Illúziók kora
A disszonancia harmóniája vajon milyen gyakran lepi meg az embert? Olvasom Sherwood kolléga blogján a “Közfelelősség - avagy elindult a kampány” című bejegyzést, miközben a Rednex Is he alive című számát hallgatom. Ez a kettő olyan elképesztő mértékben nem illik egymáshoz, hogy nyugodtan nevezhetem őket komplementereknek. És mégis…
(Erős idegzetűek hallgathatják olvasás alatt az Is he alive-ot. 
Nagyon durva!)
Maga a bejegyzés nem kavart bennem túl nagy hullámokat, alapvetően ugyanazokat a dolgokat gondolom magam is erről a témáról. A kommenteket olvasva azonban mégis csak meglett a disszonancia harmóniája. Nevezetesen akkor, mikor ezt olvastam:
…számos példát láttunk rá (sorolhatnánk a nagy neveket a világtörténelemből, akik alacsonyan kezdték, aztán mi lett belőlük: elnök, diktátor, polgárjogi hős), de ehhez meg olyan fokú hit és elszántság kell, amit én valahol útközben elvesztettem a magyar politikai élet kapcsán. Ismervén saját ifjúfelnőtt-kori elképzeléseimet, ez elég… hát, nem is tudom: megdöbbentő. Az ártatlanság kora vs. az illúziók elvesztése.
Sherwood azt mondja, megdöbbentő. Kicsit irigylem. Persze mi másként gondolkodunk, én sokkal analitikusabban szemlélem magam, és bár a logikai elemzés egyáltalán nem áll távol a barátomtól sem, az önmagunkkal kapcsolatos elemzések kényes terület.
Amikor az ember felidézi ifjúkori önmaga elképzeléseit a világról, általában nem talál teljes átfedést képzelet és a valóság között. Ez minden korban így van, nem csak fiatalon. A különbség az, hogy a legtöbben idővel rákényszerítik képzeletükre a valóságot, így a távolság fokozatosan csökken, ahogy az ember öregszik. Azok, akik elég hittel, elszántsággal, energiával és kitartással rendelkeznek, képesek lehetnek az ellenkezőjére. Kevesen vannak, és általában belebuknak a próbálkozásba. Szinte kivétel nélkül. Akik mégsem, azok legtöbbje kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy végül nem azzá válik a kezdeményezésük, mint aminek látni szerették volna.
És végül vannak azok, igazán elenyésző számban, akik sikeresen rákényszerítik akaratukat a világra, és fura módon pont úgy végzik, mint akik beletörődnek a fennálló rendbe: a szubjektív és objektív valóságuk (már amennyire ezeket lehet ilyen kategorikusan elkülöníteni) fedésbe kerül. Legfeljebb az előbbiek boldogok is emiatt.
Van azonban az embernek (és nem csak neki) egy védelmi mechanizmusa, mely mélyen bevési a kellemetlen és fájdalmas élményeket, hogy lehetőség legyen elkerülni a jövőben. Ha egyszer megsérültél biciklizés közben, legközelebb kicsit jobban fogsz figyelni ugyanannál a kanyarnál, trükknél, útszakasznál. Ha eltörted a kezed gördeszkázás közben, valószínűleg nem fogod abbahagyni, de igen jó eséllyel kissé megváltozik a kockázatvállalási attitűdöd.
Vannak dolgok, amiket az emberek nagy többsége nem kockáztat szívesen előre megfontolt szándékkal. Persze pillanatnyi előnyökért, örömökért elcsábulhatunk, de egy bizonytalan kimenetelű, nagyon sok szenvedéssel és lemondással teli utat választani azért, hogy nevetségesen kis eséllyel sikert érjünk el… nos, ez nem olyasmi, amibe hanyatt-homlok belevetnénk magunkat. Főleg ha tudjuk, miről kell cserébe lemondanunk.
