Hétvége
Mozgalmas hétvége volt, az biztos. Viszont kifejezetten élveztem, ami elég régen fordult elő utoljára. Úgyhogy nézzük sorban az eseményeket.
Először is, valami csoda folytán, az Úr különös humorérzékének bizonyítékaként ismét éjszakás voltam a jászfényszarui út előtt, úgyhogy egy kicsit rozzantan kezdtem a napot. Talán ennek, talán Sherwood említésre sem méltó navigációs készségének (bár ő arra hivatkozott, hogy a térképen csak a főútvonalak voltak jelölve) volt köszönhető, hogy a cirka hetven kilométeres utat nekünk sikerült több, mint kilencven alatt teljesítenünk. Ez végül is nem volt probléma, mert hála nekem, elég korán elindultunk, bár a fent említett mindent elkövetett, hogy ne így legyen. 
Szóval szép és eldugott falvakon keresztül közelítettük meg Jászfényszarut, úgyhogy nem bántuk meg a kis elkalandozást. Viszont meg kell említenem, hogy a Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye alsóbbrendű útjai kritikán aluli minőségűek. No comment.
Aztán csak odaértünk, és onnantól kezdve pörögtek az események. Meg kell mondanom, hogy az ellátásra cseppnyi panasz nem lehet, a szervezők pompás falatokkal kedveskedtek a zsűrinek, ami nem tett jót a fogyókúrámnak, no de sebaj.
A verseny érdekes volt, bár megjegyzem, legközelebb előbb elolvasom a modult, és csak aztán kezdek zsűrizni, asszem nekem így könnyebb lesz. Végül is úgy hat óra alatt a legtöbb csapat vagy elhullott, vagy befejezte a modult, mi meg jól megtanácskoztuk a teljesítményeket, és rekord idő alatt, háromnegyed órán belül meghoztuk a döntéseket. Ez köszönhető volt annak is, hogy a végső értékelésben ezúttal a KM-ek nem vettek részt, csak megtették két konkrét díj jelöltjére a saját javaslatukat, oszt a többi a mi dolgunk volt. Kicsit több felelősség ugyan, de kétségkívül hatékonyabb eljárás. A zsűri, mely Szabó Péterből (Eric van Dien), Magyar Gergelyből, Molnár Gáborból (John J. Sherwood), és jómagamból, plusz biztonsági tartalékként, ha netán holtpontra jutnánk a vitában, Erdei Gáborból (Agnus), a Lumina Cornu elnökéből állt, elégnek bizonyult a feladat ellátására.
Mivel csak nyolc csapat tudott eljönni, idén mégsem indult el a kétfordulós verseny rendszer, azt jövőre halasztották. Jó döntés, bár kicsit sajnálatos, hogy nem sikerült összehozni a jubileumot az újítással,
Aztán jött az ünneplés, a Lumina Cornu ugyanis idén ünnepelte ötödik szülinapját. Ebből az alkalomból aztán volt minden, pezsgőzés, torta és beszédek. Itt kell megemlítenem azt állatira el nem hanyagolható apróságot, amit a Lumina Cornu és Jászfényszaru polgármestere közötti együttműködés jelent.
Kérem tisztelettel, ez az együttműködés az az együtt működés, ami tényleg együtt működés. Bizonyára az egyesületnek sokkal nehezebb dolga lenne egy fafejű város vezetéssel, szerencsére azonban kifogták az általam ismert egyik legnormálisabb vezetőt. Az ünnepségre meghívott Győriné dr. Czeglédi Márta polgármester asszony beszédében (amit azzal kezdett, hogy tegeződjünk, ami kicsit furcsa, de szimpatikus gesztus volt) éppen arra helyezte a hangsúlyt, ami a szerepjáték egyik valódi erénye: a közösségformáló és -összetartó hatásra. És amíg a Lumina Cornu tagjai ott vannak minden fontos eseményen, és segítenek, ahol tudnak, addig igazán nincs ok kételkedni abban, hogy ez a kapcsolat a város és az egyesület között igenis hasznos.
Dögöljek meg, ha értem, ez a felismerés miért nem megy máshol, másoknak?
Az ünnepség után pedig eredmény hirdetés következett, és a nyeremények kiosztása, ami fergetegesre sikerült. Arattunk némi sikert a Deltától (itt szeretnék köszönetet mondani nekik) beszerzett könyvekkel, bár azt hiszem, a jó könyvek kevesebb lelkesedést váltottak ki, mint a M* könyvek. A mélyen eltemetve bennem élő kulturfasizsta most sátáni kacajjal dörzsölgeti a tenyerét…
Ezután következett az asztal alatti torna, amin Sherwoddal nem vettünk részt, mert a versenymodul írója, Magyar Gergely megkért, hogy szerkesztőként pillantsak rá a modulhoz írt hangulat novellára, aminek az lett az eredménye, hogy jó két órán keresztül henteltem, amibe Sherwood is beszállt, úgyhogy ketten osztottuk az észt. Amúgy jó kis novella volt, úgyhogy nem kellett azzal kezdenem, hogy ezt most dobd ki, és írd újra. Csak apróságok javítására tettünk javaslatokat, és az elméleti magyarázatok miatt tartott tovább a művelet.
