A részvétel a fontos
Az elmúlt bő egy hétben több olyan rendezvényen is voltam, amelyeken korábban nemigen fordultam elő. A több szabadidő előnyei.
Múlt héten szerdán tartotta a Stádium Kiadó és az Új Átlók Művészeti Társaság Rózsássy Barbara, Nagy Cili, Csernák András és Kleinheincz Csilla könyvbemutatóját a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz-termében. Itten részletek is szerepeltek a művekből, amiből két dolgot állapíthattam meg.
Az első, hogy nem értek a költészethez. Mondjuk ezt már korábban is tudtam, szóval nem volt meglepetés. Bizonyos absztrakciós szint felett a képek egyszerűen elmennek mellettem, mert fogalmam sincs, mire, hogyan, mit akart kifejezni a költő. Én meg csak olyan kocka vagyok, hogy ha nem értem, nem érint meg. Tényleg.
A második, hogy a versekkel való ismerkedésnek nem a legjobb módja, ha felolvassák-szavalják az embernek. Egyrészt, mert mindannyiunknak eltérő a tűrése patetikumból, másrészt mert a felolvasás-elmondás sebessége nem feltétlenül egyezik meg a befogadás-megértés sebességével. És hát lássuk be, az első pont értelmében, ha nem fogom fel, nem fog meg.
Azért jó volt, Rózsássy Barbara verseit itt-ott még érteni is véltem, szóval jobban tetszettek. Nagy Cili képeihez én még kevés vagyok, úgyhogy azokkal a versekkel csak kerülgettük egymást. Csernák novellája szórakoztató volt, bár mint megtudtam, a többi komorabb hangvételű. Csilla kötetét már olvastam, sőt, tartottunk belőle már egy bemutatót is, és akkor erről írtam is, most nem ismételném magam, de továbbra is kedvelem a kötetet és íróját egyaránt.
Másnap Oláh Tamás Hosszú álom című verseskötetének bemutatójára voltam hivatalos. Az urat személyesen nem ismertem, egy nagyon jó barátom párjának édesapjáról van szó. Itt is volt felolvasás, és Turbók Attila méltatta a kötetet, azután Kathy Horváth Lajos, Yehudi Menuhin-díjas hegedűművész improvizációját hallhattuk. Itt is két dolgot állapíthattam meg.
Az első, hogy a zenéhez egy picivel kevésbé értek, mint a versekhez. Mert nyilvánvaló volt, hogy az előadás nagyon profi volt, ami azonban engem illet, maradok Vivaldinál és Mozartnál.
A második, hogy úgy tűnik, a könyvbemutatók favoritja a pogácsa. Ami viszont jó.
Végül pedig tegnap ellátogattam a Bajza utcába, hogy meghallgassam F. Tóth Benedek Kritikus kritika című előadását. Érdekes volt. Tényleg. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy aki végignézett 23 résznyi Lie to me-t az előző napokban, az érzékenyebb lesz a testbeszédre, hangsúlyokra, és ez olykor zavaró disszonanciát eredményez.
Gyakran azért nem mondjuk el a teljes igazságot, mert amit gondolunk, nincs összhangban azzal, amit szerintünk gondolnunk kellene. A társadalmi elvárások és saját meggyőződésünk sokszor nem kerül szinkronba. Vajon mennyivel jobb állapot az, amikor inkább magunknak hazudunk, mint másoknak? És vajon belegondolunk, hogy ha magunknak hazudunk, tulajdonképpen másoknak is egyben?
Végighallgattam az előadást, amely úgy igyekezett bemutatni két nagyon eltérő irodalmi véleményalkotót, véleményformálót, hogy az egyik értékrendjével, módszerével nagyjából egyetértett, míg a másikéval nagyjából egyáltalán nem. Bármennyire próbált tárgyilagos lenni az író-előadó, a szövegből is, az előadásmódból is sütött az az ellenérzés, amit az egyik véleményalkotóval szemben táplált. És bár nem szívesen mondom, de ez bizony hatott az elemzésre is.
Ha elfogulatlanul (na jó, ez nyilván lehetetlen, de azért próbálkozni lehet) szembeállítjuk Sárdi Margit és Attila kritikai módszerét, látnunk kellene, hogy mindketten következetesen megfelelnek a saját követelményeiknek. Más réteghez, máshogy szólnak. Mást tartanak fontosnak egy irodalmi műben. máshová helyezik a hangsúlyt, más a kontextusuk, más a kritikai definíciójuk. Lehet az egyiket jobban kedvelni a másiknál, sőt, ez igazából elkerülhetetlen, de nem érdemes egyiket vagy másikat a másik kritériumai alapján megítélni.
Bármi volt is a F. Tóth Benedek szándéka, nem tudott kilépni az egyetlen szemszögből vizsgálódás csapdájából. Mert ha azzal kezdi, hogy választott egy nézőpontot, ami hozzá közel áll, amit ő a magáénak érez, és ebből a szempontból ilyennek látja Attila és olyannak Sárdi Margit kritikáit, és számára az utóbbi jobban bejön, szó nélkül végigülöm az előadást, és örülök, hogy hallhattam egy, az enyémtől különböző, jól összeszedett véleményt.
Az objektív elemzés azonban, melyet F. Tóth Benedek választott, a külső és elfogulatlan szemlélő álláspontja nem tett jót az összhatásnak. Ami azért különösen sajnálatos, mert amúgy a jó anyaghoz szükséges alapelvek ott vannak a fejében. Az a mondata, miszerint a tolerancia tömören nem más, mint hogy minden ember másképp hülye, tökéletesen a helyzetre illik. Igen! Mind másképpen látunk dolgokat, mind más hibákat követünk el, és a tolerancia éppen azt jelentené, hogy megértjük: az én szempontomból, a nekem fontos dolgokat figyelembe véve éppúgy lehet igazam, mint neked, miközben homlokegyenest más megoldást látunk helyesnek.
Amíg azonban ez az elv elmélet szinten marad, és eszünk ágában sincs tényleg a magunkévá tenni, eszerint élni és gondolkodni, addig igazából csak magunknak hazudunk. És persze ezzel együtt másoknak is, hiszen amit mondunk, és amit érzünk, gondolunk - más lesz. És ezt nehéz eltitkolni.
Még két érdekes téma akadt az este, az egyik a hatalom, a másik az arctalanság.
Internet előtti gondolkodás terméke, hogy a net arra jó, hogy mások legyünk. Frászt. A net nem tesz mássá minket. Éppenhogy sokkal inkább önmagunk lehetünk, mert a net közösségei jórészt önszabályzók. A neten nem kell úgy tennünk, mintha tisztelnénk az idősebbeket, noha igen sokan gondoljuk úgy, hogy a kor önmagában nem erény, és ötvenévesen idiótának lenni nagyobb probléma, mint húszévesen. A neten nem kell óvakodnunk a kimondott dolgokkal, mert nem fognak kirúgni, mint ha a főnökünknek mondanánk el a véleményünket őszintén.
Nyilván a korlátok megszűnése sokaknál - és főleg eleinte - a kontroll elvesztését eredményezi. Tudom, tapasztalatból. Viszont, mint említettem, a net közösségei jórészt önszabályzók. Minden közösség kiveti magából az oda nem illőket, és ez alól a net sem kivétel. Az meg, hogy a netes közösségek etikai-morális szabályai nem fedik pontosan a miénket, igazából senkinek sem a hibája, de aki nem hajlandó ezt elfogadni, annak nem sok helye marad a neten.
A virtuális világ éppolyan valós használói számára, mint az, amiben valamennyien élünk. És lehetek én egy levélkihordó, váltóőr vagy kőművessegéd IRL, ahogy egyetemi oktató, a bölcsésztudományok doktora, háromdiplomás cégvezető is, a netes személyiségem ugyanúgy a nulláról indul. URL mindenki tiszta lappal kezdhet. És bármit is gondol bárki a netes tekintélyről, létezik, és a kialakulására ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint az IRL tekintélyekére. Minden közösségben vannak azok, akik az alapoknál is ott voltak, és következetesen képviselték a saját elveiket. Olyan “nagy öregek”, mint amilyenekkel IRL is találkozni, és a teljesítményük a közösségben tiszteletnek örvend. Vannak azok, akik sokkal rövidebb ideje vannak jelen, de karizmatikusak, képesek maguk mögé állítani az embereket, akárcsak IRL.
Lássuk meg, a net leképezése a valóságnak, mert azok az emberek alakítják, akik szabályaikat a valóságból hozzák. Lehet, hogy nem tökéletes a fedés, mert igyekszünk kijavítani azokat a hibákat, amiket a valóságban nem tudunk. De ettől bizonyos dolgok nem változnak. Aki gyakran változtatja a véleményét, köpönyegforgató, nem lehet rá számítani, azt nem fogják tisztelni. Aki nem hiszi, nézzen utána, Gáspár András megítélése mennyit esett a netes közösségben, miután a Tuan-Delta váltás megtörtént. És ez független attól, hogy igaza volt-e. A látszat ellene szólt, a kommunikációja pedig nem volt jó. Talán éppen azért, amiért a valóságban tekintélyes emberek kommunikációja nem jó a neten: itt nem fogja megkapni ugyanazt a tiszteletet automatikusan - bár tény, hogy némi előnnyel indul -, és ha nem tartja be a közösség által elfogadott szabályokat, akkor igen hamar ott találja magát az ember, ahonnan már nagyon nehéz visszajönni.
Elméletileg persze ilyenkor az ember csinál egy új nicket és kezdi elölről. Sajnos IRL ismert embereknél ez nem működik, másrészt pedig tényleg mindent elölről kell kezdenie, tehát a tisztelet is újra nulláról indul.
Olyan netes személyiséget felépíteni, akire komoly tömeg figyel, hosszú és nehéz folyamat, akárcsak IRL, és ebben a világban, mivel minden gyorsan történik, hamar megfeledkeznek az emberről.
A hatalom, amit például Balfrász említett tegnap, más kérdés. És ebben az esetben például úgy éreztem, ott állunk a libikóka két végén, és csak nyomjuk azt a nyamvadt deszkát, hangoztatjuk a magunk elképzelését, szavakon lovagolunk, tök feleslegesen.
Kritika vagy vélemény? Balfrász azt mondja, nem nevezhetjük Attilát kritikusnak, mert a szó olyan tekintélyt kölcsönöz neki, amit nem érdemel meg, és ami azt sugallja, hogy az embereknek hallgatniuk kell rá. Én azt mondom, nevezzük kritikusnak, mert van olyan kritika definíció, ami alapján az írásai kritikák.
Miközben hajtogatjuk a magunkét, és vitatkozunk ezen, nem vesszük észre a lényeget. A hatalom, amit Balfrász Attilának tulajdonít, és amit szerinte rosszra használ, nem attól függ, minek nevezzük őt vagy az írásait. Ezt a hatalmat nem a cím, titulus adja, nem a szakma jóváhagyása. Ezt a hatalmat a netes közösségtől kapják mindazok, akik a netes közösség szerint megérdemlik. Pont. Attila nevezhetné magát vezérlő fejedelemnek, isten kiválasztottjának, a nickek legfeljebb röhögnének rajta, és ugyanazok, ugyanúgy olvasnák tovább az írásait.
Miért olyan bonyolult megérteni ezt? Ha azt akarjuk, hogy az emberek mást tartsanak jónak, adjunk nekik jobbat. Ilyen egyszerű. Nem akarod, hogy Attila kritikát olvasson a nép? Akármit akarsz, olvasni fogják, törődj bele, ilyen a világ. URL és IRL egyaránt. Akarod, hogy mást olvassanak? Írj mást! Írj te kritikát, írj olyat, ami megfelel a netes olvasóknak, de megfelel a te elképzeléseidnek a kritikáról! Írj jobb kritikát!
Nem olyan egyszerű, mi? Hülye magyar mentalitás. Nem azt mondjuk, hogy ez nem jó termék, jobbat kell előállítani, és átcsábítani a vevőket, nem. Mert hát az macerás. Meg nehéz. Meg munkás. Inkább azt mondjuk, vesszen a selejt!
Miközben elvakít a saját nézőpontunk vélt igazsága.
Remek.
Az este konklúziói:
Nem elég azt gondolni, hogy toleránsak vagyunk, valóban annak is kellene lennünk, és annak is kellene látszanunk.
Az álláspontok fikarcnyit sem közeledtek egymáshoz, mert mindenki maradt a saját lövészárkában.
Az internet még mindig olyan szent tehén, amit igazán majd csak a gyerekeink vagy unokáink tanulnak meg érteni. És akkor a képzavarok is letudva.
Könnyebb mást kritizálni és elítélni, mint ugyanazt jobban csinálni. És ez mindannyiunkra igaz.
Tags: Falka, szálka-gerenda, szívből
április 15th, 2010 at 14:37
heh, elég gyors voltál, talán a leggyorsabb?
részemről maradok azon véleményen, hogy bár Benedek tök jó dolgozatot/publicisztikát írt, nem biztos hogy így lehetett a legjobban bemutatni a kritika milyenségét,
mindazonáltal továbbra is tartom, hogy egy kritikának is megvannak a maga egzakt irányelvei, ami alapján el lehetne választani az “olvasói hozzászólásoktól” magánvéleményektől, stb,
pont úgy, ahogy egy író is látja, hogy ha a történet 15 oldalban van meg, akkor novella, ha 150 akkor már regény
mellesleg tök jó hogy eljöttél, az internet arctalanságára meg élő példa a Lotz terem, mert nem is tudtam, hogy te vagy
úgyhogy a beszámolódat be is linkelem
április 15th, 2010 at 20:55
Az F.Tóth esten nem voltam, sajnos. De ez a mondat tökéletes:
“a tolerancia éppen azt jelentené, hogy megértjük: az én szempontomból, a nekem fontos dolgokat figyelembe véve éppúgy lehet igazam, mint neked, miközben homlokegyenest más megoldást látunk helyesnek.”
Rég hiányolom a hazai sf-ből a kimondását, a belátásáról már nem is beszélve.
És az is fárasztó, hogy nem ellenfelek, hanem ellenségek vannak. A meggyőződésüket követik, és ha ez nem egyezik, azonnal az EGÉSZ emberre kivetítik. Pedig van, hogy ordító a hasonlóság két vitapartner között.
