Villanások
)Mozgalmas hétvége volt, az biztos. Viszont kifejezetten élveztem, ami elég régen fordult elő utoljára. Úgyhogy nézzük sorban az eseményeket.
Először is, valami csoda folytán, az Úr különös humorérzékének bizonyítékaként ismét éjszakás voltam a jászfényszarui út előtt, úgyhogy egy kicsit rozzantan kezdtem a napot. Talán ennek, talán Sherwood említésre sem méltó navigációs készségének (bár ő arra hivatkozott, hogy a térképen csak a főútvonalak voltak jelölve) volt köszönhető, hogy a cirka hetven kilométeres utat nekünk sikerült több, mint kilencven alatt teljesítenünk. Ez végül is nem volt probléma, mert hála nekem, elég korán elindultunk, bár a fent említett mindent elkövetett, hogy ne így legyen.
Nos, a holnapi program: Jászfényszaru. Immár másodszor. Kicsit mókás, hogy én, aki a szerepjátékot aktívan jó ideje nem művelem, és a M*-ért sem rajongok annyira, most megyek M* szerepjáték versenyt zsűrizni, de igazából nem a M*-on van a hangsúly. Legalábbis nekem.
Életemben sok olyasmire került sor, amire valamivel korábban kategorikus nemet mondtam volna. Szép lassan be kellett látnom, hogy amikor réges-régen, cirka a pattintott és a csiszolt kőkorszak határán, nem sokkal a tűz elterjedése után csapott homlokú és csimbókos hajú tanítóim szakócával próbálták a fejembe verni, hogy érdemes többet és többet tanulni, mert ki tudja, mire adja a fejét az ember - hát nem igazuk volt, vazze?
Herbie botor módon arra vetemedett, hogy cikksorozatot írjon a szerepjáték jövőjéről. Meg a Second Life-ról. És a két téma tulajdonképpen egy. Szóval Herbie megpróbálta a jövőbe vizionálni a szerepjáték beépülését az SL-be. Itt és itt megtekinthető az eddigi két cikk.
Szegény, nem is sejtette, hogy darázsfészekbe nyúlt. A veretes, több kilónyi szabálykönyvekkel járó, a szakóca feltalálása óta szerepjátszó ősjátékosok rögvest a szívükhöz kaptak (tisztelet a kivételnek), hogy micsoda szentségtörés ilyet még említeni is!
Kicsit fura dolog magunkról olvasni mások írásaiban. Lehet az egy komplett kritika, vagy egy odavetett mondat, én mindig kicsit tartózkodó vagyok. Főként akkor, ha amúgy nem értek egyet teljesen a leírtakkal.
Rögvest elnézést is kérek a címért, nem tudtam kihagyni. Már csak azért sem, mert egy régi adósságot kell törlesztenem, ugyanis Sherwood A gójátékos című könyvről írott bejegyzéséhez nem fűztem kommentárt, pedig akartam. Tényleg. Csak hát közbejött ez-ez. Úgyhogy most pótolom.
És akkor akár kezdhetném úgy is, pedig úgy reméltem, hogy… de nem lenne igazságos. Valójában sejtettem, hogy JJS-nek kevésbé fog tetszeni a könyv, mint nekem. És abban is tökéletesen igaza van, hogy mást keresünk egy történetben.
Térjünk át egy másik kedvenc témámra a kritikák után. Nem mondom, hogy nem lepett meg a hozzászólások özöne, asszem összesen nincs ennyi megjegyzés a többi alatt.
Viszont amíg Scallal diskuráltunk, elméláztam azon, amit írtam, különösen azon, hogy időnként jobban esik szétkapni egy nagyon nem tetsző írást (figyeled milyen megengedően fogalmazok?), mint dicsérni egy nagyon kedveltet. Nem mintha olyan egyszerű lenne a mai magyar könyv megjelenések között nekem nagyon tetsző kiadványra lelni.
Az elmúlt bő egy hétben több olyan rendezvényen is voltam, amelyeken korábban nemigen fordultam elő. A több szabadidő előnyei.
Múlt héten szerdán tartotta a Stádium Kiadó és az Új Átlók Művészeti Társaság Rózsássy Barbara, Nagy Cili, Csernák András és Kleinheincz Csilla könyvbemutatóját a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz-termében. Itten részletek is szerepeltek a művekből, amiből két dolgot állapíthattam meg.
Az előbbi bejegyzés után tovább tűnődtem. Na nem az eredeti témán, hanem magán a bejegyzésen és az érzelmi háttéren. Érdekes ez a bizalom.
Egyrészt ugye, akármiről is legyen szó, ahhoz, hogy az ember belevágjon valamibe, kell némi önbizalom. Már csak ahhoz, hogy elhiggyük magunkról, hogy képesek vagyunk véleményt alkotni. Döntés és a döntésbe vetett hit nélkül ugyebár egy nyamvadt lépést sem tudnánk megtenni az életben.
Ugyanakkor igaz az is, hogy döntéseink valamennyi következményét sosem láthatjuk előre. Némelyek (ok, legyünk őszinték, olykor mindannyian) nem is nagyon akarnak belegondolni döntéseik következményeibe. Részint mert fárasztó, részint mert hosszabb távon többnyire elég pontatlan, végül pedig, mert ha jól belegondolunk bizonyos döntéseink hatásába, nem tesszük meg, amire készültünk, és így csomó mókáról lemaradunk.