Kereső

Pár száz évvel ezelőtt megjelent egy könyv, és hozzá egy eszmerendszer. A Malleus Maleficarum – és még mondja valaki, hogy a szavaknak nincs hatalma! – aztán egész lavinát indított el. A boszorkányperek megkezdődtek, és miután a tételekhez hozzácsapták, hogy a boszorkányság tagadása a legerősebb bizonyíték, és aki boszorkányt véd, maga is boszorkány, a folyamat szó szerint önfenntartóvá vált.

Elég volt megvádolni valakit boszorkánysággal, és az illetőnek reszeltek. Akár tagadta, akár nem, kicsinálták. Aki nem hitt a vádakban, az is mélyen kussolt, vagy a boszorkány mellett végezte.

Amiért pedig ezt a kis történelmi kitekintést tettem, az Balfrász újra felemlegetett Falka-frásza. Sajnálatos módon a paranoiának elég sok közös vonása van a boszorkányperekkel. Akibe egyszer befészkelte magát a rögeszme, azt igen nehezen lehet eltántorítani a képzeteitől. Roppant mód bosszantó újra és újra ugyanabba az idült baromságba belefutni minden adandó alkalommal, mikor esély kínálkozik a rögeszme fejtegetésére, de felhasználhatjuk egy kis írástechnikai szemléltetésre.

Az alapkoncepció abból indul, amiből a világszemléletünk táplálkozik – mit gondolunk másokról? Embertársaink megítélése múltbéli tapasztalatainkból származik. Ebből kifolyólag magam is némi gyanakvással szemlélem a nagylelkű, megbocsátó, toleráns, önzetlen ismeretleneket, főképp, ha ezeket egyedül ők állítják magukról. Különösképpen alkalmas a net az ilyen félreértésekre, ahol minden bejegyzést az ember a saját előítéletein keresztül értelmez, és még azelőtt meg lehet sértődni, hogy a másik megmagyarázhatná, pontosan mire gondolt.

Elég egy kis előítélet, néhány rosszul megválasztott szó, és máris egy cirkusz kellős közepén lehetünk. Ráadásul, és ez nagyon fontos, a paranoiának nem kellenek konkrétumok, hiszen nagyszerűen képes a saját szája íze szerinti értelmezésre – ez amúgy nem a paranoiás saját skillje, de ő csinálja a legelszántabban.

Tehát, ott tartottunk, hogy Balfrász elmélete szerint létezik egy közösség az Rpg.hu-n, mely abból a célból szerveződött, hogy minden más véleményen lévőt tömeges támadással elhallgattasson, s ily módon elnyomó ízlésterrort vezessen be a fantasztikus írások olvasói között.

Bármilyen tetszetős is lehet az elmélet, létezik egy másik verzió a történtekre. Néhányszor megpróbáltam Balfrász értésére adni, hogy felcseréli az ok-okozati összefüggés két oldalán lévő elemeket. A másik verzió szerint ugyanis voltak emberek, akik hasonló érdeklődésük miatt hasonló oldalakat olvastak. Ezek az emberek aztán értékrend, szimpátia, pillanatnyi hangulat szerint hozzászóltak ezekhez a témákhoz. Ki ezen, ki azon a véleményen volt. Azok, akik hasonló véleményt fogalmaztak meg, így találtak közös platformot.

Kívülről ez szervezettségnek tűnik, nem? Lássuk, hogyan tudjuk ezt a karakteralkotásban felhasználni! Bár magyarul nem jelent meg, volt szerencsém végighallgatni Stöki értő tolmácsolásában Orson Scott Card Charachters & Viewpoint című munkáját, mely épp a karakterépítéssel foglalkozik.

Szóval, hogyan, mi alapján ismerik meg egymást az emberek (és az olvasók a karaktert)? OSC összeszedte a megismerési folyamat legfontosabb tényezőit.

Characters are what they do

Vagyis a karakter az, amit cselekszik.

Ez a karakterépítés legerősebb formája, szinte kihagyhatatlan.

Példa: Első Indiana Jones-film eleje, az emlékezetes megmenekülés a templomból – 10 perc után tudjuk, hogy Indy okos, bátor, ügyes, humoros, túlélő típus, stb. Ezeket senki nem mondta el nekünk – láttuk a karakter tetteit.

Ez egyben a karakterépítés legkönnyebb formája, hiszen egyszerű a tettekből következtetni.

A karakter lop → tolvaj

Megüti a nőjét, mert mással látja → féltékeny és erőszakos

Estélyen dülöngél és káromkodik → részeg

Kiviharzik egy írókörről, miközben fikázzák a novelláját → sértődékeny, nem bírja a kritikát

Ugyanakkor ez a karakterépítés egyik legsekélyesebb formája is.

Néhány sztoriban beválthat csak ez az eszköz, de – mint a való életben –, ha csak figyelsz valakit, nem ismered meg.

Motiváció

Mi van, ha az estélyen dülöngélő csak megjátssza, hogy részeg, hogy elterelje a figyelmet valami másról, ami a teremben történik?

És ha az írókörös azért viharzik ki, mert hasmenése van, és éppen a kritikák fogadásakor jött rá a szapora?

