VillanásokAki a történetet összekeveri a mondatszintű gördülékenységgel és olvasmányossággal, mi a túróért égeti magát azzal, hogy ért a témához? (Az 5. és 6. kommentet tessenek szemügyre venni!)
Ismét nekiesik az általa gonzónak nevezett írásoknak és természetesen az íróiknak is. Zsigerből. Ami azért kínos, mert úgy csinál, mintha agyból tenné. Bárcsak.
Balfrász már a sokadik bejegyzést szenteli a hazai könyvpiac szörnyűséges helyzetének. Miközben néhány dologban nyilvánvalóan igaza van, mert tényekről beszél, addig a következtetései jó részével nem értek egyet. Főként az bennük a bosszantó, hogy miközben megpróbál logikai felépítményt alájuk tuszkolni, és hangoztatja, hogy ő aztán a tiszta gondolkodás alapján, pusztán következtetéssel jutott a megállapításokra, olyan emocionális elfogultság sugárzik a mondataiból, hogy szalonnát lehet pirítani rajta.
Eredetileg ez a bejegyzés a Zombieland című film apropóján készült volna, de aztán történt valami, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni.
Szóval, Zombieland. Én végigröhögtem a filmet. Zseniális forgatókönyv, zseniális képi megvalósítás. Egyetlen pillanatig sem veszi magát komolyan, a legmegrázóbb, érzelmileg legmegkapóbb jelenetek is kifacsartak, még véletlenül sem érzékenyülünk el. Ahol átmegy abszurdba, ott is pontosan tudjuk, hogy éppen ez volt a cél. Rég szórakoztam ennyit egy filmen, aki szűk másfél óra önfeledt kikapcsolódásra vágyik, és nem rettenti el a zombik táplálkozási szokásainak naturalista ábrázolása, annak bátran ajánlom.
Nem szokásom újévi fogadalmat tenni. Nem hiszek a szokások és rituálék hatásaiban. Bár katolikusnak neveltek, nem hiszek az egyház Istenében. Magamban hiszek, és ez nem kötődik dátumokhoz, tradíciókhoz.
Hiszek viszont a szokások közösségformáló erejében. Hiszek az emberekre gyakorolt hatásaikban, bár ez nem misztikus, csupán a tudat jellegzetessége. Elfogadom a lehetőségét, hogy van olyan hatalom, amely túlmutat az anyagi világon.
Az utóbbi időben észrevettem, hogy egyre több sorozatot nézek, és egyre kevesebbet olvasok. Nosza, gondoltam, itt az ideje, hogy változtassak a dolgon, és visszaállítsam a régi állapotokat. (more…)
Nah, most aztán összejöttek a dolgok, kéne folytatni a Föld 2862-t, válaszolnom kéne Mg-b bejegyzésére, kellene írnom végre Jászfényszaruról is, erre viszont mit fogok tenni? Nos, Raon blogját olvasgatva egy olyan témába akadtam, ami engem is foglalkoztat egy ideje, így hát most erről fogok kicsit elmélkedni.
Az emberek többsége nagyon sokféle felelősséggel szembesül élete során. Ez nálam sincs másként. Embere válogatja, hogy hogyan reagál ezekre.
A magam részéről általában nem szeretek kibújni a felelősség alól. Azt kitalálni persze, hogy hogyan lehet jól megfelelni a kihívásnak, nehéz.
Amiről az alábbiakban szó lesz, az a szerkesztő felelőssége.
Létezik egy viselkedésminta, amely a mentsük, ami menthető frázissal írható le legjobban.
Ha netán elönti a víz a lakást, az ember felkapja a legértékesebb dolgait, vagy ami épp a keze ügyébe akad, amit még el tud érni és fontos, aztán nincs más hátra, mint a csónakból, gát tetejéről, mentőhelikopterből figyelni, ahogy a házunk búvárleckét vesz.
A természeti csapások azért képeznek kivételt a mondandóm szempontjából, mert gyakran egyszerűen nincs mit tenni ellenük. Földrengés, villámcsapás, szélvihar, földcsuszamlás sokszor nem veszi figyelembe az emberi erőfeszítéseket, csak jön, rombol, oszt mi ott állunk a romok között.
Van azonban egy másik szituáció, mikor az ember hasonló elv alapján cselekszik, és ehhez semmi köze a természetnek.
Pár száz évvel ezelőtt megjelent egy könyv, és hozzá egy eszmerendszer. A Malleus Maleficarum – és még mondja valaki, hogy a szavaknak nincs hatalma! – aztán egész lavinát indított el. A boszorkányperek megkezdődtek, és miután a tételekhez hozzácsapták, hogy a boszorkányság tagadása a legerősebb bizonyíték, és aki boszorkányt véd, maga is boszorkány, a folyamat szó szerint önfenntartóvá vált.
Elég volt megvádolni valakit boszorkánysággal, és az illetőnek reszeltek. Akár tagadta, akár nem, kicsinálták. Aki nem hitt a vádakban, az is mélyen kussolt, vagy a boszorkány mellett végezte.
Amiért pedig ezt a kis történelmi kitekintést tettem, az Balfrász újra felemlegetett Falka-frásza. Sajnálatos módon a paranoiának elég sok közös vonása van a boszorkányperekkel. Akibe egyszer befészkelte magát a rögeszme, azt igen nehezen lehet eltántorítani a képzeteitől. Roppant mód bosszantó újra és újra ugyanabba az idült baromságba belefutni minden adandó alkalommal, mikor esély kínálkozik a rögeszme fejtegetésére, de felhasználhatjuk egy kis írástechnikai szemléltetésre.