csak akkor taszíthat, ha hajlandóak vagyunk összevetni saját értékrendünkkel, és vállaljuk az összehasonlításból származó eredménnyel történő szembenézést. Kontraproduktív hatást csak az önmagába vetett hitében biztos, önmagával őszinte ember tapasztalhat.

Tapasztalatom szerint egyre kevesebben vannak, akik így gondolkodnak. Persze lehet az is, hogy velem van a baj. Lehet, hogy a kontraproduktivitás hatása olyankor lép fel, amikor az ember a saját véleményét többre tartja, mint másokét. Lehet, hogy az, aki hajlandó a saját elképzeléseit alárendelni egy párt, egy kiadó, egy író diktálta irányvonalnak, az nem nem akar szembenézni önnön kétségeivel, hanem egyszerűen csak bízik abban, hogy nála képzettebb emberek jól döntenek olyan kérdésekben, amihez jobban értenek nála.

Ez a kicsit szamuráj mentalitásra emlékeztető attitűd jól működik egy olyan világban, ahol a képzettség, tisztesség, kemény munka az érvényesülés alapja. Tapasztalatom szerint ez állatira nincs így, szóval megkérdőjelezem ennek az elképzelésnek a működőképességét, de lehet, hogy csak a csökönyös ellenkezés mondatja ezt velem.

Értékítéletünk szubjektív, mégis gyakran úgy tálaljuk, mintha maga lenne az univerzális igazság. Ebből a szempontból a fenti eszmefuttatás nem más, mint saját kétségeim és tapasztalataim szavakba öntése, és nem bír különösebb jelentőséggel. Hiszen ki tudja, milyen szeletét tapasztaltam meg az egész képnek, és a levont következtetések mennyire egyoldalúak?

Az biztos, hogy ha azt tapasztalom, hogy hülyének néznek, átvernek, csalódást okoznak, látványosan alul teljesítenek, akkor akár pártról, akár kiadóról, akár íróról van szó, a bizalmam szertefoszlik, és onnantól kezdve minden megnyilvánulást gyanakodva fogadok. Ez a kontraproduktivitás eredménye.

Meggyőződésem, hogy az emberek többsége nem szereti hallani a kellemetlen igazságokat. Hányszor szépítünk a véleményünkön udvariasságból? Hányszor járunk körül egy tényt, hogy kicsit jobban hangozzék? Volt egy Dr. House rész, ahol a beteg kényszeresen igazat kezdett mondani. Roppant szórakoztató volt látni, hogy pillanatok alatt széthullott az élete, mert egyszerűen kimondta, amit gondolt, anélkül, hogy mérlegelni tudta volna a következményeket. És ami azt illeti, igen, mind ódzkodunk attól, hogy kellemetlen igazságokat mondjunk ki.

Senki sem szereti hallani, hogy kövér, lusta, buta vagy éppen ronda. Körülírjuk, legrosszabb esetben elhallgatjuk ezeket azok elől, akiket kedvelünk. Nem mondjuk a barátunknak, hogy jobban tenné, ha soha többet nem próbálna írni, de legalábbis ne nagyon mutogassa, mert nem megy neki. Ehelyett kritizáljuk a sokadik írását, és igyekszünk a pozitívumokra rámutatni, hogy ne legyünk bunkók. (Nyomatékosan kijelentem, hogy egyetlen éppen szerkesztés alatt lévő kéziratom írója sem ez a kategória, úgyhogy ne omoljon össze senki!)

Érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy mi a rosszabb? Elhitetni valakivel, hogy sok gyakorlással képes lesz jót írni, vagy megfosztani az illúzióitól? Nehéz kérdés. Nincs rá egyetemesen alkalmazható válasz. Van, aki nem viseli el, ha az igazságot kendőzetlenül a szemébe mondják. Van, akit dühít, ha rájön, hogy hazudtak neki. Na jó, az szinte mindenkit dühít, ha rájön, hogy hazudtak neki, de most én a konkrét témával kapcsolatban értem.

Ha abból a viszonylag elfogadott alaptételből indulunk ki, hogy jó döntéseket többnyire csak helyes információ alapján lehet hozni, akkor persze kissé érthetetlenné válik a fenti viselkedés. A helyzet azonban korántsem egyszerű. Közismert közhely, hogy a dongó aerodinamikai számítások szerint nem tud repülni, de mivel a dongó ezt nem tudja, vígan szálldos. Ne menjünk bele a közhely igazságtartalmába (ami viccesen hangzik egy kellemetlen igazságok témakörben születő bejegyzés kapcsán, de épp itt van a kutya elásva), a hangsúly azon van, hogy a meggyőződés igen gyakran simán pótol egy csomó hiányosságot. Mondjuk a fűtésem tervezőinek és első kivitelezőjének azon meggyőződése, hogy értenek a fűtés tervezéséhez és kivitelezéséhez nem sokat javított a tényen, hogy kontár munkát végeztek, szóval azért a tézis hatóköre limitált.

