Fejlemények
Életemben sok olyasmire került sor, amire valamivel korábban kategorikus nemet mondtam volna. Szép lassan be kellett látnom, hogy amikor réges-régen, cirka a pattintott és a csiszolt kőkorszak határán, nem sokkal a tűz elterjedése után csapott homlokú és csimbókos hajú tanítóim szakócával próbálták a fejembe verni, hogy érdemes többet és többet tanulni, mert ki tudja, mire adja a fejét az ember - hát nem igazuk volt, vazze?
Úgyhogy ezúton is megkövetem valamennyiüket, amiért nem hittem nekik, és mert tudom, hogy az utánam következő ifjak is ugyanezt a hibát követték és követik el, őszinte tiszteletemet fejezem ki, amiért a nagyon sokadik évfolyam pont ugyanilyen beképzelt, kivagyi majmainak tanításához is ugyanazzal a türelemmel látnak hozzá, mint amivel engem próbáltak jobb belátásra bírni.
Most, hogy túl vagyunk ezen a sok soros mondatszörnyön, nézzük, miket is követtem el az utóbbi időben, amiről úgy gondoltam korábban, hogy sose.
Twitterezem. Én. Alig hiszem el. Pff…
M*-t írok. Jó, egyelőre csak a szerepjáték háttéranyaghoz, de akkor is. Balek vagyok. Persze szívok, mint a torkos borz, mert az utóbbi tíz évben semmi se változott, ugyanúgy képtelenek egyesek csapatban dolgozni, ugyanúgy leszarják a megjelent anyagokat, ugyanúgy képtelenségek jelennek meg, te meg a következőben próbálj koherens lenni. Jah, kb. annyi esélye van, mint hogy összehozom az Univerzum egyesített elméletét. Fasza.
M*-t szerkesztek. Nem is egy vonalon. Kettőn. Legalább. Nemrég írtam a fanfiction hatásairól. Nos, ez mindenkire hat, még azokra is, akik amúgy tudnak írni. Ha összehasonlítom az általam szerkesztett írók M*-os és nem M*-os műveit, átlagosan egy nagyságrendi minőségi különbséget látok, és ennek csak a felét lehet annak számlájára írni, hogy szívből unom és utálom ezt a világot. Csapda, amibe mindenki beleesik. Ragacsos, nehézkes, émelyítő. Hogy miért csinálom? Hehe, ez vicces. Mert jól csinálom. Legyen szó M*-ról, vagy bármi másról, a szerkesztés az, amit a legjobban művelek, és én élvezem, ha valamit jól csinálhatok (persze ez elég viszonylagos és szubjektív), és ez ellensúlyozza még a M* iránti ellenszenvemet is.
Nem M*-t szerkesztek. Ez azért kicsit túlzás, valójában inkább csak szöveggondozom a cuccot, de attól még nagyon fájdalmas. A fordító maximum angolul tudott, magyarul semmiképp. Mondjuk ebből a szempontból az én véleményem nem feltétlenül teljesen helytálló. Elmesélek egy történetet.
Amikor még gyerek voltam, leginkább apám kocsijában ültem, máséban nem nagyon. Apám pedig nagyon jól vezetett. Így aztán ez a kettő, mármint a vezetés és a jó vezetés számomra ugyanazt jelentette. Természetesnek vettem. Aztán már jócskán középiskolás voltam, mikor beültem a suli anyagbeszerzőjének kocsijába, hogy elhozzunk valami bazi nagy üvegeszköz adományt. És akkor megcsapott a halál szele. Az a fickó valami botrányosan rosszul vezetett. Nem csinált semmi nagyon veszélyeset, de én azt hittem, ott csinálom össze magam mellette. Na, attól kezdve nagyon is értékeltem apám vezetési stílusát.
Így vagyok a fordítással is. Leszámítva a gyerekként és tinédzserként elolvasott töméntelen könyvet, amelynek jó része fordítás volt (de akkoriban ugye a minőség még követelmény volt), közvetlenül, a nyers fordítással először akkor találkoztam, amikor Herbie megkért, hogy nézzek át egy-egy kéziratot és korrektúrázzam. És Herbie nagyon jó fordító. Igaz, hogy a késési faktora gyakorlatilag végtelen lett a végefelé, de amit megcsinált, az első osztályú munka lett.
Ami egész addig fel se tűnt, míg nem kezdtem el találkozni gyakrabban fordításokkal. Rossz fordításokkal. Nem azért rosszak, mert nem azt fordította az illető, ami az eredetiben volt (azt az eredeti híján, meg kezdetleges angol tudással amúgy se tudtam volna ellenőrizni), hanem mert a magyar verzió nem is hasonlított az anyanyelvünkön megfogalmazott szöveghez.
Sajna ez a helyzet a mostani melómmal is, a fordító egyedül magyarul nem tudott. Ha rendes szöveget kellene csinálnom belőle, gyakorlatilag át kellene írnom az egészet, ami azért nem fog menni:
a) nincs rá idő és kapacitás
b) nem fizteik meg
c) meg kéne tanulnom hozzá eléggé angolul, magam elé venni az eredeti szöveget, és abból kiindulva nekiugrani az átírásnak
c)2 még az is lehet, hogy eredetiben pont olyan fos a szöveg, mint a magyar verzió, azzal meg nem lehet mit kezdeni…
Fogyózom. Régóta. Sikerrel. Pedig mindig azt gondoltam, hogy tök felesleges. Hát nem. De tényleg. Mondjuk nem valami bonyolult a dolog, az ember kevesebbet eszik és többet mozog. Úgyhogy most biciklivel járok melóba, ha az idő engedi, néha, ha úgy jön ki, eljárok úszni, itthon edzegetek kicsit, ijászkodom a kertben, egy munkatársammal teniszezek olykor. Tök vicces, hogy ezek mellett az utóbbi fél év legdurvább sérülése tv nézés közben volt, amikor egy rossz mozdulatnál úgy meghúztam a csuklyás izmom, hogy négy napig alig bírtam jobbra fordítani a fejem. Ezen röhögtem kínomban.
De a dolog működik, két havonta új ruhákat vehetek, mert az a huszonnyolc kiló minusz azért meglátszik, viszont ezt annyira nem bánom. Talán érthető.
Írtam egy új novellát, feltettem az Egyéb kategóriába. Plusz ezentúl a nyitólapon is dokumentálom az oldal változásait.
május 19th, 2010 at 17:23
28 kiló mínusz? riszpekt
május 19th, 2010 at 18:23
Köszönöm.
Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy finom becslés szerint is legalább 35-40 kilótól kellene összesen megszabadulnom, úgyhogy még messze az út vége.