Események - gondolatok
Múlt csütörtökön részt vettem a Tündérgyárban egy rendezvényen, ahol érdekes előadásokat lehetett meghallgatni. Izgalmas pár óra volt, bár jó szokásomhoz híven leginkább kívülállóként nézelődtem. A jelenlévők töredékét ismertem csak, szóval részemről nem volt nagy társasági élet.
Az előadások (már amelyiket hallottam, mert hangosítás nem volt, más vendégek viszont igen, tehát akadt némi háttérzaj) érdekesek voltak, bár egy-két előadói következtetést le kellett vonnom.
1. A vázlat jó, de nem elég. Amennyiben öt perced van, hogy elmondd, amit akarsz, a vázlat arra sarkall, hogy kiegészítsd, elkalandozz, hozzátegyél. Ne tedd! Ha csak öt perced van az előadásra, akkor minden szavadnak a helyén kell lennie, az előadásnak meg kompaktnak és összeszedettnek. Aki csak vázlatot ír, nem fogja tudni időben befejezni. (megjegyzem, aki az egész előadást leírja, általában az sem)
2. Ha nincs hangosítás, és azt hiszed, elég hangosan beszélsz, tévedsz.
A szimulált világokról szóló előadás az utóbbi, a bioinformatikáról szóló az előbbi problémával küzdött. Könyvtáros testvér kritikáról szóló előadása izgalmas lehetőség lett volna a vitára, ha nem tartott volna szinte mindenki attól, hogy elfajul a dolog, mert egyetlen kérdezőtől eltekintve mindenki hallgatott. Pedig jó páran voltunk, akiknek markáns véleménye van a kritikákról. Alapvetően én egyetértettem az előadóval, és így lehetett vele a többség is, mert nem nagyon volt vita.
Hanna női sci-fi írókról szóló előadása is tetszett, összeszedett és pergő volt, bár kétségtelen, hogy lényegesen hosszabbra nyúlt öt percnél, de a többség nem bánta. Ez az az előadás fajta, ahol olyan kevés az idő, hogy nem érdemes a közönség bevonásával próbálkozni, és az időrendre logikusan felfűzött mondandó szépen átjött enélkül is.
Aztán valamikor éjjel tizenegy felé ágyba is kerültem, aminek csak azért nem örültem, mert négykor kellett kelnem, de végül is megérte.
Ja, és megváltozott a kisugárzásom. Asszem a két évvel ezelőttihez képest, de nehezen tartom számon ilyen pontossággal az idő múlását. Mondjuk fura lenne, ha nem, de én különösebben sosem voltam hívő az aurák tekintetében, úgyhogy szimplán a viselkedésem változásának számlájára írom a dolgot. Sose voltam nagy társasági figura, és ismeretlen közegben kevésbé leszek közvetlen, mint ismerősök között, úgyhogy majd faggatózom még ez ügyben az illetékesnél.
Szombaton volt össznépi buli mindenféle névnapokból kifolyólag, iszonyat mennyiségű kaját csináltam és ettem, úgyhogy most jön a visszatérés a fogyis étrendhez.
Végre elküldtem két régóta húzódó szerkesztői adósságomat, és egyik sem töltött el felhőtlen örömmel. Alapvetően nem szeretek rossz híreket közölni, és most kénytelen voltam mindkét írást erősen bírálni. Ez alkalomból néhány gondolat:
NE ÍRJ FANFICTIONT! SOHA! TÉNYLEG! KOMOLYAN! NE!
A fanfiction nagyon durván belenyúl az írásodba, és tönkretesz benne egy csomó mindent, amitől jó lehetne. Tételezzünk fel egy majdnem idális állapotot! Van némi tehetséged az íráshoz, van szemed a szituációkhoz és a karakterekhez, és rendelkezel az érthető, magyar mondatok egymás után írásának képességével.
Már ez a három feltétel is rendszerint messze meghaladja a próbálkozók tehetségét, de most lássuk azt a néhány esetet, amikor mégsem. Amikor az ember rácsodálkozik egy problémára, eseményre, szituációra és beindul az agya, hogy hú, ezt de meg kéne írni, és elkezd kombinálni, hogy mi miért töténhetne, ki mit csinálhatna, akkor jó esetben szépen lassan, vagy éppen villámcsapás módjára kialakul a történet vázlata. Itt-ott kisebb csiszolgatások, bővítgetések után pedig maga a sztori. És akkor az ember leül, és megírja.
Tetszik érteni? Ötlet, esemény, karakter, szituáció, szavak, stílus, setting, történet. Ez a sorrend. Na jó, a setting szerepelhet kicsit előbb is a sorban, írója válogatja. Na és mi történik akkor, ha fanfictiont írunk?