A lényeg, mikor az ember ránéz a gyereke ellenőrzőjére, és azt látja, hogy a napi öt óra tanulás mellett még mindig nem görbülnek azok a jegyek, eltűnődik rajta, hogy mi a túrót tegyen. Mert ha egyéb körülmények nem játszanak közre, a sok karó azt jelentheti, a gyerek képességeit meghaladják az iskola által támasztott követelmények. Ha azonban azt mondják az embernek, hogy valamire nem képes, és ezt elég sokáig hajtogatják, hajlamos el is hinni. Az önmagunk alkalmatlanságába vetett hitnél pedig csak a tarkólövés jelent nagyobb akadályt az életben.

Tehát, bizonyos területeken az igazság vagy az igazságról alkotott képünk hangoztatása rosszabb megoldás a kegyes hazugságnál. Vagy nem. Franc tudja.

Mindazonáltal azt gondolom, hogy ugyanez az elv vezetheti eleinte a politikusokat is. Aztán persze, ha az ember belejön a sumákolásba, életformává válik, hozzászokik, és akkor már tök mindegy, milyen céllal teszi. A köz érdeke és az önérdek lassan összemosódik, és hopp, megvan a tolvaj, csaló, sikkasztó politikus mintaképe.

Az igazság, vagy az igazságról alkotott képünk nem egyértelmű, kőbe vésett. A Tízparancsolat például elég világos utasításokat ad arra nézvést, hogyan kell élnünk az életünket. Ott van a szülők tiszteletéről szóló 4. parancsolat. Ami alapvetően jó. De kérdezzünk meg egy éltesebb szociális munkást, hány családon belüli erőszak, gyerek molesztálás akadt útjába pályafutása során, és mindjárt kissé relativisztikusabb árnyalatot kap az irányelv.

Ne ölj!, mondja az 5. parancsolat. És az önvédelemből elkövetett emberölés? Ne lopj!, inkább halj éhen, ha arról van szó? És akkor mi is van az életvédelemmel? Olyan kérdések és helyzetek, amik emberséges megoldásai feltételezik a rugalmasságot az alapvetően szilárd elvekben. Ez a rugalmasság azonban az egyik vége a skálának, aminek a másik vége a gátlástalanság minden téren. És mindenki máshol húzza meg a határt ezen a skálán.

Ó, és ne feledjük az elmélet és gyakorlat közti különbséget se! Az, hogy elméletben igyekszem becsületes lenni, nem jelenti automatikusan, hogy ha valaki megkeresne egy tisztességtelen üzleti ajánlattal, ami igen sokat jövedelmezne, máris baktatnék a legközelebbi rendőrőrsre. Na jó, remélem igen, de ki tudja?

Az élet igen gyakran állít minket olyan helyzetek elé, ahol különböző, önmagukban mind tiszteletreméltó elvek állnak egymással szemben. Becsület vagy család, törvény vagy élet. Bárhogy döntünk, nem ritkán sérül valamelyik szabály, amelyet fontosnak tartunk.

Íróként ezeket a helyzeteket kell megtalálni és kihasználni. Ezekben lehet a karaktereket úgy bemutatni, hogy megragadjuk vele az olvasót. Emberként pedig… hát, mindenkinek sok szerencsét!

Vannak ugye az akut hibák. Az ember mond, tesz, nem mond, nem tesz valamit. Amit nem kellene vagy kellene. Na, most, hogy kezd zavaros lenni a fejtegetés, menjünk tovább. Amikor ilyesmi történik, az ember hamarosan (ez elég relatív) szembesül a következményekkel. Amik rendszerint tovább tartanak és több problémát okoznak, mint a hiba elkövetésének ideje, vagy a megkönnyebbülés, öröm stb., amit az elkövetéskor érzünk. Ha teszem azt türelmetlenségből leverjük a poharat az asztalról, összetakarítani rendszerint több idő. Kicsit rosszabb esetben valakinek a kedvenc pohara volt, és akkor még ott a járulékos érzelmi kár, amit szintén tovább tart jóvá tenni.

Vannak hibák, amelyek elkövetésekor többé-kevésbé tisztában vagyunk azzal, hogy elcsesszük. Ilyenkor a pillanatnyi előnyök kedvéért igen nagy kockázatot vállalunk a hosszú távú terveink rovására. Ilyen például, amikor megcsaljuk a partnerünket, hazudunk a főnökünknek, eljátsszuk a fizetésünk. Általában sokkal tovább tart az elkövetett hibát kijavítani, ha egyáltalán sikerül, mint ameddig a pillanatnyi előny tartott, és rendszerint sokkal jobban fáj a hiba következménye, mint amennyi örömünket leltük az elkövetésében.

