Jó sport a lósport
Csak hogy ne maradjunk betevő baromság nélkül hosszabb ideig. Az a jó Balfrászban, hogy könnyű vele vitatkozni, ugyanis mindenki máson olyasmit kér számon, amit ő maga sem tud teljesíteni. Legalábbis egy racionális világegyetemben, mert az ő érdekes elképzelése szerint működő Univerzumban ő minden általa támasztott feltételnek és kritériumnak megfelel, de sajna rajta kívül senki más.
Nos, itt az ideje, hogy ránézzünk ezekre, de előtte még egy, a bejegyzés címét ihlető, heves röhögést kiváltó beszólás a kommentekből:
…nem cikiztem ki senkit, böllérkés pengegeváltásainkat a csürhével fogd föl sportnak, én is úgy teszek…
Sport? Ahol természetesen ő állítja fel a szabályokat, és ő bírálja el, megfelel-e valaki neki? Ez olyan bolsi… na mindegy, térjünk át az öntökönszúrás eseteire.
Acélpatkány,
én nem értelek. Miért vársz el tőlem megértést, ha nem érvelsz, nem támasztod alá példákkal, elemzésekkel a a véleményedet, hanem kijelentesz és/vagy prekoncepcionálsz? Így a másik vitapartnernek esélye sincs semmmire.
Tudom, hogy ez az átlag magyar vitakultúra, de nem kellene ezen változtatni a sértődés helyett?***
Ergo, ne vetítsd ki olyanokra a véleményed, akiket nem ismersz! Lehet egyfajta meggyőződésed, de az attól még nem az abszolút igazság, legalábbis addig, amíg ezt nem bizonyítod.
Na kérem tisztelettel, ez itten a kulcsmondat. Vagyis ezek a kulcsmondatok. Természetesen csúnya érveléstechnikai csalást követtem el, hogy kiemeltem egy önmagában is megálló, a szövegkörnyezet által jelentésében nem módosított részét a kommentnek, hiszen ezzel… nem történt semmi. De érveléstechnikai csalás, az igen! Hagyjuk.
Mármint ezt a hülyeséget, mert az idézetekkel igenis foglalkozzunk csak! A teljesség igénye nélkül nézzünk néhányat Balfrász legújabb bejegyzéseiből, aztán nézzük meg, mit is tud velük kapcsolatban bizonyítani. Esetleg érveket, példákat…
Elég régóta mondom: a barát és az ellenség kritikája értéktelen, mert szükségszerűen hamis. Olyat lát bele a szövegbe, ami nincs benne, illetve olyat nem lát meg benne, ami ordítóan benne van. Még csak nem is szándékosan: csupán azért, mert a barátság vagy az ellenségesség szemellenzőjét viseli az illető. Tökéletesen pontos analitikai eszközt használva is elkövethető ugyanis óriási hiba, ha már a mintavétel hamis. Hamis, mert a szemellenző csupán bizonyos műveket enged látótérbe, és vagy csupán a mű bizonyos részeinek észlelését engedi. Ugyanez mélységesen igaz az esztétikai és ideológiai elfogultsággal a szövegre tekintő elemző esetében is.
Osztán hol a bizonyíték a levegőben lógó eszmefuttatásra? Az, hogy nem ért egyet a róla szóló kritikákkal (kivéve, ha dícsérik), még nem bizonyíték. Még csak nem is ígéret…
Komolyra fordítva: attól a pillanattól, hogy az objektivitásra törekvést feladjuk (kritikus és a kritika olvasója), az egyéni ízlés, szimpátia és ellenszenv, pillanatnyi hangulat sőt fiziológiás állapot (székrekedés, hasmenés, migrén, gyomorfekély vagy menstruációs görcs, nátha, allergiás viszketés, furunkulus, szőrtüszőgyulladás, részegség, drog, elvonási tünetek, másnaposság, nemi kielégültség vagy kielégületlenség etc.) határozzák meg az irodalom szakmai állapotát.