Hát akkor először is olvasunk. Akármilyen jól van megírva a sztori, a valóság leképezését, másolatát kapjuk meg. Akármilyen élethűnek tűnik, abból, amit az író át akart adni, csak egy rész jön át. Azt szokják mondani a statisztikák rajongói, hogy az író fejéből a papírra nagyon jó esetben 80% kerül, és ugyanilyen az átvitel papírról az olvasó fejébe, tehát jó 60-65% a két tudat közötti átviteli arány. Hangsúlyozom, jó esetben, jó író, figyelmes olvasó között.
A figyelmes olvasó pedig lelkesülten nekiáll fanfictiont írni, hogy a fene enné meg. Merthogy van neki egy alig valamivel jobb, mint felerészben felfogott, vagyis szürke, életlen, elmosódott képe az író valóságáról, amiről ő azt hiszi, hogy ragyogó, tűéles, kristálytiszta, lézerpontosságú. És ír a szerencsétlen.
Sajnos azonban a sorrend erősen borul. Ugyanis az olvasásélmény meghatározza a stílust, a használt szavakat, a settinget. Ezek megalkotják a maguk karaktereit, akiknek a szájába illenek a szavak (pontosabban az író megolkotja a saját karaktereit, akiknek a szájába illenek más karakterek szavai, és minő meglepetés, csomó vonásban hasonlítanak az olvasott karakterekre!), a karakterek köré a setting kialakítja a megfelelő szituációt, amibe illenek, és hopp, az egészből valahogy kimaradt az ötlet, na akkor gyorsan tuszkoljuk bele!
Osztán akár ki is dobhatjuk az egészt a jó francba! Tisztelettel jelentem, van egy csomó epigon karakterünk az eredetik eredetisége és hitelessége nélkül, van egy epigon settingünk az eredeti koncepciói nélkül, van egy csomó epigon sziuációnk az eredetik életszagúsága és hihetősége nélkül, végül van egy ötletünk, aminek megvalósíthatósága fordítottan arányos a történetünk logikusságával.
Ezt a csapdát csak az tudja kikerülni, akinek szilárd írói stílusa és gyakorlata van. Az ilyen rendszerint nagy ívben tesz az eredeti hangulatra, szavakra, stílusra, behozza a sajátját és nem beleilleszkedik a már létező világba, hanem kiegészíti azt a saját elképzeléseivel.
Csak azt már nem fanfictionnek, hanem társszerzőnek nevezzük.
Na kérem tisztelettel, az összes mélyen tisztelt M* író töredéke tartozik az utóbbi kategóriába, és nem véletlen, hogy többségük felejthető teljesítményéért az előbbi kategória jellemzői okolhatók.
Tegye fel a kezét, aki azt gondolja, hogy Kornya Zsolt stílusa és Ynev képe nem különbözik gyökeresen Gáspár Andrásétól! Na, ezek leülhetnek, egyes. Lehet kedvelni egyiket vagy másikat, lehet nem szeretni, lehet kritizálni, világhűséget emlegetni, de attól a tény tény marad. Aki tud írni, nem lép más nyomdokába, legfeljebb mellé szegődik az úton egy ideig. Aki meg nem, annak marad a többiek árnyéka, és nem is nagyon lép ki belőle.
Ennyit a fanfiction előnyeiről és követendő útjáról.
Tags: szálka-gerenda, szívből
március 16th, 2010 at 18:16
Áááááá nem mondod, hogy ott voltál! Gyere máskor is; eddig ez volt a legszarabb.
Könyvtáros testvértől például nem ezt vártam. Nem az volt a baj, hogy tartott kérdezni a közönség, hanem az, hogy az egész nem ért egy irgalmas kiáltást. Megtisztelhette volna a közönséget egy normális előadással.
március 17th, 2010 at 16:47
De, ott voltam. Tényleg
Amúgy nekem nem volt problémám Könyvtáros testvér előadásával, mégpedig két okból.
1. Zseniálisan összehozta a formát a tartalommal. Az előadás arról szólt, hogy minden véleményt kritikának lehet és kell is tekinteni, a “De szar volt!” és a “A mű irodalmi leképezése az egyén elidegenedésének és a társadalmi felelősségvállalás csődjének, mely leképezés kitűnik a…” között, legyen bármilyen is. És mindezt pontosan úgy adta elő, mint egyfajta véleményt, kötetlen beszélgetést, bizonyítva ezzel, hogy el lehet szakadni az akadémiai formáktól, és ennek ellenére, vagy éppen ezért lehet figyelemre méltó mondandót akármilyen formában elmondani, amit a befogadó megért.