Vannak aztán az attitűdök. Amikor következményektől függetlenül újra és újra elkövetünk valamit. A szándékosan elkövetett hiba is hiba, és minden hibának vannak következményei. Az attitűd esetén viszont időnként egyszerűen arról van szó, hogy nem ismerjük fel, hogy hibázunk.

Minden szituációnak, konfliktusnak több megoldása van. Mindegyiknek. Kivétel nélkül. Az, hogy bizonyos megoldásokat rögtön elvetünk vagy kizárunk, nem azt jelenti, hogy ezek a megoldások nem léteznek. Legfeljebb nem tartjuk megfelelőnek őket.

Namármost. Az attitűd esetén bizonyos szituációk, konfliktusok típusos megoldásait részesítjük előnyben. Meg lehetünk győződve arról, hogy igazunk van, jól cselekszünk, és talán nem is tévedünk.

Önmagában az, hogy valami nem helytelen, etikátlan, tisztességtelen, törvénytelen, nem jelenti azt, hogy megfelelő is. Amikor az attitűdünknek megfelelően cselekszünk, lehet, hogy nem vétünk a fenti szabályok egyike ellen sem, de ettől nem lesz a megoldásunk automatikusan jó.

A megfelelő megoldás ugyanis a fentieken kívül tartalmazza még azt a kritériumot is, hogy valóban megoldás az adott helyzetre. Ez nagyon fontos, ám pont ilyen körülhatárolhatatlan fogalom. A legtöbb “jó” megoldás is valamilyen kompromisszumon alapszik. A kompromisszum pedig a megoldás olyan fajtája, amivel igazán senki sem elégedett. Ezt el kell fogadnunk. Az emberek különbözőek. Különböző dolgokat akarnak ugyanannyira, vagy ugyanazokat a dolgokat különböző mértékben. Így szinte lehetetlen olyan megoldásokat találni, amik mindenkit maradéktalanul kielégítenek.

Ennek ellenére léteznek olyan konfliktus kezelési technikák, amik elvezetnek az optimális kifejlethez, azaz egy olyan megoldáshoz, amely mindenkit egyenlő mértékben tesz elégedetté.

A megoldást azonban mindenkinek akarnia kell, még ha nem is egyenlő mértékben, de eléggé ahhoz, hogy hajlandóak legyenek a kompromisszumokra. A legtöbb esetben a megoldások a jövőre vonatkoznak, és bár a múltbéli helyzeten alapszanak, érdemes tovább lépni a múltbéli sérelmeken. Akármeddig lehet vitatkozni azon, hogy ki, mikor, mit és miért, de rendszerint ez nem vezet olyan viselkedéshez, amely túllép az eredeti attitűdön.

Ami még számomra érdekes, az az aránytalanság. A legtöbb hibát aránytalanul nagy következmények kísérik. A legtöbb hiba hatását sokkal komolyabbnak érzi az, aki szenved tőle, mint az előnyeit az, aki elkövette. Semmiféle fairplay, semmi fogat fogért elv. A valóságban, ha elcsesztél valamit, évek múlva is szívhatsz miatta.

Ami amúgy teljesen összhangban van a termodinamika alapelveivel, de bosszantónak akkor is bosszantó.

1. Kedves autóstársam a forgalomban! Ha már igen tiszteletreméltó módon legalább tisztában vagy vele, hogy a képességeid nem elegendőek a tempós vezetéshez havas úton, legyen már benned annyi udvariasság is, hogy a háromsávos Hungária körúton nem a belső sávban próbálsz harminccal nyomulni! Van még két másik, ahol lehet a nyári gumis, hátsó kerekes verdákkal szaggatni. Hasonló javaslattal élnék az M3-as be- és kivezető szakaszára nézvést is. Előre is köszönöm!

2. Kedves vezetékes telefont használó felebarátaim! A túróért nem lehet felfogni immáron nagyon sok éve, hogy vezetékes telefonról mobilt hívván eddig is 11 számjegyet kellett tárcsázni, és ezen nem változtat, hogy mobilról is aztat kell most már? És akkor talán marhára nem kéne +36-tal kezdeni a tárcsázást, mert azok a szerencsétlenek, akiknek ugyanezzel indul a tlefonszámuk, plusz 20, 30, 70-nel folytatódik, azok töméntelen mennyiségű téves hívást kapnak. De ha már elbénáztad, legalább szólj bele abba a nymavadt kagylóba, hogy a rutinos versenyző felvilágosíthasson, hogy mit csesztél el. Mert én például három műszak mellett olykor nappal alszom, és állatira nem tesz jót, ha hat óra alatt négyszer hívnak fel és teszik le egy szó nélkül.

