Az igazságról alkotott kép
Nem szokásom politizálni. A vallás és a politika az a két téma, ami minden összejövetelt - esküvőtől keresztelőn át temetésig - képes tömegmészárlássá változtatni. Átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt. Mivel azonban családom jelentős része politikailag igen elkötelezett, nehezen tudom elkerülni, hogy szóba ne hozzák olykor. Alapvetően azt gondolom, hogy a politikusok többsége már-már kötelességének érzi, hogy hazudjon, vagy legalábbis csúsztasson egy kicsit, de az elméletem szerint erre mi kényszerítjük őket.
Meggyőződésem, hogy az emberek többsége nem szereti hallani a kellemetlen igazságokat. Hányszor szépítünk a véleményünkön udvariasságból? Hányszor járunk körül egy tényt, hogy kicsit jobban hangozzék? Volt egy Dr. House rész, ahol a beteg kényszeresen igazat kezdett mondani. Roppant szórakoztató volt látni, hogy pillanatok alatt széthullott az élete, mert egyszerűen kimondta, amit gondolt, anélkül, hogy mérlegelni tudta volna a következményeket. És ami azt illeti, igen, mind ódzkodunk attól, hogy kellemetlen igazságokat mondjunk ki.
Senki sem szereti hallani, hogy kövér, lusta, buta vagy éppen ronda. Körülírjuk, legrosszabb esetben elhallgatjuk ezeket azok elől, akiket kedvelünk. Nem mondjuk a barátunknak, hogy jobban tenné, ha soha többet nem próbálna írni, de legalábbis ne nagyon mutogassa, mert nem megy neki. Ehelyett kritizáljuk a sokadik írását, és igyekszünk a pozitívumokra rámutatni, hogy ne legyünk bunkók. (Nyomatékosan kijelentem, hogy egyetlen éppen szerkesztés alatt lévő kéziratom írója sem ez a kategória, úgyhogy ne omoljon össze senki!)
Érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy mi a rosszabb? Elhitetni valakivel, hogy sok gyakorlással képes lesz jót írni, vagy megfosztani az illúzióitól? Nehéz kérdés. Nincs rá egyetemesen alkalmazható válasz. Van, aki nem viseli el, ha az igazságot kendőzetlenül a szemébe mondják. Van, akit dühít, ha rájön, hogy hazudtak neki. Na jó, az szinte mindenkit dühít, ha rájön, hogy hazudtak neki, de most én a konkrét témával kapcsolatban értem.
Ha abból a viszonylag elfogadott alaptételből indulunk ki, hogy jó döntéseket többnyire csak helyes információ alapján lehet hozni, akkor persze kissé érthetetlenné válik a fenti viselkedés. A helyzet azonban korántsem egyszerű. Közismert közhely, hogy a dongó aerodinamikai számítások szerint nem tud repülni, de mivel a dongó ezt nem tudja, vígan szálldos. Ne menjünk bele a közhely igazságtartalmába (ami viccesen hangzik egy kellemetlen igazságok témakörben születő bejegyzés kapcsán, de épp itt van a kutya elásva), a hangsúly azon van, hogy a meggyőződés igen gyakran simán pótol egy csomó hiányosságot. Mondjuk a fűtésem tervezőinek és első kivitelezőjének azon meggyőződése, hogy értenek a fűtés tervezéséhez és kivitelezéséhez nem sokat javított a tényen, hogy kontár munkát végeztek, szóval azért a tézis hatóköre limitált.
A lényeg, mikor az ember ránéz a gyereke ellenőrzőjére, és azt látja, hogy a napi öt óra tanulás mellett még mindig nem görbülnek azok a jegyek, eltűnődik rajta, hogy mi a túrót tegyen. Mert ha egyéb körülmények nem játszanak közre, a sok karó azt jelentheti, a gyerek képességeit meghaladják az iskola által támasztott követelmények. Ha azonban azt mondják az embernek, hogy valamire nem képes, és ezt elég sokáig hajtogatják, hajlamos el is hinni. Az önmagunk alkalmatlanságába vetett hitnél pedig csak a tarkólövés jelent nagyobb akadályt az életben.
Tehát, bizonyos területeken az igazság vagy az igazságról alkotott képünk hangoztatása rosszabb megoldás a kegyes hazugságnál. Vagy nem. Franc tudja.
Mindazonáltal azt gondolom, hogy ugyanez az elv vezetheti eleinte a politikusokat is. Aztán persze, ha az ember belejön a sumákolásba, életformává válik, hozzászokik, és akkor már tök mindegy, milyen céllal teszi. A köz érdeke és az önérdek lassan összemosódik, és hopp, megvan a tolvaj, csaló, sikkasztó politikus mintaképe.
Az igazság, vagy az igazságról alkotott képünk nem egyértelmű, kőbe vésett. A Tízparancsolat például elég világos utasításokat ad arra nézvést, hogyan kell élnünk az életünket. Ott van a szülők tiszteletéről szóló 4. parancsolat. Ami alapvetően jó. De kérdezzünk meg egy éltesebb szociális munkást, hány családon belüli erőszak, gyerek molesztálás akadt útjába pályafutása során, és mindjárt kissé relativisztikusabb árnyalatot kap az irányelv.
Ne ölj!, mondja az 5. parancsolat. És az önvédelemből elkövetett emberölés? Ne lopj!, inkább halj éhen, ha arról van szó? És akkor mi is van az életvédelemmel? Olyan kérdések és helyzetek, amik emberséges megoldásai feltételezik a rugalmasságot az alapvetően szilárd elvekben. Ez a rugalmasság azonban az egyik vége a skálának, aminek a másik vége a gátlástalanság minden téren. És mindenki máshol húzza meg a határt ezen a skálán.
Ó, és ne feledjük az elmélet és gyakorlat közti különbséget se! Az, hogy elméletben igyekszem becsületes lenni, nem jelenti automatikusan, hogy ha valaki megkeresne egy tisztességtelen üzleti ajánlattal, ami igen sokat jövedelmezne, máris baktatnék a legközelebbi rendőrőrsre. Na jó, remélem igen, de ki tudja?
Az élet igen gyakran állít minket olyan helyzetek elé, ahol különböző, önmagukban mind tiszteletreméltó elvek állnak egymással szemben. Becsület vagy család, törvény vagy élet. Bárhogy döntünk, nem ritkán sérül valamelyik szabály, amelyet fontosnak tartunk.
Íróként ezeket a helyzeteket kell megtalálni és kihasználni. Ezekben lehet a karaktereket úgy bemutatni, hogy megragadjuk vele az olvasót. Emberként pedig… hát, mindenkinek sok szerencsét!
Tags: filó
március 2nd, 2010 at 09:39
Érdekes kiegészítés, hogy a Tízparancsolat vonatkozó parancsának pontos fordítása “ne gyilkolj”, ami az önvédelemből elkövetett emberölést nem zárja ki (ide értve a társadalom védelme érdekében elkövetett emberölést is, pl. kivégzés vagy háború). Amúgy a poszt jó