április 16th, 2010 at 09:19
Scal
Vegyészként, reál beállítottságúként és hülye kockaként én is sokkal jobban érzem magam, amikor egyértelmű, szilárd, mérhető paraméterek között kell dolgoznom. Én is leborulnék, ha valaki megalkotná az irodalom ilyetén mérhető paramétereit, és nem röhögnék nagyon, mikor valaki irodalom tudományról beszél.
Amikor homályos alapdefiníciók, intuitív megítélések és számszerű paraméterek nélküli világba kerülök, mindig bizonytalan leszek.
A 15 oldal és a 150 oldal mérhető paraméterek. Ezzel szemben a történet beleférése már nagyon nem. Lehet, hogy te 15 oldalban meg tudod írni azt, amit én csak 150-ben, és a terjedelem állatira nem garantálna semmilyen más paramétert, mint amilyen teljesség, minőség, olvasmányosság, mondanivaló. Ezek a paraméterek ráadásul nagyon személyfüggőek, ami nekem nagyon olvasmányos, az lehet, hogy neked kínszenvedés.
A kritikának vannak egzakt irányelvei. Melyik kritikának? Milyen definíció alapján? Mennyire egzaktak azok az irányelvek? Egy mérnök számára egzakt irányelv a szakítószilárdságot meghatározó egyenlet, és a világon mindenütt elfogadott mérési módszer. Egy kritikus számára nincsenek ennyire jól körülhatárolt értékek, és nem is lehetnek. Éppen az irodalom jellege miatt. És én azt hiszem, nem is ez a jó megközelítési irány.
Azt gondolom, a nyelv változik, a fogalmi határok szintén. Lehet, hogy a tizenkilencedik században a kritika fogalmába nem fért volna bele pl. Attila írása, de tisztelettel megjegyezném, hogy 2010-et írunk. Éppen nekünk, nyelvújító Kazinczy utódainak illene annyi rugalmasságot tanúsítanunk, hogy belássuk, új kommunikációs forma jelent meg, új szabályok, új életritmus, új igények, amikre a régi módszerek nem biztos, hogy jó választ adnak.
Nem állítom, hogy kezemben van a kulcs a megoldáshoz. Nem állítom, hogy a háromsoros véleménynek kell felváltania a szakmai kritikát, mert akkor jön el a földi Kánaán. Sőt.
De azt gondolom, hogy lovagolhatunk szavakon, kifejezéseken - feleslegesen.
Azt gondolom, tulajdoníthatunk a kritika szónak minél szűkebb jelentést és hatalom közvetítő mágiát - de az élet nem minket fog igazolni.
Miért ne nevezhetnénk kritikának a véleményt, az olvasói meglátást? Kinek ártunk ezzel? Vagy menjünk el a másik irányba, miért lenne probléma, hogy véleménynek nevezünk egy írást?
Lássuk meg a szavak mögött a tartalmat! Mindenki elmondja a saját meglátását a művek kapcsán, ki ilyen, ki olyan módszerrel, terjedelemben, alapossággal, indulattal. És ez jó. Lehet, hogy Attila rendszeres megbízhatósággal fosnak nyilvánítja Széles írásait, neki nem jönnek be. Lehet, hogy Sárdi Margit tárgyilagos visszafogottsággal dicséri ugyanazokat az írásokat. Miért ne lehetne a maguk szempontjából igazuk?
Ha mind egyformán gondolkodnánk, egy autó és tusfürdő márka létezne a világon. Ha az én ízlésem olyan, mint Attiláé, jöhet nekem Sárdi Margit akármilyen alapos műelemzéssel, akkor is szarnak fogom tartani Szélesi írásait, ha pedig Sárdi Margit ízlése áll közelebb hozzám, Attila kritikái nem fognak érdekelni.
Időtlen időkig eljátszhatunk a szavak jelentéstartalmának pontos meghatározásával, de a nyelv él és változik, akárcsak a társadalom. Ha elég sokan kritikának tekintik Attila írásait, akkor azok kritikák. Így működik a nyelv, évszázadok tapasztalata támasztja alá ezt.
A szavak jelentése társadalmi konszenzus eredménye. Rögzíthetünk szabályokat, megtaníthatjuk a következő generációnak, de ha ők úgy döntenek, hogy megváltoztatják a döntést, nem tehetünk ellene semmit. A társadalmi szabályok a társadalmakkal együtt változnak, akár tetszik ez nekem vagy neked, akár nem. Ezért kedvelem jobban a reál tudományokat, egyes filozófiai iskolák tanait leszámítva úgy tudjuk, az univerzumot szabályozó törvényeken nem változtat a bennük való hit.
Az interneten kívüli világ arctalanságára pedig jó példa, hogy én még most sem tudom archoz kötni a Scal nicket.
És köszi a linkelést!
Onsai
Igen, ez az ellenségesdi tényleg jelen van. És tényleg elkeserítő, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. Nekem mondjuk nem sok közöm van a sci-fihez, de sajnos ez nem korlátozódik erre a műfajra. Ez a hozzáállás mindenütt jelen van.
Van egy elméletem. Mivel az író minden művében jelen van, a művet ért minden kritikát sok író automatikusan magára vonatkoztatja, akár tudatosan, akár nem. Onnantól meg a védekező ösztön veszi át az irányítást: engem támadnak, én nem csináltam semmi rosszat, tehát az a rossz, aki engem támad.
Bármennyire tudjuk, hogy az evolúcióban az százezer év, ami eltelt azóta, hogy az egyik homo akármikusz kezébe kapott egy kődarabot, és rájött, hogy azzal hatékonyabb lehet, azért elkeserítő, hogy ennyire állatok maradtunk. Talán innen a hasonlóság a vitázók között.
A tolerancia nehéz dolog. Nehéz úgy dönteni, hogy a számunkra fontos, értékes dolgok nem feltétlenül olyanok, mint ahogy mi szeretjük őket. Íróként az egyik legfontosabb és legnehezebb szerkesztési elv: Öld meg kedvenceidet! És ha az ember a kedvenc szófordulataitól is nehezen szabadul meg, hogy várhatnánk el tőle, hogy a lelke legmélyéről fakadó meggyőződését adja fel valaki kedvéért, akit esetleg nem is ismer, nem bízik benne, ne adj isten utálja?
Azért én reménykedem, hogy egyszer képesek leszünk nyitottak lenni hatéves kor felett is. Érdemes megfigyelni, hogy a kisgyerekek mennyire nem törődnek a mássággal. Számukra a világ nap mint nap tartogat újdonságot, egy-egy normától eltérés nekik csak egy újabb infó a környezetről, amit be kell illeszteni az ismereteik közé. Csak később alakul ki bennük, hogy kizárják maguk közül azt, aki vagy ami más. És ettől aztán nagyon nehéz megszabadulni. Van, akinek sosem sikerül.
április 16th, 2010 at 10:35
Wyquin:
Komolyan mondom, egyre jobbakat írsz ide. Ezek itt már szépen letisztult gondolatok, egy élmény volt olvasni őket.
onsai:
Teljesen igazad van, ez remek összegzés.
De ha már kórisme, mehetnétek ennél tovább is, az álságosság problémájára, mert ha nem a dolgok gyökerével foglalkozik az ember, úgy sosem lesz érdemi előrelépés.
Lehet, hogy én látom rosszul, de szerintem sok esetben egyértelműen arról van szó, hogy bizonyos embereknek nem tetszenek bizonyos jelenségek és szót emelnek ellene - amellyel alapvetően még nem is lenne baj, ha nyíltan a kirakatba tennék, mit miért csinálnak. De persze nem így van.
Egy mindkettőnk által ismert személy esetében pl. én azért említettem anno a legsötétebb …izmus kifejezést - ami amúgy tényleg nettó gecizés, és nem csodálom, hogy a lelkére vette -, mert ő ahelyett, hogy azt mondaná,
- nem tetszik neki, hogy őt, az Írót bármilyen, általa nonema senkinek tartott olvasó úgy megkritizálhassa, ahogy a kritikusnak tetszik
- sőt, az ilyen ne is merje kritikusnak nevezni magát
- nem tetszik neki, hogy pl. egy rpg.hu-ről ismert kritikusnak legalább akkora (ha nem sokkal nagyobb) tekintélye van a neten, mint az övé, azaz a potenciális vásárlók közül legalább annyian (ha nem sokkal többnek) adnak a szavára, mint az övére
- nem tetszik neki, hogy ebben a szemét netes világban alapvetően bárkit megharcolhat az igazáért hat diploma, kritikusi doktori cím, százötven regény, irodalmi novel díj háttér hiányában is. Érvek és ész kell hozzá, a többi csak duma!
Szóval kívülről úgy látszik, hogy egyértelműen ezekkel van baja - de persze ő nem ezt mondja. Nem, amit ő csinál, az a legrosszabb példa a (nyilvánvalóan intelligens) álságosságra - ugyanis a fentiek tiszta és egyenes beismerése helyett
- szakmai érveket keres (vagy inkább kreál) magának, hogy bebizonyíta, ő még véletlenül sem puszta önérdekből, csakis az egyetemes igazság szent és sérthetetlen elve miatt teszi, amit tesz
- összeesküvés elméleteket gyárt, amellyel igazolni próbálja, hogy a szemétségtyúk volt előbb, és ő csak az igazságtojás
- a szabad véleménynyilvánítás álcájában úgy manipulál, hogy igyekszik fenntartani egy status quo helyzetet, amelyben rá szükség van. Mert ha nem lenne az ellenségkép, akkor ő ezeket nem tudná érdemben kifejteni ugye, mert nem lenne kinek.
És ami a még szomorúbb: nevet nem írtam, mert bár a fentiek alapvetően egy konkrét személyre vonatkoznak, ő csak az egyik legkirívóbb eset, de egyáltalán NEM AZ EGYETLEN. A fenti irányelvek több más, a honi SF-ben meghatározó szereplőnél megvannak, ha árnyaltabban, kevésbé nyilvánvalóbban, más formában is. Ez sajnos egyértelműen látszik a blogos jelenléteken, a vitákban, az avanás dolgok intézésében még egy magamfajta kívülállónak is.
Amíg ezek a dolgok nincsenek a helyére téve, minden más csak tüneti kezelés lesz. Lehet folyton maripent szendi a tüszős mandulára, de attól még nem múlik el a szervezetből a gyulladás.
április 16th, 2010 at 11:11
Raon
Ilyenkor érzem leginkább, hogy az olvasás nem egyenlő a megértéssel, és hogy amit írtam, maximum pusztába kiáltott szó.
Eggyel feljebb és a bejegyzésben is éppen arról írtam, hogy a tolerancia az, amikor rájövünk, elfogadjuk, elhisszük, tudjuk, hogy általában mindenki saját meggyőződése szerint cselekszik, ahogy a legjobbnak gondolja.
Ezt komolyan is gondoltam. Balfrászról sem gondolom, hogy másként tenne. Az, hogy nem értek egyet vele, hogy másban látom a megoldást, nem azt jelenti, hogy ő rosszul gondolja, azt meg pláne nem, hogy rosszindulatú, álságos lenne.
Az istenért, próbáljunk túllépni az összeesküvés-elmélet korszakunkon, próbáljunk túllépni azon, hogy a legrosszabbat feltételezzük egymásról, próbáljunk túllépni azon, hogy mindenkiben, aki nem ért egyet velünk, ellenséget látunk!
Fejezzük be végre! Elég volt a cirkuszból. Ha Balfrász továbbra is azt a kommunikációt akarja folytatni, amit eddig, ami sehova se vezetett, nyilván nem fogok tudni ellene semmit sem tenni, mert ez az ő döntése. De legalább azok, akik megpróbálnak megérteni, akiket a barátaimnak tartok, legalább ők tegyenek meg annyit a kedvemért, hogy elgondolkodnak azon, mit akarok elérni!
Lécci, legyen vége! Legyen tényleg vége! De ehhez előbb fejben kell rendet tenni. Az egy dolog, ha egyet értesz a tolerancia elvével, az kicsit más, ha elhiszed, hogy aki nem ért egyet veled, annak is lehet igaza, sőt egyszerre mindkettőtöknek. Miért adja fel ő az elveit, ha egyszer éppúgy meg van győződve saját igazáról, mint te a tiedről?
Az előadás utáni vitában nem az érveket mértük össze, hanem a sérelmeket és a prekoncepciókat, az olyan prekoncepciókat, amiket te fogalmaztál meg a hozzászólásodban. Ennek nincs megoldása, ez nem vezet előre. Attól mert igazad van, a megoldáshoz nem kerülsz közelebb. És a jelen helyzetnek megoldásra van szüksége, mert különben az alkotó energiák java acsarkodásra megy el.
Legyen vége! Máshogy nem lehet megoldani ezt.
április 16th, 2010 at 12:27
Én csak azt mondom: minden tűz kialszik egyszer, a gyertyától a bozóttűzig.
április 16th, 2010 at 15:50
Wyquin: igaz, igaz, illett volna gyorsan bemutatkoznom az est végével - de kicsit ki voltam készülve, engem már nagyon fárasztott a végén a téma - aztán meg le is léptetek, Botond is, Csilla is, pedig jöhettetek volna még, a java csak utána kezdődött.
De majd legközelebb, 28-án gondolom Csilláéra eljössz.
Pont aznap délelőtt mondották rám, hogy mennyire toleráns vagyok, de azért kiállok a magam igazáért is, nem szeretek elnyomni senkit, de azt sem ha engem elnyomnak, stb, stb, stb,
Ez az egész Atillázás (lassan már új értelmet nyer a szótárban) kicsit fölösleges volt, és vakvágányra terelte a dolgok menetét.
A neked is meg nekem is igazam van, kicsit a rabbis viccre hasonlít. De amennyiben te így véled, meg mondjuk én így vélem, vélje már így Attila is
Legutóbbi “beszélgetésünkből” nekem leginkább az jött le, hogy a magyar írók szart írnak, ő meg elolvassa ezt a szart.
Az író-kritikus vita sosem fog véget érni, hiszen mióta létrejött az első barlangrajz, rögvest lett egy ősmanus aki lehugyozta. Ezen túl kellene lépni.
acél: és a pokol tüze?