3. Igen kevéssé tisztelt mindenféle hipermarketes vezetők! Ha egy termék fajtából elfogyott pár márka, a túróért nem engedik kirakni rá az elfogyott címkét? Én például kifejezetten zokon veszem, ha feleslegesen rabolják az időmet, szóval nincs kedvem fél órás műszaki leírás böngészgetés után szembesülni azzal a sehol meg nem található infóval, hogy az általam kiválasztott termék már mutatóba sincs raktáron, és nem is tudnak rendelni belőle. Szóval jobb lenne, ha nem szórakoznának a vevő idegrendszerével, mert esetleg csúnya vége lehet, ha vehemensebb vásárlóval esik meg. Ja, és amúgy állatira nem szimpatikus a módszer.

Na.

És ez csak a jéghegy csúcsa, de azért jól esett.

Namostan kérem tisztelettel. Én se a Diagnózisról, se a Justitiáról nem vagyok túl jó véleménnyel, akármennyit nyafog a szerző, hogy a remekművekhez pocsék darabok tucatjain át vezet az írás rögös útja. De azért ami sok, az sok.

Kiigazítás: nem tudom, hogy a Szerző, vagy a szerkesztő hibája-e, de imitt-amott zavar van egyes fogalmak, és kifejezések terén.
- Ha valakinek valamilyen hibáját, mulasztását semmisnek veszem, akkor megbocsájtok, és nem megbocsátok. Bocsátani szabadlábra szokták az embert.
- Rengetegen keverik az ágyék, és a lágyék fogalmát. A nemiszervek a lágyéki részhez köthetőek, ágyéktájon a vesék vannak, pl.
- Orrlövész nincs (talán csak az elefánt), a Szerző inkább a meglapuló gyilkosra gondolhatott.

Fogcsikorgatós egy kiigazítás! Mert ha már, akkor szabadlábra helyezik az illetőt, bocsátani szabadon szokják, és kiigazításban ilyet elszúrni elég durva. De ami a bocsát igét illeti, abban is mellé tetszett lőni, kedves Richárd, mert a “megbocsáss” pl. a bocsát és nem a bocsájt alakból származik, amelyek egyébként teljesen legálisan használhatók egymás mellett. Mondjuk tény, hogy a bocsájt újabb forma, és kissé népies hatású, de attól még tökre szabályos a másik is.

Tényleg rengetegen keverik az ágyék és lágyék fogalmát. Többek között a kritikus is. Íme egy meghatározás a Pallasból a jövőbeni félreértések elkerülése végett:

Ágyék s ágyéktáj alatt, a kereszttáj fölött levő és az ágyékcsigolyának megfelelő regiót értik. Közéletben a szeméremtest fölötti tájat, a fan-tájat (regio pubis) is annak nevezik. Lágyék (regio ingvinalis) alatt azonban az altest csipő fölött levő puha oldalrészeit értik, amelyek a csipőcsont elülső felső tövisétől a szeméremcsontig menő u. n. lágyékszalag (ligamentum Poupartii) fölött az alsó alhasi tájék oldalán vannak.

Tetszik érteni? Ha csípő fölött oldalba rúglak, akkor lágyékon, ha tökön, akkor ágyékon. Na. Nem olyan bonyi ez.

Amúgy az orrlövészben egyet értek. Bár megjegyzem, hogy az orgyilkos kifejezés eredetileg orvgyilkos volt, azaz olyan ember, aki orvul ölt. A billentyűzeten ugyan nincs nagyon közel egymáshoz az r és a v, kis jóindulattal tekinthetjük elütésnek, összetett szóként érzékelvén a szövegszerkesztők nem javítják ki automatikusan, pár hiba pedig a legjobb korrektornak is becsúszik, szóval bárcsak ez lenne a könyv legnagyobb problémája!

Egyebekben a kritika korrekt és visszafogott. Kár volt ezért a végén.

Nos, itt az ideje, hogy ránézzünk ezekre, de előtte még egy, a bejegyzés címét ihlető, heves röhögést kiváltó beszólás a kommentekből:

…nem cikiztem ki senkit, böllérkés pengegeváltásainkat a csürhével fogd föl sportnak, én is úgy teszek…

Sport? Ahol természetesen ő állítja fel a szabályokat, és ő bírálja el, megfelel-e valaki neki? Ez olyan bolsi… na mindegy, térjünk át az öntökönszúrás eseteire.

Acélpatkány,

én nem értelek. Miért vársz el tőlem megértést, ha nem érvelsz, nem támasztod alá példákkal, elemzésekkel a a véleményedet, hanem kijelentesz és/vagy prekoncepcionálsz? Így a másik vitapartnernek esélye sincs semmmire.
Tudom, hogy ez az átlag magyar vitakultúra, de nem kellene ezen változtatni a sértődés helyett?