Nem a legnyilvánvalóbb kérdést akarom feltenni, miszerint ugyan, árulja már nekem a kedves blogíró, hogy miből gondolja, hogy eddig ezek a tényezők nem befolyásolták a kritikákat. Inkább azt kérdezném meg, hogy mivel olvasott egy véleményt, és mert a kritika nyilvánvalóan szubjektív műfaj, és aki ezt nem veszi tudomásul vagy tagadja, az szimplán nem tudja, mit beszél, miből tetszik gondolni, hogy mindenki feladja majd az objektivitásra törekvést? Egyáltalán, mi számít objektivitásra törekvésnek? Lehet kicsit objektivitásra törekedni, és lehet nagyon? A törekvés számít, vagy az eredmény? Ha én mondjuk törekszem, de nem sikerül, attól a kritika még Balfrász szerint elfogadható? De ha úgy sikerül objektívnek lennem, hogy igazából nem törekszem rá, akkor mi a teendő a kritika megítélésével?
Leginkább ez a baj az általános lózungokkal. Mindenki azt ért bele, amit akar, így aztán kellő definíció híján ott vagyunk ahol a part szakad. Tessék már nekem kellő - tudományos - pontossággal definiálni, hogy egy sci-fi kritikus esetében mit jelent a kellő objektivitásra törekvés!
Annak a törekvésnek, mely a kritikát öncélúan (siker) a tömegszórakoztatás eszközévé igyekszik tenni, ellen kell állni. Mégpedig pontosan azon az alapon, melyet ezen törekvés hirdetői minduntalan az az arcunkba vágnak: a minőség platformján. A Győzike show színvonalán minőségről papolni még csak nem is paradox, egyszerűen csak értelmetlen és nevetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az a jó kritika, mely élvezhetetlenül száraz, “szakmai”, csupán annyit jelent, hogy a kritikus ne “szórakozzon”, szórakoztasson a mű és/vagy a szerző rovására (vö. kettős parazitizmus). Oldja fel, tegye befogadhatóvá a száraz szakmaiságot – vagyis szórakoztasson saját eleven stílusával és szellemével.
Mit jelent az öncélúság a tömegszórakoztatás eszközévé igyekvés esetében egy kritika kapcsán? A tömegszórakoztatás ezek szerint öncélú? Az öncélúság nem azt jelentené, hogy a kritika egyetlen célja önmaga népszerűsítése? És ha - feltéve, de nem megengedve - valóban így lenne, akkor tekinthető-e öncélúnak a kritika, amennyiben kedvet csinál más kritikákhoz? Közbevetőleg, egyszer szívesen megtanulnám az olyan kritika írását, amely csak és kizárólag önmagát adja el, és sem a többi kritika, sem az általam írt többi kritika, sem a kritika tárgya nem kerül érdeklődés középpontjába az olvasónál. De mit jelent a minőség a kritikánál? Mit jelent, hogy ne a mű vagy író rovására szórakoztasson? Kedves anekdotát lehet a szerzőről, tréfát már nem? Ha a műben vicceset olvasott a kritikus (amit tételezzük fel szándékolatlannak tart), akkor azt nem lehet megemlíteni a kritikában? Milyen humorérzékű olvasóra kell kalibrálni a kritikát, hogy még véletlenül se találja szórakoztatónak a műre vagy szerzőre vonatkozó megjegyzést? Mi lehet benne a kritikában, ami eleven stílusú és szellemes, de nem a szerző és mű rovására az? Milyen asszociációs fokon kell állnia a szellemességnek a művel vagy szerzővel, hogy kijelenthessük, igen, szórakoztató, de nem a fent említettek rovására?
Ősi sztereotípia, hogy a véres tollú kritikus valójában sikertelen/tehetségtelen/sértett szerző, s mert sztereotípia, ezért sokan nem is veszik figyelembe ezt a fajta motivációt. Pedig azért, mert valami sztereotip, még lehet igaz… A féltehetség egyik ismérve a mások (esetleg csak vélt, felnagyított, konstruált) hibáin élősködés (vö. dekonstrukció). Ez mindig a legkönnyebb út, mert az alapanyagot már valaki szállította hozzá, de hivatkozzunk a nagytekintélyű Yoda mesterre: a könnyebb út a Sötét Oldal útja.
Mivel tudja Balfrász alátámasztani a sztereotípiát? Mivel igazolja azon véleményét, hogy a féltehetség mások hibáin élősködik? Aki szerkesztő, többnyire mások hibáiból él, mert ha hibátlan művek születnének, nem kellene szerkesztő. Akkor vajon mondhatjuk, hogy minden szerkesztő féltehetség és mások hibáin élősködik? Mondjuk szvsz az ÚG szerkesztőjeként Balfrász elég nyomós érv, de egy példából ne általánosítsunk, az a bolsik és Balfrász kedvenc szokása.
