Írónak lenni
Nah, most aztán összejöttek a dolgok, kéne folytatni a Föld 2862-t, válaszolnom kéne Mg-b bejegyzésére, kellene írnom végre Jászfényszaruról is, erre viszont mit fogok tenni? Nos, Raon blogját olvasgatva egy olyan témába akadtam, ami engem is foglalkoztat egy ideje, így hát most erről fogok kicsit elmélkedni.
Amikor azt mondom, kicsit, persze költői túlzásként írom. Ami Raon bejegyzésében megfogott, az a tünetek jellegzetessége. (Zárójelben (Tényleg, szó szerint!) jegyzem meg, azt sem tartom teljesen lényegtelennek, hogy a következő idézet nem a bejegyzésben, hanem az egyik kommentben tűnik fel.)
Nagy vonalakban azért nem, mert nem megy. Valamit elvesztettem, ami hajtotta ezt az egészet, és már évek óta nem sikerül visszaszereznem - vagy eddig mindig csak rosszul próbáltam. Valahogy 2003 óta - az első, azóta ezerszer is elátkozott hátterű megjelenésem óta - stagnál bennem a tisztátlanság érzése, amelytől azóta sem tudtam megszabadulni. Próbáltam ezerszer, ezerféleképpen, de semmi sem változott. Illetve ez nem igaz: az időközben megtanult technikákkal néhányszor sikerült egy-egy tökéletesen lelketlen, rideg és érzéketlen valamit írás címén összehoznom, ami az én meglátásomban nem a technika, és az állhatatosság, hanem sokkal inkább a szenvedés diadala volt.
Nehéz erről írni, mert furcsa kettősség ez. A régi írásaim kapcsán tudom, hogy minden meglévő hibáik ellenére is megvan bennük a lényeg - az újak esetében pedig számomra egyértelmű, hogy minden írástechnikai csiszoltságuk ellenére ez fájdamasan hiányzik belőlük. Látni hiába látom, hol van a gond, érteni hiába értem, merre kellene menni, tenni hiába teszek érte, ez eddig sosem volt elég. Amikor időnként már csak karnyújtásnyira volt a megoldás, akkor ismertem fel, számomra igazából még mindig mennyire elérhetetlen távolság ez.
És igen! Valóban. Állatira igaza van. Bár nem igazán kedves és megértő dolog ilyet mondani, de ami őt illeti, a fentiek nagyjából fedik a valóságot. Mókás viszont, hogy rám is meglehehetősen illenek. Vele ellentétben én viszont azt is tudom, hogy miért van így. Bár lehet, hogy nála más a kiváltó ok, de azt gyanítom, hogy ahogy a tünet, úgy a “betegség” is jellemző és általános.
A sors fintora, hogy a pocsék író, aki nem is akar jobb lenni, sosem veszi észre ezeket a tüneteket. Az, hogy éppen az hiányzik egy írásból, amitől olvasható lesz, ami megragadja akár csak egy kicsit is az olvasót, csak annak tűnik fel, aki szem előtt tartja a minőséget. Aki elég mélyen beleásta magát az írásba.
Raon pedig nagyon komolyan veszi az írást. Rengeteget tud róla elméletben és mások írásaiban jól meglát hibákat. A saját írásaiban pedig sorra elköveti őket, és ebben is baromira hasonlítunk.
Na. Az én diagnózisom (brr, nagyon borzasztó asszociációkat idéz ez a szó 
) a saját problémámat illetően a következő:
Mindig pokoli gyorsan megtanultam azt, ami tényleg érdekelt. Persze ezzel legtöbben így vannak. Még akkor is, ha most szándékosan nem kezdek moralizálni azon, hogy miért nincs egyetlen rajz ötöse annak a tinédzser autótolvajnak, aki tizenkét másodperc alatt nyitja ki egy BMV zárját… Szóval, ami fontos, az megragad. Ami tényleg fontos, arra az ember szakít időt. Ami mindennél fontosabb, az megelőz minden mást az ember életében. Akár hajlandóak vagyunk ezt magunknak és másoknak bevallani, akár nem.
