Inomi - Avana
Félreértés ne essék, semmilyen módon, szinten és formában nem akarom összehasonlítani a címben említett két szervezetet. Egyáltalán nem. Amiről írni fogok, az egy érzés, ami a korábban már említett Tündérgyáros előadásos esten ragadott torkon.
Volt szerencsém pár percig beszélgetni egy bennfentes Avana taggal. Jaj, gyerekek, hogy milyen ismerős volt a szitu! Komolyan mondom, olyan nosztalgikus deja vu kapott el, majdnem keblemre öleltem az illetőt. Ha nem lettek volna sofőri kötelezettségeim, és nem reggel négykor kelek, tuti meghívtam volna valamire.
Na, hogy ennyi ömlengés után kicsit érthetőbbé is tegyem a fenti kitörést, mesélek. Valamikor az ősidőkben, mikorron én éppen a későbbi Cohors Scriptorium egyik alapító (emlékszünk: “Hány alapító tagnak kell kérnie, hogy elénekeljük a Himnuszt?” 
) tagjaként éppen bontogatni kezdtem karmos-véres szerkesztői szárnyacskáimat, az Inomi kiadó vette át a M* izék kiadásának tuti halálos feladatát. Érdekességképpen: volt olyan, aki később a kiadó egyik legfőbb posztját az Egy gyűrűhöz hasonlította, és mi nagyon találónak éreztük akkortájt, hiszen a Gyűrű gonosz és el kellene pusztítani, de mindenki úgy ragaszkodik hozzá, akármilyen borzalmakat művel vele az az izé… Tökéletes hasonlat!
Na mindegy, a lényeg az, hogy amikor az Inomi vállára vette a M* kiadás radioaktív izotópjának zsákját, én lelkesen vetettem bele magam a mozgalomba, és szívvel-lélekkel dolgoztam. Tényleg. Ugye milyen hülye naiv az ember időnként?
Szóval, mentek a dolgok a maguk útján és az ismert végkifejlethez vezettek: én csendben felálltam az asztaltól, és szégyenkezve elkullogtam, mert beláttam, hogy soha az életben nem kapok lehetőséget úgy csinálni a dolgokat, ahogy szerintem kellene. És nem állítom, hogy rá lehetne mutatni bárkire, hogy igen, ő volt az oka! A körülmények és a saját hozzá nem értésünk, a távlati célok figyelmen kívül hagyása, a hosszú távú haszon alárendelése pillanatnyi előnyöknek… nagyon sokáig lehet sorolni, mi mindent szúrtunk el nem is egyszer. És ez engem jobban zavart, mint amennyire akartam csinálni, pedig elhihetitek nekem, állatira akartam.
És most kívülről ugyanazokat a kifogásokat említettem az Avana látszólagos működésével kapcsolatban, mint akkor mások az Inomi esetében, és szó szerint azokat a válaszokat kaptam, mint amiket akkoriban én is adtam az ismerőseimnek. Iszonyú érzés. Évek teltek el, sok év. És a dolgok nem változnak, legfeljebb kicsivel rosszabbak lesznek. Nincs pénz, nincs lehetőség, csináljuk amennyire tudjuk… Tudom.
Tényleg tudom, és ezt muszáj volt leírnom, mert bár nem értek egyet azzal a döntéssel, hogy az ember akkor is maradjon, ha nem lehet a minimum minőségi színvonalat tartani és csinálja tovább, mélységesen tisztelem azokat, akik megteszik. Ilyenkor ugyanis a szervezet egyre fogyó pozitív tartalékait (megítélés, bizalom, támogatás stb.) a sajátjával pótolja ki az ember, és saját megítélését, megbízhatóságát, támogatottságát teszi kockára. És ez tiszteletet érdemel.
Jó, lehet, hogy végső soron aztán amolyan indián hagyományú, tiszteljük az őrülteket típusú megkülönböztetés lesz belőle, de akkor is. Én nem hittem annyira az Inomiban, hogy odakössem magam az árbochoz, és együtt süllyedjünk, ha ez a sorsunk. Talán ez is hozzájárult a gyászos véghez, bár nem hinném igazán, hogy az én döntésem alapvetően befolyással bírt volna a kapitány és a kormányos manővereire.
Viszont ez a tapasztalat megtanított rá, hogy komolyan vegyem azokat, akik más utat választanak hasonló helyzetben, és csak el akartam mondani, hogy mennyire megértem, mit akart mondani beszélgető partnerem azon a csütörtök esti eszmecserén.
Sok sikert!
Tags: nosztalgia, szívből