***

Ergo, ne vetítsd ki olyanokra a véleményed, akiket nem ismersz! Lehet egyfajta meggyőződésed, de az attól még nem az abszolút igazság, legalábbis addig, amíg ezt nem bizonyítod.

Na kérem tisztelettel, ez itten a kulcsmondat. Vagyis ezek a kulcsmondatok. Természetesen csúnya érveléstechnikai csalást követtem el, hogy kiemeltem egy önmagában is megálló, a szövegkörnyezet által jelentésében nem módosított részét a kommentnek, hiszen ezzel… nem történt semmi. De érveléstechnikai csalás, az igen! Hagyjuk.

Mármint ezt a hülyeséget, mert az idézetekkel igenis foglalkozzunk csak! A teljesség igénye nélkül nézzünk néhányat Balfrász legújabb bejegyzéseiből, aztán nézzük meg, mit is tud velük kapcsolatban bizonyítani. Esetleg érveket, példákat…

Elég régóta mondom: a barát és az ellenség kritikája értéktelen, mert szükségszerűen hamis. Olyat lát bele a szövegbe, ami nincs benne, illetve olyat nem lát meg benne, ami ordítóan benne van. Még csak nem is szándékosan: csupán azért, mert a barátság vagy az ellenségesség szemellenzőjét viseli az illető. Tökéletesen pontos analitikai eszközt használva is elkövethető ugyanis óriási hiba, ha már a mintavétel hamis. Hamis, mert a szemellenző csupán bizonyos műveket enged látótérbe, és vagy csupán a mű bizonyos részeinek észlelését engedi. Ugyanez mélységesen igaz az esztétikai és ideológiai elfogultsággal a szövegre tekintő elemző esetében is.

Osztán hol a bizonyíték a levegőben lógó eszmefuttatásra? Az, hogy nem ért egyet a róla szóló kritikákkal (kivéve, ha dícsérik), még nem bizonyíték. Még csak nem is ígéret…

Komolyra fordítva: attól a pillanattól, hogy az objektivitásra törekvést feladjuk (kritikus és a kritika olvasója), az egyéni ízlés, szimpátia és ellenszenv, pillanatnyi hangulat sőt fiziológiás állapot (székrekedés, hasmenés, migrén, gyomorfekély vagy menstruációs görcs, nátha, allergiás viszketés, furunkulus, szőrtüszőgyulladás, részegség, drog, elvonási tünetek, másnaposság, nemi kielégültség vagy kielégületlenség etc.) határozzák meg az irodalom szakmai állapotát.

Nem a legnyilvánvalóbb kérdést akarom feltenni, miszerint ugyan, árulja már nekem a kedves blogíró, hogy miből gondolja, hogy eddig ezek a tényezők nem befolyásolták a kritikákat. Inkább azt kérdezném meg, hogy mivel olvasott egy véleményt, és mert a kritika nyilvánvalóan szubjektív műfaj, és aki ezt nem veszi tudomásul vagy tagadja, az szimplán nem tudja, mit beszél, miből tetszik gondolni, hogy mindenki feladja majd az objektivitásra törekvést? Egyáltalán, mi számít objektivitásra törekvésnek? Lehet kicsit objektivitásra törekedni, és lehet nagyon? A törekvés számít, vagy az eredmény? Ha én mondjuk törekszem, de nem sikerül, attól a kritika még Balfrász szerint elfogadható? De ha úgy sikerül objektívnek lennem, hogy igazából nem törekszem rá, akkor mi a teendő a kritika megítélésével?

Leginkább ez a baj az általános lózungokkal. Mindenki azt ért bele, amit akar, így aztán kellő definíció híján ott vagyunk ahol a part szakad. Tessék már nekem kellő - tudományos - pontossággal definiálni, hogy egy sci-fi kritikus esetében mit jelent a kellő objektivitásra törekvés!

Annak a törekvésnek, mely a kritikát öncélúan (siker) a tömegszórakoztatás eszközévé igyekszik tenni, ellen kell állni. Mégpedig pontosan azon az alapon, melyet ezen törekvés hirdetői minduntalan az az arcunkba vágnak: a minőség platformján. A Győzike show színvonalán minőségről papolni még csak nem is paradox, egyszerűen csak értelmetlen és nevetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az a jó kritika, mely élvezhetetlenül száraz, “szakmai”, csupán annyit jelent, hogy a kritikus ne “szórakozzon”, szórakoztasson a mű és/vagy a szerző rovására (vö. kettős parazitizmus). Oldja fel, tegye befogadhatóvá a száraz szakmaiságot – vagyis szórakoztasson saját eleven stílusával és szellemével.

