Nekem is voltak helyzetek az életemben, amikor olyan dolgokba is belefogtam, amik nem voltak túl kellemesek, de szükségesnek bizonyultak a céljaim eléréséhez. Ilyenkor, ha nem osztottam meg minden részletet az ismerőseimmel, barátaimmal, ők is csak azt láthatták, hogy olyasmit csinálok, ami nem jó nekem, és mégis rám bízták a döntést, mert vagy nem érdekelte őket a dolog, vagy bíztak bennem eléggé ahhoz, hogy rám hagyják a döntést. Azért reménykedem az utóbbiban.

Szóval, most úgy gondolom, inkább bízom és reménykedem, aztán, ha tévedek, majd jól hülyén fogom érezni magam.

Mindazonáltal én úgy gondolom, mi, emberek, hatunk egymásra, még ha adott pillanatban a hozzánk beszélő másik saját, elnyomott gondolataink szócsöveként hat is ránk… és ezért megváltoztatjuk egymás életét. Más kérdés, hogy iszonyú hübrisz azt gondolni, hogy ezt csak mi tehetjük jól, és kivenni a döntést a másik kezéből.

Ilyenformán én kicsit úgy gondolom, mint Raon: ha valamiről úgy látom, káros a másikra, és olyan helyzetben vagyok, hogy ha hallgatok, az ugyanúgy befolyásoló faktor az illetőre nézve, akkor jobb, ha elmondom a véleményem és aztán rábízom, mihez kezd vele. Bár én még ilyenkor is ódzkodom megmondani, mit kéne tennie; próbálok inkább saját példákat hozni vagy párhuzamokat mutatni.

Ilyenkor azt fontos megérteni: ha nem fogadja meg a tanácsunkat, az akkor sem a mi személyes kudarcunk, az ő problémája nem rólunk szól (kivéve, ha eleve rólunk szólt, de az már más kérdés).

félreértesz, ha jól értelek: a fentiek személyes dolgok, nincs közük kedvenc világunkhoz. Azért írtam le, mert úgy hiszem, Wyquinnek, ha feltette a kérdést, érdemes hallania ezt a választ is.

Ettől még, ha érdekel, egy sör mellett bármikor elmesélem, a „furcsa értekezéseket” te mesélhetnéd el, meg amúgy is – úgy emlékszem igen rég volt, mikor utoljára összefutottunk.

A másik a félelemek oldása. Sok ember, ha bajban van, katasztrofizálja a helyzetet. Én is amúgy. Ilyenkor jönnek a barátaim, és a “soha, mindig, lehetetlen” szavakat átgyúrják a realitáshoz közelebb.

A félelem másik formája a kisebbrendűségi érzés. Ilyenkor elmondom, én mit látok őbenne, és ha sokáig mondom, gyökeret ver. Vagy ha épp bajban vagyok, tőle kérek tanácsot, és ez mindkettőnknek segít.

De ez mind csak közvetett hatás, szerintem egyikünknek sem áll hatalmában megváltoztatni a másik ember életét.

Bár ez már kissé más téma, de ezt hinni veszélyes is, valami mérhetetlen gőg az alapja, és aki guruskodik, az kihasználja a saját önbecsülésének építésére a más ember bizonytalanságát. Átvenni más életének a felelősségét iszonyatosan káros mindkét félre, sőt a környezetükre nézve is.

Wyquin: egyre tisztább gondolatokat írsz, fogadd elismerésem érte! Érdekes amúgy, hogy pont most jött ez a bejegyzés, egy ideje engem is ez a kérdés foglalkoztat. Válaszom egyelőre nekem sincs, álláspontom van, bár nem érzem úgy, hogy ez olyan igazán jó lenne. Jónak szerintem jó, de valahogy nem a legjobb megoldás.
Szerintem nincs jogunk megváltoztatni mások életét, és nem is szabad ilyet tenni. Ellenben - attól függő mértékben, hogy az illetővel milyen a viszonyunk - erkölcsi kötelességünk, hogy legalább az esélyt megadjuk neki, hogy eldönthesse, kér-e a segítségünkből van nem, mert tétlenül sem nézhetjük, ha szerintünk a romlásba megy (ez ugyanis a közöttünk lévő kötelék semmissé tétele, elárulása). A lényeg szerintem a korrektség nagyon vékony határán van: felkínálni lehet, győzködni nem, utat mutatni lehet, irányítani nem. Mindenképpen meg kell hagyni a szabad választást (és ezt tiszteletben tartani), mert néha tényleg van olyan, hogy mindenki maga kell elkövesse a hibákat ahhoz, hogy tanuljon belőlük.
Ami pedig az mondanivalót illeti: szerintem csakis az igazságot érdemes adni, és akkor nem lehet baj. Ilyenkor mindegy is, hogy az vélt vagy valós, erre úgy is az elmondó személye lesz a kellő garancia. Abban biztos vagyok, hogy még a leggyilkosabb őszinteség is jobb a másik érdekében elkövetett, legapróbb hazugságnál - és így nem árt némi bátorság, hogy ezt az ember bármilyen helyzetben fel tudja vállalni.

Véljék bár úgy, hogy nekik nem volt hatáskörük az az egy mondat.

hahhhahhhahhhahhhaaa,

konkrétabban izé,
szóval szerintem keveset tudsz még a világról. Ami azzal kezdődik, hogy elismerjük, hogy _túl_ keveset tudunk az egésznek a logikájáról, itt köröttünk (már ha van).

A párosság meg jó lehet, (szerintem még húsz év után is), sose higgy a huhogóknak, menj a magad feje után és meglátod.

cels.
(aki egyrészt örül, másrészt már hallott róla, ebben a kicsi világban)