Máshogy ítélhetsz meg cselekedeteket, ha ismered a motivációt. Mondhatni, a motiváció adja a karakter erkölcsi értékét, nem a tette. A tett a motivációval lesz teljes. És ez független attól is, hogy a tett sikerrel jár-e. Mert ha valaki megbízásból rálő az elnökre, de elhibázza, attól még bérgyilkos lesz, és ha valaki megpróbál kimenteni egy gyereket az áradó folyóból, de nem sikerül neki, attól még hősként tekintünk rá. A gyilkosságból így lehet önvédelem, a csókból árulás (lásd a jó öreg Júdás esetét), és még folytathatnánk.

Az olvasót többek között ezért érdekli a karakter: mert a motiváció által megértheti a tetteit.

Tetszik érteni? Motiváció. A boszorkányperek kapcsán az ajánlott olvasmány szintén Orson Scott Cardtól a Teremtő Alvin ciklus ötödik kötete, a Fáklya. Ebben Purity és a boszorkányvadász beszélgetése, pontosabban a lány kihallgatása az egyik legjobb és legszórakoztatóbb példa arra, hogy némi paranoiával és elszántsággal hogyan lehet szinte bármivé tekergetni az ember szavait.

Így lehet az önzetlen felajánlásból (segíthetek vinni a csomagját?) rablás kísérlete, az őszinte dicséretből (milyen jól néz ma ki, Gizike!) szexuális zaklatás. Így lesz a vélemény nyilvánításból üzleti hátterű lejárató kampány.

Robin Hobb Orgyilkos-ciklusának első kötetében mondja Árny Fitznek: “Amikor fejest ugrasz egy ötletbe, és bizonyítékok nélkül elhiszed, hogy igaz, akkor szemet hunysz más lehetőségek fölött. Gondold végig mindet, fiú!”

Tett és motiváció, ez a kettő adja meg a karakter érthetőségét az olvasó számára, és ez teszi lehetővé számunkra, hogy a való életben is helyesen ítéljünk meg másokat. Mivel azonban a neten még annál is nehezebb a motiváció felől bizonyosságra jutni, mint a valóságban, a helyes megítélés lehetősége meglehetősen halvány.

Éppen ezért értelmetlen messzire vezető teóriákat felállítani – nincs alapjuk. Mert lehet bizonyítéknak tekinteni IRL ismeretségeket, de ez tett, és nem motiváció. Ráadásul az URL egyetértés időnként IRL barátságokhoz vezet, ám az ok-okozati összefüggés fordított a paranoia képzelte sorrendhez képest. Nem arról van szó, hogy a barátok megvédik egymást, akár igazuk van, akár nem, hanem hogy egyetértenek számukra fontos dolgokban, ezért lehet, hogy előbb-utóbb barátok lesznek.

Amit viszont érdemes a karakteralkotásnál figyelembe venni: a paranoiás karakter soha nem a tényeket másítja meg, csupán a kiváltó okokat és a hatásokat igazítja a saját elképzeléseihez. Tehát a paranoid szereplő nem fogja tagadni, hogy a főnök megdicsérte (milyen jól néz ma ki, Gizike!), hanem azt állítja, hogy ezzel arra célzott, hogy ha nem szopja le az irodában, nem tarthatja meg az állását.

Érdemes továbbá megfigyelni Balfrász kettős mércéjét – bár belülről nehéz helyesen megítélni bizonyos dolgokat. Fentebb említettem az azonos véleményen lévők kívülről szervezettségnek tűnő megjelenését. Nos, ez nem csak az egyik oldalra igaz. Balfrász szerint a Falka a Falkavezér parancsára ráveti magát a célpontra, és megpróbálja eltiporni. Természetesen ez a hozzáállás azt eredményezi, hogy a vele – nem hallgatásban megnyilvánuló – egyet nem értés lesz a Falkához tartozás kritériuma (aki boszorkányt véd…). A vele egyetértők esetében ez fel sem merül, hiszen tudja, hogy ő nem adott utasítást azoknak, akik egyetértenek vele, hogy álljanak ki mellette. Emlékezzünk, a paranoiások nem a tényeket változtatják! Vagyis kívülről nézve van két csoport, amely hangot a véleményének, ámde az egyik nyilvánvalóan önkéntes alapon ért egyet, a másik pedig hátsó szándéktól vezérelten, utasításra teszi az ellenkezőjét.

Aki nem szokta meg, hogy ennyire csőlátásosan gondolkodjon, annak bizony meg kell küzdenie a szereplő hitelességért. Keskeny sáv választja el az operett-paranoiást a hiteltelenül eltúlzottól. Az életben nem kell törődnünk a hitelességgel, a valóságnak hathatós eszközei vannak, hogy érveljen maga mellett, a fikcióban azonban hihetőnek kell lennie a karakternek. A “de hát ez megtörtént…” olyan lúzerfordulat, amit minden írónak sürgősen el kell felejtenie. Ha valaki pisztolyt fog rám az utcán, de mielőtt elsüthetné, agyonüti egy zongora, elhiszem, mert látom. Ha ugyanezt olvasom, leteszem a könyvet. Bizony, így megy ez.

A paranoiának is van eredete, de ezzel nem mindig kell foglalkoznunk. Izmos feladat megírni például a paranoia kialakulását, de ha már adott egy paranoid karakter, akkor csak használnunk kell. Az olvasók, hacsak nem kezdünk a dolog eredetéről zavaros fejtegetésbe, általában elfogadják a szereplő cselekedetei által megrajzolt kórképet.

Tags: Falka

This entry was posted on Hétfő, október 5th, 2009 at 10:02 and is filed under problémás. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.