Mit jelent az öncélúság a tömegszórakoztatás eszközévé igyekvés esetében egy kritika kapcsán? A tömegszórakoztatás ezek szerint öncélú? Az öncélúság nem azt jelentené, hogy a kritika egyetlen célja önmaga népszerűsítése? És ha - feltéve, de nem megengedve - valóban így lenne, akkor tekinthető-e öncélúnak a kritika, amennyiben kedvet csinál más kritikákhoz? Közbevetőleg, egyszer szívesen megtanulnám az olyan kritika írását, amely csak és kizárólag önmagát adja el, és sem a többi kritika, sem az általam írt többi kritika, sem a kritika tárgya nem kerül érdeklődés középpontjába az olvasónál. De mit jelent a minőség a kritikánál? Mit jelent, hogy ne a mű vagy író rovására szórakoztasson? Kedves anekdotát lehet a szerzőről, tréfát már nem? Ha a műben vicceset olvasott a kritikus (amit tételezzük fel szándékolatlannak tart), akkor azt nem lehet megemlíteni a kritikában? Milyen humorérzékű olvasóra kell kalibrálni a kritikát, hogy még véletlenül se találja szórakoztatónak a műre vagy szerzőre vonatkozó megjegyzést? Mi lehet benne a kritikában, ami eleven stílusú és szellemes, de nem a szerző és mű rovására az? Milyen asszociációs fokon kell állnia a szellemességnek a művel vagy szerzővel, hogy kijelenthessük, igen, szórakoztató, de nem a fent említettek rovására?

Ősi sztereotípia, hogy a véres tollú kritikus valójában sikertelen/tehetségtelen/sértett szerző, s mert sztereotípia, ezért sokan nem is veszik figyelembe ezt a fajta motivációt. Pedig azért, mert valami sztereotip, még lehet igaz… A féltehetség egyik ismérve a mások (esetleg csak vélt, felnagyított, konstruált) hibáin élősködés (vö. dekonstrukció). Ez mindig a legkönnyebb út, mert az alapanyagot már valaki szállította hozzá, de hivatkozzunk a nagytekintélyű Yoda mesterre: a könnyebb út a Sötét Oldal útja.

Mivel tudja Balfrász alátámasztani a sztereotípiát? Mivel igazolja azon véleményét, hogy a féltehetség mások hibáin élősködik? Aki szerkesztő, többnyire mások hibáiból él, mert ha hibátlan művek születnének, nem kellene szerkesztő. Akkor vajon mondhatjuk, hogy minden szerkesztő féltehetség és mások hibáin élősködik? Mondjuk szvsz az ÚG szerkesztőjeként Balfrász elég nyomós érv, de egy példából ne általánosítsunk, az a bolsik és Balfrász kedvenc szokása.

Nem szabad azt sem megengedni, hogy a kritika a kultúrharc (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyvere, egyéni vagy kollektív meggyőződések terjesztésének médiuma, kontraszelekció, egyéni érvényesülés, vagy kiadói profitszerzés eszköze legyen.

Tessék mondani, milyen indíttatású kritikust lehet publikációhoz engedni? Milyen vizsgát kell tennie ahhoz, hogy eldönthessük róla, nem akarja semmilyen (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyverként használni a kritikát? Milyen kritériumok alapján és ki dönthetné el egy kritikáról, hogy a fent említett indítékok vezették a kritikus tollát, írógépét, billentyűzetét? Milyen gyakran kell mondjuk Balfrász aktuális elmeállapota alapján felülvizsgálni a kritikákat, hogy még leghalványabb árnyalat se legyen bennük a nem helyes megnyilvánulásoknak?

Ok, ez az utolsó már elég provokatív és genyó megjegyzés volt. Talán most már érthetővé válik, miért nevetséges Balfrász hőzöngése a témában. Mint korábbi bejegyzésemben már írtam, ahhoz, hogy kollektív normarendszert vezessünk be, ahhoz vagy cenzúra kell, vagy mindenkibe bele kell verni bizonyos fogalmak betű szerinti értelmezését.

Egyik megoldást sem tartom az alkotói szabadsággal összeegyeztethetőnek. Sőt, tovább megyek, egyáltalán az egész nyafogást és hőbörgést értelmetlennek tartom. Igen, Balfrásznak vannak elképzelései azokról, akik kritizálják, ezeket az elképzeléseket utóbb az olvasók egy részére is kiterjesztette. Idióta dolog volt. Nem szándékozom megkísérelni, hogy áttörjek a paranoia és egó hatásos keveréke alkotta falakon. Viszont nem nézem szó nélkül, ahogy egy hagymázas elmebetegséget próbál terjeszteni.

Ízlésről nem vitatkozom. Sherwoodnak nem tetszik Card, én nagyra tartom. Ő szeret Eszterházy-t olvasni, én nem nagyon tartom szövegnek a szövegeit, inkább titkosírásnak titulálom. Nem vagyunk egyformák. Szerintem Salvatore kevés kivétellel szar könyveket írt, ahogy ugyanez a véleményem a Dragonlance könyvek döntő többségéről is. Csodálom Gemmell-t és Hobbot, pedig sokkal rosszabbul fogynak, mint az előbb említett két brand.

