Amikor nem tudja a Jobb kéz, mit csinál a Bal(frász)
… a kritika narrátora mindig egyes szám első személyű.
Fel kell azonban ismerni ennek minden következményét is! A személyes vélemény személyes felelősséggel jár, mely nem merül ki abban, hogy a blogom fölött ott a nicknevem! Az írott szó felelősségéről van szó: ha olyan fontosnak érzem saját véleményem, hogy azt meg kívánom osztani másokkal, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha vállalom (célom), hogy mások véleményét befolyásolom, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha érzem magamban a késztetést, hogy egy szöveg, egy könyv, egy szerző, horribile dictu, egy kiadó sorsába avatkozom, vállalnom kell ennek következményeit.
Az ember néz, olvas, és azt hiszi, rosszul lát. Mindezt az az ember nyomatja, aki például az én véleményem szerint minimum két katasztrofálisan rossz regényt írt. Persze ez csak az én véleményem, ahogy teszem azt Balfrász véleménye is csupán vélemény bizonyos kritikákkal kapcsolatban. Tehát az ő véleménye alapján e kritikák írói felelősséggel tartoznak az olvasók felé saját írásaik minőségével kapcsolatban. Közben persze fel sem merül, hogy mivel nem birtokolja az Univerzum Egyetemes Igazságát, ezért más nézőpontból az ő munkássága az, mely nem más, mint merénylet az olvasói ízlés és fák ezrei ellen. Lássuk be, annak az esélye, hogy mérnöki precizitással meghatározzuk, vajon szabad volna-e egy kritikát (vagy akár egy regényt) megírni, és az összességében a világra pozitív hatást gyakorol-e, egyedül Isten számára nem nulla. Márpedig egyikünk sem rendelkezik hasonló kvalitásokkal, aki pedig mégis így gondolja, annak sürgős orvosi segítségre lenne szüksége.
Éppen ezért nem árt, sőt kötelező lenne a kritikusnak a maximálisan elérhető objektivitásra törekednie. Ha ítélete elfogulatlan és megalapozott, felelőssége fennáll ugyan, de a következményekkel bátran szembe nézhet.
Ez az a fajta politikailag korrekt megfogalmazás, mely az égvilágon semmilyen támpontot nem ad gyakorlati alkalmazáshoz. Az a fajta utasítás, mely elméletben gyönyörűen és kereken megalkottatott, majd nyugodtan ki is lehet hajítani, mert nem lehet vele mást kezdeni. Mit jelent a maximálisan elérhető objektivitás? Kinek elérhető? Mihez képest maximális? mitől elfogulatlan egy ítélet? Mitől lesz megalapozott és kinek a szemében?
Így járunk, amikor megpróbálunk társadalmi konszenzusnak feltüntetni valamit, ami legfeljebb a mi agyunkban létezik, és elhitetni, hogy más is pontosan ugyanazokkal a fogalmi relativizmusokkal áll a témához, mint mi.
Lófaszt.
Számomra például egészen más kritériumai vannak a “jó” könyvnek, mint Balfrásznál. Mást tekintek kötelezően betartandó szabálynak, mást alapvetőnek, mást briliáns megoldásnak stb. Egy vitában sosincs győztes, ha az alapfeltevések elég távol állnak egymástól, mert a felek egészen egyszerűen nem azonos súllyal kezelik az egyes érveket. Ami számomra végletesen és elrettentően rosszá tesz egy írást, az más számára jelentéktelen apróság a történet egyéb értékei mellett.
Csókolom, ez a szubjektivitás lényege. Megpróbálhatjuk előírni és elvárni, hogy a kritika milyen szempontoknak feleljen meg. Csakhogy a sikerhez hajszálpontosan ugyanazt az értékrendet és fogalmi értelmezést kell beleverni mindenkibe. Természetesen az olvasóba is, mert különben még nem ugyanúgy fogja érteni a kritikát, ami persze megengedhetetlen lenne.
