Felelősség
Az emberek többsége nagyon sokféle felelősséggel szembesül élete során. Ez nálam sincs másként. Embere válogatja, hogy hogyan reagál ezekre.
A magam részéről általában nem szeretek kibújni a felelősség alól. Azt kitalálni persze, hogy hogyan lehet jól megfelelni a kihívásnak, nehéz.
Amiről az alábbiakban szó lesz, az a szerkesztő felelőssége.
Hanna kérdezte egyszer régen egy beszélgetés során, hogy miért járjuk körül folyton őszinteség helyett a kritikában a problémákat. Azt feleltem erre, hogy ugyan ki lenne az, aki néhány éves barátságot kockáztatna azzal, hogy azt mondja, figyelj, haver, tedd le a tollat, ceruzát, billentyűzetet, csinálj bármi mást, mert ez neked az életben nem fog úgy menni, hogy olvasható legyél…
Mielőtt bárki magára gondolna e sorok olvastán, nem, nem konkrét személyekről beszélgettünk, csupán általánosságban vetődött fel a kérdés. A válasz is sarkított helyzetet tükröz, ugyanis egy szerkesztő, akármilyen jó és rutinos - nem magamról beszélek, hé! -, sosem fogja biztosan tudni, hogy az író teljesen tehetségtelen-e. A jó és rutinos szerkesztő azt tudhatja, hogy az adott írás kiadható-e, érdemes-e vele egyáltalán foglalkozni. De ugyanez a szerkesztő azt is fogja tudni, hogy nem tévedhetetlen.
Ezek azonban olyan felelősségek, amikkel a legtöbben azért tisztában vagyunk. De mi van akkor, ha nem ennyire egyértelmű a helyzet? Ha a szerkesztő amúgy lát fantáziát, lehetőséget az írásban, lát potenciált az íróban? A felelősség ebben az esetben nagyobb és megfoghatatlanabb is.
Egy ideális világban temészetesen a szerkesztő kihozná a maximumot az íróból. Egy ideális világban a kérdés fel sem vetődne.
Mi azonban szemmel láthatóan nem egy ideális világban élünk. (Apám egyik kedvenc szövege ezzel kapcsolatban így hangzik: Az optimista hiszi, hogy a létező világok legjobbikában élünk. A pesszimista attól tart, hogy ez tényleg így van.) A szerkesztő, ha érez egyáltalán felelősséget azzal kapcsolatban, hogy inspirálja, motiválja, buzdítsa az írót, ami lássuk be, nem lehet valami gyakori mifelénk, akkor is meglehetősen korlátozottak a lehetőségei.
A legjobb szerkesztők sem látnak bele az író fejébe. Nincsenek vele a nap minden percében, nem tudják kontrollálni, hogy mikor és milyen lelkiállapotban olvassa el a kritikát, véleményt. Nem tudják minden esetben az író számára leginkább preferált formába önteni a gondolataikat, néha pedig egész egyszerűen úgy érzik, muszáj félreérthetetlenül fogalmazniuk, hogy az író biztosan értse a kritika jelentőségét.
De az írás kreatív folyamat, ha az ember nem leli örömét benne, ha nem érez kényszert, hogy írjon, a végeredmény nem lesz jó. Tudom. Egy, két, három stb. kritika azonban bárkinek a kedvét szegheti akkor is, ha egyébként a szerkesztő nem akarja eltántorítani az írástól az illetőt. Megjegyzem, azok, akiknek az ember el akarja venni a kedvét az írástól, szinte sosem veszik a lapot.
A kérdés tehát a felelősség. A szerkesztő felelőssége, hogy úgy tegye a dolgát, hogy ne elkedvetlenítse az írót, hanem kihozza belőle a maximumot. Ha a szívemre teszem a kezem, azon meg is tudom számolni, hány tényleg tehetséges íróval volt dolgom az elmúlt nyolc évben. Sok kevésbé tehetséges íróval is találkoztam, akiket egy dolog emelhetett ki a tehetségtelen írók közül, a szorgalom. Aki elég elszánt, eleget gyakorol, tanul, igyekszik, előbb-utóbb javulni fog. Lehet, hogy sosem fog olyan mesterművet alkotni, ami gyönyörteli bódulatba taszítja az irodalmi Nobel-díj zsűrijét, de élvezetes, olvasmányos írásokat vethet papírra, amik sok embernek szerezhetnek kellemes, izgalmas perceket. Ezeknek az íróknak nagyon nagy szükségük lenne olyan szerkesztőre, aki komolyan veszi a felelősségét, és képes jól csinálni a dolgát.