április 16th, 2010 at 17:52
Hogy szofisztikált legyek: I don’t belive in Hell
április 16th, 2010 at 21:30
Wyquin:
Szerintem itt óriási félreértések vannak, de mert ezt a jelek szerint csak nagyon nehezen lehetne kigubancolni, én azt javasolnám, töröld ki a kommentemet, és akkor én sem érzek majd kényszert, hogy a tiédre válaszoljak. Komolyan, nincs ebben semmi sértődés, szerintem tényleg ez a legjobb megoldás.
Elnézést, nem tudtam, hogy te ezeket a bejegyzéseket nem csak a problémák bemutatására, hanem a megoldásukra is szánod. Ezesetben ezt a szándékod a jövőben is tiszteletben fogom tartani, és külön ideírom, nehogy félreérthető legyen: gúny nélkül sok sikert hozzá.
április 16th, 2010 at 22:17
Raon, az önigazolás sokkal mélyebb folyamat, mintsem, hogy a tudatosság szintjén zajlana. Nem azokkal van a baj, amit felsoroltál, mert ezt mindannyian csináljuk.
A gond a másik ember tiszteletben tartása. Csak a véleménnyel kulturált dolog vitatkozni, a személyt megalázni nem az, akármelyik oldalon áll az illető.
Balfrászt becsülöm. Rengeteget fejlődött emberileg az elmúlt 3 év alatt - a legtöbbet a hazai sf szereplők közül -, és a blogolása gyűrűkben hullámzik tovább. Azzal, hogy provokatív, átgondolásra késztet embereket. A kritika-írás eddig nem volt központi téma, az sf halála sem. A női írókra is jól hatott. Én már évek óta nógatok egy-két szerzőt. Balfrász egy hónap alatt úgy felcseszte az agyukat, hogy újra írnak.
április 16th, 2010 at 23:50
Én se nagyon értem mi a baj Balfrásszal - hacsak az nem, hogy van egy író, aki ugyanolyan stílusban válaszol, mint ahogy cseszegetik - de ezt nem írhatom le, mert akkor - egyesek szerint - nyalok
április 17th, 2010 at 01:19
onsai:
Az a helyzet, hogy alapvetően nem tér el a véleményünk, csak nagyon más irányból közelítjük meg a dolgokat. Szerintem ami te írsz, az egy működő, de nem kizárólagosan jó hozzáállás - hogy te mit gondolsz fordítva, azt nem tudom, de élek a gyanúval, hogy az én álláspontom vagy nem látod tisztán, vagy hibásnak tartod.
Itt elkezdtem begépelni a véleményem, majd miután rájöttem, hogy már fél óra eltelt, és még a felénél sem járok, arra jutottam, hogy inkább megyek vissza írni. Félre ne értsd, szerintem mi mindig szót értettünk egymással, de itt olyan félreértések (előítéletek?) jöttek elő ebben a pár sorban is, amelyekben külön-külön is csak hosszas gubancolásokkal lehetne előrébb jutni - és ehhez szerintem a net már nem megfelelő terep. Élőben lehetne erről érdemben egyeztetni, máshogy ez csak halott ügy, ha az embernek nincs hozzá rengeteg ideje. Nekem most nincs, és mert én kezdtem ebbe bele, a befejezetlenség miatt elnézést kérek.
április 17th, 2010 at 11:12
Raon, nincs gondom a nézeteiddel, sőt. Szeretem, ha valaki más oldaláról közelíti meg ugyanazt a problémát - tágítja ugyanis a nézőpontomat.
Épp az attitűdképzésről, melyek része az önigatolás is. 
Nem látom messziről pl az avanát, sfbloggereket stb,íróköröket stb, hiszen itt mozgok köztük.
De amúgy igazad van, élőben érdemes csak a gondolatok tisztázása. A leírás túl sok félreértésre ad okot.
Na, én meg húzok tanulni.
április 17th, 2010 at 13:25
Raon
Majd megvitatjuk élőben a dolgokat, most viszont nem törlöm a hozzászólásodat, mert akkor később meg isten tudja, mit felejtünk ki.
A megvitatáskor meg elő lehet venni, a net megőrzi nekünk vitaindítónak.
Scal
Azóta megnéztem a honlapotokat és felismertelek!
28-án, ha a főnökeim nem kavarnak be, ott leszek Csilla előadásán, aztán majd meglátjuk, meddig tudok maradni esetleg utána.
)
Az író-kritikus ellentét mindig is létezni fog, egyszerűen azért, mert az írófélékhez saját alkotásuk közel áll, és evolúciós hagyaték, hogy a vélt agresszióra is a túlélési ösztön veszi át az irányítást, és ezért támadunk vissza. Ezzel nincs is gond, amíg képesek vagyunk civilizált emberként kordában tartani az indulatainkat. Vannak helyzetek, mikor határozottan előny, ha az intellektus elnyomja az állatias ösztönöket.
Az pedig, hogy Attila úgy fogalmaz, ahogy, az ő dolga. Ez engem, mint a kritika alanyát az égvilágon semmire nem jogosít fel, semmi alól nem ment fel. Elsősorban a saját etikai, morális, udvariassági normáimnak akarok megfelelni, és ha más ezt máshogy gondolja, miért kellene, hogy változtassak? Lehet, hogy ezzel bizonyos szempontból hátrányos helyzetbe kerülök, de engem speciel nem zavar. Bármelyik novellámról leírhatja akárki, hogy mennyire pocséknak tartja, akár azt is hozzá teheti, hogy miért, a maximum, amit erre reakcióként megengedek magamnak, hogy rámutatok a tévedésekre, vagy azt mondom, nem értek egyet a kritikával. (Persze ez nem volt mindig így, sokat kell gyakorolni, hogy menjen
Oszt pont.
Egyébként a legtöbb esetben ezzel nagyjából vége is lenne a cirkusznak, mert ezután nincs mit kezdeni a dologgal. Vannak az eltérő vélemények, a vásárlók, olvasók meg majd eldöntik, kinek hisznek.
Mindegy, nyilván nem itt és nem most fogom kinyilatkoztatni az egyedül üdvözítő egyetemes igazságot, ez csak az én véleményem.
Ami meg a magyar termést illeti, és most nem csak sci-firől beszélek, tényleg jórészt elég harmatos. Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni, mert az írók általában nem állíttatnak olyan kihívások elé, aminek csak vért izzadva tudnak megfelelni. A kiadáshoz gyakran elég, többé-kevésbé értelmes magyar mondatokat tudnak egymás után rakni. Akkor meg nincs csodálkoznivaló azon, hogy ha megy csuklóból, nem erőltetik meg magukat.
április 17th, 2010 at 22:45
“Balfrászt becsülöm. Rengeteget fejlődött emberileg az elmúlt 3 év alatt - a legtöbbet a hazai sf szereplők közül”
Basszátok meg, ilyen magas labdákat ne szórjatok, mert rohadt nehéz nem leütni őket…
Ami meg ezt az előadást illeti: az összefoglalók alapján csak annyit nem értek, hogyan képesek egyesek ilyen súlytalan hülyeségeken elbaszni az idejüket.
április 19th, 2010 at 08:57
Onsai:
Szerintem a kritikákkal és a kritikaírással foglalkozni ilyen mennyiségben, miközben az írással és az írások minőségével messze nem foglalkozik ennyit a sf közösség, nem nevezhető pozitívnak. A sértett hőbörgés olyan irányba vitte el a témákat és a kommunikációt, amelyek fontosak ugyan, de csak a tünetekkel foglalkoznak. Terelésre, gittrágása kiválóan alkalmas, miközben az alapkérdések továbbra is megválaszolatlanok: milyennek kéne lennie a kortárs, jelenre reflektáló és a jövő várható problémáival szembenéző magyar sci-finek? Hogyan közeledhet a sci-fi és a szépirodalom és mik ennek az akadályai? (Nem, nem csak a sznobizmus, tegyünk már egymás mellé egy Parti Nagy Lajos-szöveget és egy tetszés szerinti ZsP-díjast és vizsgáljuk mg, mennyire képesek használni a nyelvet.)
Én egyáltalán nem tartom üdvözítőnek, hogy a provokáció beszűkítette a beszédtémákat és hogy annyira elmérgesítette a viszonyokat, hogy az alapproblémákkal nem lehet foglalkozni anélkül, hogy elő ne jöjjön a balfrászista vitakultúra.
Elfogadom egyébként, hogy szerinted fejlődött emberileg, hiszen neked van vele személye kapcsolatod; mindenesetre a netes kommunikációja nem hogy javult volna, de még súlyosbodott is. Aki csak innen ismeri, az joggal tarthatja alkalmatlan vitapartnernek.
április 19th, 2010 at 15:10
Wyquin: akartam is mondani, hogy néhány nagyon jó kis fotó van fent a honlapon
azért az ne felejtsük el, hogy akár te, akár én ha kritikát akar alkotni valamiről, annak a valaminek előbb meg kell születnie, vagyis egy kritikus mindig örülhet még a véres csontnak is, hogy van miről beszélnie/írnia, vö. két idősödő orvos beszélget: - Csak egészség legyen, az a lényeg. - Ühüm, meg beteg…
egy kritikát megírni sokkal kevesebb energiába kerül, mint egy primőr irodalmat ki”termelni”, sokkal hamarabb megvan, és tegyük hozzá, 70%-ban sokkal inkább lehúzó kritikák születnek, mint pozitívak, néha már arra gondolok, sokkal nagyobb kunszt pozitívat írni valamiről, mint szarozni stílusosan, mai napig nem értem azokat a lapokat, ahol - csak azért van film/könyv ajánló, hogy ez is legyen - havonta kb 3-4-nél többet nem tudnak beletenni, vagyis legalább 20 premierből választhatnak filmtéren, mégis rendre a gáz filmekről írnak, holott inkább olyat kellene ajánlani, mire menjen a paraszt
és még egy, akár hiszed, akár nem, én még a legcsekélyebb kritikán is elgondolkozok, kapjam novellára, könyvre, bármire, általában a hallottakat megfontolom, és ha nem is teljesen, de jó részt beépítem az átdolgozott változatba, mert igen, elképzelhető hogy jobb lesz tőle az adott, vagy a következő mű, mert végső soron ez lenne a kritika célja, hogy adjon egy visszacsatolást, és ennek alapján az alkotó fejlődjön
Hanna: én az internetet sohasem tartottam jó térfélnek a kommunikációra, annyira hiányzik a hangsúly, az érzés belőle, hogy még azon ismerőseimmel is félreérem néha magam, akikkel baráti kapcsolatot ápolok, hát még ismeretlenekkel, - olvasgatni jó, ismerkedni új dolgokkal, de beszélgetni, maradok a személyesnél
“balfrászista vitakultúra” itt már lassan össze lehetne gyűjteni a belterjes fogalomszótárt, azért Balfrász reakciója csupán a válasz volt egy bizonyos akcióra, ami már létezett mielőtt még hazajött volna Ámerikából
április 19th, 2010 at 15:28
Scal: Én találkoztam már Balfrásszal abból a célból, hogy megvitassuk a nézeteltérésünket; személyesen a konfliktuskerülés dominált, aztán a neten folytatódott ugyanaz a sárdobálás, mint korábban - ez nagy csalódás volt számomra. Lehet, hogy simán nem vagyunk kompatibilisek vitakultúra szempontjából, de én nem is szeretnék idomulni az övéhez, őszintén szólva így is túl sok belőle.
Én nem emlékszem arra, hogy a a sf-közösség, bár viták voltak korában is, ennyire neurotikus és hisztérikus lett volna korábban. Azt meg nem nagyon látom, hogy a nagy indulatkeltésből leülepedne végre valami pozitív.
Nyilván ezért nem Balfrász felelős egy személyben, sőt, voltak építő megmozdulásai is (Terra, ÚG-szerkesztés), de a támadó, hátsó szándékokat firtató és összeesküvést gyártó hozzáállása inkább visszahúz, mint előremozdít, és egyre több embernek lesz rossz a szájíze, ha a magyar sf-élet szóba kerül.
Olyan kicsit, mintha kapálózna benne egy elismerésre vágyó, normális ember, de a legtöbbször a rosszabbik énje kerekedne felül.
április 19th, 2010 at 15:38
“Én nem emlékszem arra, hogy a a sf-közösség, bár viták voltak korában is, ennyire neurotikus és hisztérikus lett volna korábban.”
akkor nyilván nem neteztél még amikor először összebalhéztunk Atillával - bár mentségünkre legyen szólva, akkor még csak 20 éves hülye gyerekek voltunk
mellesleg majdnem szóltam neked kétszer, hogy ülj előre, mert én speciel alig hallottam a hangod, és érdekelt volna a véleményed, csak mivel kezdett az egész egy Mónika-showra hajazni inkább letettem erről a szándékomról
április 19th, 2010 at 17:21
Nem hallottad volna akkor sem, mert megfogadtam, hogy nem szólok közbe (na jó, néhányszor nem álltam meg, de egyébként mire kivártam volna a soromat - mert én nem vagyok ilyen agresszív bekiabáló -, továbbgördült a beszélgetés vagy valaki más már elmondta, ami eszembe jutott).
A véleményemről: nem azért mentem, mert szerintem ez a legfontosabb témák között lenne, hanem mert most volt alkalmam rá. Bár érdekelt, hogy a neten korábban lezajlott, témába vágó vitákhoz képest kapok-e valami újat.
Szomorúan tapasztaltam azonban, hogy még mindig nem léptünk túl azon a képtelenségen, hogy egyféle kritikai módszer vagy megközelítés lenne üdvös. Könyörgöm, rengeteg kritikai irányzat van, mindegyiknek megvan a maga szempontrendszere. Nekem is szimpatikus a formalista kritika, mert világos és logikus, de nem tartom az egyetlennek, és nem gondolom, hogy szerencsés lenne összehasonlítani a formalista kritikát a reader response típusúval.
Na mindegy.
Inkább írnának az írók.
