Bizalom kétség idején
Az előbbi bejegyzés után tovább tűnődtem. Na nem az eredeti témán, hanem magán a bejegyzésen és az érzelmi háttéren. Érdekes ez a bizalom.
Egyrészt ugye, akármiről is legyen szó, ahhoz, hogy az ember belevágjon valamibe, kell némi önbizalom. Már csak ahhoz, hogy elhiggyük magunkról, hogy képesek vagyunk véleményt alkotni. Döntés és a döntésbe vetett hit nélkül ugyebár egy nyamvadt lépést sem tudnánk megtenni az életben.
Ugyanakkor igaz az is, hogy döntéseink valamennyi következményét sosem láthatjuk előre. Némelyek (ok, legyünk őszinték, olykor mindannyian) nem is nagyon akarnak belegondolni döntéseik következményeibe. Részint mert fárasztó, részint mert hosszabb távon többnyire elég pontatlan, végül pedig, mert ha jól belegondolunk bizonyos döntéseink hatásába, nem tesszük meg, amire készültünk, és így csomó mókáról lemaradunk.
Eléggé közhely, hogy attól, mert sokan úgy gondolják, attól semmi nem lesz feltétlenül igaz. Viszont ennek a gondolatmenetnek akkor van létjogosultsága, ha olyan tényekről beszélünk, melyek az emberi döntésektől függetlenek. Ilyenek például a természeti törvények (és most hagyjuk azokat a filozófiai irányzatokat, amelyek szerint, ha elég sokan hinnének benne, az almák elkezdenének felfelé esni).
Ha azonban szociális, etikai, morális kérdésekről kezdünk vitatkozni, a fenti érv éppen azért veszti érvényét, mert a szociális, etikai és morális etalonok, bár közel sem annyira egyértelműek és szilárdak, mint némely természeti törvény (és itt most szintén ne menjünk bele abba, hogy a természeti törvények is a tudomány pillanatnyi állását tükrözik, tehát nincs garancia rá, hogy a jövőben ne változhatna a róluk alkotott elképzelés), tendenciáikat a többség véleménye határozza meg. Ez viszont természetszerűleg azt jelenti, hogy a többségnek mindig igaza van, hiszen a többség véleménye maga a norma, amihez igazodni illik.
Toleráns társadalmakban (nyugodtan tessék röhögni, ezek a társadalmak főként csak elméletben léteznek) persze a többséget nem zavarja a másság, amíg az kárt nem okoz. Mivel azonban a kár fogalma sem kőbe vésett, ahogy a toleranciáé sem, az egész kérdéskör igencsak hasonlít az Ace Ventura 2 azon jelenetére, mikor derék nyomozónk földrengéstesztet alkalmaz az oszlop tetején fél lábon álldogáló fickón.
Szóval nyilvánvaló, hogy mivel nincs sublerrel mért, állandó hőfokon és páratartalomban őrzött etalonunk a társadalmi együttélés szabályaiból, időről időre belefutunk olyan helyzetekbe, mikor is saját ítélőképességünk nem szolgál kellő útmutatással.
Ilyen helyzetek annál gyakrabban adódnak, minél több rögeszménk és szenvedélyünk kapcsolódik humán témákhoz. Okos ember (mint azt korábban már említettem) ilyenkor, ha már van némi önuralma, józan esze és kellően megfontolt, nem feltétlenül erőlteti a végletekig a saját meggyőződését.
Lehet, hogy nem a nagysághoz, elismertséghez, gazdagsághoz vezető út, ha az ember egyet hátralép, hogy távolabbról szemlélje a problémát, netán tanácsot kér, végső esetben pedig hallgat olyanokra, akikben megbízik.
És ezzel vissza is jutottunk a gondolatmenet elejére, a bizalomhoz. Bizonyos életkort elérvén az emberek egy része már nem gondolja úgy, hogy ő mindent jobban tud másoknál, mindent jobban megold, rá nem vonatkoznak a szabályok, és nem biztos benne, hogy másoknak nem lehet igaza. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy némiképp visszaveszünk az egóból, nem teng túl bennünk az önbizalom stb., egyszóval elindultunk a lúzerré válás útján. És lehet úgy is gondolni erre a folyamatra, mint az érettség olyan fokára, ahol az ember már nem helyezi önnön ismereteit a világról mindenki másé elé.
Vannak a folyamat mellett és ellen ható tényezők. Nem könnyíti meg a dolgot az alázat hiánya, az, ha az embernek rendszerint igaza van, és az sem, ha olyan buta, hogy saját korlátaival sincs tisztában. Az az alkalom azonban, amikor rádöbbenünk, hogy rajtunk kívül másoknak is igaza lehet, és ez nem csak valamely konkrét ügy kapcsán, hanem általánosságban is megfogalmazódik bennünk, sorsfordító lehet. A második lépcső, amikor megsejtjük, hogy a két dolog nem feltétlen zárja ki egymást, vagyis hogy két egymással ellentétes vagy nem kompatibilis álláspont egymástól függetlenül igaz lehet, hát az már igazán szép ugrás.
Amikor pedig az ember sértődés, harag, megalázottság érzése nélkül képes elfogadni mások véleményét, még akkor is ha egyébként úgy gondolja, neki is igaza van, olyan ritka pillanat, amin érdemes elgondolkodni.
