VillanásokBár az életem jelentős részének mostanság nagyon nincs köze a nethez, bloghoz, sőt, az íráshoz úgy általában, azért időről időre felmerülnek bennem témák, amiket jó lenne akár csak úgy magamnak megfogalmazni.
Tudósítónk - az életét és testi épségét féltve - a következő, természetesen az igazságnak tökéletesen megfelelő kiegészítést teszi közzé az előző bejegyzéssel kepcsolatban, teljesen önként, és a hibáért elnézést kérve:
Mint azt megbízható és hiteles forrásból megtudtam, a táborban botorul tett kijelentésem, miszerint a szombat éjjeli énekkarban csak egyetlen hang, Annáé volt értékelhető, erősen megkérdőjelezhető. Ezúton szeretném leszögezni, hogy ez a kijelentés kizárólag a hibás helyzetértékelésnek és a megfigyelő nem optimális térbeli elhelyezkedésének köszönhető, tehát helyreigazítás következik.
A hölgyek valamennyien nagyszerűen teljesítettek a kórusban, akárcsak a rögtönzött acapella együttes, melynek Csigabiga gyere ki! előadása egyenesen fergeteges volt.
Nos, megkésve bár, de legalább többé-kevésbé összeszedetten: ímé a beszámoló a 2010-es Írókörös írótáborról.
Kellemes kis programnak ígérkezett ez már tavaly is, de meló meg egyéb okokból kifolyólag végül is nem jutottam el, ezért aztán idén jobban szervezkedtem, hogy le ne marajak róla. Mint nem körtagnak, némi pluszt kellett nyújtani a meghívóért cserébe, ez pediglen egy írással kapcsolatos előadás. Ami azt illeti, elég sokat töprengtem rajta, hogy miről is tartsak előadást olyanoknak, akik évek óta ilyeneket hallgatnak szép számmal. Aki egy kicsit is ismer, tudja rólam, hogy leginkább a konkrét, instant felhasználható író eszközök és trükkök kedvelője vagyok, mert hát a gyakorlati útmutató az, ami leginkább hiányzik az elméleti megközelítések mellől. Mivel azonban ez a nyár leginkább az eddigi gyakorlatokkal történő szakítás jegyében telik nálam (majdnem azt írtam, hogy telt nálam, pedig még hol a nyár a vége, és hol a megszokottal történő szakításoké!), gondoltam egyet, és inkább a Hitelesség az írásban című kis gondolatmenetet hoztam össze. Hogy azért ne legyek teljesen formabontó, tettem ezt a megszokott tematikám szerint, ami olyannyira jól sikerült, hogy egyesek végig szunyókálták az előadást, abban a biztos tudatban, hogy ezt már hallották. Persze később jöttek azzal, hogy meleg, meg ebéd után, meg izé… Amúgy tényleg tartottam pár nagyon hasonló előadást a Cohors Scriptorium egyik utolsó szemeszterében, már témában, de pont ugyanezzel a felépítéssel. Tanulság: legközelebb valami meghökkentőbbel kell készülnöm.
És akkor most jöjjön a beszámoló maga!
Az ember egy idő után rájön, hogy nagyon sok mindent nem úgy csinált, hogy azt utólag is jónak találja. Nekem régi vesszőparipám azon lovagolni, hogy vajon hogyan lehetett volna máshogy, jobban, hátha előadódik egy hasonló helyzet, és akkor már a korábbi tapasztalatokkal, plusz az azóta kitalált stratégiákkal felvértezve indulok neki a dolgoknak.
Mozgalmas hétvége volt, az biztos. Viszont kifejezetten élveztem, ami elég régen fordult elő utoljára. Úgyhogy nézzük sorban az eseményeket.
Először is, valami csoda folytán, az Úr különös humorérzékének bizonyítékaként ismét éjszakás voltam a jászfényszarui út előtt, úgyhogy egy kicsit rozzantan kezdtem a napot. Talán ennek, talán Sherwood említésre sem méltó navigációs készségének (bár ő arra hivatkozott, hogy a térképen csak a főútvonalak voltak jelölve) volt köszönhető, hogy a cirka hetven kilométeres utat nekünk sikerült több, mint kilencven alatt teljesítenünk. Ez végül is nem volt probléma, mert hála nekem, elég korán elindultunk, bár a fent említett mindent elkövetett, hogy ne így legyen. 
Nos, a holnapi program: Jászfényszaru. Immár másodszor. Kicsit mókás, hogy én, aki a szerepjátékot aktívan jó ideje nem művelem, és a M*-ért sem rajongok annyira, most megyek M* szerepjáték versenyt zsűrizni, de igazából nem a M*-on van a hangsúly. Legalábbis nekem.
Herbie botor módon arra vetemedett, hogy cikksorozatot írjon a szerepjáték jövőjéről. Meg a Second Life-ról. És a két téma tulajdonképpen egy. Szóval Herbie megpróbálta a jövőbe vizionálni a szerepjáték beépülését az SL-be. Itt és itt megtekinthető az eddigi két cikk.
Szegény, nem is sejtette, hogy darázsfészekbe nyúlt. A veretes, több kilónyi szabálykönyvekkel járó, a szakóca feltalálása óta szerepjátszó ősjátékosok rögvest a szívükhöz kaptak (tisztelet a kivételnek), hogy micsoda szentségtörés ilyet még említeni is!
Az előbbi bejegyzés után tovább tűnődtem. Na nem az eredeti témán, hanem magán a bejegyzésen és az érzelmi háttéren. Érdekes ez a bizalom.
Egyrészt ugye, akármiről is legyen szó, ahhoz, hogy az ember belevágjon valamibe, kell némi önbizalom. Már csak ahhoz, hogy elhiggyük magunkról, hogy képesek vagyunk véleményt alkotni. Döntés és a döntésbe vetett hit nélkül ugyebár egy nyamvadt lépést sem tudnánk megtenni az életben.
Ugyanakkor igaz az is, hogy döntéseink valamennyi következményét sosem láthatjuk előre. Némelyek (ok, legyünk őszinték, olykor mindannyian) nem is nagyon akarnak belegondolni döntéseik következményeibe. Részint mert fárasztó, részint mert hosszabb távon többnyire elég pontatlan, végül pedig, mert ha jól belegondolunk bizonyos döntéseink hatásába, nem tesszük meg, amire készültünk, és így csomó mókáról lemaradunk.
Időnként eltűnődöm, vajon mennyire gondolokodik józanul az ember, ha rögeszméről van szó? Ki tud elég objektív maradni (az elég objektív amúgy önmagában is megérne egy misét), ha a drágaszágáról kell határoznia?
Mindegy. Okos ember tudja, mikor érdemes hallgatnia másokra. A Falka döntött. Én meg engedelmeskedem.
Az utóbbi időben sokkal ritkábban álltam a kritika kellemetlenebbik végén. Részben mert egyelőre többet szerkesztek, mint írok, másrészt viszonylag ritka eset, mikor egy szerkesztő azonnal tud ugrani, ha megkérem, hogy fussa már át egy írásomat.