április 19th, 2010 at 17:33
Wyquin,
köszönöm! Végre! Ezt a hangnemet hiányolom és yes, erre az érvrendszerre van szükség! Élvezettel olvastam, amit írtál. Egyrészt mert tényleg érdekes kívülről látni önmagunkat, másrészt, mert bár sok területen másként látjuk a világot, érveinket, szempontrendszerünket össze lehet mérni. Tényleg a különbözőségeinkben lehetünk egyformák, és hiszem, hogy “minden ember másként hülye” - én is.
Ez az első olyan válasz, amelyre érdemes figyelni. Mert van benne álláspont, érvrendszer. Mindazonáltal
másként látok dolgokat, de ez így helyes. Sőt, engem is meg lehet győzni - érvekkel - az ellenkezőjéről.
Vannak persze alapelvek, amelyekhez ragaszkodom, nyilván, mert fontosak, másokét pedig szivesen megismerem, ha van bennünk velő, érv. Az odavetettséggel viszont nehéz bármit is kezdeni, és be kell látni, mindenki hajlamos elkövetni ilyen tévedést. Nem hiszem, hogy ezzel a dolgozattal megírtam volna a tutit, de remélem, elindul egy párbeszéd, egy értelmes párbeszéd. Ezt az évet is így kezdtem (http://ftoth.sfblogs.net/2010/01/02/sorsunk-bekoszontoje/), most egy kicsit hangosabban folytattam.
Amgy nem S. Sárdi Margit ízlése áll közelebb hozzám (sőt, nem is mindenben értek vele egyet, de tudom tisztelni a törekvését, amivel indokolja, mit miért gondol így vagy úgy), hanem Attila meglepően sokszor tetten ért írói - mások által is alkalmazott vélemények - igénytelensége taszít. Mint embert, Attilát nem ismerem, nem is akarnám távolról megítélni, jellemére is csak morzsáiból következtetek, például, amikor baromnak nevez a blogomom, de ezt betudom a pillanatnyi indulatának. Pedig jó képességű írónak tartom, aki nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket. Remélem, lenyugszik idővel, és csatlakozik a párbeszédelők táborához. Mert engem a kritka sosem zavar, akár pozitív, akár negatív (ha negatív, az persze rosszabbul esik, de kinek nem, ám ha igaz, akkor érdemes tanulni belőle; a pozitívat pedig nem kell feltétlenül elhinni), ám az zavar, ha valaki nem is törekszik arra, hogy elemezzen.
A net pedig, sajnos, képes arra, hogy mássá tegyen. Az énkettőzésnek ezt a formáját, meglátásom szerint hamarosan a klinikumban is elemezni fogják, de lehet, már most is ezt teszik.
április 19th, 2010 at 18:32
Scal:
“akkor nyilván nem neteztél még amikor először összebalhéztunk Atillával - bár mentségünkre legyen szólva, akkor még csak 20 éves hülye gyerekek voltunk”
Saját nevedben.
Sangel:
“Mint embert, Attilát nem ismerem, nem is akarnám távolról megítélni, jellemére is csak morzsáiból következtetek, például, amikor baromnak nevez a blogomom, de ezt betudom a pillanatnyi indulatának.”
Semmi indulat nem volt benne, egyszerű ténymegállapítás volt. Bármikor, akár élőben is. Szívesen.
“Pedig jó képességű írónak tartom, aki nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket.”
Nem tudom feltűnt-e, de sohasem voltak írói ambícióim, csimota, még egy negyed novellát se adtam ki a kezemből. Ismét Rorimackkel keversz vagy ezúttal valaki mással?
Olvasó vagyok, aki visszajelez. Nem feladatom elemezgetni közepes tehetségű kocaszerzők igénytelen szarait, azzal esetleg irodalmárok meg más naplopók foglalkoznak.
Én vagyok az, akinek megpróbáljátok eladni a cuccaitokat. A puszta tény, hogy a hazai sf szerzők alja ennyire zokon veszi a reakcióimat, csak megerősít abban, hogy jó az, amit csinálok.
“A net pedig, sajnos, képes arra, hogy mássá tegyen. Az énkettőzésnek ezt a formáját, meglátásom szerint hamarosan a klinikumban is elemezni fogják, de lehet, már most is ezt teszik.”
Ezzel mire kívánsz utalni?
április 20th, 2010 at 06:32
Scal
Ha vitatkozni akarnék, azt kérdezhetném, a 20 premierfilm közül vajon nem az a 3-4 volt-e az, amiről egyáltalán érdemes kritikát írni? Lehet, hogy a többi film még annyira se volt jó.
Ezt csak abból a megfontolásból mondom, hogy minden, általam fontosnak tartott kritikai szempontból jó filmet évek óta nem láttam. Sehol.
És filmek, írások terén nagyon régóta többségben vannak a negatív kritikák, egyszerűen azért, mert sokkal több középszerű és gyenge alkotás lát napvilágot, mint kiváló. Ez puszta matematika.
Ezzel együtt meg kell jegyeznem, hogy egy rossznak tartott írás szétszedése időnként jobban esik (most szigorúan saját tapasztalatról beszélek), mint egy jó könyvről írni kritikát. Persze ez az én hibám, de olykor engedek a bosszúságnak, ami egy rossz könyv olvastán fog el.
Lehetne beszélgetni a kritika céljáról. Én azon a véleményen vagyok, hogy íróként érdemes odafigyelni a kritikára, mert végső soron az olvasó véleménye, és aztán el kell dönteni, melyiket építem be a következő műbe és melyiket nem. De azt gondolom, hogy ez csak egy plusz funkció, az írónak ezt inkább a szerkesztőtől kellene kapnia, mielőtt az írás megjelenik. A már publikált írások kritikái inkább szóljanak az olvasóknak.
Sangel
Attilával kapcsolatban nem értünk egyet. Volt szerencsém személyesen is találkozni vele, írt már kritikát novellámról, nekem nincs vele problémám. Sőt, ami azt illeti, ő például egyáltalán nem más neten, mint élőben.
“Remélem, lenyugszik idővel, és csatlakozik a párbeszédelők táborához.”
Ez egy érdekes megjegyzés. Attila ugyanis szvsz már régen ezt csinálja. Megírja a véleményét. Lehet, hogy nem kedvesen, lehet, hogy nem jól fésült udvariassággal teszi, de mi ez, ha nem a párbeszéd egyik fele?
Csak hát egy párbeszédhez partner is kell. Olyan, amelyik odafigyel a másik félre. Ahogy Attila is fogalmazott a hozzászólásában, ő az olvasó, akinek el akarjuk adni a műveinket. Lehet, hogy nekünk nem tetsző stílusban fogalmazza meg a véleményét, lehet, hogy az irodalmi nyelvezetét igénytelennek tartjuk, de attól még ő az olvasó. Ha neki nem tetszik, amit írtunk, a következő könyvet nem veszi meg. És ami azt illeti, ideje lenne hozzászoknunk, hogy az olvasónak nem kell indoklás ahhoz, hogy ne nyissa ki a pénztárcáját.
Ez a valóság. Ha Attila nem tartja feladatának az indoklást, akkor nem kell megtennie. A véleménye attól még éppolyan releváns.
Egyébként meg, ha valakit érdekel, mit miért ír, csak kérdeznie kell. Viszonylag kevés íróval találkoztam, aki úgy ragált volna Attila kritikájára, hogy: Köszi a kritikát, szeretném megkérdezni, hogy miért írtad azt, hogy…
Csak mert nagyjából ennyi lenne. Legfeljebb azt a választ kapja, hogy nehogy már én tanítsalak meg írni, és akkor az ember vállat von, hogy beljebb ugyan nincs, de legalább van egy visszajelzése.
Az őszinteség és a tapintat csak egy bizonyos határig fér meg egymással, és minél sértődékenyebb egy író, annál közelebb van ez a határ.
Azt írod, zavar, ha valaki nem is törekszik rá, hogy elemezzen. Megértem, mert nekem például nagyon nehéz olyan kritikust, szerkesztőt találni, aki számomra érthető módon tudja elmondani, mit csesztem el és hogyan javítsam ki. De azért ennek ellenére úgy gondolom, nem helyes azt elvárni bárki mástól, hogy úgy írjon kritikát, ahogy nekem tetszik. Azt viszont bármikor megtehetem, hogy nem olvasom a nekem nem tetsző kritikát.
Akárcsak a könyveknél, itt is indoklás nélkül élhetek az olvasó azon szabadságával, hogy azt olvasok, amit csak akarok.
április 20th, 2010 at 07:36
Sangel: Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy vannak olyan írók, akik nem akadnak fenn Attila stílusán (és mellesleg az énkettőzés, ha Attilára vonatkozott, mellé ment, mert élőben és barátokkal ugyanilyen keresetlen), és velük már jó ideje párbeszédet folytat.
Én a magam részéről azt tudom mondani, hogy a kritikai meglátásaiból eddig csak profitáltam, olyan aránytalanságokat és hibákat is észrevett az írásaimban, amik az én és a szerkesztőm figyelmét is elkerülték, és már ezért örökké hálás leszek neki. Hogy ezt szlengben, helyenként vulgáris kifejezésekkel közölte? Engem ugyan nem érdekelt mindaddig, míg a véleménye tartalma hasznos volt. Jobban tudtam volna hasznosítani a véleményét, ha részletesen indokol? Nem igazán, a lényeget megértettem úgy is.
április 20th, 2010 at 10:16
Sziasztok!
Wyquin:
OKé, legyen így.
Onsai:
Köszi, örülök, hogy ezt is lebeszéltük.
Persze csak nem bírom megállni, hogy közbe ne szövegeljek - de erről az oldalról nézve az általam jelzett álságosság problémája talán egyértelműbb lesz.
Az eddig elhangzottak mellé szerintem még mindig érdemes idevésni az alapproblémát. Természetesen nem gondolom azt, hogy az enyém lenne a legigazzybb igazság, de ha nem beszélünk róla, nem ebben a témában ütköztetjük az érveket, sosem jövök rá, miért és hol tévedtem volna.
Tehát. Onsai írta, hogy szerinte a… szóbanforgó úr miben és hogyan válozott, és mennyi potitív hatása van az SF életre. Ezt szerintem külön téma, még lehet is benne valami, de ezen az alapon már csak a történések időrendjét is érdemes elővenni, az általam jelzett dolgok függvényében.
Scal itt (is) egyéertelműsítette, de Sangel hozzászólásából is az szűrhető le, hogy szerintük az Attila kritikája féle gonosztyúk volt előbb, és erre csak reális reakcióként jött a jelzett úrtól az igazságtojás. Pedig nem így van, mennyire hogy nem! Éppen ez az az álságosság, amelyről itt beszéltem.
Ez az egész úgy indult, hogy a sok gyenge minőségű magyar cucc megjelenését páran megunták, és elkezdtek róluk kritikákat gyártani. Attila a legismertebb, de nem az egyetlen élharcosa volt ennek.
És ha már Onsai azt mondja, a… jelzett úrnak mennyi pozitív hatása van a honi SF életre, akkor én azt mondom, az igazi pozitív hatások ezektől a kritikáktól indultak még sokkal korábról. Emlékezzünk, hogy x éve a szellemharcos küldetése (vagy mi a fene című irodalmi vonatszerencsétlenség) nyert Zsoldos-díjat. A kritkák után efféle igénytelenséget azért már az újjáalakuló zsűri sem mert megtenni… Persze ez lehet véletlen is, de az egybeesés varzslatos, és ezután valamiképp csak vissza lett fogva az igénytelen cuccok kiadásának folyamata is (bár sajnos nem eléggé). Pár kiadó jól beégett, és ha messze nem a kellő mértékben, de azért reagáltak is az olvasói állásfoglalásra.
Ezeket a tényeket meg tudja valaki cáfolni?
Emellett, ami talán a legfontosabb, megjelentek olyan írók (akiket a… jelzett úr persze a belterjes maffia tagjának minősít), akik már figyeltek az átkozott kritikákban elhangzott szakmai tanácsokra, és így a korábbiaknál egy fokkal már jobb minőségű írások születtek, már újonnan publikálóktól is!
Tudja cáfolni valaki ezeket a tényeket?
Természetesen ezen új, “jobb” írások megítélése is véleményes, de itt jön az az érv, amit eddig senki, ismétlem senki nem cáfolt meg az elmúlt években. Ha ugyanis pl. Attila kritikái egyértelműen szakmai marhaságok, akkor miért nem vállalta senki, hogy amit Attila indokolatlanul lehúz, arról egy külön kritikában majd jól megmutatja, igazából miért is jó? Miért nem vállalta senki, hogy azt mondja, oké, csak a próba kedvéért, ha ti ennyire megmondjátok a frankót, és leszóljátok ezeket a dolgokat, akkor szerintetek hogy lehetne ezt jobban megcsinálni? Gyanítom, nem véletlen az, hogy ilyen nem történt soha, mert ebből az Attila kritikáit élből elutasító író urak bizony igen csúnyán jöhettek volna ki…
És itt térhetünk vissza az álságosságra.
A lényeg itt szerintem az, hogy a sok, nyilvánvalóan tehetséges szerzők között nincsenek igazán kiemelkedő íróink. Az egyik ebben jó, a másik abban bíztató, van, aki már több mindenben ügyes, de senkire nem lehet azt mondani, hogy na igen, ő aztán az igazán jó példa.
Ellenben természetesen mindenki szeretne jól írni, és bizony elég kellemetlen szembesülni azzal, amikor az olvasok egy része vagy egy jelentős része azt mondja, hogy ez még édeskevés, ez bizony még nem megy.
Nevezhetjük ezt sokféleképpe, de szerintem alapvetően az ebből fakadó kudarcélmények és frusztrációk az okai az efféle vitáknak. Illetve az az egomán hozzáállás, hogy “ha xy egyértelműen nem zseni, akkor miért épp neki higgyük el, mi lenne ebben a kérdésben az igazság? Miért adjak a szavára, ha ő sem tudja jobban megcsinálni?”.
Beszélhetünk itt toleranciáról, meg ezer más tüneti kezelésről, de ez szerintem szimplán minden csak írói hozzáállás kérdése.
Van, akinek az írói lét megélése, az íróság a fontosabb - és van, akinek az írásai, azok szakmai színvonala.