És nálam speciel itt a gond. Nekem nem mindennél fontosabb az írás. Már nem. Talán volt olyan időszak az életemben, amikor ez volt a helyzet, de jó ideje nem így van. Az ember leginkább boldog szeretne lenni. Van, akinek az ezerhatszázötven darabos hajómakett gyűjteménye, van, akinek háromszázadik lefektetett pasi/nő, van akinek az igazgatótanácsi hely jelenti a boldogságot (vagy legalábbis azt hiszi). És van, akinek az írás.
Ez utóbbiak nap mint nap oda fognak ülni a kockás füzet vagy a klaviatúra elé, és írni fognak, mert nem tehetnek mást. Mert enélkül nem megy. Ezért kelnek, ezért csinálnak mindent. És ettől működik az életük, ettől tudnak örülni más dolgok, családnak, párnak, gyereknek, napsütésnek, kék égnek, mifrancnak.
És ehhez nem kell tudatában lenni a ténynek, hogy ez az egyetlen, amit ki kell vonni az egyenletből, és az életüknek annyi. Teljesen őszintén mondhatják a párjuk szemébe, hogy te vagy nekem a legfontosabb, miközben ez állatira nem így van, csak hát ők ezt nem tudják.
Aki igen, annak jutalma egy működő párkapcsolat esetén a bűntudat, már ha van némi lelkiismerete.
Mindegy, a lényeg az, nekem nem a legfontosabb az írás. Ami azt illeti, most éppen a leghalványabb sejtelmem sincs, mi is tölti be éppen az életemben ezt a posztot, és ez amúgy elég zavaró, de ez most más tészta. Ami számít, hogy csomó dolog van, ami miatt képes lennék abbahagyni az írást, és mivel tudom, hogy így van, éppen az hiányzik az írásaimból, ami nélkül egyszerűen nem működnek.
Szóval, itt a pont. Már a mondat végi. Vagy mindennél fontosabb, és működik, vagy nem, és akkor nem. Ki ki eldöntheti, mit hajlandó feláldozni az életében az írásért.
Tags: szívből
december 1st, 2009 at 23:34
Tiszteletem!
Először is, köszönöm a figyelmet, jó volt olvasni a témával kapcsolatos gondolataidat.
Csak két vonatkozásban nem értettem egyet, ami szerintem új rekord.
A “Vele ellentétben én viszont azt is tudom, hogy miért van így.” részen ráadásul még elgondolkozom, mert nem biztos, hogy a zsigeri ellenkezésként felmerült érzés, a “dehogynem tudom én is!” helytálló lehet.
A másik csak egy pontosítás.
> Zárójelben (Tényleg, szó szerint!) jegyzem meg, azt sem tartom teljesen lényegtelennek, hogy a következő idézet nem a bejegyzésben, hanem az egyik kommentben tűnik fel.
Ha jól értem, itt arra gondoltál, hogy mivel kommentben írtam meg egy helytállóbb megállapítást, konkrétumot, ezért ennek is lenne jelzésértéke. Ezzel amúgy egyetértenék, de itt nem erről volt szó. Bár számomra mostanra egyértelművé vált, az írás a legfontosabb önmegvalósítási forma, azért ez csak egy a sorban. Az első helyen, de egy a sorban.
Az a blogbejegyzésem így nem csak az írásról, hanem az önmegvalósításról szólt, úgy általában, ami számomra az írásnál nagyobb halmaz. Amikor konkrét kérdés jött a kommentben, fókuszáltam (és így talán némi értelme is lett az előző zagyválásnak).
Más szavakkal az írás jelenlegi nehézsége számomra csak okozat az ok-okozat vonalon, és ha az okokra megvan a megoldás, az majd kihat minden (sőt, bármilyen) önmegvalósítási formára… de ez már a mystic fucking extra fokozata.