Igényes történeteket és szövegeket akarok olvasni, pedig tudom, hogy a középiskolákból és gimnáziumokból kikerülő diákok jelentős része a PISA jelentés szerint funkcionális analfabéta, tehát az igényes szöveg valószínűleg jóval kevésbé lesz érthető számukra, mint a primitív. Szerkesztőként és íróként is a minőséget igyekszem elérni, pedig talán üzletileg ez nem kifizetődő.

Különbözőek vagyunk. Akiknek bejön Salvatore és a Dragonlance, olvassák. Nem zavar. Ha megjelenik egy novellám és teszem azt Attila vérfos borzalomnak tartja, nyilván nem örülök, de elfogadom a véleményét. Még az is lehet, hogy idővel egyetértek majd vele. (Csak a miheztartás kedvéért: megtörtént. Egyetértettem vele :-D) Ha valakinek az a véleménye, hogy tehetségtelen író vagyok, lehet, hogy nem fogadom el maradéktalanul, de eszemben sincs netes kirohanásokat intézni ellene.

Ha szerintem egy könyv szar, kritikusként ezt fogom írni. Lehet, hogy érvelek a véleményem mellett. Az is lehet, hogy lesznek, akik nem értenek egyet velem. Ez nem zavar. Az viszont igen, ha például egy kritika kapcsán érvekkel alátámasztott ellenvélemény helyett a szerző bizonyíthatatlan hátsó szándékok felemlegetésével próbálja a kritikust (és nem a kritikát!) hitelteleníteni. Elfogadom, hogy egyesek nehezebben viselik a negatív kritikát, és az sem lep meg, ha valaki gerinctelenül viselkedik.

Épp csak nem hagyom szó nélkül.

A másik: kollégám addig buzerált, míg – kínomban, nem lévén Diagnózisom – megleptem a Justitia egy példányával. Na most: kollégám férfi, két méter magas, nálam jóval nagyobb darab, kopaszabb, jócskán ötven fölött jár és nem mondható sci-fi meg a romantikus irodalom rajongónak. Mégis élvezte a könyvet, felismerte, megértette és értékelte a szándékokat és eszközöket (irodalmi és gondolati) benne. Egyszerűen mert előítéletek és várakozások nélkül fogott neki. Szóval, meg lehet próbálni így is! Mellesleg több Libri boltból kifogyott: most mi van?

1. A legtöbb kollégámmal igyekszem jó kapcsolatot ápolni. Ezért aztán engem is érdekelne, ha az egyikük írna egy könyvet. Még tán el is akarnám olvasni. Ez a vágy nyilván nagyobb lenne, ha nem olvastam volna temérdek vérfos kéziratot, és nem lennék járatos egy icipicit sem a magyar sci-fi kiadványok színvonalában. Ok, ez képzavar volt, de hagyjuk! Aztán, ha elolvastam, nyilván nem azzal nyilvánítok véleményt, hogy az ebédlőben leöntöm alkohollal és felgyújtom. Elvégre mégis csak együtt dolgozunk.

2. A Libriből meg tán azért fogyott ki, mert elvitték mind a négy példányt, amit kaptak. Kétségtelen, hogy üresre rabolták a boltok Justitia raktárait, de azért lássuk be, ez nem egy Harry Potter-féle sikersztori.

(Erős idegzetűek hallgathatják olvasás alatt az Is he alive-ot. Nagyon durva!)

Maga a bejegyzés nem kavart bennem túl nagy hullámokat, alapvetően ugyanazokat a dolgokat gondolom magam is erről a témáról. A kommenteket olvasva azonban mégis csak meglett a disszonancia harmóniája. Nevezetesen akkor, mikor ezt olvastam:

…számos példát láttunk rá (sorolhatnánk a nagy neveket a világtörténelemből, akik alacsonyan kezdték, aztán mi lett belőlük: elnök, diktátor, polgárjogi hős), de ehhez meg olyan fokú hit és elszántság kell, amit én valahol útközben elvesztettem a magyar politikai élet kapcsán. Ismervén saját ifjúfelnőtt-kori elképzeléseimet, ez elég… hát, nem is tudom: megdöbbentő. Az ártatlanság kora vs. az illúziók elvesztése.

Sherwood azt mondja, megdöbbentő. Kicsit irigylem. Persze mi másként gondolkodunk, én sokkal analitikusabban szemlélem magam, és bár a logikai elemzés egyáltalán nem áll távol a barátomtól sem, az önmagunkkal kapcsolatos elemzések kényes terület.

