Határok és döntések
Eltűnődtem Mg-b bejegyzésén. Arra jutottam, hogy tulajdonképpen igaza van. És ez érdekes. Azt mondja, szemléletmódbeli különbség, máshol meghúzott határok, középiskolai vs. egyetemi módszerek.
Amikor arról van szó, hogy minden szerkesztő máshol húzza meg a határokat, természetesen csak egyetérteni lehet. Több szempont alapján is értékelünk minden művet, ami elénk kerül, és minden szempontnál máshol vannak ezek a határok. Stilisztika, mondanivaló, írói eszközök, összhatás stb. Vannak olyan novellák, regények, amelyek - ha rajtam múlik - valószínűleg sosem, de legalábbis jó ideig nem látnak napvilágot, mégis megjelentek. Itt és most nem szándékozom hosszasan kifejteni a bennem lakozó ízlésdiktátor érveit, sem pedig a kulturfasiszta módszereket, amelyeket foganatosítanék, ha elmenne a józan eszem és módomban állna.
Azt viszont megjegyezném, és a bővebb kifejtést egy másik posztra hagynám, hogy amikor a középfokú oktatásból kikerülők jelentős része - csaknem fele, ami azt illeti - funkcionális analfabéta a felmérések szerint, nehéz tiszta szívvel azt mondani, a rengeteg szemétért a kiadók felelősek. Mert hát amikor a szerencsétlen olvasó végre-valahára könyvet fog a kezébe, és nehéz munkával - és ez itt most nem irónia, ez a kemény és elkeserítő valóság! - nekiáll kibogarászni a szavak olvasatát, sajnos nemigen marad energiája a történetre is figyelni. Imígyen pedig egy bonyolultabb történetvezetésű műnél ugyebár igen hamar elveszíti a fonalat, minek következtében ugyanilyen gyorsan fogja letenni a könyvet, és visszaül a monitor vagy a tv elé.
Érthető tehát a nullnívójú írások dömpingje és népszerűsége. Na és akkor jön az egyszeri író, és művével bekopogtat a szerkesztőhöz. Aki kismillió helyen rámutat az írás hiányaira, mondván, szerencsére ez csak két helyen vérzik, az orrán, meg a száján. Aztán jön a két lehetőség:
Mg-b rámutat az ajánlott olvasmányok hegyére, és azt mondja, ha ezeket elolvastad, megértetted és megtanultad, ők mit csinálnak sokkal jobban, akkor gyere vissza, és foglalkozunk veled.
Ebben neki tökéletesen igaza van. Számtalanszor hiába próbálunk olyan írókat említeni, akik nagyon is jók, a delikvensnek nem mond semmit, mert se Dragonlance, se Forgotten Realms könyvet nem írt. Ilyenkor általában az is lepattan az íróról, hogy olvasson bármit, csak ne fantasyt és sci-fit. És akkor az ember csak néz szomorúan, és azon gondolkodik, mi a túrót kezdjen a lelkes fickóval.
A másik lehetőség. Előveszem azt a félresikerült írást, és szóról szóra, pontról pontra leírom, hogy mégis miért nem jó, mit cseszett el a szerző, hogy kellene jól csinálni, és az miért is sokkal jobb, mint az általa választott módszer. És itt rámutatnék, hogy Mg-b-nek tökéletesen igaza van abban, hogy ez a metódus sokkal közelebb áll a középfokú oktatásban elterjedt módszerhez, mint az övé. (Amellett, hogy azért ő is csinálja ezt azokkal az írókkal, akikkel úgy gondolja, érdemes, hehe!)
Ez persze csak részben szerkesztői attitűd. A dolog gyökerei ennél mélyebbre nyúlnak. Ő bölcsész, én nem. Én lineárisan haladok, ő hálózatosan. Én erődöt építek, ő tornyot. Én… na jó, már úgy is mindenki érti :-).
Azt vallom, hogy addig ne kezdjen el valaki csinálni valamit, amíg nem biztos benne, hogy meg tudja tenni. Ez a hozzáállás nagyon biztonságos, és nagyon nem innovatív. Nem működik a valóságban sem. Én sem így élem az életem, legalábbis nem teljesen. Ennek ellenére hiszek abban, hogy érdemes inkább biztonságra játszani, mint kockáztatni, főleg akkor, ha másokat is érint a téma. Választott pénzkereső szakmámban például határozottan idegesít, ha nem így tesznek, és erre nem kevés példát láttam pályafutásom során.
Ez a hozzáállás, és a tanításban szerzett csekély tapasztalatom azt mutatják, hogy aki nem érti az alapok elsajátításának fontosságát, az sosem fog úgy gondolkodni, hogy magától eljusson pl. írásban az olvasható szintre. Éppen ezért vélem, hogy ezeket bele kell verni az írójelölt fejébe, és a mondatszintű elmélettől kezdve kell megmutatni, mitől lesz jó egy írás.
Nyilván sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha máshol húznám meg a határt, és csak azokkal foglalkoznék, akik már eljutottak arra a szintre, hogy maguktól is képesek lennének fejlődni, csak persze lassabban, mint segítséggel. Ha azonban azt veszem, hogy a tehetség sajnos nem mindig jár együtt a tudással, a megfelelő szemléletmóddal, szorgalommal stb., akkor rengeteg olyan írójelöltet lehetne elutasítani, akikből akár lehetne is valami.
Persze, és itt visszakanyarodnék az olvasók nem elhanyagolható részének sajnálatos hiányosságaihoz, nehéz tiszta szívvel minőségi elvárásokat támasztani egy írással szemben, tudva, hogy minél fordulatosabb, színesebb, bonyolultabb, annál kevesebben fogják elolvasni és megérteni. Ily módon aztán belefutottam abba a dilemmába, hogy mi is legyen az a szint, amit érdemes megkövetelni egy kezdő írótól és mi az a szint, amire azt mondhatjuk, hogy kiadható.
Ez mindenkinek egyéni döntése kell legyen. Én úgy döntöttem, megmaradok annál a színvonalnál, amit én szívesen olvasnék. Mivel ebbe nem fér bele a DL és az FR irodalom elsöprő része, szerkesztőként olyan elvárásokat támasztok az íróimmal szemben, amihez kis hazánk fantasyvel és scifivel foglalkozó kiadóinál általában nem szokhattak hozzá.
Ebben a relációban szemlélve viszont, úgy vélem, hogy ha már lényegesen többet várok el egy írótól, aki szerkesztőként felkér, mint mások, akkor már kötelességem minden tőlem telhető segítséget megadni. És ha elvállalok egy szerkesztést, akkor - ha már olyan hülye vagyok, hogy esetleg írni nem tudó író művét vállaltam - abba akár az is beletartozik, hogy az alapoktól építsük újra az illető eszköztárát és írását.
Hosszasan lehetne még elemezgetni a határok meghúzásáról felmerült gondolatokat, a lényeg azonban már elhangzott: minden írás, minden szerkesztés olyan döntések sorozata, melyekben ott kell lennie az író, szerkesztő teljes tudásának és minden meggyőződésének. Különben az írás éppolyan rossz lesz, mint amilyen félresikerült a szerkesztés.
Tags: blogjáték