Nézőpont kérdése
Létezik egy viselkedésminta, amely a mentsük, ami menthető frázissal írható le legjobban.
Ha netán elönti a víz a lakást, az ember felkapja a legértékesebb dolgait, vagy ami épp a keze ügyébe akad, amit még el tud érni és fontos, aztán nincs más hátra, mint a csónakból, gát tetejéről, mentőhelikopterből figyelni, ahogy a házunk búvárleckét vesz.
A természeti csapások azért képeznek kivételt a mondandóm szempontjából, mert gyakran egyszerűen nincs mit tenni ellenük. Földrengés, villámcsapás, szélvihar, földcsuszamlás sokszor nem veszi figyelembe az emberi erőfeszítéseket, csak jön, rombol, oszt mi ott állunk a romok között.
Van azonban egy másik szituáció, mikor az ember hasonló elv alapján cselekszik, és ehhez semmi köze a természetnek.
A magam részéről kifejezetten utálom, mikor szakmai döntéseket nem szakmai szempontok alapján hoznak meg. Persze megértem, hogy pl. az aszfaltöntő munkás más szempontok alapján döntene bizonyos kérdésekben, mint a cég ügyvezetője, akinek számtalan más tényezőt is figyelembe kell vennie, de vannak ésszerű kompromisszumok, és vannak, amik nem azok. (És akkor még finom voltam!)
Egy vállalkozás fejlődését nyilván az garantálja, ha nyereséget termel. Fennmaradását pedig az, ha minimum nullszaldós a költségek levonása után, amibe mondjuk mindenki bére is beletartozik.
Ámde ne felejtsük el, hogy a vállalkozás célja nem ez. A cégnek feladata van, amire tulajdonképpen létrejött. Ha a nyereségesség vagy a nullszaldó elérése miatt ezt a feladatot már nem képes maradéktalanul teljesíteni, akkor a cég léte értelmetlenné válik, még akkor is, ha ettől függetlenül tovább működik.
Teszem fel, mit szólna a kedves megrendelő, ha az ablakcserénél a mester kijön, kiüti a régi ablakot, beteszi az újat, majd emeli kalapját és megy. Az ablak meg ott áll beékelve, de se rendesen rögzítve, se purhabbal kifújva, se bevakolva stb.
A szolgáltatóipar ebből a szempontból persze némiképp könnyebb helyzetben van, ilyen markánsan ritkán lehet rajtakapni a költségcsökkentés hatásain. Mert ugye válság van, az ember (legyünk jóindulatúak, és tekintsük embernek a cégvezetőt is) talán nem szívesen rúg ki régi dolgozót, pláne ha egyébként jól végzi a munkáját. Tehát itt-ott kicsit megnyirbálja a szolgáltatást, olcsóbb anyagból dolgozik, szorít egyet a nadrágszíjon, takarékossági intézkedéseket vezet be, és reméli, hogy ez elég lesz.
Nézzük például kedvenc vesszőparipámat, a könyvkiadást. A válság itt van, szóval mit csinál a hipotetikus könyvkiadó?
Megnyirbálja a szolgáltatást: ezentúl egy szerkesztő nem egy könyvet fog csinálni, hanem mondjuk kettőt. Ezentúl nem korrektúrázzuk az anyagot tördelés előtt és után, hanem csak utána.
Olcsóbb anyagból dolgozik: kicsit rosszabb minőségű papírra nyomatja a könyveit, elfelejti a kemény borítós könyveket, nem a drágább fordítót választja, hanem az olcsóbbat, aki igaz, hogy fordító programot használ irodalmi fordításhoz, de ez még belefér.
Szorít egyet a nadrágszíjon: félbehagyja a nem nyereséges sorozatokat, trilógiákat, nem kockáztat elsőkönyves szerzőt, nem ad ki hazai szerzőt.
Takarékossági intézkedéseket vezet be: nincs több repi kávé, céges rendezvény, jutalom, a papír mindkét oldalára kell nyomtatni, és csak akkor, ha feltétlenül muszáj stb.
És persze ezeket lehet az extremitásig fokozni, pl. takarékosságból időnként nem fizetjük ki a beszállítókat, a jogdíjakat, a szerkesztőket, korrektorokat, nyomdákat. Mondjuk addig még nem jutottunk el tudomásom szerint, hogy villany helyett gyertyával világítanak a kiadóban, de bármikor megtörténhet, hogy hazaküldik az embereket, hiszen tördelni, szerkeszteni, korrektúrázni otthon is lehet, kapcsolattartásra ott a net, addig se a kiadónak kell a fűtést, áramot, telefont, netet fizetni.
És amikor eljutunk oda, hogy a szerkesztő egyszerre három-négy könyvet szerkeszt, plusz újabb takarékossági intézkedésképpen átveszi a fordító munkáját is, amikor a tördelőnek kell korrektúráznia a szöveget, akkor elértük a célt: senki sem tud elfogadható munkát végezni.
Ilyenkor persze feltehetjük a kérdést, ugyan ki akar ilyen körülmények között dolgozni? A válasz pedig az, hogy senki sem akar, de fog. Egyrészt van, aki nem tehet mást, hiszen ez a megélhetése, másrészt a könyvkiadásban gyakran pont olyan megszállott őrültek dolgoznak, mint a hazai egészségügyben. Nekik gyakran ez az életük, még amikor elönti a víz életük munkáját, akkor is ott állnak, és addig adogatják ki az ablakon a darabokat, amíg el nem lepi őket az ár.
Mentsük, ami menthető, mint említettem. Ismerem az érzést, amikor az ember pontosan látja, hogy amit csinál, már messze nem felel meg nemhogy az objektív szakmai elvárásoknak, de a saját értékrendje szerint is vállalhatatlan, de ott a tudat, hogy a munkája nélkül ennél is rosszabb lenne a helyzet. Amikor azzal nyugtatja magát, hogy valamit azért sikerült elérnie, hogy a szöveg javult, hogy kevesebb hiba maradt benne, miközben pontosan tudja, hogy öt év múlva, ha valaki a kezébe veszi a kész könyvet, mit sem tudva a helyzetről teljes joggal kérdezi meg, hogy hogyan lehetett ezt a szörnyszülöttet nyomdába küldeni?
Az ember fura jószág. A tisztességes ember meg aztán különösen. Aki tisztességes, aki jól akarja végezni a munkáját, és ráadásul még ért is hozzá, azt a fenti helyzet gyorsan kikészíti. Lehet úgy dolgozni, hogy nem érdekel a munkád, az eredményen általában meg is látszik, de nem lehet úgy dolgozni, hogy az embert érdekli a meló, szereti csinálni, akarja, hogy jó legyen a végeredmény, és egyszerűen nem teheti. Hosszú távon ez nem megy, ez felemészti az embert. Ha sosem tudsz úgy felállni a munka végén, hogy na, most ez tök jó lett, elégedett vagyok, akkor a lelkiismeret igen gyorsan kellemetlenkedni kezd.
Nem akarom azt állítani, hogy tudom, mi a megoldás. Én csak azt tudom, hogy könyvkiadás-független a jelenség, rengeteg szakmában jelen van, hogy nem akkor fejezzük be a munkát, mikor kész van, hanem amikor lejárt a határidő. Függetlenül a termék minőségétől.
Tags: rögeszme