Lehet, hogy fiatalon az ember azt gondolja, nagy dolgokra hivatott. Lehet. De akkor még semmit sem tud az életben a többségre váró élményekről. Kérdezz meg egy apát, mit adna azért, ha láthatná a lányát, mikor járni kezdett? Kérdezz meg egy anyát, miért cserébe mondana le arról, mikor először adták a kezébe a gyermekét? Kérdezz meg egy szerelmest, mit kérne azért, hogy elfelejtse a párját?
Vannak érzések, élmények, amikről mit sem tudunk személyes tapasztalat híján. És amikor átéljük őket, megváltoztatják a gondolkodásunkat, a prioritásainkat, megváltoztatnak bennünket. (Igazából ez minden élménnyel így van, de csak kevés az, amelyik ennyire látványos változást okoz.)
Sic transit gloria mundi, mondhatnánk. De valóban? Bármelyik választást nézzük is az elmúlt húsz évben, olyan emberek milliói szavaztak egyik, másik, akármelyik pártra, akik utána elmentek bevásárolni a családjuknak, alig várták, hogy hazaérjenek a párjukhoz, gyermekükhöz, szüleikhez, hogy aztán együtt várják az eredményt.
És bár nem akarok demagóg lenni, de az elmúlt húsz évben ezek az emberek megszívták, a választások eredményeitől függetlenül. Többet vesztettek az illúzióiknál. És akkor az az ember, aki képes átlátni néhány összefüggést, nem mintha ennek annyira örülne, ott áll a saját választása előtt:
Tegyen-e valamit az ellen a mocsok ellen, ami százezreket zsigerelt ki két évtized alatt, és politikának nevezik, vagy menjen haza a családjához, játsszon a gyerekével, beszélgessen a párjával, és legyen boldog, amíg hagyják?
Azt tartom, a tehetség nem valami áldás. Olyan kötelezettségekkel jár minden tisztességes és lelkiismeretes ember számára, amit esetleg a háta közepére sem kíván. A választás joga azonban mindenkié. És egyik választás sem rossz. Ha valaki kitűnő probléma megoldó képességgel rendelkezik, használja. De hogy arra, hogy összebékítse a saját családját és a párjáét, vagy arra, hogy megreformálja a közbeszerzési pályázatok rendszerét… hát az már csak tőle függ.
És amikor az ember a személyes boldogságot választja, feladja az esélyt, hogy valóra váltsa ifjúkori illúzióit. És ugyan, ki hibáztatná érte azok közül, akik már tudják, hogy mit nem dobott el?
Megdöbbentő? Szerintem törvényszerű. És tudod mit? Mindkettőnknek igaza van.
január 29th, 2010 at 00:11
Igazából itt egyformán látjuk a dolgokat, ugyanis szerintem is törvényszerű a dolog, bár elég sok embert ismerek, akinek a politika nagyobb szerelme, mint a szerelme
Visszatekintve én elég jól látom, melyek voltak azok az események és döntések, amelyek változtatták a gondolkodásmódomat illetve a politikához való viszonyomat, és már amikor a döntéseket hoztam, akkor is tisztán láttam, hogy hová vezetnek. Valahol még mindig idealista vagyok, ezért amikor elvi problémával kerülök szembe, többnyire elvi döntéseket hozok: például amikor egy nagyon rövid tanulóidőre belekerültem a politikába (huszadháttéremberként - bár a megyei sajtófőnök azért nem is olyan kicsi poszt -, álláskipróbálásra), és pár nap után úgy döntöttem, hogy én ebből, ilyen formában soha az életben nem kérek. Valahol még van azért legalább egy előgerinchúrom, ugye - hát nagyjából ez volt a folyamat vége.
Ezzel együtt mégis megdöbbentő, hogy mekkora a távolság az elképzelések és remények illetve a végeredmény között, és hogy mindennek nagyrészt - és alapvetően erre gondoltam - a hazai politikai környezet az oka (vö. szélmalomharc). És ez ahhoz képest is érdekes, hogy ugyanekkor az írás kapcsán is voltak reményeim, és azok mellett meg kitartok keményen. Persze ezt meg felfoghatjuk - mint ahogy annak is fogom fel - egyszerű választásnak, hiszen nem lehet egy seggel két lovat megülni.