Az utóbbi időben sokkal ritkábban álltam a kritika kellemetlenebbik végén. Részben mert egyelőre többet szerkesztek, mint írok, másrészt viszonylag ritka eset, mikor egy szerkesztő azonnal tud ugrani, ha megkérem, hogy fussa már át egy írásomat.
Az egyik kedvencem. Nem csak azért, mert szép teljesítmény a szójátékban, hanem mert zseniális, ahogy finoman utal rá, hogy az ügyvédek és a szavak olyan párosítás, amitől jobb óvakodni.
http://wyq.rpg4.me/files/2010/02/cruel.flvHehe, csak sikerült Hannát is jól belerángatni a blogjátékba.
Áldozatok
Az Írónak lenni bejegyzésben fejtegettem, hogy az írás nem elhanyagolható mértékben függ a prioritástól. Ha az embernek akad némi tehetsége (ez amúgy elengedhetetlen, és ez a része nem tanulható az írásnak, sokak bánatára), az írói eszközök elsajátítása, gyakorlása sok időt és energiát követel. Azután pedig írni kell, folyamatosan, különben az ember elfelejti, hogyan kell, már nem megy rutinszerűen, és akkor nekiáll gondolkodni a mondatszerkezeten, szavakon, bekezdéseken, már nem látja meg a mintát, a szerkezetet. És akkor az írás már se nem lesz jó, se nem lesz örömteli. Ez van.
Eltűnődtem Mg-b bejegyzésén. Arra jutottam, hogy tulajdonképpen igaza van. És ez érdekes. Azt mondja, szemléletmódbeli különbség, máshol meghúzott határok, középiskolai vs. egyetemi módszerek.
Amikor arról van szó, hogy minden szerkesztő máshol húzza meg a határokat, természetesen csak egyetérteni lehet. Több szempont alapján is értékelünk minden művet, ami elénk kerül, és minden szempontnál máshol vannak ezek a határok. Stilisztika, mondanivaló, írói eszközök, összhatás stb. Vannak olyan novellák, regények, amelyek - ha rajtam múlik - valószínűleg sosem, de legalábbis jó ideig nem látnak napvilágot, mégis megjelentek. Itt és most nem szándékozom hosszasan kifejteni a bennem lakozó ízlésdiktátor érveit, sem pedig a kulturfasiszta módszereket, amelyeket foganatosítanék, ha elmenne a józan eszem és módomban állna.
Előbb-utóbb Hannát is ráveszem majd, hogy szálljon be a játékba, de most Mg-b bejegyzésére reagálnék.
Régi poén nálunk a kérdés, mikor valaki a véleményemet kéri, hogy most udvarias legyek vagy őszinte? Ez amúgy nem feltétlenül kibékíthetetlen ellentét, de minél jobban ismeri egy szerkesztő az írót, annál inkább tisztában van vele, hogy mi az, amit nagyon nem szívesen hallana. Az udvariasság és az őszinteség csak bizonyos szint felett férnek meg egymás mellett, és nagyon sok szöveg nem éri el ezt a szintet.
Az emberek többsége nagyon sokféle felelősséggel szembesül élete során. Ez nálam sincs másként. Embere válogatja, hogy hogyan reagál ezekre.
A magam részéről általában nem szeretek kibújni a felelősség alól. Azt kitalálni persze, hogy hogyan lehet jól megfelelni a kihívásnak, nehéz.
Amiről az alábbiakban szó lesz, az a szerkesztő felelőssége.
http://wyq.rpg4.me/files/2009/10/firefly2.flv
A fenti párbeszéd a Firefly című sorozatból való. És jó. Minden szempontból. De azért érdemes átvenni ezeket a szempontokat, mikor az ember úgy dönt, hogy párbeszédet ír.
Régebben már játszottunk Hannával efféle játékot, és most felelevenítem a szokást. A gumimágia az az írói eszköz, amely szükség esetén előugrik a semmiből, majd a kívánt hatás elérése után ugyanebbe a semmibe távozik anélkül, hogy bármikor is bármi másra hatással lenne.
A világon semmi nem működik így. Meg lehet oldani ezt a problémát úgy, hogy csak szűk réteg képes mágiát használni, mint ahogy Robin Hobb Orgyilkos-ciklusában, vagy lehet olyan ára a varázslatnak, amit csak a legelszántabbak hajlandóak megfizetni. Lehet határokat szabni a használatában, mint Brandon Sanderson Ködszerzetében az anyagi komponensekkel vagy tanuláshoz kötni, mint ugyancsak Sandersonnál az Elantrisban.