Testre szabott mini-megvilágosodás
Időről időre bizonyos dolgok helyükre kattannak az ember agyában. Én speciel imádom az érzést. Tudod (legalábbis remélem, hogy tudod, mert ha nem, a büdös életben nem fogom tudni elmagyarázni), amikor egyszer csak halál biztosan érzed, hogy ami most eszedbe jutott, az úgy és abban a formában kész van. Nincs tovább agyalás, nincs tovább méricskélés. Axióma. Pont. Kiindulópont további eszmefuttatásokhoz, de ami azt a konkrét valamit illeti, már hozhatják is a cementet, oszt lehet betonozni.
Na jó, mégis megpróbálom leírni olyannak, aki még nem érezte, ez az én hülyeségem. Képzeld el, hogy puzzle-ozol. Kurva sok darabos kirakóval. Bizonyos részeket már kiraktál, a többi ott hever szétterítve a padlón. És akkor, ahogy ott keresgélsz, egyszerre meglátsz egy darabot, amiről ránézésre tudod, nem, nem sejted, nem reméled, TUDOD, hogy hova illik. Felemeled, benyomod a helyére, és hopp, ennyi. Ott van. Tökéletes.
Na, ilyen érzés a megvilágosodás. Persze nem kell mindjárt Buddhát emlegetni, a legtöbb megvilágosodás személyre szabott, egyáltalán nem egyetemes jellegű, nem váltja meg a világot, és nagyon gyakran csak neked jelent valami pluszt, egy csomó ember ezeket már rég tudta.
De akkor is, a helyére kattanás érzése állati jó. Emlékszem, egyszer, még suliba járván félbambán vonszolódtam felfele a Moszkva téri mozgólépcsőn a metróból, amikor ugyanígy a helyére kattantak a részletek, és én tutira mindent értettem a körmozgás fizikájából.
Ok, aki most nagyon röhögött, megértem. Hülye kockafejű vagyok. De igazából nem a téma, nem mennyiség, nem jelentőség (ámbár aki már írt fizika dolgozatot olyan anyagból, ami tök homály volt, az nem becsüli alá az ilyen megvilágosodásokat se) számít, hanem maga a tény, a megértés egész elmét bevilágító lobbanása. Mint egy agyi, virtuális szupernova.
Na mindegy, a lényeg az, hogy miközben Chelloveck (amúgy üdv, örülök, hogy benéztél!) bejegyzésére reagáltam, a kis, személyes megvilágosodás kapott el.
Jövünk itt (na jó, egyesek jönnek) a kritikák uniformizálásával, színvonalával, tartalmával, szóhasználatával, amikor ezek mind olyan szempontok, amik mindenkinél egyénileg változnak, éppen ezért lehetetlen ilyen módon rögzíteni őket vagy etalont felállítani.
Ott van ellenben a befogadás önbeállító szempontja. Kritika az, ami véleményt közvetít a befogadó felé, és az meg is érti, el is fogadja. Pont. Hát nem egyszerű? Akinek nem tetszenek például a hivatásos irodalom kritikusok alkotásai, mert vagy nem érti, vagy nem szereti őket, az nyilván mást fog preferálni. Ettől azok a művek még kritikák, csak más befogadók számára. Van, aki nullának tartja egyes neten publikáló olvasók véleményét. Ettől azok még kritikák, csak más befogadók számára.
Ha valaki olyan “kritikát” ír, amit az égvilágon senki sem ért és kedvel, az nyilván nem lesz kritika, merthogy nem közvetít semmilyen tartalmat semmilyen befogadó felé. Kis szépséghibája az elméletnek, hogy amíg minden egyes emberrel el nem olvastatod a Földön, és meg nem kapod az emberiség egyöntetű válaszát róla, addig nem jelentheted ki, hogy nem kritika, de kit érdekel? Hiszen az az egyedüli említésre méltó szempont, hogy neked kritika-e a szöveg, avagy sem!
Biztos vannak, nem is csekély számban, akik most értetlenül néznek, hogy mit örül ez hülye, mint majom a farkának, hogy sikerült rájönnie valami evidenciára. Igazuk van. A személyes megvilágosodás, mint fentebb említettem, általában nem olyasmi, ami megváltoztatja a világot (a megvilágosodott személyes világát esetleg), és legtöbbször az ember nem elsőként jön rá valamire. Nekem most kattant be ez a megközelítés, és mivel működik, innentől részemről az elképzelés hívévé szegődtem.
Amúgy nyilván másoknak ez nem feltétlenül jelent helyes megoldást erre a problémára. Az én elképzeléseim a világról, kritikáról sokban különböznek másokétól. Nekem ez a tökéletes elképzelés arra, hogyan kezeljem a kritika fogalmát, aki máshogy definiálja a kritikát, valószínűleg más megoldást tart helyesnek.
Azt gondolom, hogy a világgal és önmagunkkal szemben támasztott elvárásaink minden probléma megoldásban ott vannak. Kíváncsi lennék, másoknak vajon mit árul el ez a megoldás rólam?
Tags: megvilágosodás, szívből
március 17th, 2010 at 20:08
Megélted a dekonstrukcióelméletet.
március 18th, 2010 at 17:42
Azért én nem mennék ilyen messzire.
Nekem mindig az volt a problémám ezekkel az univerzális elméletekkel, hogy ha elég sokáig követed logikusan az alaptételeket, előbb-utóbb mindig valami gigászi lehetetlenséghez vagy baromsághoz jutsz.
Én csak azt mondom, hogy amíg akad ember, akinek mond valamit egy kritika (és mondjuk itt a mond valamit mondandóját korlátoznám a kritika tárgyára), addig azt kritikának lehet nevezni.
Bizonyára vannak, akik világnézetében ez ekvivalens a dekonstrukció-elmélettel, nálam azért nem egészen.
Én csak adtam magamnak egy olyan kritika definíciót, amit a saját tolerancia küszöböm elvisel, de nagyon nem mennék bele a nyelv és valóság viszonyába, mert ebben a kérdésben még nem ért el a megvilágosodás.