Mert miért is adnánk teret mások elképzeléseinek, amikor úgy hisszük, nekünk (is) van igazunk? Talán azért, mert korábban már fejtegettem, hogy az optimális megoldás szükséges, de nem elégséges feltétele az igazság. Attól, hogy igazam van egy kérdésben, a megoldási kísérletem lehet teljesen elhibázott, vagy csak eshet messze az optimálistól. Amikor rögeszméről van szó, időnként nem veszünk figyelembe bizonyos szempontokat. Ilyenkor mások, akik kevésbé elvakultak, jobb megoldással szolgálhatnak.
Persze ahhoz, hogy azt gondoljam egy másik megoldásról, hogy jobb, mint az enyém, meg kell bíznom abban, aki ezt a másik megoldást kitalálta.
És ez a bizalom egyrészt ritka, másrészt veszélyes. Írtam már a bizalom szükségességéről, mikor a szerkesztő felelősségét firtattam. De akkor nem mentem bele abba, amit a bizalom jelent. A bizalom olyan, mintha töltött fegyvert nyomnánk valaki kezébe. Ha megbízol valakiben, az tulajdonképpen azt jelenti, esélyt, alkalmat adsz neki arra, hogy bánthasson.
A bizalom: hatalom magad felett valaki más kezében. Sajnálatos módon ez nem megy másképp. A hatalom: lehetőség a változtatásra. Nincs garancia arra, melyik irányba történik a változás. Mégis sokan kockáztatjuk meg, hogy megbízunk másokban, mert hisszük, hogy együtt többek vagyunk, mint külön-külön. Hisszük, hogy a bizalom olyan kapocs emberek között, amely jobbá tesz minket, jobbá teszi a másikat. És persze néha tévedünk is, ez benne van a pakliban. Mindenki felteszi magának a kérdést olykor, érdemes-e megbíznia valakiben? Van, hogy nem kockáztatunk, van, hogy annyira bízni akarunk, hogy nem figyelünk a figyelmeztető jelekre.
No és van olyan, amikor bejön a dolog. Olyan is előfordul, hogy nincs egyértelmű válasz arra, jól döntöttünk-e, mikor megbíztunk valakiben. A lényeg az, nem úgy vagyunk összerakva, hogy bizalom nélkül leélhessük az életünket. Egész társadalmi, szociális berendezkedésünk a bizalmon alapul.
És nem csak más emberekben bízunk meg. Vannak olyan bizalmi köreink, amelyekbe rendszerint bele sem gondolunk, míg nem tapasztaljuk meg közvetlenül ezek megsértését. Békésen elautózgatunk pl. 90-nel országúton, és bízunk benne, hogy mindenki más is betartja a KRESZ-t, és nem kezd el a mi sávunkban szembe jönni, mellékútról jövet megáll a macisajtnál, piroson nem hajt át stb. Csak egyvalaki kell, hogy ne tartsa be ezeket a szabályokat, és csúnya vége lesz. Legtöbbünk betartja a sorban állás szabályait, és milyen bosszantó, amikor valaki nem teszi. Ahol egy embernél több van, ott szükség van szabályokra, amelyek betartásában bízva éljük az életünket.
Egyszóval a bizalom elengedhetetlen része az életünknek. Mégis, fura módon könnyebb megbízni egy szabályban, mint egy másik emberben. Talán azért, mert egy szabályt meg lehet ugyan változtatni, de az magától sosem gondolja meg magát, nem dönt másként, mint várjuk, nem tesz olyasmit, amit nem akarunk. Az absztrakt, nem létező dolgok nem rendelkeznek önálló akarattal (Amúgy ez érdekes téma, nem? Mi van, ha a szabályok önálló akarattal kezdenének rendelkezni, és bizonyos esetekben kivételt tennének?).
Szóval, lehet a lúzerség bizonyítékának tekinteni, amikor megváltoztatom egy döntésemet mások véleménye miatt, én azonban úgy gondolom, kellő alapossággal válogattam meg azokat, akikben megbízom. Így aztán, mikor néhányan azt mondják, hé, ezt nem kéne, átgondolom a dolgot.
Döntéseink finom egyensúlyok mentén alakulnak ki. Olyan ez, mint egy nagy, kör alakú lap, amit csak a középpontjában támasztunk meg egy ponton. Aztán a lap különböző pontjaira súlyokat pakolunk le, és ezeket addig állítgatjuk, míg az egész egyensúlyba nem kerül. Sok szempont, sok különböző jelentőségű tény, hit alkot egymással gyakran kaotikusnak tűnő rendszert, és ha valamit elmozdítunk a lapunkon, gyakran nagyon nehéz újra egyensúlyt teremteni. Itt egy-egy hangsúlynak, szóhasználatnak, embernek, hangulatnak gyakran döntő szerepe van. Előre megjósolni, hogy átlagos szituációban ki, hogyan fog dönteni, nagyon nehéz (minél kiélezettebb egy helyzet, annál tipikusabban reagálunk, szóval a nagyon speciális szitukban a legtöbb ember hasonlóan dönt, mert tapasztalat, gyakorlat híján hajlamosak vagyunk a helyzethez és nem saját egyéniségünkhöz alkalmazkodva cselekedni).
Amikor pedig átengedjük másnak a döntést, elfogadjuk a kért avagy kéretlen tanácsot, kockáztatjuk, hogy valaki más, egészen más rendszerben kialakult egyensúlyát hagyjuk érvényesülni a sajátunké helyett. És ezzel addig nincs is baj, amíg hisszük, hogy a másik döntése helyes. Ez pedig csak bizalom kérdése.