A tettei, a megnyilatkozásai alapján mindenkinél egyértelműen eldönthető a fontossági sorrend, itt nincs helye mellébeszélésnek!
Szerintem aki az alső típusba tartozik, az egyértelműen sérelmezi az olyan kritikát, amilyet pl. Attila ír, mert minden észtevételt az ő személye, az ő drágaszága elleni támadásnak vesz. Akinek ugyanis az írásainak színvonala a fontosabb, az észre tudja venni ezekben a kritikákban a hasznos szakmai jelzéseket, a többivel meg nem törődik, hanem hálás a kapott segítségért, pont.
De persze ezt így senki nem akarja, nem meri kimondani - ellenben többen egy új kvázireális valóságot hoznak létre, amelyben ezerféle indokkal megmagyarázzák, miért nincs értelme az olyan kritikáknak, mint amilyen pl. Attila ír. Nem zavartatva attól a ténytől, hogy a honi F/SF jelenleg is publikáló szerzői közül kb. a fele szerint meg igenis van értelme, és ezt az írói munkásságukkal is bizonyítják.
Ilyen alapokon mégis miről beszélünk?
Észre kellene venni, azért van létjogosultsága az olyan kritikáknak, mint amilyen pl. Attila ír, mert van egy kórként terjedő/máig létező, rossz írói hozzáállás. Ez pedig kb. az, hogy leszarjuk az olvasót, Mert Én Író Vagyok, Jobban Tudom, és Jól Csinálom, esetenként a Legjobban, hisz még A Díjat is megkaptam a haveroktól érte.
Az ilyen egomán, belterjes falakon a józan ész nem üt át - a gúny ellenben, főleg ha esetenként stílusosabban van előadva a szóbanforgó művek irodalmi színvonalánál, az már igen!
Én már csak tudom, mert nekem is volt nem egy olyan vadhajtásom, amit Attila kritikája koptatott le rólam. És hiába hallottam erről korábban korrektül előadott ezer érvet éveken át, csak nem akartam megérteni. A kritika nyomán valahogy egyből sikerült - és bár az a szégyen nem esett jól, de máig hálás vagyok érte.
Szóval az van, hogy szerintem alapvetően a színvonaltalan munkák és a rossz írói hozzáállás hívták életre az efféle kritikákat. És ami azt illeti, a módszer remekül működk - nem szép, lehet nem is erkölcsös, de működik, és pont. Amíg nem talál ki valaki jobbat, addig az efféle kritikák létjogosultságát megkérdőjelezni szerintem teljesen felesleges és hiábavaló próbálkozás.
A félreértések elkerülése végett: könnyen lehet, hogy csak én látom így, évek óta nem járok a Falkagyűlésekre, nem kell kitalálni, hogy ez közösségi álláspont.
április 20th, 2010 at 14:10
Az a gáz, hogy itt is már napok óta megy a szócséplés a kritikákról, melyiknek van létjogosultsága, melyiknek kevésbé, pedig nem hiszem, hogy a kritika mint olyan annyira fontos kérdés lenne, mint amekkorát szeretnek újabban belőle csinálni.
Kritikákat bírálni, magyarázni, mentegetni, támadni értelmetlen dolog. A lényeg nem a kritika, még csak nem is a szerző, hanem a mű.
április 20th, 2010 at 18:43
Raon
Nem mintha kizárólag olyasmit írtál volna, amivel nem értek egyet, bár a következőkből talán így fog tűnni.
“Persze ez lehet véletlen is, de az egybeesés varzslatos, és ezután valamiképp csak vissza lett fogva az igénytelen cuccok kiadásának folyamata is (bár sajnos nem eléggé). Pár kiadó jól beégett, és ha messze nem a kellő mértékben, de azért reagáltak is az olvasói állásfoglalásra.
Ezeket a tényeket meg tudja valaki cáfolni?”
Igen. A Delta például kifejezetten visszavett a minőségi (jelzem ez a minőségi megítélés annyira szubjektív, hogy leírni is alig merem) könyvek kiadásából, ellenben a Forgotten Realms és a Dragonlance borzalmak áradnak az olvasókhoz, akik veszik is mint a cukrot. Jah, és ne feledkezzünk meg a M* szörnyekről és az igencsak esetleges színvonalú Cherubion antológiákról. Amik szintén jobban fogynak, mint Hobb, Gemmel, Sanderson. Szóval hagyjuk a netes kritikák hatására megszeppenő és magukba szálló kiadókat és a közfelháborodás hatására átalakuló Zsoldos-zsűriket, mert kissé felemás a helyzet bemutatása.
Nem. A valóság az, hogy egyre fogy a valóban olvasni tudó közönség, mert az nem olvasni tudás, hogy valaki képes hosszas erőlködés után egymás után rakni a sorban lévő betűket, miközben ez annyira igénybe veszi, hogy a szöveg értelme érintetlen elsuhan mellette. Bocs, de akit csak ennyire tanítottak meg olvasni, az nem fog értékelni egy árnyalt karakterábrázolást, bonyolult erkölcsi dilemmát, több szinten értelmezhető cselekményt, az olyan misztikus és észrevétlen dolgokról, mint metaplot, már ne is beszéljünk.
Lássuk be, az én elvárásaim egy szöveggel kapcsolatban nem piacképesek! Hányan vagyunk, akik többet látunk Hobb Orgyilkos-ciklusában, mint egy átlag fantasyben? Hányan tudjuk értékelni azt az ábrázolást, amivel a farkas és a kölyök kapcsolatát bemutatja? Hányan sóhajtottunk fel megkönnyebbülten, miután Éjszem azt mondja Fitznek, hogy a kapcsolatuk mindkettejüket megváltoztatta, mert ez megmagyarázott egy csomó mindent, amit az ember addigra már kezdett volna kifogásolni a farkasban?
Végigmehetnék egy igen hosszú soron, és külön leborulhatnék Martin nézőpont karakter technikája, Gemmell erkölcsi feladványai, Hobb jellemábrázolása, Card alternatív világa, McCaffrey dramaturgiája előtt.
És mit vesz ebből észre annak a közönségnek a jelentős része, aki ma még könyvet vesz a kezébe és nem a képernyő elé telepszik le? Gyakorlatilag semmit, mert nem állnak a rendelkezésére azok a készségek, azok a tapasztalatok, azok az összehasonlítások, amik a valóban olvasni tudóknak.
Szóval azt hiszem, nem nagyon kell külön cáfolni a felvetést…
“Emellett, ami talán a legfontosabb, megjelentek olyan írók (akiket a… jelzett úr persze a belterjes maffia tagjának minősít), akik már figyeltek az átkozott kritikákban elhangzott szakmai tanácsokra, és így a korábbiaknál egy fokkal már jobb minőségű írások születtek, már újonnan publikálóktól is!
Tudja cáfolni valaki ezeket a tényeket?”
Egy fokkal jobb minőségű írások? Milyen skálán? Ki szerint? Mi alapján?
Definíciók híján, csakis a saját ízlésemet kikiáltva etalonnak?
Bocs, de ez így nem működik. És ha működne is, ugye a fentiek alapján egy szerintünk jobb írás csupa olyan irányba mozdul el a korábbiaktól, amik megnehezítik a megértést azok számára, akiket nem tanítottak meg rendesen olvasni. Hol is van akkor az az átütő siker?
Az alapvetően színvonaltalan munka és a rossz írói hozzáállás is olyan szubjektív megítélés eredménye, amelyet te elfogadsz, és nyilván nem csak te, sokan viszont teljesen másként gondolják.
Én abszolút nem értettem egyet Sárdi Margit Diagnózis méltatásával a Zsoldos-díj odaítélése után. Ettől még nem kételkedem benne, hogy ő komolyan gondolta. Ebből az következik, hogy (jó, leszámítva azt a lehetőséget, hogy egyikünk tiszta hülye, részrehajló, egyéb értelmetlen összeesküvés-elmélet…) mindketten más kritériumok, más fontossági sorrend alapján értékelünk. Ezért aztán nehezen fogunk egyetérteni a magyar fantasztikus irodalom megítélésében. Ettől az ő elképzelése rossz lenne? Dehogy. Más.
Azt próbálom itt már nagyon régóta, nagyon hosszan, nagyon változatosan elmondani, hogy különbözünk. Sok mindenben. Értékrendben, ízlésben, szempont rendszerben. Ezek alapján alkotott véleményünkben. Másokról alkotott véleményünkben. Reakcióinkban. Meggyőződésünkben. Érdeklődésünkben.
És a különbözőség nem jelent minőségi különbséget, fontossági sorrendet. Valamennyiünk véleménye egyformán fontos, azoké is, akiket nem kedvelünk, akikkel nem értünk egyet. Mások véleménye nem feltétlenül hibás, ha más.
(Ok, nem megyek költőnek.)
Szóval. Abban egyetértünk, hogy mindenki kritikáinak van létjogosultsága, Attiláénak is. De ettől még mindenkinek lehet véleménye róluk. Amivel szintén lehet nem egyetérteni. De ettől még a művek, a kritikák, a kritikákról alkotott vélemények mind szépen elférnek egymás mellett ebben kurva nagy virtuális térben.
És ahhoz, hogy szépen egymás mellett elférjünk mi is, ne csak az írásaink, nem kell más, mint sok tolerancia. Hogy minden hátsó szándék nélkül azt mondjuk, más véleményen vagyunk, nem értünk egyet, de azok, akik olvasnak minket, legalább eldönthetik, hogy kinek az álláspontja áll közelebb hozzájuk.
Mi olyan nehéz ebben? Mindenki tegye a dolgát, alkosson, akár irodalmi művet, akár kritikát, akár véleményt, akár blogbejegyzést, akár hozzászólást, twitter agymenést, tudomisén, és ne akarja eldönteni mások helyett, hogy hogyan helyes ezt csinálni. Mindenki csinálja úgy, ahogy szerinte helyes, és próbáljon meg nyitott maradni mások másféle helyes alkotásaira.
Na.
április 20th, 2010 at 19:23
Wyquin:
Úgy tűnik, vénségünkre kezdünk ugyanúgy látni dolgokat, harcos.
Az első válaszoddal maximálisan egyetértek - és szerintem ez tökéletesen megfér az én véleményem mellett. Amiről én írtam, az a minőségi skála minimuma - és szerintem ebben van előrelépés, mert pl. DD Parker már nem jelenik meg rendszeresen.
Tény, hogy ez nem sokat ér, ha a minőségi skála felsőbb szférája ilyen mostoha helyzetben van - ebben a vonatkozásban értek egyet mindennel, amit írtál. Tegyük hozzá, rendkívül sajnálatos, hogy ez így van.
A második rész már messzebre mutat. Itt is sok mindennel egyetértünk, csak rég beszéltünk már erről személyesen, és azóta biztos sokat árnyalódott az én álláspontom is. Ezt viszont már itt szerintem tényleg nem itt kell megbeszélni, és csakis ezért nem válaszolok ide.
Summa summárum: egyáltalán nem tűnt cáfolatnak a véleményed, örülök, hogy láttam így részletesen kifejtve.
üdv,
Raon
április 21st, 2010 at 08:58
adeptus: “Az a gáz, hogy itt is már napok óta megy a szócséplés a kritikákról, melyiknek van létjogosultsága, melyiknek kevésbé, pedig nem hiszem, hogy a kritika mint olyan annyira fontos kérdés lenne, mint amekkorát szeretnek újabban belőle csinálni.”
Ennek mostanság leginkább az az oka, hogy a netes sf közösség több írót számlál, mint olvasót.
De én se értem, mit kell ezen ennyit habzani. És az sf szakosztályban van még néhány ilyen vélemény, ezt csak a jegyzőkönyv kedvéért teszem hozzá.
április 21st, 2010 at 13:45
Ez már párbeszéd. Lehet, egoista állásponton vagyok, de amit fentebb olvasok, az már párbeszéd. Ha csak ennyit értem el az esszével, már megérte.
Nyilván sok álláspontot másként látok és gondolok, de ez sosem zavart abban, hogy beszélgessünk. Fontos azonban, hogy ne tegyünk úgy, mintha a vélemény és a kritika ugyanaz volna – legfeljebb a hatása az. Továbbmegyek: a véleménnyel sincs bajom, alapvető jog. Szükséges. Magam is gyakorlom és alkalmazom. Csak nem tudom átgondolni részleteiben és egészében, ahogyan egy kritikánál igen.
Nem tudom, észrevettétek-e, de amit például az eddig írásaimról találtam, akár kritikát, akár műismertetőt, akár véleményt, azt feltettem a blogomra. Ott a helyük, egymás mellett az Így látják mappában. Soha nem kommentálom, nem is elemzem egyiket sem, mert az író dolga az, hogy írjon, az olvasóé az, hogy olvasson, a műbírálóé pedig az, hogy bíráljon. Még akkor sem kommentálom, ha úgy érzem, igazságtalan, és azt sem teszem szóvá, ha túlzó. (Két kivételt teszek, és kifejezetten először és utoljára, mert bízom benne, elég érett társaság gyűlt itt össze ahhoz, hogy értse, nem személyeskedni akarok, hanem megbeszélni dolgokat: komolyan gondolja valaki, hogy pezsgőt bontottam, amikor azt írta az egyik műbíráló a könyvem megjelenése után, hogy én lennék a magyar sci-fi megmentője?! Nagyon szépen hangzik, mi tagadás, de súlyos önértékelési és önismereti problémáim volnának, ha felszegett fejjel járnék emiatt. Fel is vehettem volna a legszebb öltönyömet, de ez a vélemény is ment a többi közé. Valaki így látja. Vagy komolyan azt hiszi valaki, hogy egy író tanul egy olyan megjegyzésből, miszerint „A szerző mintha fejlődött volna a nem túl jól sikerült novelláskötete óta”. Köszönöm, de mihez képest és miben? Mégsem kötöttem fekete nyakkendőt, hanem írtam tovább, mint ahogyan írok is, mert egyre jobbakat szeretnék írni, ami egyre több emberhez eljuthat. Én is tanulom az írás folyamatát, nekem is küzdelem minden mondat.)