Salvor Hardin azt mondja az Alapítvány-sorozatban: fabatkát sem ér az a lézerpisztoly, amellyel nem lehet mindkét irányba lőni. Vagyis csak az a hatalom ér valamit, amivel bizony vissza is lehet élni. Ez a hatalom lényege, kézcsókom! Azért adunk hatalmat valakinek a kezébe, hogy képes legyen változást elérni, nyilvánvaló, hogy ha addig nyirbáljuk a lehetőségeit, hogy nehogy visszaélhessen vele, akkor éppen azt az esélyt tesszük nullává, amiért ezt az egészet elkezdtük.
Aki kritikát ír, tájékoztat. Nem kell használati utasítás a kritika írójától. Minden olvasó eldönti, mennyire veszi komolyan, mennyire hisz neki, minek tekinti. Amit Balfrász akar a kritika kapcsán, nem más, mint lesajnáló legyintés az olvasó felé: te túl hülye vagy, hogy eldöntsd, hihetsz-e bármilyen jöttment kritikusnak, így hát én majd bevezetem a szabályozást, hogy ne kelljen ezen törnöd a kis fejed, és csak olyan kritikákat olvashass, amiket az én szabályaim jónak minősítenek.
Na persze. És miközben üzleti megfontolásokat, baráti összefogásokat, mocskos hátsó szándékokat fantáziál és rágalmaz a neki nem tetsző hangvételű és stílusú kritikák mögé, valahogy nem tűnik fel, hogy fura módon azokat a kritikákat nem nyaggatja, amik az általa írt, szerkesztett, jóvá hagyott írásokat pozitívan értékelik. Én nem gyártok összeesküvés elméleteket, azt gondolom, mindenki teszi, ami szerinte helyes. Balfrász értékítélete nagyon sok téren nyilvánvalóan eltér az enyémtől. Ő olyan kritikákat tart jónak, amik olyasmit látnak bele egyes, általa szintén jónak tartott művekbe, amik szerintem nincsenek benne azokban, vagy olyan szerintem alapvető hibákat követnek el, hogy ezek az értékek jelentőségüket vesztik.
És addig, míg lefektetem a saját magam számára lényeges szempontokat, nincs is gond. A gond ott kezdődik, amikor egy teljesen megalapozatlan koncepció alapján nekiesek mások más szempontok alapján megírt kritikáinak. Szerintem a Diagnózis rossz könyv. Balfrász szerint nyilván nem. Párszor már rámutattam, szerintem miért nem jó, egyetértettem kritikákkal, amik szerint szintén nem. Balfrász nyilván máshogy gondolja. A véleményünkhöz ragaszkodunk. Szívünk joga. És? Hol itt a probléma?
Nos, talán ott, hogy a szerény fogyásért hibáztatni kell valakit. A kritikákat, a terjesztőt, az olvasókat. Az írót természetesen sosem. Megjegyzem, a könyv minősége és a fogyás nagyon sok esetben köszönő viszonyban sincs egymással, tehát önmagában az, hogy ebből a műből keveset adtak el, még nem lenne semmilyen minőségi következtetés biztos alapja. Megkapta a Zsoldos Péter díjat, mely hazánkban az egyetlen (bármennyire viharos múltú) elismerés sci-fi témában. Én ezt elszomorítónak találom, Balfrász valószínűleg örömtelinek. Én nem értettem egyet a zsűrivel, Balfrász valószínűleg igen. Tetszik érteni? Különbözünk. Különbözünk, és ezt nem kell mással magyarázni, megokolni. Egyszerűen csak mások vagyunk. Nem azért, mert Balfrász nyert olyan pályázaton, ahol én nem, vagy fordítva, nem azért, mert az én könyvem jobban fogyott, vagy fordítva, nem azért, mert gyerekkoromban belerúgott a kutyámba vagy fordítva. Nincs összeesküvés, nincs üzleti fondorlat, évek óta dédelgetett személyes gyűlölség, egyszerűen csak mások vagyunk. Én nem akarok olyasmit olvasni, amit ő írt, és gondolom ez kölcsönös. Én nem hibáztatom gyenge fogyásért, negatív kritikáért stb.