Amikor az ember felidézi ifjúkori önmaga elképzeléseit a világról, általában nem talál teljes átfedést képzelet és a valóság között. Ez minden korban így van, nem csak fiatalon. A különbség az, hogy a legtöbben idővel rákényszerítik képzeletükre a valóságot, így a távolság fokozatosan csökken, ahogy az ember öregszik. Azok, akik elég hittel, elszántsággal, energiával és kitartással rendelkeznek, képesek lehetnek az ellenkezőjére. Kevesen vannak, és általában belebuknak a próbálkozásba. Szinte kivétel nélkül. Akik mégsem, azok legtöbbje kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy végül nem azzá válik a kezdeményezésük, mint aminek látni szerették volna.

És végül vannak azok, igazán elenyésző számban, akik sikeresen rákényszerítik akaratukat a világra, és fura módon pont úgy végzik, mint akik beletörődnek a fennálló rendbe: a szubjektív és objektív valóságuk (már amennyire ezeket lehet ilyen kategorikusan elkülöníteni) fedésbe kerül. Legfeljebb az előbbiek boldogok is emiatt.

Van azonban az embernek (és nem csak neki) egy védelmi mechanizmusa, mely mélyen bevési a kellemetlen és fájdalmas élményeket, hogy lehetőség legyen elkerülni a jövőben. Ha egyszer megsérültél biciklizés közben, legközelebb kicsit jobban fogsz figyelni ugyanannál a kanyarnál, trükknél, útszakasznál. Ha eltörted a kezed gördeszkázás közben, valószínűleg nem fogod abbahagyni, de igen jó eséllyel kissé megváltozik a kockázatvállalási attitűdöd.

Vannak dolgok, amiket az emberek nagy többsége nem kockáztat szívesen előre megfontolt szándékkal. Persze pillanatnyi előnyökért, örömökért elcsábulhatunk, de egy bizonytalan kimenetelű, nagyon sok szenvedéssel és lemondással teli utat választani azért, hogy nevetségesen kis eséllyel sikert érjünk el… nos, ez nem olyasmi, amibe hanyatt-homlok belevetnénk magunkat. Főleg ha tudjuk, miről kell cserébe lemondanunk.

Lehet, hogy fiatalon az ember azt gondolja, nagy dolgokra hivatott. Lehet. De akkor még semmit sem tud az életben a többségre váró élményekről. Kérdezz meg egy apát, mit adna azért, ha láthatná a lányát, mikor járni kezdett? Kérdezz meg egy anyát, miért cserébe mondana le arról, mikor először adták a kezébe a gyermekét? Kérdezz meg egy szerelmest, mit kérne azért, hogy elfelejtse a párját?

Vannak érzések, élmények, amikről mit sem tudunk személyes tapasztalat híján. És amikor átéljük őket, megváltoztatják a gondolkodásunkat, a prioritásainkat, megváltoztatnak bennünket. (Igazából ez minden élménnyel így van, de csak kevés az, amelyik ennyire látványos változást okoz.)

Sic transit gloria mundi, mondhatnánk. De valóban? Bármelyik választást nézzük is az elmúlt húsz évben, olyan emberek milliói szavaztak egyik, másik, akármelyik pártra, akik utána elmentek bevásárolni a családjuknak, alig várták, hogy hazaérjenek a párjukhoz, gyermekükhöz, szüleikhez, hogy aztán együtt várják az eredményt.

És bár nem akarok demagóg lenni, de az elmúlt húsz évben ezek az emberek megszívták, a választások eredményeitől függetlenül. Többet vesztettek az illúzióiknál. És akkor az az ember, aki képes átlátni néhány összefüggést, nem mintha ennek annyira örülne, ott áll a saját választása előtt:

Tegyen-e valamit az ellen a mocsok ellen, ami százezreket zsigerelt ki két évtized alatt, és politikának nevezik, vagy menjen haza a családjához, játsszon a gyerekével, beszélgessen a párjával, és legyen boldog, amíg hagyják?

Azt tartom, a tehetség nem valami áldás. Olyan kötelezettségekkel jár minden tisztességes és lelkiismeretes ember számára, amit esetleg a háta közepére sem kíván. A választás joga azonban mindenkié. És egyik választás sem rossz. Ha valaki kitűnő probléma megoldó képességgel rendelkezik, használja. De hogy arra, hogy összebékítse a saját családját és a párjáét, vagy arra, hogy megreformálja a közbeszerzési pályázatok rendszerét… hát az már csak tőle függ.

És amikor az ember a személyes boldogságot választja, feladja az esélyt, hogy valóra váltsa ifjúkori illúzióit. És ugyan, ki hibáztatná érte azok közül, akik már tudják, hogy mit nem dobott el?

Megdöbbentő? Szerintem törvényszerű. És tudod mit? Mindkettőnknek igaza van.