Ami Téged illet, én sajnálnám, ha abbahagynád az írást (azért tudtál te olyan dolgokat azzal a Kreves regénykezdeménnyel, amit senki mástól nem láttunk), de ha ez az ára annak, hogy elérj valamit, amitől jobb lesz neked, akkor szurkolok.
baráti üdv,
Raon
december 3rd, 2009 at 01:25
Szia!
Hmm, hová lett a borúra derű?
Szóval az első kifogást illetően, csak a te szavaidra támaszkodtam, de persze igazad van, a pontosabb megfogalmazás az lett volna, hogy én a magam problémájára találtam magyarázatot, bár egy újabb bejegyzésben még további okokat is feszegetek.
Ami a második kifogást illeti, csupán arra gondoltam, hogy talán nem véletlen, hogy az ember egy-egy konkrét kérdés kapcsán mond ki olyan dolgokat, amiket már régen ki kellett volna mondania.
Ami az önmegvalóstást illeti, többek közt erre is gondoltam, mikor azt mondtam, mindenkinek el kell döntenie, mit ad fel bizonyos célok eléréséért.
Nekem, istennek hála sikerült megtapasztalnom, milyen az, amikor az írás tölti ki az életemet, és azt is, mikor az írástól függetlenül voltam boldog. Nos, azért ez így nem teljesen igaz, mondjuk inkább azt, hogy az írás csak kiegészítő elem volt az életemben.
Persze akkor még azt hittem, hogy a választásom jóval hosszabb ideig nem állít újabb döntések elé, de hát másként alakult.
Most pedig, mikor már láttam mindkét partot, azt remélem, nem kell megérnem, hogy az írás tartogat több örömöt a számomra :-).
Ami nem azt jelenti, hogy abbahagyom az írást, csupán azt, hogy nem ez lesz a legfontosabb és mindenáron beteljesítendő célom. És mivel úgy vélem, hogy az én elkötelezettségem, vagy annak hiánya nem mehet a minőség rovására, nyilván a határidő tolódik kb. a végtelenbe :-).
Üdv: Wyquin
december 9th, 2009 at 13:35
Tiszteletem!
> Hmm, hová lett a borúra derű?
Egy ideje már csak akkor használom, ha hitem szerint rossz híreket közlök, de azt igyekszem maximális empátiával megtenni.
Amúgy elgondolkodtató dolgokat írtál, ezért is nem reagáltam első olvasásra. Végsősoron arra jutottam, hogy te akkor előrébb tartasz, mert én még nem láttam azt a partot, amikor az írás kitöltötte az életem, és ezzel együtt voltam boldog. Persze, lehet, hogy épp ez lenne számomra a lényeg megértéséhez szükséges információ.
> Most pedig, mikor már láttam mindkét partot, azt remélem, nem kell megérnem, hogy az írás tartogat több örömöt a számomra :-).
> Ami nem azt jelenti, hogy abbahagyom az írást, csupán azt, hogy nem ez lesz a legfontosabb és mindenáron beteljesítendő célom. És mivel úgy vélem, hogy az én elkötelezettségem, vagy annak hiánya nem mehet a minőség rovására, nyilván a határidő tolódik kb. a végtelenbe :-).
Volt egy írópalánta ismerősöm, akinek az aláírásában az szerepelt, hogy “a végtelenbe és tovább”. Nem mondom, meg ki az, mert esetleg emlékezhetsz rá, és rosszul fogod magad érezni.
Jó látni, hogy még mindig a kellő iróniával szemléled ezt a kérdést. Én azért továbbra is abban bízok, hogy rátalálsz a stílusod (jelenleg szerintem nem látott) erősségeire, és ez átlendít abba az irányba, hogy még ebben az életben olvashassunk tőled egy remek-művet.
(lám minden relatív, mert én hiszek a lélekvándorlásban, nem te, és mégis mintha én lennék a türelmetlenebb)