És ezért is tévedsz adeptus barátom, mert beszélni kell a kritikák milyenségéről, és olykor szükséges az is, hogy elemezzük azokat. Abban viszont egyetértünk, hogy magyarázni nincs sok értelme. Érteni kell, de ahhoz érthetőnek kell lennie.
wyquin: nekem sincs gondom Attilával. Ezt elmondtam százszor. Elemeztem egy „kritikáját”. Emlékeim szerint soha egyetlen véleménye, megjegyzése után nem írtam neki még választ sem, nemhogy indulattal teli hangon, nem barmoztam le vagy istenkirályoztam az rpg.hu oldalán. Erre írtam, remélem, idővel csatlakozik a párbeszédelők táborához. A hangnem és stílus ugyanis fontos a párbeszédhez. Én örömmel ülök le vele sörözni is, beszélgetni fontos dolgainkról, de minden párbeszédhez partnerre van szükség. Akkor is partnerre, ha különbözőek az álláspontjaink. Másként nem jutunk előre. Felőlem lehet trágár – falun nőttem fel –, ugyan az nem a kedvenc stílusom. Talán átgondolja ő is, hogy milyen az, amikor nagyító alá veszik munkásságát. Még akkor is, ha nálamnál jobban kevesen ismerik ebben a körben az igazságot – húsz éve naponta, hetente méretik meg minden interjúm és riportom a sajtóban –, hogy mindig az olvasónak van igaza.
Ami a szerkesztőt illeti: valóban. A legtöbb könyv szerkesztési hiba miatt sem jó. A Mellékhatásban például számtalanszor kielemeztük már Sándorral, mit rontottam el én, és mit ő, mint szerkesztő. Számtalan sör mellett, és tanulva belőle. Nem kis hibákról van szó!
De tudunk róla beszélni! És nem haragszom rá, és ő sem rám, mert megmondjuk, mit miért gondolunk így vagy úgy.
Hanna: énkettőzés. Nem Attilára vonatkozik. Tudom, mondtad az Írószövetségben is, hogy ő ilyen az életben is. Ez tágabb probléma, nagyjából olyan, mint amikor elemzik, milyen hatással van a gyerekre a televízióban látható erőszak. Tudom, kifejtést igényelne, de félrevinné most ezt a vitát. Lehet, írok majd erről is egy esszét!
Raon: nem tudok mást mondani, hogy a vélemény nem kritika. A hatásuk lehet ugyanaz.
Sezlony: jó hangzik, amit írtál, de populista. Több olvasó van, de ezt nyilván csak a poén kedvéért írtad. Az viszont igaz, nehéz jót írni, különösen olyat, amelyik egyszerre tetszik sok embernek. Olyat írni sokkal könnyebb, ami egyszerre nem tetszik sok embernek.
április 21st, 2010 at 16:19
Nem szeretem a sört, megnézem kivel ülök le egy asztalhoz és haverfelvételt se tartok pillanatnyilag.
Mindamellett nem értem, miért kéne valamiféle homályos párbeszédhez csatlakoznom, kritikaelméleti vagy valami hasonló, nem teljesen világos témában, csak azért mert az írószövetség scifiszakosztályán pár szereptévesztett tagnak csíp a pisi…
…inkább tanulnátok meg írni a rinyálás helyett.
április 22nd, 2010 at 14:19
Hanna: “Szomorúan tapasztaltam azonban, hogy még mindig nem léptünk túl azon a képtelenségen, hogy egyféle kritikai módszer vagy megközelítés lenne üdvös.”
én nem is azt mondom, hogy egyféle a jó, de valami standardhoz nem ártana közelíteni, mert ennyi erővel írhatna bármit az író, amikor a szerkesztő közli vele, hogy oké, csak ez nem üti meg a mércét… - há milyen bazmeg, nem csak egyféle írói módszer létezik! - értem, de ez így érthetetlen, ez nem irodalom. - ki a kurva anyám vagy te, hogy te határozod meg, hogy írjak? - én a szerkesztőd vagyok, nem az ellenséged, tanulj meg írni, ezt, meg ezt vedd ki, ezt cserél meg, úgy már jó lesz. - te meg se értheted a művészetem…
erre kiadják, jön egy “kritikus” neki persze nem kell szerkesztő, hisz jobban tisztában van hogyan s miként kell írni, mint egy írónak, és megírja a véleményét: - Ez mekkora szar basszátok meg.
- De miért?
- Csak!
ez aztán a párbeszéd, régen volt egy műsor, valami műveltségi vetélkedő, ott egy válasz mellé, mindig kértek indoklást is, most meg csak válasz van, vagdalkozni lehet vele, de ha meg kéne indokolni, jaaaa, hát hagy kritizáljak már ahogy nekem tetszik, ne korlátozzá’ be
Wyquin: “Ha vitatkozni akarnék, azt kérdezhetném, a 20 premierfilm közül vajon nem az a 3-4 volt-e az, amiről egyáltalán érdemes kritikát írni? Lehet, hogy a többi film még annyira se volt jó.”
“És filmek, írások terén nagyon régóta többségben vannak a negatív kritikák, egyszerűen azért, mert sokkal több középszerű és gyenge alkotás lát napvilágot, mint kiváló. Ez puszta matematika.”
ez okés egy filmes újsággal kapcsolatban, még egy Est-el kapcsolatban is, de egy suliújságnál, ahol 1 hónap alatt nem találnak két filmet, amire beülhet egy srác a csajával, azért szerintem inkább az egyéni választék felé tendál, és hogy jobb írni rosszat, mintsem jót (vö. könnyebb rombolni, mint építeni)
“Ezzel együtt meg kell jegyeznem, hogy egy rossznak tartott írás szétszedése időnként jobban esik (most szigorúan saját tapasztalatról beszélek), mint egy jó könyvről írni kritikát. Persze ez az én hibám, de olykor engedek a bosszúságnak, ami egy rossz könyv olvastán fog el.”
az a helyzet, hogy valami akármilyen szar, tuti szeretni fogja valaki még azt is, mert különbözőek vagyunk, egyszerűen nincsen egyetemes rossz, vagy jó, szerintem leginkább ezért fölösleges ezen pörögi, azok akiket Attila lehúzott (illetve mindenki) rendre megjelennek továbbra is, sőt még ZSP-t is kaptak páran, történt bármi is azon kívül, hogy van egy ember aki felírja a netre a saját gondolatait? odamentek pl. Szélesihez, hogy, te figyelj mán Sanyi annyira szar kritikát kaptál, hogy ne haragudj de nem akarunk közröhej tárgya lenni, inkább nem adnánk ki…
eeeeez igen, ha ilyesmi történne, ne adj isten akkora tekintélye lenne egy-egy kritikusnak (és most nem feltétlen Attiláról beszélek, de ugye többnyire neki nem tetszik semmi) hogy az karriereket zúzna szét, és ellehetetlenítene írókat mind szakmailag, mind pedig perszonálisan, akkor azt mondanám, van ok a hőbörgésre, de így ebben a formában ez - legalábbis számomra - érthetetlen és értelmetlen
Raon: igazság szerint Wyquin sok mindent megválazsolt helyettem, de nem hinném, hogy álságos lennék, vagy a véleményem
“Ha ugyanis pl. Attila kritikái egyértelműen szakmai marhaságok, akkor miért nem vállalta senki, hogy amit Attila indokolatlanul lehúz, arról egy külön kritikában majd jól megmutatja, igazából miért is jó?”
öööö, nem pont ez történt F.Tóth pdf-ében?
“Miért nem vállalta senki, hogy azt mondja, oké, csak a próba kedvéért, ha ti ennyire megmondjátok a frankót, és leszóljátok ezeket a dolgokat, akkor szerintetek hogy lehetne ezt jobban megcsinálni?”
honnan veszed, hogy soha senki nem kérdezte ezt meg? pl. Hanna pontosan ezt írta, és még biztos j páran vannak, maximum kizárták a netes közönséget, mert úgy gondolták ez személyes
“Gyanítom, nem véletlen az, hogy ilyen nem történt soha, mert ebből az Attila kritikáit élből elutasító író urak bizony igen csúnyán jöhettek volna ki…”
miért? abból hogy tanácsot kérnek? ha csúnyán jöttek volna ki, persze nem kértek tanácsot, egy tanácstól azt remélem segít
no persze amikor felbukkan egy Metakritika (azért szerintem Sangel írása nem igazán ilyesmi) rögtön tuti bekiabálja valaki, hogy milyen gáz már kritikáról kritikát írni, könnyű egy ilyen politikailag inkorrekt fapajzs mögé bújni,
ha egy kritikus eleve védett pozícióban van (ami szerintem marhaság, mert ha szar kritikát ír, és kiderül, azoknak volt igaza, akik méltatták, és még pénzügyileg is behozta amit kellett, pár hasonló után a lap elküldi és szerez másik kritikust, mert kapja a leveleket, hogy ki ez a barom, aki még kritizálni se tud) akkor igenis írjon normális hangnemben, esetleg indokoljon is, és legyen már objektív, elvégre ezen tulajdonságai predesztinálnák arra, hogy kritikusi minőségben tevékenykedjen
de persze ez a netre nem érvényes, manapság sokkal egyszerűbb minden, mint 10 éve, azonban mégis minden író inkább papíron akar megjelenni mint neten, és nem is a Verlagnál, mert az számít
egy kritikánál miért nem számít a formaiság, esetleg hogy nyomtatásban jelenjen meg? mint elismert kritikus?
én teljes mértékben támogatnám, hogy a nyomtatott lapokban jelenjenek meg kritikák is, sok (rengeteg, majdnem mindenről) sőt kapjon ZSP-t a legjobb kritikus is, szerintem ösztönzően hatna
egyébként a ZSP-vel mi a baj? most akkor is gáz volt, amikor Trethon alatt futott, meg most is, amikor már jó ideje átette a Sárdi? mikor lenne jó? hogyan lenne jó?
összegezvén: ha egy műbírálat megfelel bizonyos követelményeknek és formai előírásoknak, akkor kritika, ha nem, akkor magánvélemény
ha egy irodalmi mű megjelenik (akkor legalább három hülyén ment át - szerkesztő - kiadó - terjesztő) ergo van benne valami
ha a neten kallódik évek óta, hm abban is
április 22nd, 2010 at 14:39
“odamentek pl. Szélesihez, hogy, te figyelj mán Sanyi annyira szar kritikát kaptál, hogy ne haragudj de nem akarunk közröhej tárgya lenni, inkább nem adnánk ki…”
A madarak azt csiripelik, hogy a galaktika egy időre jegelte Szélesi, Balfrász és Nemere könyveinek kiadását. No nem feltétlen a kritikák, hanem az ótvar fogyás miatt…
Egyébként meg ha már kritikánál tartunk, te vakartad össze a fatumteamon azt az In Bruges-izét? Ha igen, akkor inkább kritika témában varrd össze a szádat hozzászólás helyett.
április 22nd, 2010 at 15:06
Attila: ha már nem bírod ki, http://www.fatumteam.com/blog/comments.php?y=10&m=04&entry=entry100401-233449
pl. ezt Én írtam, meg általában ami mögött ott van, hogy Scal
de kösz, hogy ilyen lelkes látogató vagy
április 22nd, 2010 at 18:20
Scal
Azt hiszem, alapvetően másként látjuk és határozzuk meg az író-szerkesztő viszonyt. Normális kiadóknál, amik sajnos ebben az országban meglehetős ritkán fordulnak elő, a nyomtatott megjelenés akkor lehetséges, ha a művet a szerkesztő megfelelőnek ítéli. Ha ehhez változtatásokra van szükség, az írónak két választása van. Vagy megteszi és megjelenik a kiadónál, vagy nem teszi és máshova viszi az írást. Bármilyen fura, és a nálunk honos kiadói gyakorlattal ellentétes, az író-szerkesztő viszony formálisan hierarchikus. Az más kérdés, hogy a jó szerkesztő-író páros tagjai között megvan a kellő megértés, bizalom meg ilyenek.
Az író és a kritikus között formálisan sincs alá-fölé rendeltség. Akárki akármit képzel, sem a kritikus nem függ az írótól, sem az író a kritikustól. Ily módon a viszonyuk is teljesen más. Semmi értelme összevetni a kettőt, ez hamis analógia.
Éppúgy, ahogy a vetélkedő felemlegetése. Amikor jelentkezel egy ilyenbe, elfogadod a szabályokat, amiket a játék alkotói találnak ki. A kritikus nem fogadta el az író játékszabályait, sőt, tulajdonképpen az író fogadja el a számára ismeretlen szabályokat, amikor publikálja a művét. Rokon egy kicsit ez azzal az irodalmi paradigma váltással, amikor az írói olvasatról áttértünk a szabad olvasói értelmezésre, és már nem az számított, hogy az író mit akart mondani, hanem hogy mit olvas ki az olvasó a műből.
Aki publikál, vállalja a kockázatot, hogy esetleg olyasvalaki véleményezi a művét, aki semmit sem ért meg belőle, vagy aki többet lát bele, mint kellene, vagy aki egészen mást várt tőle és csalódott benne, vagy aki egészen mást várt tőle és kellemesen meglepődött.
Ha nem akarsz olyan kritikákat olvasni, amik nem felelnek meg a te elvárásaidnak, ne olvasd őket! Ez ilyen egyszerű. De ahogy én, mint olvasó nem akarom megszabni neked, hogy miről írj, te se akard megszabni a kritikusnak, hogyan kritizáljon!
Attilát például azért olvassák sokan, mert sokak számára érthetően fogalmaz. Van, akit nem érdekel, hogy a karakterábrázolás szabályait pontosan hol és miként hágta át az író, egyszerűen csak arra kíváncsi, milyen benyomást tett Attilára a mű. És pont. És leszarja a dramaturgiát, a metaplotot, a technoblablát.
És mondok még valamit. Ha te írsz egy novellát, ami Attilának nem tetszik, és sokan egyetértenek vele a kritika alatti kommentekben, és ők nem olvassák el a novellát, akkor mindenki jól járt. Egyrészt te, mert nem kapsz sok csalódott olvasótól negatív visszajelzést, örülhetsz, hogy sokan nem dobták ki olyanra a pénzüket, ami nem tetszett nekik. Másrészt az olvasók, akik öt perc alatt megtudták, hogy nem kellene nekik ezt elolvasni, mert úgysem jönne be.