Nem szabad azt sem megengedni, hogy a kritika a kultúrharc (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyvere, egyéni vagy kollektív meggyőződések terjesztésének médiuma, kontraszelekció, egyéni érvényesülés, vagy kiadói profitszerzés eszköze legyen.
Tessék mondani, milyen indíttatású kritikust lehet publikációhoz engedni? Milyen vizsgát kell tennie ahhoz, hogy eldönthessük róla, nem akarja semmilyen (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyverként használni a kritikát? Milyen kritériumok alapján és ki dönthetné el egy kritikáról, hogy a fent említett indítékok vezették a kritikus tollát, írógépét, billentyűzetét? Milyen gyakran kell mondjuk Balfrász aktuális elmeállapota alapján felülvizsgálni a kritikákat, hogy még leghalványabb árnyalat se legyen bennük a nem helyes megnyilvánulásoknak?
Ok, ez az utolsó már elég provokatív és genyó megjegyzés volt. Talán most már érthetővé válik, miért nevetséges Balfrász hőzöngése a témában. Mint korábbi bejegyzésemben már írtam, ahhoz, hogy kollektív normarendszert vezessünk be, ahhoz vagy cenzúra kell, vagy mindenkibe bele kell verni bizonyos fogalmak betű szerinti értelmezését.
Egyik megoldást sem tartom az alkotói szabadsággal összeegyeztethetőnek. Sőt, tovább megyek, egyáltalán az egész nyafogást és hőbörgést értelmetlennek tartom. Igen, Balfrásznak vannak elképzelései azokról, akik kritizálják, ezeket az elképzeléseket utóbb az olvasók egy részére is kiterjesztette. Idióta dolog volt. Nem szándékozom megkísérelni, hogy áttörjek a paranoia és egó hatásos keveréke alkotta falakon. Viszont nem nézem szó nélkül, ahogy egy hagymázas elmebetegséget próbál terjeszteni.
Ízlésről nem vitatkozom. Sherwoodnak nem tetszik Card, én nagyra tartom. Ő szeret Eszterházy-t olvasni, én nem nagyon tartom szövegnek a szövegeit, inkább titkosírásnak titulálom. Nem vagyunk egyformák. Szerintem Salvatore kevés kivétellel szar könyveket írt, ahogy ugyanez a véleményem a Dragonlance könyvek döntő többségéről is. Csodálom Gemmell-t és Hobbot, pedig sokkal rosszabbul fogynak, mint az előbb említett két brand.
Igényes történeteket és szövegeket akarok olvasni, pedig tudom, hogy a középiskolákból és gimnáziumokból kikerülő diákok jelentős része a PISA jelentés szerint funkcionális analfabéta, tehát az igényes szöveg valószínűleg jóval kevésbé lesz érthető számukra, mint a primitív. Szerkesztőként és íróként is a minőséget igyekszem elérni, pedig talán üzletileg ez nem kifizetődő.
Különbözőek vagyunk. Akiknek bejön Salvatore és a Dragonlance, olvassák. Nem zavar. Ha megjelenik egy novellám és teszem azt Attila vérfos borzalomnak tartja, nyilván nem örülök, de elfogadom a véleményét. Még az is lehet, hogy idővel egyetértek majd vele. (Csak a miheztartás kedvéért: megtörtént. Egyetértettem vele :-D) Ha valakinek az a véleménye, hogy tehetségtelen író vagyok, lehet, hogy nem fogadom el maradéktalanul, de eszemben sincs netes kirohanásokat intézni ellene.
Ha szerintem egy könyv szar, kritikusként ezt fogom írni. Lehet, hogy érvelek a véleményem mellett. Az is lehet, hogy lesznek, akik nem értenek egyet velem. Ez nem zavar. Az viszont igen, ha például egy kritika kapcsán érvekkel alátámasztott ellenvélemény helyett a szerző bizonyíthatatlan hátsó szándékok felemlegetésével próbálja a kritikust (és nem a kritikát!) hitelteleníteni. Elfogadom, hogy egyesek nehezebben viselik a negatív kritikát, és az sem lep meg, ha valaki gerinctelenül viselkedik.
Épp csak nem hagyom szó nélkül.
Tags: Falka, szálka-gerenda