A kontraproduktivitás hatásai
Már az előző bejegyzés apropója is ez volt, csak aztán elkalandoztam a témától, és mivel az a vonal is érdekesnek tűnt, már nem javítottam. De azóta is motoszkált bennem, és újabb lökés hatására úgy döntöttem, itt az idő.
Kontraproduktív. Azt jelenti ugyebár, hogy szándékával ellentétes hatást kiváltó. Ebben a szigorúan vett értelemben időnként nehéz eldönteni, hogy valóban erről van-e szó, hiszen néha nem tudjuk biztosan, mi is volt az elkövető valódi szándéka. A vélelmezhetően kontraproduktív kifejezés pedig… hát lássuk be, azon kívül, hogy állati hosszú (próbáljuk csak ötször elmondani egymás után), még bizonytalanságra is utal, szóval önmaga is vélelmezhetően kontraproduktív hatást kelt.
Úgyhogy maradjunk annál, hogy minden kétség ellenére egyes esetekben igenis kontraproduktív valami, oszt legfeljebb tévedünk. Mint említettem vala az előző posztban, nem nagyon csípem a politikát. Nem szeretem, ha hülyének néznek, és általában a programok megvalósíthatósága még az egyszeri és a pénzügyekben nem különösebben képzett ember számára is fel kéne, hogy tűnjön, mennyire lehetetlen. Hogy ennek ellenére legtöbben mégis lelkesen csatlakoznak egyik vagy másik rajongótáborhoz, az nem a pártokat minősíti.
Lehet azt gondolni, hogy bármi is fog történni, az csak jobb lehet, de ez akkora baromság, hogy a fal adja a másikat, és éljenek a képzavarok. Én csak a könyvkiadás egyáltalán nem eget rengetően létfontosságú szeletkéjén tapasztaltam, hogy a mindegy mit, csak csináljunk valamit hozzáállás irgalmatlan hibákat szokott eredményezni. A változás, változtatás és a cselekvés önmagában nem garancia a jobb világra, akár egy novella megírásáról, akár egy könyv kiadásáról, pláne egy ország elvezetgetéséről van szó.
Éppen itt lép be a kontraproduktivitás jelensége. Amikor az Inomival M*-t adtunk ki, az első regény, az iszonyatosan, katasztrofálisan, minden tekintetben elcseszett Ryeki tűz rekord példányszámban fogyott el, mert akkora volt a várakozás az új M* regényre. Mire a korszak végére értünk, a rengeteg nem túl jól megírt, alig szerkesztett, kapkodva kiadott könyv hatására, cirka harmadára csökkent a fogyás. Jó, lehet, hogy más okok is közrejátszottak, de a fogyás drasztikus csökkenése tény.
Persze ahhoz, hogy ez a jelenség kiteljesedhessen, olyan színvonal alá kell menni, ami túlkompenzálja a rajongásból fakadó automatikus vakfoltot. A politika esetében úgy tűnik, ehhez valami iszonytatót kell elkövetni, mert az emberi hülyeség szinte végtelen. Ami azt illeti, a M* rajongás meg csaknem felér ezzel.
Szóval, amikor a saját elszántságunk, meggondolatlanságunk, tudatlanságunk visszafordul és orrba ver, na az a kontraproduktivitás. Ez bárhol előfordulhat. Előfordulhat egy párt honlapján a képviselőjelöltek és támogatók bemutatkozásánál, ahol az ember pár videó végignézése - tátott száj, leesett áll, kerekre tágult pupilla - után nyöszörögve kérdezi, hogy ugye nem gondolták komolyan, hogy olyan emberekre akarom bízni az országot érintő döntéseket, akik se beszélni, se kommunikálni nem tudnak és az égvilágon semmiféle tapasztalattal nem rendelkeznek? Az istenért, de hát egy villanyszerelőt nem vesznek fel ma már sehová szakmai tapasztalat nélkül, akkor ez mi???
De előfordulhat ez egy blogon, ahol az ember olvas egy kritikát vagy véleményt egy könyvről, és miközben a blog írója éppen az adott mű hibáit boncolgatja, az ember csak azon csodálkozik, hogy írhat le ilyesmit, mikor a saját szövegében - akár blog, akár más - ennél sokkal ordítóbb hibákat követ el az illető? Tudom persze, hogy a saját szöveg olyan vakfolt, amit nagyon nehéz helyesen megítélni, de azért nagyságrendi eltérések - utalnék a szálka-gerenda viszonyra - esetén az emberben csak megmozdul némi indulat. És akkor a vélemény vagy kritika pont ellenkező hatást ér el, mint amit a szerző akart. Vagy látszólag akart, na.
De ugyanez a helyzet egy könyvkiadónál is. Ha fos fordítással, rossz szöveggondozással, pocsék könyveket adnak ki, az ember egy idő után leszokik róluk. Pedig ők nyilván azt akarják, hogy sokféle és jól fogyó könyvet dobjanak piacra. Persze azt megítélni, hogy kinek mi tetszik, szinte lehetetlen, szóval nincsenek könnyű helyzetben.