2. Bevallottan terápiás céllal történt az előadás és én mindenkit becsülök és őszintén támogatok, aki igyekszik átlépni a saját korlátait. Igazából már az is nagy szó manapság, ha valaki egyáltalán felismeri a saját korlátait. Tapasztalatból mondom.
Szóval nekem bejött ez a közvetlen stílus, és én például tényleg azért nem vitatkoztam, mert teljesen egyetértettem vele.
Amúgy a téma megérne egy hosszabb lélegzetű előadást is, csak attól tartok, hogy nagyon homályosan és általánosan kellene fogalmazni, hogy ne legyenek belőle nagyon durva sértődések.
március 17th, 2010 at 23:02
“Bevallottan terápiás céllal történt az előadás és én mindenkit becsülök és őszintén támogatok, aki igyekszik átlépni a saját korlátait.”
Jaj, ez, úgy látszik, nekem elkerülte a figyelmemet. Vagy csak nem hallottam; volt egy kis zaj, hangosítás meg nuku. Így egy kicsit más a helyzet. De azok az ánégyes lapok nem a közvetlenséget segítették elő, inkább úgy tűnt, mintha KT nem vette volna komolyan. Én is egyetértettem; nagyon nem volt vele mit egyet nem érteni.
Az biztos, hogy megérne egy hosszabb lélegzetű előadást (mint ahogy pl. Csilláé is megérne, ja nem tudom, emlékszel-e, amikor Csilla megkérdezte, hogy mennyi ideje van még, és erre beszólt egy borízű hang, hogy: “Van!” - na, az voltam én), igazából az is gond volt, hogy amiket KT megpróbált a rendelkezésére álló pár percben elmondani, azt az aktív fórumozók/bloggerek gyakorta szajkózzák (akár az erpégén, akár máshol, ha van farkasos kép kirakva, ha nincs), aki viszont nem aktív, az meg totál nincsen képben, mint pl. az a faszi, aki elkezdte (volna) boncolgatni, hogy minden a pénzről szól.
Ha jók lettek volna a kérdések, nem is szólt volna senki, hogy hagyjuk abba, Kánai Zsoldoslatolgatásakor is tovább tartott a beszélgetés, mint az előadás maga.
Elég csak egy kicsit homályosan és általánosan fogalmazni. Sértődések pedig akkor is lesznek, ha nagyon úgy fogalmaz. Nem tudom, látogatod-e acélpatkány blogját, most épp ott zajlik az aktuális önnevetségessététel.
HOgy a témához is szóljak: Fanfictionnek számít szerinted a Nyulászi-féle Han Solo trilógia? (Mert nekem az jobban tetszett, mint a Brian Daley-féle. Egyet Gáspár András is írt, attól nem estem hanyatt.) Vagy ezt máshogy hívják?
március 18th, 2010 at 19:36
Elolvastam Acélpatkány blogján az ominózus bejegyzést, meg a 135 kommentet is. Hát…
érdekes volt.
Erről eszembe is jutott egy újabb bejegyzés, úgyhogy mindjárt meg is írom.
A Nyulászi-féle Han Solo trilógiára épp csak rápillantottam anno, asszem bele sem olvastam, szóval sajnos nem tudok róla véleményt mondani. Igazából azt sem tudom, mennyire volt törvényes háttere a dolognak, mert ha nem, akkor tényleg másképp hívják.
Azt mindig tudtam magamról, hogy nem vagyok egy kiköpött Kornya, úgyhogy nem ért meglepetésként az eredmény, de azért abban a kevésben is úgy mellé lőni, szép teljesítmény volt.
Amúgy nekem általában Nyúl stílusa kevésbé jön be, de tény, hogy van neki. Szóval könnyen elképzelhető, hogy ha jól meg tud fogni néhány máshonnan már ismert szereplőt, akkor nagyon jó kis történetet tud kerekíteni köréjük.
Egyszer próbálkoztam hasonlóval, a Kalózok című novellámban, nem önszántamból és katasztrofális eredménnyel.
Azóta nem próbálkozom ilyesmivel, legfeljebb settinget veszek kölcsön, azokhoz jobban értek, mint a karakterekhez.
Viszont ha már így szóba került, majd igyekszem figyelni, mikor lesz ilyen előadásosdi, és ha a beosztásom is úgy akarja, ott leszek.
május 19th, 2010 at 16:13
[...] szerkesztek. Nem is egy vonalon. Kettőn. Legalább. Nemrég írtam a fanfiction hatásairól. Nos, ez mindenkire hat, még azokra is, akik amúgy tudnak írni. Ha összehasonlítom az általam [...]