Kereső

Térjünk át egy másik kedvenc témámra a kritikák után. Nem mondom, hogy nem lepett meg a hozzászólások özöne, asszem összesen nincs ennyi megjegyzés a többi alatt.

Viszont amíg Scallal diskuráltunk, elméláztam azon, amit írtam, különösen azon, hogy időnként jobban esik szétkapni egy nagyon nem tetsző írást (figyeled milyen megengedően fogalmazok?), mint dicsérni egy nagyon kedveltet. Nem mintha olyan egyszerű lenne a mai magyar könyv megjelenések között nekem nagyon tetsző kiadványra lelni.

Az, hogy hogyan viszonyulok egy adott íráshoz, nagyban függ a hangulatomtól. Van, hogy elnézőbb vagyok, de általában nem. Hogy éppen mi ragad meg egy írásban, könnyebb megfogalmazni, mint azt, hogy mi ragad meg a zenében. Ez csak annyiban kapcsolódik, hogy míg a könyvek olvasásakor a hangulat befolyásol, érdekes módon a zenénél fordítva, a hangulatom nagyban függ a hallgatott számoktól.

Mivel nagyon nem értek a zenéhez (de tényleg, egy hangszeren sem játszom, énekelni is csak egyedül szoktam a kocsiban, és mindenki legyen hálás ezért), nehéz megfogalmazni, mi fog meg egy számban.

Zenei ízlésemre a barátaim, ha kedvesek akarnak lenni, azt mondják, gáz. Tény, hogy a hazai kortárs előadókból kevés tetszik, a kedvenceim pedig java részt messze az én időm előttről valók. Ám vannak kivételek. No ezek sem a legfrissebbek, de mindenképp korszerűbbek, mint pl. az ABBA, vagy a Boney M. Szemezgessünk belőlük, aztán ha valaki hozzáértőbbnek van ötlete, hogy miben hasonlítanak, ne habozzon megosztani velem.

Korábban már említettem a Futőtűz című sorozat főcím dalát, a klip csak hab a tortán:

Aztán ott van Mike Oldfield Man in the rain című száma:

A Gladiátor egyik betétdala, Lisa Gerrard - Now we are free:

Az Időgép című film egyik betétdala, Klaus Badelttől az Eloi:

Ott van még a nyilvánvaló hibái ellenére roppant kedvelt Stargate Atlantisból Rachel Luttrel előadásában a Beyond the night:

És a legújabb kedvencem, amivel azért kicsit ambivalens a kapcsolatom, Joshua Radin Brand new day:

És persze Zorán Magyarország című száma, amiről már korábban is volt szó:

Ezek a legújabb szerzemények, persze van jó sok kedvencem ezeken kívül, de gondoltam, koncentráljunk a frissebbekre (tudom, tudom, de ez olyan relatív…). Szóval, aki eddig nem értette volna, miért is írok saját tanácsom ellenére rendszerint fantasyt, az érteni továbbra se fogja, de talán kissé elnézőbb lesz velem.

Bár nem értek hozzá, attól a zenei teljesítményt még tudom értékelni. Általában. Az operát gyakran nem, de azért vannak ott is kivételek. Rendszerint lenyűgöz, ha valaki nagyon jól csinál valamit, mert olyan ritkán találkozni mesterekkel egy szakmában. Arról beszélek, mikor például két napi kemény munkával, erődet megfeszítve, hosszú órákon át összeszorított foggal koncentrálva kicsempézed a kád előtti egy négyzetmétert.

Aztán rájössz, hogy a fürdőszoba többi része így évekig is tarthat, ezért hívsz egy burkolót. Mondjuk állati mázlid van, és tényleg egy Mester, sőt, MESTER érkezik, és nekilát. Aztán az ember csak néz, mert a fickó fél kézzel csemperagasztót kever, a másikkal meg csak úgy dobálja fel a csempéket a falra. és akárhogy tekergeted rajta a vízmértéket, az sima is, egyenes is, függőleges is.

Megjegyzem ilyen szakemberrel csak egyszer találkoztam, és azóta is szeretnék több hasonlót látni működés közben. De szóval ilyen érzés. Őket nézve olyan egyszerűnek, könnyűnek tűnik a dolog, és csak akkor jössz rá, milyen apró, nüansznyi semmiségek választják el a fércmunkát a zseniális alkotástól, amikor megpróbálod utánozni.

Ennek fényében tehát egy másik, tőlem elég idegen műfajból egy lenyűgöző darab, Cecilia Bartoli előadásában Vivaldi Agitata da due venti című áriája:

Na igen. Szóval jó. Nem kicsit, nagyon.

És mivel ebben a blogban időnként igyekszem azért az íráshoz kapcsolódó témákkal foglalkozni, elárulom, miért is kezdtem bele a zenei ízlésem taglalásába.

Gyakran megesik, hogy nincs kedvem szerkeszteni. Minél feleslegesebbnek érzem a munkámat, minél kilátástalanabbnak, annál inkább. Ilyenkor gyakran szokott segíteni, hogy berakok valami jó kis zenét, ami meghozza a hangulatot. Gondolom ezt szinte mindenki csinálja. Sajnos azonban a zene érzelmileg hat az emberre, és az olyan hülye kockáknál, mint én, amikor az érzések kiszabadulnak a logika vasmarkából, általában a váratlan szabadságnak megörülvén felrugdossák az alvó kreativitást, és máris rajzanak az összefüggéstelen, logikátlan, ámde hatásos és pozőr villanások, jelenetek, amik szépen összeragadnak, és máris ott vannak a megírandó témák vázai.

Azért ez kicseszés. Éppen akkor, mikor ezerrel kéne valamire nagyon koncentrálni, jön az írás vágya. Szívás. Ötletek?

Tags: írás, szívből, zene

This entry was posted on Szombat, április 24th, 2010 at 20:41 and is filed under vágyálom. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.