A választók többsége egészen birka módon tud viselkedni választások idején. Sokan beveszik a legképtelenebb hülyeségeket is, mert hátha, hátha… De nem. Igaz ugyan, hogy a világgazdaság csak egy blöff, ami csupán azért működik, mert sokan elhiszik, hogy működik (legalábbis ez az én véleményem), de azért a teljesen nyilvánvaló matematikai képtelenségeket elhinni… hát legalábbis komoly teljesítmény. Ahogy azt gondolni, hogy egy nagyon alacsony színvonalú sorozat huszadik kötete jó lesz. És ha már itt tartunk, érdekes lenne összevetni, hogy vajon a sorozat vásárlóinak legfőbb mozgató rugója, miszerint ha már tizenkilenc kötet megvan, a huszadikat csak nem hagyjuk ki, mennyiben jellemző a választókra. Lehet, hogy sokan csak azért szavaznak harmadszor, negyedszer, ötödször is egy pártra, mert korábban is ezt tették? Mennyiben vizsgáljuk felül saját elképzeléseinket az ideális kormányzásról, könyvkiadásról, írásról, és vetjük össze a jelen valóságával? Vajon ha a mi elvárásaink - tegyük fel - nem változtak, akkor milyen gyakran vetjük össze a pártok, kormányok, kiadók, írók teljesítményét ezekkel? Mert lehetnek különbségek egy párt, kiadó, író preferenciáiban a korábbiakhoz képest. Vajon ugyanúgy egyetértünk pillanatnyilag valamelyik párt, kiadó, író elképzeléseivel, mint egy éve, öt éve, tíz éve, húsz éve?
Mind változunk. Mi is, a politika is, a kiadók is, az írók is. Ha alapvető vonásaink többé-kevésbé állandóak is (ami nem mondható el sem a pártokról, sem a kiadókról, bár talán az írókról igen), a módszereink, prioritásaink változhatnak a tapasztalatok fényében. Vajon mit gondolunk arról, hogy ha egyszer csak egy nyugodt pillanatban elgondolkodunk és rájövünk, hogy az eddig támogatott párt programja, az eddig kedvenc könyvkiadó színvonala, az eddig rajongott író stílusa már más irányba mutat, mint amerre mi fejlődtünk? Vállajuk-e a döntés, a szakítás felelősségét, hogy önmagunk maradhassunk, vagy inkább haladunk tovább az eddig kitaposott ösvényen, és követjük a csengőt?
Mert ez esetben fel sem merülhet a kontraproduktivitás jelensége. Egy megnyilvánulás csak akkor taszíthat, ha hajlandóak vagyunk összevetni saját értékrendünkkel, és vállaljuk az összehasonlításból származó eredménnyel történő szembenézést. Kontraproduktív hatást csak az önmagába vetett hitében biztos, önmagával őszinte ember tapasztalhat.
Tapasztalatom szerint egyre kevesebben vannak, akik így gondolkodnak. Persze lehet az is, hogy velem van a baj. Lehet, hogy a kontraproduktivitás hatása olyankor lép fel, amikor az ember a saját véleményét többre tartja, mint másokét. Lehet, hogy az, aki hajlandó a saját elképzeléseit alárendelni egy párt, egy kiadó, egy író diktálta irányvonalnak, az nem nem akar szembenézni önnön kétségeivel, hanem egyszerűen csak bízik abban, hogy nála képzettebb emberek jól döntenek olyan kérdésekben, amihez jobban értenek nála.
Ez a kicsit szamuráj mentalitásra emlékeztető attitűd jól működik egy olyan világban, ahol a képzettség, tisztesség, kemény munka az érvényesülés alapja. Tapasztalatom szerint ez állatira nincs így, szóval megkérdőjelezem ennek az elképzelésnek a működőképességét, de lehet, hogy csak a csökönyös ellenkezés mondatja ezt velem.
Értékítéletünk szubjektív, mégis gyakran úgy tálaljuk, mintha maga lenne az univerzális igazság. Ebből a szempontból a fenti eszmefuttatás nem más, mint saját kétségeim és tapasztalataim szavakba öntése, és nem bír különösebb jelentőséggel. Hiszen ki tudja, milyen szeletét tapasztaltam meg az egész képnek, és a levont következtetések mennyire egyoldalúak?
Az biztos, hogy ha azt tapasztalom, hogy hülyének néznek, átvernek, csalódást okoznak, látványosan alul teljesítenek, akkor akár pártról, akár kiadóról, akár íróról van szó, a bizalmam szertefoszlik, és onnantól kezdve minden megnyilvánulást gyanakodva fogadok. Ez a kontraproduktivitás eredménye.