Ez persze most sarkított példa, és nyilván vannak, akik nem olvassák el, pedig bejönne nekik, viszont vannak, akik csak azért is elolvassák.
Persze, hogy könnyebb rombolni, mint építeni. Nem tagadom, hogy néha még élvezetes is szétszedni valaki írását. Hogy megérdemli-e a szöveg? Sosem próbáltam rosszabb színben feltüntetni egy írást, mint amilyennek tartottam. Idővel persze olykor kissé másként lát az ember dolgokat, és nem jelenteném ki halál biztosan, hogy mostani fejjel nem finomítanék némelyik kritikámon. Akármennyire igazam is lehetett, mint korábban már említettem, ettől még nem feltétlen a láncfűrész kritika a legjobb megoldás.
No persze azon el lehet gondolkodni, hogy amikor valaki kiad a kezéből egy szerintem kritikán aluli minőségű, pocsék, olvashatatlan, rosszul megírt, szerkesztetlen irományt, miért is nekem legyenek álmatlan éjszakáim, hogy nem voltam-e túl kemény szegény íróval?
De nem akarom úgy beállítani a dolgot, mintha a kritizálás valami idegtépő szörnyűség volna, amiért titkon kitüntetés járna azoknak a hősöknek, akik heroikus küzdelmet folytatnak a kocaírókkal. Erről nyilván szó sincs. Viszont megint utalnék arra, hogy mindenki a maga szempontjai szerint cselekszik. Egy író ír, egy kritikus kritizál. Mindkettő úgy teszi a dolgát, ahogy szerinte kell, ám ez még állatira nem garancia az egyetértésre, véleményegyezésre, értékrendi és fontossági sorrendbéli megfelelésre. Nem garancia ez az égvilágon semmire, mert különbözünk.
Miért akarnánk standardok közé szorítani az alkotásokat? Miért próbálnánk uniformizálni bármit is? Hogy végül a világ olyan legyen, mint amilyennek mi szeretnénk? És mi lesz azokkal a világokkal, amit a többi több mint hatmilliárd másik ember szeretne? Vannak kitüntetett személyek, akik világképe fontosabb, mint másoké? (Jó, a valóságban persze, hogy vannak, de csak azért, mert elég hatalmuk van, hogy a környezetükre kényszerítsék a saját elképzeléseiket, nem pedig azért, mert bármilyen metafizikai módon ők különbek lennének.)
Nem gáz kritikáról kritikát írni. Ugyanúgy lehet, mint bármilyen más irodalmi alkotásról. Arról már lehet vitatkozni, hogy mennyi értelme van, de az ember annyi értelmetlen dolgot csinál szórakozásból, hogy ez már igazán belefér.
Nem, a probléma ott kezdődik, ahol a szimpla kritikánál is. Az elvárásokkal. Mert ha egy kritika arról szól, hogy azért rossz a mű, mert nem úgy írt az író, ahogy a kritikus akarta, akkor én nem olvasom tovább azt a kritikát. Pont ugyanígy, amikor egy kritika kritikája arról szól, hogy a kritikus miért nem úgy kritizált, ahogy a kritika kritikájának írója elvárta volna, akkor én azt nem olvasom tovább.
Egyszerűen azért, amiért a legtöbb sci-fi, fantasy kicsapja nálam a biztosítékot: az adott mű belső logikája nem létezik. Egy olyan kritika, ami nem veszi figyelembe, hogy a kritizált kritika esetleg más szempontrendszer szerint íródott, az szerintem szűk látókörű, és nem éri meg a ráfordított időt.
Ettől még nem mondom, hogy ne íródjanak ilyenek, csak azt, hogy én tuti nem olvasom végig, nem hiszek neki, és az írójukat az elkerülendők listájára jegyzem be.
Én nem akarok papíron megjelenni.
Nem mintha olyan remekül írnék, hogy a kiadók ott toporognának az ajtóm előtt. Viszont volt alkalmam nem egy kiadónál bekukkantani a kulisszák mögé, bár szigorúan csak a szórakoztató irodalom berkein belül. És nagyon nem tetszett, amit láttam. Rájöttem, hogy ha a barátaim, ismerőseim közül választok szerkesztőket, korrektorokat, előolvasókat, sokkal több és jobb segítséghez jutok, és jelentősen jobb végeredményhez, mint az általam megismert kiadók esetében. És mivel eszelősen nincs egyensúlyban az írásért kapott pénz és a főállásomban keresett összeg, nagy ívben teszek a honorra. Akkor írok, amikor nekem tetszik, azzal szerkesztetem, korrektúráztatom, véleményeztetem, akivel akarom, és a végén felteszem a netre, és izgulok, hogy tetszeni fog-e az embereknek. Pont.
Nem érdekel a papír alapú könyvkiadás. Nem tartom igényesebbnek a netnél, sem magasabb rendűnek. Talán egyelőre olvasottabb, de hamarosan asszem ez is változni fog.
Pontosítanék a definíciódon, mert én már csak ilyen hülye kocka vagyok.
Ha egy műbírálat megfelel azon formai és tartalmi követelményeknek, melyeket a kritikus által választott kritika definíció megkövetel, akkor az kritika, ha nem, akkor valami más. És ebben ott van az a „kritikus által választott” rész, ami állatira nem biztos, hogy egyezik pl. az általam preferálttal.
Egy megjelent írás biztosan maximum egy tördelőn megy át, a szerkesztő és a korrektor ma már szinte nem létező luxus, a kiadó egyáltalán nem biztos, hogy a rápillantáson kívül kapcsolatba kerül a könyvvel, a terjesztő meg jó esetben is csak a borítót nézi. És akkor a kézirattal foglalkozók szakmai kvalitásait, lehetőségeit, leterheltségét, idejét most ne firtassuk. Nem érdemes.
április 22nd, 2010 at 19:20
Wyquin: nézd, szerintem az egész kritika téma nem rólad, vagy a hozzád hasonlókról szól, vagy pattant ki. Értsd: aki úgy fogalmaz ahogy akar, de ez mégis a normális, - egy felnőttes nyelvezet - felé tendál. Lehet nem veszed észre mégis betartasz bizonyos normákat. Normák mindenhol vannak, például kimész az utcára valami okból felhúzol valami ruhát. Megtehetnéd azt is hogy nem, osztán meg is lenne az eredménye.
Attila ugyanígy ír kritikát, meztelenül, meg is van az eredménye.
“Normális kiadóknál, amik sajnos ebben az országban meglehetős ritkán fordulnak elő, a nyomtatott megjelenés akkor lehetséges, ha a művet a szerkesztő megfelelőnek ítéli. Ha ehhez változtatásokra van szükség, az írónak két választása van. Vagy megteszi és megjelenik a kiadónál, vagy nem teszi és máshova viszi az írást.”
Kivéve, amikor már van neve, és úgy választhat kiadók közül.
“A kritikus nem fogadta el az író játékszabályait, sőt, tulajdonképpen az író fogadja el a számára ismeretlen szabályokat, amikor publikálja a művét.”
elnézést nem azt mondtam, hogy fogadja el az író játékszabályait, dehogyis, de a kritika írásnak eddig is meg voltak a normái, anélkül, hogy azok beszorították volna egy skatulyába, na azok próbálja betartani, és akkor nem is fogja senki elvitatni tőle, hogy ő most kritikát írt, avagy egy szimpla véleményt, ezeket a normákat nem az írók állítják fel, vagy az alkotók, ezeket a kritikusok saját maguk állították fel az elmúlt évek alatt
“Aki publikál, vállalja a kockázatot, hogy esetleg olyasvalaki véleményezi a művét, aki semmit sem ért meg belőle, vagy aki többet lát bele, mint kellene, vagy aki egészen mást várt tőle és csalódott benne, vagy aki egészen mást várt tőle és kellemesen meglepődött.”
én ezzel nem is vitázom,
“De ahogy én, mint olvasó nem akarom megszabni neked, hogy miről írj, te se akard megszabni a kritikusnak, hogyan kritizáljon!”
megint ott vagyunk, hogy nem én szabom meg, megszabják az elődök, a formák és normák, amitől az a valami ami kijön a klaviatúrából a monitorra, kritika lesz, és nem bejegyzés
“Attilát például azért olvassák sokan, mert sokak számára érthetően fogalmaz.”
egy kedvenc tanárom szerint a Blikket ugyanezért olvassák sokan
“Akármennyire igazam is lehetett, mint korábban már említettem, ettől még nem feltétlen a láncfűrész kritika a legjobb megoldás.”
erről beszélek, TE valahogy el jutottál idáig, ezt keresd meg magadban miért, lehetnél ugyanolyan, mint anno
“No persze azon el lehet gondolkodni, hogy amikor valaki kiad a kezéből egy szerintem kritikán aluli minőségű, pocsék, olvashatatlan, rosszul megírt, szerkesztetlen irományt, miért is nekem legyenek álmatlan éjszakáim, hogy nem voltam-e túl kemény szegény íróval?”
na ezért különbözünk, amikor én láttam pár ilyet, nem arra gondoltam, hogy most jól megkritizálom (majd hülye leszek erre pazarolni a saját időmet) hanem arra, hogy: na ne már, ezeknél a szerencsétleneknél még én is jobbat írok - meg kell próbálni
“Miért akarnánk standardok közé szorítani az alkotásokat?”
megint csak mondom, ez kialakult az idők során, líra, dráma, epika, kritika
tudod melyik mitől az, ami
“Nem gáz kritikáról kritikát írni.”
ezt se rád értettem,
“Én nem akarok papíron megjelenni. :-)”
most mondjam, hogy ezt se rád értettem?
“Ha egy műbírálat megfelel azon formai és tartalmi követelményeknek, melyeket a kritikus által választott kritika definíció megkövetel, akkor az kritika, ha nem, akkor valami más.”
ez a fából vaskarika esete, de legyen, ebben az esetben közzétehetnének néhány sablont, hogy milyen kritika definíciók léteznek, a benyalóstól a láncfűrészesig és akkor máris helyén kezelné az ember
de egyelőre ott tartunk, hogy egy írót többek határoznak meg, egy kritikus ellenben önálló individuum,
azonban sok kritikus elfelejti, hogy amit olyan sokszor szeret osztogatni az írókra (ti. tisztességes iparos, vagy mesterember) na az lehet maximum pontosan ő, míg egy író átlényegülhet művésszé, aki valami önállót hoz létre, meg végső soron ad munkát a kritikusoknak is
április 23rd, 2010 at 04:54
Scal
“Wyquin: nézd, szerintem az egész kritika téma nem rólad, vagy a hozzád hasonlókról szól, vagy pattant ki.”
Ebben azt hiszem, tévedsz. Az Rpg.hu szerkesztőjeként és kritikusként is aktív szerepet vállaltam a netes kritikák terítékre kerülésében.
Igyekszem az általam elvárt normáknak megfelelni mindkét szerepkörben. Ezeket a normákat azonban én választottam, az én döntésem volt, és az, hogy bizonyos pontokon mások egyetértenek-e velük, valójában nem számít.
Ezt kellene végre megértetnünk többekkel: a netes közösségek önszabályzók. Elég frissek ahhoz, hogy maguk alakítsák ki a saját normáikat. Akik be tudnak illeszkedni egy-egy közösségbe, azok azért teszik, mert saját döntéseik alapján felállított normáik, és a közösség szabályai sokban megegyeznek.
Meg lehet próbálni szótári definíciók alapján más szabályokat rájuk kényszeríteni, de szerintem nem fog menni. Egészen addig, míg valaki törvényt nem sért, szabad a pálya mindenki előtt.
A fizikai törvények hittől függetlenek, ellenben a társadalmi konszenzuson alapuló szabályok változhatnak. Ilyen szabályok alapján határozzuk meg a szavak jelentését, ezért változik a nyelv folyton. Ezért bővül, vagy épp szűkül egy-egy kifejezés értelmezése. Jelenleg a tendenciák alapján úgy gondolom, a kritika szó jelentése a neten bővebb annál, mint amit a tankönyv ír. Szerintem éppúgy beleférnek Attila olvasói meglátásai, mint Sárdi Margit szakmai észrevételei.
Ezen vitatkozhatunk sokáig, de végül úgy is a közösség fog dönteni, még ha nem is teljesen tudatosan.
Tudom, hogy egy csomó mindent nem rám vonatkoztatva írtál, és én éppen azért hoztam magamat példának, hogy megmutassam, az általánosítás nem mindig célravezető. A toleráns gondolkodáshoz vezető úton szerintem éppen hogy el kellene kerülnünk az általánosításokat.
Egy írót pont annyian határoznak meg, ahánynak hagyja. Ahogy egy kritikust is.
Nem hiszem, hogy egy szerkesztőnek az lenne a dolga, hogy meghatározzon egy írót, a jó szerkesztő legfeljebb kiteljesíti az írót. Persze az ilyenek meglehetősen ritkák.
Az írás alkotó folyamat. Ebben egyetértünk. Viszont akkor is az, ha novella, regény, vagy akár kritika a végeredmény. És hogy mi művészet és mi nem? Itt éppolyan képlékeny a határvonal, mint kritika és vélemény között. Ha a művészet egyik célja a szórakoztatás, volt már, hogy jobban szórakoztam a műről írott kritikán, mint a művön. Volt, hogy tisztább, érthetőbb, logikusabb, szellemesebb, nyelvileg jobban megformált kritikát olvastam, mint az, amiről a kritika íródott. Akkor itt ki volt az, aki inkább művész?
Én is változom, ahogy mindenki, tehát ha egy korábbi döntésemet már nem tartom elég jónak, igyekszem onnantól másként cselekedni, de ez még mindig az én saját elhatározásom, nem pedig azért teszem, hogy megfeleljek mások elvárásainak.
