Meló
)Na, amikor valaki nem szokta meg ezt a munkát, akkor jönnek a kellemetlenségek. Miután a bazi nagy telek mintegy tíz százalékán horolóval eltakarítottam az idei, tavalyi, sőt, talán tavaly előtti füvet, és mivel megrögzötten jobb kezes vagyok, a nap végére már érezhető volt, hogy nem ez volt életem legjobb döntése.
Az este viszont gyönyörű volt. A földön már sötét volt, de nap még a ház mögül megvilágította a felhőket, úgyhogy egybefolyt a szürke a világoskékkel, a narancs a rózsaszínnel, a fehér a sötétzölddel. Amúgy nem kedvelem a rózsaszínt és általában giccsesnek találom az ilyen színeket, de az égen mégis teljesen természetesnek hatottak. (Fura mi, a természet természetesnek tűnik, wow, én aztán tudok, hmm?)
A szúnyogokat leszámítva tökéletes fél óra volt, amíg teljesen el nem tűnt a nap. Sajnos a ház előtt egy villanyoszlop áll, rajta egy utcai lámpával, ami általában nagyon praktikus, viszont az éjjeli csillag bambulást nem kicsit zavarja, úgyhogy nem volt tökéletes az élmény, de még így is nagyságrendekkel múlta felül az utóbbi időket.
Iszonyatosan élveztem, hogy akárhová nézek, zöld vesz körül, és minden kellemetlenség ellenére váratlanul jól éreztem magam. Az edzés, meg a fogyókúra mellett folyton kérdezgették az ismerőseim, hogy ugye mennyivel jobban érzem magam, én meg csak a vállam vonogattam, mert hát elég lassú volt a változás, hogy az ember hozzászokjon, szóval nem tapasztaltam drámai javulást.
Viszont lent a telken, miközben komótosan irtottam a növényzetet, magam is meglepődtem, hogy mennyivel kevésbé fáradtam el a harminc fokban, kilencven százalékos páratartalom mellett az egész napos melóban.
A második napon aztán még nyűttem egy kicsit a földet a horolóval (aki esetleg nem ismerné ezt a kínzóeszközt, olyan, mint egy kapa, csak szélesebb a feje, nem hegyes, hanem egyenes az éle, és jobban a nyél felé hajlik, ezzel aztán néhány centi mélyen, a talajjal párhuzamosan huzigálunk, hogy kiirtsuk a gaz jó részét), utána sarlót ragadtam, és az udvar eddig meg nem tisztított részein is levágtam a füvet, lucernát, egyebet.
Nem részletezem, milyen jót tett ez a csuklómnak, úgyhogy hosszasabb pihenő következett, mert most hétvégén újra nekiugrottam a frissen megcsinált fűkaszával a hátralévő résznek.
Én általában azokat a feladatok kedvelem, ahol kihasználhatom a kreativitásomat, hogy gyorsan átlátok komplex rendszereket, hogy képes vagyok alapvető utasításokra lebontani összetett folyamatokat. Ezzel szemben a hétvége arról szólt, hogy egy darab szerszámmal a kezemben csináltam az egyetlen dolgot, amit lehet vele értelmesen kezdeni. És amikor még három óra, meg hat óra múlva is vigyorogva dolgoztam, kezdett derengeni, hogy apám és nagyanyám mit élvezett ebben annyira.
Nem állítom, hogy mostantól a földművelés lesz az életem, de már annyira elegem lett a városból, hogy ez a három nap minden melóval, szúnyoggal, ínhüvelygyulladással és kényelmetlenséggel együtt igazi kikapcsolódás volt.
Úgy indult, hogy vettünk új fűkaszát, mert a régi felett a szerelő keresztet rajzolt, vállat vont, sajnálkozott, majd részvétet nyilvánított. Mindegy, apám azért nem adta fel ilyen könnyen, úgyhogy most vadul buherálja a tetemet. Mivel azonban erre nehéz alapozni, beruháztunk. Nagyon dögös kis szerkentyű, bár a „kis” jelző nem teljesen stimmel, hosszabb, mint én. Mondjuk dögösnek dögös, igen karcsú, kellemesen gömbölyödik, ahol kell, és bivalyerős a lelkem.
És több, mint tizenkét kiló üresen, úgyhogy aki már cipelt hasonlót napi tizennégy órában, az tudja, miről beszélek. Ráadásul a vállszíj csatja halál pontosan a jobb lengőbordámra támaszkodott, úgyhogy szombat estére már az könnyet csalt a szemembe, ha fel kellett emelnem.
Sza’l, pénteken leszaladtunk a telekre, laza három órás út, hála a Hungárián kialakuló dugónak. Ezúton is szeretném kedves autós társaim figyelmét felhívni a gázpedál nevű találmányra, mely lehetővé teszi, hogy a piros-sárgánál ne úgy induljon a sor, mint egy reumás, terhes, fáradt anyatetű hegynek fölfelé, göröngyös talajon, ellenszélben, fékező ernyővel. Előre köszönöm a dinamikus indítás nevű technika alkalmazását!
Sza’l, miután leértünk, azonmód neki is láttam a melónak a delelőn tanyázó nap elnéző tekintete mellett. Meg kell állapítanom, hogy az 1,2 lóerő, meg a 41 cm-es vágás szélesség nagyon sokkal hatékonyabb, mint a horoló és a sarló. Úgyhogy estére már látszott, hogy ha újabb műszaki hiba nem jön, szombaton levadászom a nyamvadt gazt a birtokon.
