Egy válasz.
Szvsz az utóbbi jó néhány évben a M* irodalom azokból a kötetekből áll, ahol a megjelenés fontosabb volt a minőségnél. Az írók többségétől nem követelt vért és verítéket, fogcsikorgató erőfeszítést, hogy megjelenhessenek. És ez meg is látszik a szövegeken. Nem lenne ez annyira szembetűnő, ha még mindig el lennénk zárva a fantasy főáramától, de ha Carddal, Hobb-bal, Martinnal, Gemmell-lel, Sandersonnal, Wolffal, McCaffreyvel, Beagle-lel (és még sorolhatnám) hasonlítjuk össze, akkor rendre és látványosan alulmaradnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak azok jelenhetnek meg, akik a felső egy százalékba tartoznak, csupán azt, hogy ha az elmúlt mondjuk tíz év megjelenéseit vesszük, egyetlen olyan M* kiadvány sincs, amely megütné a Jég és Tűz dala ciklus, az Orgyilkos-ciklus vagy a Rigante-ciklus színvonalát karakter ábrázolásban, világ leírásban, cselekmény bonyolításban, dramaturgiában, plotban. Egy sem. És azért ez gáz.
Hangsúlyozom, ez személyes vélemény. És nem tagadom, hogy bizonyára vannak olyan ifjú és keveset olvasott fantasy rajongók, akiknek újat mondanak Drizzt didaktikus erkölcsi fejtegetései Salvatore könyveiben, de nekem sokkal szimpatikusabb pl. Gemmell árnyalt morális megközelítése.
És valószínűleg az is közrejátszik a hozzáállásomban, hogy ismeretség révén közelebbről látom az elkövetett hibákat a folyamatban, mint egészséges lenne, és jobban ismerem az írókat, mint a külföldieket.

Mondjuk azon a szerkesztői haknizáson leköptem a monitort, mert elképzeltem egy vidéki diszkót szombat este, ahogy az Animal Cannibals után felmentek a színpadra egy kivetítővel a hónotok alatt, hangos “Kéziratok a magasba!” felkiáltással…

Egy kérdés.
Ha nem szegsz meg semmilyen írott-íratlan szabályt, elárulnád, hogy miből fakadnak ellenérzéseid a M* anyagokkal kapcsolatban?