április 24th, 2010 at 15:14
Wyquin:. “Igyekszem az általam elvárt normáknak megfelelni mindkét szerepkörben.”
ez számomra azért kétes, mert a saját normáimnak mindig megfelelek, vagyis akármilyenek lehetnek, nem nagy kunszt
“Egészen addig, míg valaki törvényt nem sért, szabad a pálya mindenki előtt.”
szerintem itt van a kutya elásva, neten senki nem foglalkozik vele különösebben ha Xy leanyázza Z-t, ugyanezért a való világban pert indítanak, ahogy a jogászok rájönnek mennyi üzlet van ebben az internetes kiaknázatlan területen, úgy fog alapjaiban változni a “netikett” letisztulni a fogalmazás, vagy simán csak eltűnnek majd vélemények, kritikák, netalán egész honlapok
persze ez még nagyon a jövő, de az internet is egyre jobban követhető lesz, és bárkit elő lehet majd venni bármiért, lásd jelenleg Hajdú Petike próbálkozásait, és még tuti lesznek rengetegen akik ugyanígy tesznek
április 24th, 2010 at 17:33
Scal
Hmm, szóval te soha semmi olyasmit nem tettél, amit másnál elítéltél volna? Ha ez tényleg így van, őszintén és gúny nélkül mondom, le a kalappal! Kivételesen erényes ember vagy.
Én még csak igyekszem megfelelni a saját elvárásaimnak, és bármennyire ott a lehetőség, hogy a béka segge alá toljam a lécet, mi értelme lenne? Olyan ez, mint csalni a becsületkasszánál. Lehet, de ha végül rájönnek, kevés megalázóbb helyzet létezik. Tizenakárhány éve ugyanezt a nicket használom, talán érdemes óvatosan bánnom vele.
Mások elvárásainak megfelelni? Mondjuk azért, hogy azok a mások elégedettek legyenek velem? Vagy azért, hogy megmutassam, meg tudok felelni az elvárásaiknak? Ugyancsak mi értelme lenne?
Én így érzem jól magam a bőrömben, nem alakoskodom, őszinte vagyok, azokhoz a normákhoz alkalmazkodom, amelyek számomra fontosak. Ha ezek egybeesnek mások elvárásaival, szuper. Ha nem, hát nem.
Egyszer egy jogász barátom azt mondta, a legtöbb dolguk az ügyvédeknek abból fakad, hogy az emberek azt hiszik, értenek a joghoz. Aztán, mikor rájönnek, hogy mégsem, szükségük lesz egy ügyvédre, aki kihúzza őket a szarból.
Maradjunk annyiban, hogy élőben is bármikor bárkit elküldhetek az anyjába, nemigen van joga beperelni érte. Ha mondjuk azt állítanám, hogy bizonyítékaim vannak rá, hogy csaló, szélhámos, házasságszédelgő, sikkaztó stb., akkor igen.
Ennél jobban követhető sosem lesz a net, mert ez már csak egy olyan felület, ahol minden megőrződik. Valahol. Valakinél. Valamit nyomtalanul eltüntetni a netről olyan feladat, aminek a sikerében soha senki sem lehet biztos.
A többi, mármint a jogértelmezés internetes publikációkra vonatkoztatott fejleményei olyan homályosak, hogy én nem kezdek el találgatni. Egyelőre a többség még a kommunikációval is csak ismerkedik, nem véletlen a rengeteg félreértés. Szóval, meglátjuk, de én nem nagyon tartanék attól, hogy a netes vélemények és kritikák eltűnnének.
április 25th, 2010 at 19:35
Wyquin:
“Hmm, szóval te soha semmi olyasmit nem tettél, amit másnál elítéltél volna? Ha ez tényleg így van, őszintén és gúny nélkül mondom, le a kalappal! Kivételesen erényes ember vagy.”
jajj, de hogy is, az az egyik kedvenc mondásom, hogy az vesse rá az első követ… éppen azért mert mindenki hibázik, erényes ember, én? haggyá’ má
élek, ahogy élek, egy meglehetősen szabados, általam helyesnek vélt úton (meglehetősen sokszor hiszem azt hogy csak AZ a helyes, ami tudom nem szép, de meg van az ok, amiért ezt hiszem :))
inkább azt értettem a mondatomon, hogy egy bérgyilkos is megfelel a saját normáinak, merthogy teljesen elfogadhatónak tartja hogy gyilkolászik, és nem biztos hogy pl. azzal menti magát, hogy csak rossz embereket öl, stb. ergo egy saját magunk által felállított mércének sokkal egyszerűbb megfelelni (épp azért mert olyan alacsony lehet amilyet mi akarunk) mint egy mások általinak
pl. ha otthon csinálok 20 felülést, meg 20 fekvőtámaszt az nekem lehet megfelel, egy jobb helyen meg 50 alatt kiröhögnek, szóval így értettem
“Tizenakárhány éve ugyanezt a nicket használom, talán érdemes óvatosan bánnom vele. :-)”
én is
“Mások elvárásainak megfelelni? Mondjuk azért, hogy azok a mások elégedettek legyenek velem? Vagy azért, hogy megmutassam, meg tudok felelni az elvárásaiknak? Ugyancsak mi értelme lenne?”
ööö, szerintem rengeteg helyen megfelelsz nekik csak nm veszed észre, végtére is ezért él az ember közösségben, ezért szocializálódott lény, néha én is kiköltöznék egy szigetre legszívesebben, de sajnos még nincs annyi pénzem
“Én így érzem jól magam a bőrömben, nem alakoskodom, őszinte vagyok, azokhoz a normákhoz alkalmazkodom, amelyek számomra fontosak. Ha ezek egybeesnek mások elvárásaival, szuper. Ha nem, hát nem. :-)”
szerintem lehet őszinte lenni, meg normális anélkül is, hogy direkt módon sértegetnénk az embert, vagy bunkó módon fejtenénk ki a véleményünket
“Egyszer egy jogász barátom azt mondta, a legtöbb dolguk az ügyvédeknek abból fakad, hogy az emberek azt hiszik, értenek a joghoz. Aztán, mikor rájönnek, hogy mégsem, szükségük lesz egy ügyvédre, aki kihúzza őket a szarból.”
egyszer egy jogász a barátom azt mondta, milyen jó, hogy kitaláltak egy olyan nyelvezetet amit senki más nem ért, és így milliókat kaszálhatnak
“Maradjunk annyiban, hogy élőben is bármikor bárkit elküldhetek az anyjába, nemigen van joga beperelni érte. Ha mondjuk azt állítanám, hogy bizonyítékaim vannak rá, hogy csaló, szélhámos, házasságszédelgő, sikkasztó stb., akkor igen.”
Mo-n még nem cuppantak rá erre teljesen, meg a magyarok utálnak pereskedni - pénzbe kerül, minden szarságért nem fognak hónapokig eljárni, de lehetne. Ennél sokkal nagyobb dolgokat elintéznek, csak ne kelljen rendőrséget bevonni, meg ilyenek, pl. karambol, stb. De az USA-ban már azért is megbaszhatják az embert, ha azt mondod kövér. Szóval csak idő, energia, és pénz kérdése.
“Szóval, meglátjuk, de én nem nagyon tartanék attól, hogy a netes vélemények és kritikák eltűnnének. :-)”
Only time will tell…
április 26th, 2010 at 12:34
Nekem határozottan tetszett a 29. hozzászólás középső bekezdése, és lehet, hogy sezlony poénból írta, de nem az.
április 27th, 2010 at 01:15
Chello: ez ugyanaz a felvetés, mint ami sfinsidernél is volt. Legutóbb épp azt mondtam egy találkozón, az átlag olvasó nem fecsérli azzal az idejét, hogy írjon a netre, akár egy véleményt is. Akik ilyen szenvedélyesen írnak a netre, azoknak céljuk van vele
de ez nem feltétlenül baj
április 27th, 2010 at 09:56
“ez ugyanaz a felvetés, mint ami sfinsidernél is volt”
Mondjuk ott pont én vetettem fel. És fel is fogom vetni, valahányszor alkalmam nyílik rá.
április 27th, 2010 at 18:03
Visszacsatolnék a nyomtatásban megjelenő kritikákhoz:
Aki felvetette (nem tudom, ki), az legyen már szíves elmondani nekem, hol látja ennek a realitását? Nem azért nem jelennek meg nyomtatásban SF kritikák, mert a kritikusok nem akarják (és igen, vannak hazai SF kritikusok, attól, hogy nincs róla szakmai papírjuk, akinek nem tetszik, nyaljon sót), hanem mert nincs erre lehetőség (kivétel Vásárhelyi az ÚG-ben). Csak tájékoztatásul közlöm, nem azért nincs magyar nyelvű SF szakirodalom, mert nem írna senki, hanem mert a kutyának nem érné meg. Pénz beszél… Két kezemen meg tudom számolni, a rendszerváltás óta mennyi SF szekundér irodalom jelent meg. És a kritika is ilyen “kinek kell?” dolog.
Chello: nem írok, csak olvasok, magyar SF-buzi vagyok
április 28th, 2010 at 09:21
patki: az én voltam
“Aki felvetette (nem tudom, ki), az legyen már szíves elmondani nekem, hol látja ennek a realitását?”
szerintem ugyanolyan realitása - és létjogosultsága - van mint annak, hogy regényt írj, és várd, hogy kiadják
“Nem azért nem jelennek meg nyomtatásban SF kritikák, mert a kritikusok nem akarják (és igen, vannak hazai SF kritikusok, attól, hogy nincs róla szakmai papírjuk, akinek nem tetszik, nyaljon sót), hanem mert nincs erre lehetőség (kivétel Vásárhelyi az ÚG-ben).”
na ez az amit nem is értek miért ilyen nehéz felfogni, ha holnap felírom a netre, hogy “jhsdfhsjkfdhsjhfjshdfj” akkor lesz egy tök értelmetlen írásom, ugyanezt nem lehet megtenni nyomtatásban, mert 1 - nem közlik le, 2 - ha újságnak írsz - feltételezem - rendelkezel némi rálátással a dolgokra (azért olvasom ÉN a laikus)
lehet a kritikusok akarnak megjelenni, de amíg nem tudják elválasztani a magánvéleményt a kritikától, addig nem fognak, és nem kell hozzá papír csak esetleg valami normális fogalmazáskészség (ami jelzem, esetedben meg is lenne), pl. TE küldtél már kritikát valamelyik lapnak, hogy hozza le?
“Csak tájékoztatásul közlöm, nem azért nincs magyar nyelvű SF szakirodalom, mert nem írna senki, hanem mert a kutyának nem érné meg. Pénz beszél… Két kezemen meg tudom számolni, a rendszerváltás óta mennyi SF szekundér irodalom jelent meg. És a kritika is ilyen “kinek kell?” dolog.”
ööö, szerintem ez inkább azzal függ össze, hogy nem volt még felület sem, amiben megjelenhetett volna, a Galaktika is amikor megjelent, hiába akart a régi hagyományokból meríteni, nem volt ugyanaz, pedig egy rovatot simán elbírt volna (ha más nem, az ellenfél és ilyen módon a pénz áramlás irányítása végett)
heti 4 filmkritika jelenik meg az Estben most már majdnem 20 éve, ha annyira nem olvasnák levennék és tennének helyére reklámot, ugyanez a helyzet a könyvekkel is, simán elolvasnának abból is sok mindent, pláne ekkora dömping mellett, adna valamiféle útmutatást
ha holnap megjelenne egy Üstökös című lap, ami tudna konkurálni a Galaktikával, ha más nem, egymás miatt is megjelennének a kritikák,
de erről beszélgess nálam a témában jártasabb emberkékkel, mondjuk Vásárhelyivel, vagy Sanawaddal
április 28th, 2010 at 15:53
“amíg nem tudják elválasztani a magánvéleményt a kritikától”
Nagyobb lehetetlenséget nem tudsz kérni? Minden valami véleményt közvetít: regény, kritika, esszé, haiku, minden. És ez az, amiért mindenki bele tud kötni a legprecízebb kritikába is.
“TE küldtél már kritikát valamelyik lapnak, hogy hozza le?”
Hova? az ÉS-be?
Egyébként nem értem, hogy cáfolni akarsz, de éppen hogy megerősítesz: egyszerűen a kutya nem kíváncsi nyomtatásban megjelent kritikára, amikor olvashat helyette egy tudományosnépszerűsítővalamit. Már közel fél évtizede foglalkozom SF elméleti cikkek gyártásával/gyűjtésével, és azt kell mondjam, nem azért nincsen ilyen lap (lásd mondjuk az Omni magazin) mert nem lenne aki létrehozza. egyszerűen nem tudna fönnmaradni. Ma még egy újságot is nehéz fönntartani, mikor az emberek NEM OLVASNAK. A filmkritikákkal ezért nem vonhatsz párhuzamot: filmet sokkal többen néznek, még moziba is jelentősen többen járnak, mint ahányan megvesznek egy SF regényt. Hallottál már arról, milyen fluktuáció volt az elmúlt tíz évben a legnagyobb filmes újságok közt? Egyik megszűnik, másik megjelenik. A Metropolis is csak azért létezik már évek óta, mert a filmelmélet idehaza is elfogadott diszciplina már fél évszázada. Az SF viszont csak egy kis szelet irodalom. Nagyon kicsi.
április 28th, 2010 at 17:51
nézd ilyen érveléssel nehéz vitatkozni, nem is értem ha állandóan csak sírni tudunk hogy nehéz fenntartani az újságokat, hogy a francba szakadhat le a kínálattól az újságosbódé…
április 28th, 2010 at 22:15
Mert gyengére építették?
Félre a tréfával: nem vagyok szociológus, zsurnaliszta vagy akárkinek is legyen ez a tiszte ez. Én most az elméleti (kritikai) lapokról beszéltem. Nem a Lakáskultúráról, Blikkről, Népszabadságról, FHM-ről és a MotorSpotról.
április 29th, 2010 at 10:43
“filmet sokkal többen néznek”
május 1st, 2010 at 00:08
oké, nincsenek kritikai lapok, de ha a Galaktikában csak annyi ajánló lenne (nevezzük akkor ajánlónak) mint pl. egy GameStarban, vagy Voxban (asszem 2-4 van egy hónapban) már haladás lenne, ők be tudják vállalni, más nem?
május 11th, 2010 at 11:01
[...] igen gyerekesnek tűnő) hozzászólásait akarja olvasni, az nézzen el ide, ide vagy ide. Aki egy józanabb véleményt akar olvasni erről az egészről, az pedig kukkantsa meg [...]