Azonban. Tetszettek-e már látni elhanyagolt telket? Ha nem, elmesélem, mi a jó benne. Olyan ez, mint a kerekes kút. Az azért jó, mert oda tolod, ahol víz van. Na, nagyjából ennyire hasznos az elhanyagolás egy teleknél. Az évek óta nem metszett körte fák alatt jó sok vihar tördelte száraz ág leend, arról már nem is beszélve, hogy a mogyoró bokrok elszáradt és letördelt ágait apám és segítője random módon helyezték el. Isten tudja mikor, tehát fele elkorhadt - ami azért szuper, mert nem nyalábolhatod fel, hogy egy kupacba hord -, a másik fele meg zabálja a damilt. Tehát a szombat reggelem és délutánom egy része arra ment el, hogy ágaskodtam egy keveset. Na, aki most rosszra gondolt, tévedett. Bárcsak. De ehelyett ezeket a nyamvadt ághalmokat hordtam egybe, hogy majd alkalmasint elégessem őket.
De hogy részletekbe menően meséljek a kerttel vívott aljas küzdelemről, mi az, ami kiröhögi a fűkaszát? Elárulom, a bogáncs és a vaddohány. Ezek ugyanis vagy megeszik a damilt, vagy feltekerednek a szerkezetre, hogy percenként kelljen fejet tisztítanod. A Homo sapiens sapiens azonban erre találta ki a kesztyűt és a kirángatás technikáját. Úgyhogy nekiugrottam, és puszta kézzel irtottam az ellenállókat. Természet anyánk viszont nem fogyott ki a trükkökből, tehát eme két undorító gazt egy még ocsmányabb szerzettel vette körül, a vadzabbal. Kutya tulajdonosok is ismerik a toklász nevű förmedvényt, melyről az ember a szakállas nyílvesszőt koppintotta. Mikor már-már hisztérikusan szedegettem a cérnakesztyűmből ezt a borzalmat, újabb eszköz bevetésére szántam el magam. A vadzab, a bogáncs és a vaddohány is meglepően hatástalan a hasított bőr kesztyű ellen, tehát ezt alkalmazva vigyorogva leküzdöttem a fás szárú gazokat, majd a többit simán kiirtottam a fűkaszával.
Na jó, nem ment olyan simán, mert pl. a vérehulló fecskefű nevű, amúgy nagyon hasznos és roppant virulens növény valami folyondáros izével kombinálva, aminek még nem tudom a nevét, igen kellemesen eljátszott velem, de a végén megadta magát a kert nagy része.
Három hét múlva jön a következő küzdelem, amikor a szinte kizárólag vaddohánnyal benőtt, valamikori szőlő megtisztítása következik, akkor azonban a bozótvágó tárcsa bevetésével.
A meló után, esténként sorozatot néztem a hordozható dvd lejátszómon, meg olvastam, ezúttal újra olvastam a P.E.T. című szakkönyvet, ami utoljára vagy tizenöt éve került a kezembe, és nagyon helyes kis olvasmány volt, ahogy most is. Meg olvasom az Időutazó feleségét, ami zseniális egy könyv.
És jó levegő volt, meg napsütés, meg naplemente, meg csillagok, meg közte ezer színben játszó alkonyat, és jó kaják, és a jól végzett munka öröme, és a lassan elfogadható formát öltő kert látványa, és szájban olvadó, édes barack, meg savanykás ribizli, meg már-már túlérett meggy.
Elárulom a gyümölcsevés helyes technikáját. Szembe menvén a fertőtlenítés szükségességét hirdető sterilitás apostolaival, ez a következő:
Fogjad az djümöltsöt, szakajtsd az fáról! Osztán szaporán törölgesd meg azt az te ruhádba! Majdan tedd az szádba, és élvezd az ízeket! El ne feledd az magokat kiköpdösni! (Na jó, a ribizlinél ehhez nem kell ragaszkodni…)
Sza’l csomóféle jóságban volt részem, és állatira élveztem ezt a két napot.
Azonban. Ismered azt a készségfejlesztő-készségfelmérő játékot, ahol mindenféle (kör, négyzet, háromszög) alapú hasábokat kell a megfelelő lyukakba helyezni? És ha megy, akkor a gyerekpszichológus boldog, ha meg nem, akkor aggódóan hümmög. Ez a problémakör is megérne egy bejegyzést, de most csak analógiának használom, nem megyek bele jobban.
Sza’l, valahogy én is úgy éreztem magam, mint az a játék. Volt egy jó pár vágyam, amit ez a két nap teljesen kielégített, úgyhogy akár boldognak is nevezhetem magam. De vannak olyan hiányok, amiket csak a megfelelő élmények töltenek ki. És mivel pl. a toklászok cipőből és zokniból történő hosszadalmasan pepecselős eltávolítása közben megint csak ott ültem egyedül a verandán, a szőlőlugas árnyékában, ismét csak azt tudom mondani, hogy hiányoltam magam mellől valakit, akinek ezt a fenti kis szösszenetet például előadhattam volna úgy élőben. És akivel még egy csomó mindent szívesen csináltam volna, aminek legfeljebb egy részét tudnám pirulás nélkül ismertetni.
Tags: élmények