2009-2010
Nem szokásom újévi fogadalmat tenni. Nem hiszek a szokások és rituálék hatásaiban. Bár katolikusnak neveltek, nem hiszek az egyház Istenében. Magamban hiszek, és ez nem kötődik dátumokhoz, tradíciókhoz.
Hiszek viszont a szokások közösségformáló erejében. Hiszek az emberekre gyakorolt hatásaikban, bár ez nem misztikus, csupán a tudat jellegzetessége. Elfogadom a lehetőségét, hogy van olyan hatalom, amely túlmutat az anyagi világon.
Ez az alkalom sem rosszabb másiknál arra, hogy az ember tanulságokat vonjon le az életéből. Ha már olyan sokan ezt választják különböző indokok miatt, csak a különbözés miatt felesleges lenne nem tenni.
Az elmúlt évben rá kellett jönnöm, hogy több aspektusban is túlbecsültem magam. Azt gondoltam, ismerem magam, holott látnom kellett volna, hogy egy párkapcsolatban eltöltött másfél évtized után legfeljebb magunkat ismerhetem. Ennek a tévedésnek az árát még jó ideig fizetni fogom. Amit könnyen ad az élet, nem becsüljük. Ez ugyan közhely, de pontos megállapítás, az emberi természet alapos ismeretéről tanúskodik.
Amikor elvesztettem a lányt, aki egyszerre volt ő és én, mi, az otthon, a legfontosabb, az ok és a cél, kevesebb maradt belőlem, mint ami a túléléshez elégséges. Talán ez a kapcsolatok jellegéből törvényszerűen következik, nem tudom, egy példából nehéz általánosítani. A lényeg, hogy az, aki mellette voltam, nincs többé. Valaki másnak kellett lennem, és ez tartogat meglepetéseket. Megszoktam, hogy saját magam számára kiszámítható vagyok, és ezt vele együtt vesztettem el.
Az elmúlt háromnegyed év elsősorban azzal telt, hogy megpróbáltam felfedezni saját magam, és a folyamat még messze nem ért véget. Vannak események, amik tőlünk függetlenül megváltoztatnak, és figyelmen kívül hagyják az alanyt. Többnyire nem kellemes dolgok ezek.
Még mindig csak remélem, hogy a végeredmény nem okoz majd csalódást sem nekem, sem másoknak. A számvetés eredményeképp kiderült, fogalmam sincs, miknek akarok nagyobb fontosságot tulajdonítani az életemben. Van, amit korábban fontosnak tartottam, és most jó lenne tudni, így marad-e. Egy biztos, elsősorban nekem kell újra egésznek lennem, felépítenem az életemet az alapoktól. Aztán jöhetnek az interperszonális kapcsolataim is.
Ezen a ponton a kell köszönetet mondanom a barátaimnak és családomnak, akik elmondhatatlanul sokat segítettek akkor, amikor azt gondoltam, nincs akkora szükségem rá.
Ami a jövőt illeti, még kérdéses, mennyire fogom fontosnak tekinteni az írást. Nem megy olyan jól, mint szeretném és elvárnám magamtól, és még nehezen veszem rá magam olyasmire, ami jó eséllyel eleinte sok csalódással jár majd. Jó lenne szerkesztőként a mostaninál többet dolgozni, jó lenne esetleg ebből élni, de ez persze itt és most csaknem lehetetlen.
Szeretnék családot, szeretnék boldog lenni, de ezek túl általános vágyak ahhoz, hogy ennyivel el lehessen intézni, konkrétabb terveim pedig még elég homályosak.
A számvetés konkrétumokban: egy halott kedves, egy válsággal küszködő munkahely, ahol nem sok esély van rá, hogy megtaláljam az elégedettség érzését, két folyamatban lévő szerkesztés, egy cirka egy éve tartó írói blokk, egy fél éve húzódó pár milliós beruházás, növekvő távolság a családom egy részétől, egy hónap idegtépő aggódás és kilenc hónapnyi gyász, csodálatos barátok, akinek nem lehetek eléggé hálás, egy gyakorlatilag megszűnt másodállás.
Érdekes év volt. Mozgalmas. Megrázó. Fájdalmas.
Végezetül pedig egy olyan szám, amely mindennél pontosabb tükröt tart elém arról, hogy milyen az, amikor valaki tud bánni a szavakkal, egyelőre velem ellentétben.
Tudom, hogy más módszerrel közelítünk a mondanivalóhoz, ez inkább emocionális, míg én racionális vagyok. Ez inkább fest, míg én rajzolok. Ez inkább színkavalkád, míg én körvonalazok. Ez jó, én meg nem.
Tags: szívből