Azt mondjuk nem hagyom szó nélkül, ha szerintem hülyeségeket beszél, mint például
Ez nem azt jelenti, hogy az a jó kritika, mely élvezhetetlenül száraz, “szakmai”, csupán annyit jelent, hogy a kritikus ne “szórakozzon”, szórakoztasson a mű és/vagy a szerző rovására (vö. kettős parazitizmus). Oldja fel, tegye befogadhatóvá a száraz szakmaiságot – vagyis szórakoztasson saját eleven stílusával és szellemével.
mert ez azt jelenti, hogy nincs tisztában a humor működésével. Ami amúgy tényleg nem könnyű műfaj. Persze ez sem kisebb marhaság:
Komolyra fordítva: attól a pillanattól, hogy az objektivitásra törekvést feladjuk (kritikus és a kritika olvasója), az egyéni ízlés, szimpátia és ellenszenv, pillanatnyi hangulat sőt fiziológiás állapot (székrekedés, hasmenés, migrén, gyomorfekély vagy menstruációs görcs, nátha, allergiás viszketés, furunkulus, szőrtüszőgyulladás, részegség, drog, elvonási tünetek, másnaposság, nemi kielégültség vagy kielégületlenség etc.) határozzák meg az irodalom szakmai állapotát.
El nem merem képzelni, mit írt volna, ha véletlenül nem fordítja komolyra a szót… Azt gondolni, hogy a kritikus lelkiállapota nem befolyásolja, nem befolyásolhatja a leírt szöveget, valami egetverő baromság. Természetesen mindig hatással lesz a fizikai és érzelmi állapot a kritikára. Ha épp a kórházi ágyon fekszem egy amputáció után, egy háborús regény naturalista ábrázolása nyilván egész más hatást tesz rám, mintha makkegészségesen, az ágyban heverészve olvasnám ugyanazt a könyvet. Ezek a hatások elkerülhetetlenek. Vannak, akik képesek kisebb-nagyobb mértékben elvonatkoztatni tőlük, vannak, akik nem. Az ember pedig kiválasztja azokat a kritikusokat, akik ízlése és értékítélete hasonlít az övéhez, és az ő kritikáikat fogja olvasni.
És akkor az egyik személyes kedvencem:
Ősi sztereotípia, hogy a véres tollú kritikus valójában sikertelen/tehetségtelen/sértett szerző, s mert sztereotípia, ezért sokan nem is veszik figyelembe ezt a fajta motivációt. Pedig azért, mert valami sztereotip, még lehet igaz… A féltehetség egyik ismérve a mások (esetleg csak vélt, felnagyított, konstruált) hibáin élősködés (vö. dekonstrukció). Ez mindig a legkönnyebb út, mert az alapanyagot már valaki szállította hozzá, de hivatkozzunk a nagytekintélyű Yoda mesterre: a könnyebb út a Sötét Oldal útja.
Vagy egyszerűen csak rossznak tartja az írást és ezt van pofája leírni a saját, egyéni stílusában. Occam borotvája. Fölösleges mindenféle hátsó szándékot fantáziálni bizonyíték nélkül, mikor van szimpla, egyszerű magyarázat is. Némelyik kritika mondatszintű gördülékenysége, humora (még ha kíméletlen is), felépítése, magyarázatai messze felülmúlják a kritika tárgyának ilyetén vonatkozásokban nyújtott teljesítményét. Ilyen esetekben tehetségtelenségről beszélni inkább a másik oldal felé kellene…
Nem szabad azt sem megengedni, hogy a kritika a kultúrharc (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyvere, egyéni vagy kollektív meggyőződések terjesztésének médiuma, kontraszelekció, egyéni érvényesülés, vagy kiadói profitszerzés eszköze legyen.
Igen, azt már kristálytisztán láthatjuk, hogy mi mindent nem szabad tennünk kritika címén. A legfontosabb konklúzió mégis az, hogy az a jó kritika, amellyel Balfrász is egyetért. Hát igen. Ami azt illeti, az elmúlt pár évtizedben valóban kaptunk ebből a hozzáállásból eleget. Éppen ezért most már ideje lenne véget vetni neki, és igazán mulatságos, hogy a bolsevizmus bősz ellensége igyekszik a saját ízlésterrorját épp ugyanazokkal a módszerekkel terjeszteni.
Tags: Falka, rögeszme, szálka-gerenda