Viszont kitaláltuk a jövő megélhetését: szerkesztői haknikra megyünk Sherwooddal, és széles közönség előtt, élőben szerkesztünk. Egyikünk magyaráz, a másik bazi kivetítőn javít a szövegbe. Tuti mókás és szórakoztató elfoglaltság lenne! 
Hajnali fél háromra értem haza, és mivel akkor már cirka harminchat órája nem aludtam, eldőltem, mint a nagyenyedi két fűzfa, és hunytam úgy hat órát. Aztán két óra bringázás, mert hát a hülye gyerek mivel üsse el az alvásra is szánható időt, ha nem azzal, hogy biciklivel megy kazánt leállítani? Szóval épp csak annyi időm maradt, hogy rendbe szedjem magam, aztán jött a dupla randi, meg az Állatkert.
Basszus, legalább huszonöt éve nem voltam az Állatkertben! Úgyhogy nem most kellett volna, mert Pünkösd és a munkaszünet alkalmából olyan túláradó humanizmussal találkoztam, hogy alig bírtam leküzdeni a tömegundoromat.
Mindegy, a hely nem rossz, bár túrázáshoz nem szokott partnerrel, dög melegben (mellesleg hirtelen dög melegben, mert még reggel is elég hűvös volt), jó kis ebéd után (Előtte együnk, mert az Állatkertben minden drága…), egy kicsit töményre sikerült.
Végül is aztán nagyon kellemesen alakult a nap további része, miután a párok különváltak, úgyhogy asszem ez volt életem első tizennégy órás első randija. És megjegyzem, hogy komplett idióta vagyok a nőkhöz. Meg hogy a randizástól is el lehet szokni. Nagyon. Ami egy kis önbizalom hiánnyal spékelve elég komoly lúzert eredményez.
Hát, végül is úgy tűnik, kaptam második esélyt, szóval majd igyekszem kicsit kevésbé maflának lenni. Hmm, mintha az olyan könnyű lenne…
És végre megnéztem tegnap az Avatárt, ha nem is IMAX-ben, ahogy terveztem, de legalább 3D-ben, ami nagyon pofás kis technika. A sztori elég faékszerű, a konfliktusok elcsépeltek, a karakterekben semmi különös, de tisztességesen összerakott film volt. A látvány sokat dobott az élményen, és ha néhol túl is spilázták az érzelmi töltetű jeleneteket, azért sehol nem kellett fanyalogva elfordulnom.
Kiemelném a következetesen végigvitt vonalat az egész pandorai ökológiában a közvetlen idegi kapcsolattal. Bár marhára nem eredeti és nem is új az ötlet, ez nagyon szépen megtámasztotta a hitetlenség felfüggesztésére irányuló próbálkozást.
Szóval, jó kis hétvége volt.
május 28th, 2010 at 14:11
Jó lett a post!
Mondjuk azon a szerkesztői haknizáson leköptem a monitort, mert elképzeltem egy vidéki diszkót szombat este, ahogy az Animal Cannibals után felmentek a színpadra egy kivetítővel a hónotok alatt, hangos “Kéziratok a magasba!” felkiáltással…
Egy kérdés.
Ha nem szegsz meg semmilyen írott-íratlan szabályt, elárulnád, hogy miből fakadnak ellenérzéseid a M* anyagokkal kapcsolatban?
május 28th, 2010 at 18:22
Ez a kéziratok a magasba! tök jó felütés.
Ha valaha sikerül ilyen produkciót összehozni, engedelmeddel alkalmazom a fordulatot. 
Egy válasz.
Szvsz az utóbbi jó néhány évben a M* irodalom azokból a kötetekből áll, ahol a megjelenés fontosabb volt a minőségnél. Az írók többségétől nem követelt vért és verítéket, fogcsikorgató erőfeszítést, hogy megjelenhessenek. És ez meg is látszik a szövegeken. Nem lenne ez annyira szembetűnő, ha még mindig el lennénk zárva a fantasy főáramától, de ha Carddal, Hobb-bal, Martinnal, Gemmell-lel, Sandersonnal, Wolffal, McCaffreyvel, Beagle-lel (és még sorolhatnám) hasonlítjuk össze, akkor rendre és látványosan alulmaradnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak azok jelenhetnek meg, akik a felső egy százalékba tartoznak, csupán azt, hogy ha az elmúlt mondjuk tíz év megjelenéseit vesszük, egyetlen olyan M* kiadvány sincs, amely megütné a Jég és Tűz dala ciklus, az Orgyilkos-ciklus vagy a Rigante-ciklus színvonalát karakter ábrázolásban, világ leírásban, cselekmény bonyolításban, dramaturgiában, plotban. Egy sem. És azért ez gáz.
Hangsúlyozom, ez személyes vélemény. És nem tagadom, hogy bizonyára vannak olyan ifjú és keveset olvasott fantasy rajongók, akiknek újat mondanak Drizzt didaktikus erkölcsi fejtegetései Salvatore könyveiben, de nekem sokkal szimpatikusabb pl. Gemmell árnyalt morális megközelítése.
És valószínűleg az is közrejátszik a hozzáállásomban, hogy ismeretség révén közelebbről látom az elkövetett hibákat a folyamatban, mint egészséges lenne, és jobban ismerem az írókat, mint a külföldieket.