Sajnálatos módon a jó szerkesztő ritkább, mint a jó író, annak pedig, aki képes a fentebb vázolt feladatokat kiválóan ellátni, olyannak kellene lennie, amilyennel én még nem találkoztam. Azért megjegyzem, ez nem akkora szó, mert az én ismeretségi köröm nem világra szóló méretű. Amit jobban sajnálok, hogy teljes bizonyossággal tudom, én sem vagyok ilyen szerkesztő. Meg sem közelítem. És ez nem csak számomra probléma, azok az írók, akiket szerkesztettem, bizonyára nálam jobban sajnálják.
Nem tudom, hogy mi a megoldás. Próbálok változtatni a módszereimen időnként, de eddig nem leltem rá az üdvözítő változatra. Talán idővel. Ami persze azt jelenti, hogy akik hozzám hozzák az írásaikat, szenvedő alanyai lesznek nem megfelelő módszereimnek.
Vajon van értelme felelősséget érezni olyasmi miatt, amire nincs jó megoldás? És ha az ember tudja, hogy amit csinál, az nem elég jó, helyes-e azért folytatni, mert a munkája nélkül rosszabb lenne a végeredmény?
Nem tudom. Azt tudom, hogy pocsék érzés azt olvasni egy író blogján, hogy a kritikám elkeserítette. Nyilván nem olyan pocsék, mint olvasni a kritkámat, mert az időnként tényleg elég durva élmény. De hol az ideális határ az udvariasság és az őszinteség, szókimondás és az áltatás között? Hogyan lehet úgy arra kérni valakit, hogy mondjuk dobjon ki egy fejezetet és írja újra az egészet, ha kell többször is, hogy közben ne keltsük azt az érzést az íróban, hogy amit csinál, rossz?
Az írástól eltávolodva, higgadtan, jó idő elteltével az író lehet, hogy azt fogja mondani, megérte megírni azt a négy változatot abból a fejezetből, mert sokat tanultam belőle, és tényleg sokkal jobb lett a végeredmény. Ilyenkor a szerkesztő csak vigyorog, mint a vadalma, bólogat, és elkönyveli magában, hogy legközelebb talán könnyebb dolga lesz ugyanezzel az íróval, de addig… Addig csak reménykedhet benne, hogy sikerül meggyőznie az írót, hogy ne hibáztassa magát vagy a szerkesztőt, tekintse fejlődésnek, gyakorlásnak, útkeresésnek a kidobott verziókat, és gondoljon arra, hogy az írás kicsit olyan, mint a bowling. Ha az elején jól sikerül a lendítés, a golyó csak megy magától, és a végén tarol.
És persze van olyan is, amikor az író veszi kalapját és más szerkesztőt keres. Nem mindig rossz döntés ez. Vannak író-szerkesztő párosok, akik együtt sziporkáznak, olyasmire képesek, amire mással nem, és vannak olyanok, akik elvesznek az ellentéteikben, és inkább gátolják egymást. Ez utóbbi esetben nyilván a jobbik megoldás, ha másik szerkesztőt keres az író.
Mindig sajnáltam, ha egy író nem akart többé velem dolgozni. Elfogadtam persze, mást nem is igen tehettem, de mindig saját kudarcomként éltem meg. Akárcsak egy író, ha harmadszor, negyedszer is visszadobom az írását. Akkor is, ha tudom, hogy igazam van. A kudarc akkor is kudarc, ha csak részben az én hibám. Mert talán, ha én nem hibázom, a kudarc sem következett volna be.
Tags: szerkesztés